valaki itt van mellettem, Serge a neve. Olvassa o is a beirasokat, s most keri, hogy irjam be ezt: egyetlen ego van. Nincs kisbetus vagy nagybetus. Ennek az egyetlen egonak az egyik resze a sotetsegben van, (dialektika), ezért magába engedi azt. A masik része ennek az egonak a Fényhez tartozik. Ezért lehetetlen, hogy acceptáljon barmit is a sotetségbôl.
Es ameddig ebben a dialektikus vilagban elunk, addig fog letezni a 'kisbetus'... bar hatalmas tisztulasi folyamaton mehet at...
De nem ertem ám ezt amit most ideirtal. En buta vagyok nagyon. Es a fejem pedig altalaban ures :-)))
Mi ez az itthon? en nem erzem otthon magamat ebben az itthonban. Nekem ez itt egy bohoczkodas, egy ideiglenes mutatvany. De fontos ideiglenesseg. Mar ami a valodi hazautat illeti...
na jol van, tovabb nem okoskodok... lehajtom a fejemet, oszt tovabbkullogok. Ilyen egyszeru mondatot sem ertek... valami baj lehet velem... :-)))
'Az én nem rendelkezik léttel. Az én a szürők és rög-eszmék összessége.' - igaz.
'Az Én Te vagyok-ot az az én mondja, aki nem azonos az én-nel.' - igaz.
'ÉN nyílvánulok meg én-ként'
'Te-ként'
'még a az "én te vagyok" kijelentésként is ÉN nyílvánulok meg'- ezek részben igazak. Az isteni Én a rögeszméken keresztül is átragyog. Igaz.
(Ha az Én alatt az isteni 'jelenlévôt' értjük, 'én' alatt a rög-eszméset, akkor indokolt a kétféle irásmód. De ez is csak a szavak játéka. Forma, melyet mi emberek igyekszünk valami tartalommal megtölteni. A dialektikus valóságban ez a kétféle én egyidôben és nagyon is összekapcsolódottan él és müködik. Az ember az 'én'-t nem képes eltüntetni, megváltoztatni. Legfeljebb csak szavakkal tartalmat önt beléjük... )
'De, ami most itt történik az csak ostoba filozófálgatás én-ről és Én-ről.' - ezt az 'én' leirhatja mint kritika, amin az Én csak mosolyog, mert az Én soha nem kritizál, s mert tudja, hogy az egész csak játék a szavakkal. Mint 'én' 'Én' meg 'te' 'Te... stb.
Az 'Én' tudja az isteni módot, mely által ugy tud szólni (legyen az ellenkezô mint a másik emberé), hogy semmi körülmények között nem bánt ... a Létezésben müködô Törvénybôl adódóan felelôsségünk, hogy távol tartsuk a fölösleges, bántó kritika fegyvereit...
Az isteni Én tiszteletben tartja az élôlények mindenkori megnyilvánulási szintjét. Nem itél, nem kritizál. Csak valóban VAN, MEGFIGYEL és megnyilvánulásával (egész létezésével) épitôkôként, harmónikusan emel mindent, amivel kapcsolatba kerül...
'Bölcsek csak akkor maradunk, ha csendben maradunk.' - a csöndben maradás nem hallgatást, szó nélküliséget jelent... A csönd nem némaság, a 'nem-cselekvés' sem a mozdulatlanság...
pontosan az aranyozás ellen szóltam... az egésznek a legmélységesebb lényege pontosan ennek a 'ki vagyok én' -keresésnek a befejezére kellene hogy irányuljon. Nem önmagunkról szól a keresés, hanem az Eredetrôl, A Forrásról, a visszatalálásról, az ujbóli szolgálatba állásról.
A magunkról való elfelejtkezés, az egységbe való belemerülés... Mint a sejt a szervezetben, ami nem agyal azon, hogy 'ki vagyok én', hanem csak teszi a dolgát.
Mi emberek erre kitaláltuk a 'magunkról való elfelejtkezés' -kifejezést. Ez az elfelejtkezés azonban belülrôl fakad (nem az Ego elhatározása alapján), és automatikusan maga után vonja azt a cselekvésfajtát, ami által az alkotórész ujra valódivá (egészségessé) válik, és megnyilvánulásával épitôkôként az Egész szolgálatában áll.
A 'ki vagyok én' kérdés egyébként eredetileg ezzel az értelemmel szól, hogy: 'ki vagyok én, hogyan merészelhetném egyáltalán Istenhez mérni magamat'... hát valahogy így...
A 'Ki vagyok én' kérdés itt absolute nem azt tartalmazza, hogy az embernek keresnie kellene, hogy ki az ôbenne, aki cselekszik. Ez a mai ember 'találmánya', aki olyan mérhetetlenül büszke önmagára, hogy ugy erzi, meg kell értenie, ki van ôbenne... Olyan ez, mintha a tengerben a vízcsepp próbálkozna megérteni 'tenger-önmagát'.
Ezzel a kérdéssel ('ki vagyok én'), divat lett foglalkozni, de a véleményem szerint teljesen hiábavaló próbálkozás, ezért fölösleges is.
Ha megszületett az emberben a felismerés 'tenger-önmagáról', akkor ez életre hívja automatikusan a 'tenger' felé való belsô irányultságot és az ezzel járó felelôsséget is.
És végül, absolute nem szavak (kimondott/vagy leirt) 'ügye' ez az egész... És bár én is szavakhoz folyamodtam most, de mélyen meg tudom, hogy aki nem jutott el addig a 'bizonyos felismerésig', annak ezek a szavak (meg más egyéb szavak...) sem jelentenek semmit...
Szerintem lehetséges rámutatni önmagunkra. Az itt-es-most pillanata az egész teremtést magában hordozza. A legkisebbtôl/láthatótól a legnagyobbig, s láthatatlanig... És minden megvalósulo es meg nem valosulót. Az 'önmagunk' jelenlegi állapotát is, a folytonos változásaival egyutt.
Ami az embert illeti, létezésének igazsága a mindenkori állapot szellemi, tudatos felismerésében van. És annak lehetséges 'továbbgörditése'. Az Igazra való tudatos szellemi irányultsággal. Ha ez a felismerés (emlékezés) 'él', és a belsô minôségnek megfelelôen irányulni képes, akkor az egyben az Igazság megnyilvánulása is.
(- Az Élô Test magába foglalja az ilyen-olyan szinten lévô dialektikus 'életállapotokat' is. -)
'Csak magunkra tudunk ramutatni. Kire masra? Az viszont nem az "igazsag". "Igazsagra, Önmagunkra"... a kettö nem ua.'
Az Igaz, az mindig maga a Tokeletesség. Ez akkor is igaz, ha az elôjel negativ esetenként. A Tökéletesség, az IGAZ felé halad a Létezésnek az a része, ami ezt megteheti. S ami 'ezt' teszi, az az IGAZ része. Az Igazság azokon nyilvánul meg, akik 'az' felé haladnak. Minden körülmények között. Ezért lehetséges, hogy mi lehetünk az Igazság részei.
A Létezés csak egy szó. A Tisztaság szintén, mint az Igazság is. Mindezeket a szavakat a 'benne', általa résztvevôk életállapota tölti meg. Az Igazságra való irányultság tudatállapotával. Ez a tudatállapot pedig az igazság élet-állapota.
Mutogatni szerintem senkire, semmire nem kell. Csak 'csinálni' ezt a szellemi tudatállapotot, hogy minél többünkön bebizonyosodhasson az Igazság.
