Egy istenarc van eltemetve bennem, Tán lét-elõtti létem emlékképe. Fölibe ezer réteg tornyosul, de érzem ezer rétegen alul, Csak nem tudom, miként került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem, néha magamban látom, néha másban. Néha állok, mint fosztott ág, szegényen, ha rossz órámban eltűnik egészen alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem, a rárakódott világszenny alatt. A rámrakódott világszenny alól, kihűlt csillagok hamuja alól, akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem, S most ásót, kapát, csákányt ragadok, testvéreim jertek, segítsetek, egy kapavágást ti is tegyetek, mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem, antik szobor, tiszta, nyugodt erő, nem nyugszom, amíg nem hívom elő s bár világ-szennye rakodott reája, nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
ezt elhitted valamikor, mert valaki ezt állitotta...vagy számodra az logikus hogy legyártottak nem teremtettél....akkor számodra nincsen. ...."ki miben hisz abban üdvözül"
Éreztem én is, hogy nehéz helyzetben lehetsz. Mit gondolsz arról, amit Adam
Kadmon írt, az "egóban szenvedésről"? Nem lehet, hogy a neheze tényleg valami újnak a kezdete? Hogy a legsötétebb éj után jön a hajnal? Írhatnál mailt, ha gondolod, mint régebben.
Ha a beszéd nem megoldás arra, amit meg szeretnél fogalmazni... szerintem nem
kell eröltetni - vannak, akik azért beszélnek, hogy ne hallgassanak. Te viszont már
nem tartod fontosnak, hogy duruzsolj, tehát lehet, hogy a hallgatásoddal
többet mondasz. Nálam legalábbis volt ilyen időszak.
az elegem lett mindenből arra értendő,hogy időről időre átkell értékelnem mindent magamban
ja még azt akartam mondani,hogy szerintem akiben csak kicsiny morzsája is megvan a megvilágosodásnak mint elérendő célnak az finoman szólva baszhatja:)
én úgy érzem magamban hogy olyasvalamit kergetek amiről valójában fogalmam sincs,hogy mi az,és amíg spiritualizmussal kapcsolatos gondolatok vannak bennem vagy erről akarok beszélni másokkal a jól ismert kifejezésekkel élve megint csak baszhatom,mert a szavak idővel megkövülnek míg a valóság mindig zajlik és kurvára nem sikerül semmit sem megfogalmaznom abból amit néha érzek...
Kösz. Ugyanakkor ez nem feltétlenül rózsakeresztes gondolat - már ha létezik olyan egyáltalán -, ezek a motívumok majdhogynem minden vallásból és misztériumiskolából visszaköszönnek.
A FÖLDI ÉS ÉGI MISZTÉRIUM IGAZ ISMERTETÉSE, 7.bekezdés, részlet
"Az összetörés pedig turba, azaz a megragadott élet halála".
Idézet a mű jegyzetéből:
"Turba (lat.,zűrzavar’) a pokoli tűz-akarat körforgása, mely hatalomra törésében viszszapillant a tűzgyökérhez, felébreszti azt és kiszüli magából a lényt, amelyet
aztán újra el is nyel bőszültségében.
Hamvas Béla: „A turba Böhme és a XVI. század alkímiájának
egyik főszava. Turbának hívják a sötét, zűrzavaros, gondterhelt, aggódó,
szorongó, kínlódó, iránytalan állapotot, amelyben és amelytől az ember
többet szenved, mint éhségtől vagy hidegtől. A turba az üdv negatívuma.
[...] A turba a létezés egyetemes felfordulása. [...] Amikor az ember bűnbe
esett és lezuhant, az egész létező természetet magával rántotta. Ezért
Baader azt mondja, hogy a világegyetem, amely bennünket körülvesz, nem
az eredetileg teremtett világ, hanem annak csak füstölgő romhalmaza.”
(Bevezető a Lélekről szóló negyven kérdés fordításához.) Böhme szerint
legelsősorban a szétváltság, az idegen utáni sóvárgás jellemzi a turbát; az
élet ideje ezért véges, ezért áll a halál bezáruló gyűrűjének jegyében."
Ehhez már csak egy szintén az alkímiából ismert meghatározást tennék hozzá:
"A lélek sötét éjszakája", ami szintén az énnek, a réginek erről a szenvedéséről szól.
Kicsit utánajártam, hol található meg pontosan ez az "egóban szenvedni"
a klasszikus rózsakereszteseknél:Jakob Böhménél pl.
Általánosságban a létezésünkből eredő szenvedésünk elválaszthatatlan az éntől, annak törekvéseitől. A vágyaktól, kettősségtől, ahogyan a buddhizmus is tanítja.
Azonban ez a szenvedés fokozatosan egy végtelenbe mutató, magasabb irányú szenvedéssé nemesedhet, ahogyan a vágyak is a legnemesebb vággyá, az üdvrevágyássá változhatnak. Életünk során elérkezhetünk egy ponthoz, ahonnan
nézve már "minden mindegy", a feketét nem tartjuk fontosnak megkülönböztetni
a fehértől, hisz tudjuk, hogy csak idő kérdése mikor vált a fehér feketére, a "jó" "rossz"-ra, stb.
A régi fokozatos elmúlása, az "én-összetörés" fontos része a szenvedés, az "egóban szenvedés", amikor szószerint a saját bőrünkön tapasztaljuk az énből eredő önző törekvések kilátástalanságát, melyeket megszenvedünk.
Most idézem majd Jakob Böhme megfogalmazását erről.
