...hogy mennyire nem "vicc" a korábbi rajz, illusztrálja a következő rövidhír:
Arafat Cronies Kicked Out of Arafat's Compound
Jerusalem (CNSNews.com) - Palestinian Authority Chairman Yasser Arafat has ejected 21 fellow Fatah militants from his Mukata headquarters compound in Ramallah, the nephew of jailed West Bank Fatah leader Marwan Barghouti said. Ali Barghouti was quoted by Agence France Presse as saying that Arafat had "obliged" him and 20 of his comrades from the Al-Aksa Martyrs Brigrades of Arafat's Fatah faction to leave the compound. Calling it a crime, Barghouti charged Arafat with abandoning them instead of protecting them. According to Israel Radio, Arafat made the move because he feared Israeli security forces would storm the building to arrest the militants. Israel has long charged that Arafat has been harboring wanted terrorists in the building, where Arafat himself has been holed up for more than two years.
Ki mondta, hogy nem? Én is éppen azzal érveltem, hogy igen, vásároltak, miért ne vásárolhattak volna. Mivel itt valaki azzal jött, hogy a háború előtt már erőszakkal foglaltak földet a zsidók. Ez egyszerűen nem igaz.
"Az összes létező libanoni közösséggel összetűzésbe keveredtek. Illetve két kivétel azért van ha jól tudom, a Hezbollah, és a nem maronita keresztények. Az előbbinek megtiltotta Irán, hiszen ugye első a "cionista entitás" elleni harc..."
Még ezt sem lehet róluk elmondani. A hezbollah eredetileg nem kifejezett terrorszervezetnek indult, hanem a dél-libanoni siíták "polgárőrségének", akik megunták, hogy amióta a PLO a nyakukra telepedett és földjükről katyúsázza Galileát, nincs nyugtuk. Első akcióik célpontja a PLO támaszpontjai voltak. Amikor Izrael '82-ben bevonult Dél-Libanonba rendet csinálni, a Hezbollah-ot szövetségeseként kezelte.(az is őt)Szíria azért hozta létre az Amalt, mert a Hezbollah-t túlzottan zsidóbarátnak értékelte. Ez persze már csak történelem. Amikor a siíták is kezdtek megszállókként nézni a zsidó hadseregre, Irán kiaknázta a vallási szálakban rejlő lehetőségeket és Izrael-ellenes terrorszervezetet csinált belőlük.
Hétfő:
Allah az ő szent emberén Alin keresztül szólt hozzám, hogy csapást kell
mérni a hitetlenekre. Célpont a Keleti-pályaudvar! A Dohány utcában kocsiba
pakoltuk a 150 kg robbanóanyagot, de mikor felmentünk az óráért eltünt a
kocsi! Kihívtuk a rendőrséget, de a kevés emberre való
hivatkozással közölték hogy fáradjunk be. Kijönni nem tudnak. Allah
keze hosszú! Remélem ő legalább utóléri a rohadt tolvajokat.
Kedd:
Újítottunk! Ma reggel egy aktatáskát töltöttünk fel
C4-el! Kocsival nem mehetünk, mert nincs. Tehát marad a tömegközlekedés!
Irány Ferihegy! Allah bölcs! Bár én most nem értem! Valahol a Blaha és a Deák
között eltünt a táska a metrón! Láttam két gyanús Arab forma fickót! Az
egyiknek a nevét is megjegyeztem valami Aladár! Biztos a CIA
figyel már minket! Irány kerülőúton haza! Valami isteni ötlet kell mert ebből
így nem lesz Dzsihad!
Szerda:
Van új autó! De nem kockáztatunk! Bedrótoztam magam 20
kg dinamittal.
Kicsit kényelmetlen, de nembaj! Visszaúton már nem fog
zavarni! Irány a belváros! PUFF! Mégis csak kezdek kételkedni Allah
hatalmában!
Visszaúton is zavart ez a szar! Nem elég hogy a
csúcsforgalomban lekéstük a bejelentett robbantási időt, de a rohadt közúti
építkezések miatt a terelőutakon eltévedtünk! Ez még nem is lett volna
gond, ha a hézagos macskakövek nem vágják tönkre a kocsit. Valami
ismeretlen romos gyártelep mellett csak nem robbanthatom fel magam
smafura! Irány gyalog haza!
Baszott nehéz és kényelmetlen ez a sok drót! Mérgemben
kidobtam a kukába az egészet! Allah bocsássa meg! Bár kezdek inkább a
zsidókhoz vonzódni! Lehet őket jobban szeretik az égiek?
Csütörtök:
Itt a nagy nap! A bomba rajtam, kezemben az preparált
táska! Irány a parlament! MA megmutatjuk a hitetlen kutyáknak! Reggel
6 elött indultunk! Minden simán ment! Találkoztunk pár udvarias
rendőrrel, akik segítettek eligazodni. 7 órára már a parlament előtt
álltunk! Figyeltük a bejáratot. Megvárjuk míg bejön a tömeg, berontunk és
felrobbantjuk az egész kibaszott kócerájt!! 10 óra! Még csak 2 ember jött! Mi
van itt? Csak nem megsejtettek valamit? 12 óra! Jön ki egy ember!
Érdeklődünk mizujs?
Aszongya semmi különös csak a szokásos! MA se jött senki dolgozni ide!
ÓÓ Allah mond mi legyen? Robbantsuk fel az épületet meg a büfést aki
még benmaradt? Tanácstalanok vagyunk! Mindegy 14 óráig várunk utánna
meglátjuk! 18 óra!
Újra itthon! Unalmas nap volt! No mindegy! Este
telefonálunk Bin Ládennak, majd ő eligazít.
Pénteken Iszlám ünnepnap, valszeg pihenhetünk.
Szombaton fölösleges robbantani. Akkor a zsidók úgyis otthon vannak.
Vasárnap meg már vége a hétnek. Ki kell várni a Hétfőt!
ÓÓ Allah tekints le fiaidra! Mutass utat! Vagy a
legbiztonságosabb ország
ez a földön vagy a Szűzmária fekszik nálad jól! SEGÍTS!
Probatbicol!!!!
Van 1-szervezet Keren Kajemet Lejiszraél, mely arra alakult, hogy már az állam megalakulása elött
földet vásároljon a zsidok számára (ma is müködő
szervezet).Jelenleg is nagy problémát okoznak Izraelben az elagyott, lakatlan arab házak, nem
folyik kisajátitás (nemzetközi jog).
Szuveneritás:1.teljes állami függetlenség
2.állami föhatalom,felségjog
ezek nem fedik a tuljdonjog kérdését.
Akkor most azt szeretném látni, ahogy a tisztelt jobboldal illetve antiszemiták (Az irakiak is szemiták)krokodilkönnyekkel siratja az iraki Óvodásokat. Óvodás áldozatok a bászrai támadásban
.
Izrael állam megalakulása előtti példáz hozz. Amikor az állam megalakult, akkor miért kellett volna földeket vennie, hiszen szuverenitása kiterjedt az egész területre.
Igy van... Sőt, a dél-libanoni polgári lakosság karöltve az ott tevékenykedő "szírellenes" helyi katonasággal kifejezetten rettegett az izraeliek kivonulásától, mert nekik köszönhette a gazdasági felvirágzást és az átmeneti békét.
Iráni szál? No az meg a Hezbollah lesz, az pedig Libanon felégetésében nem volt ám valami mellékszereplő.
Izraelnek viszont semmi érdeke nem fűződött a libanoni status quo felborításához, hiszen ez az ország volt az egyetlen szomszédja, amelyik nem támadta. Próbált is több ízben segíteni a rend helyreállításában a libanoni kormányoknak, amikor azok kérték.
A magyarországi jobboldal bizonyos köreinek nagy "palesztín barátsága" mögött egyértelműen az antiszemita érzület bújik meg. Igaz, vannak a baloldalon is antiszemiták bőven!
Izraelnek joga van megvédeni az állampolgárait. Mi mit tennénk ha a BKV-n robbantgatnának? Nyilván bevetnénk minden eszközt, ha a fenyegetés az államiságunk és a fizikai épségünk ellen huzamosabb ideig fennállna.
A Hamasz Izrael állam léte ellen tör, Arafat meg jópofát vág hozzá. Az arab szülők mért engedik a gyerekeiket az utcára amikor lőnek? Mást sem lát az ember a TV-ben mint rohangáló gyerekeket, akik sokszor öngyilkos merénylőkké válnak, vagy éppen "csak" kővel dobálóznak az utcán.
Sharonnak önmérsékletet kell tanusítania, de ennek az az előfeltétele, hogy a palesztinok beszűntessék az Intifádát. Végülis két félen áll a vásár.
Hát hisz épp erről van szó: miután a boldog emlékezetű Husszein kirány példamutatóan rendezte a palesztin ügyet (l. a "Fekete Szeptember" címszó alatt), akkor azért a libanoniak nem teljesen önkéntesen fogadták be a Jordániából átszivárgó filiszteusokat.
Nem nagyon akarok belefolyni itt a vitába, mert hitvita folyik két teljesen meggyőzhetetlen társaság között.
De azért annyit megjegyeznék, hogy a libanoni konfliktus okai azért az előzőeknék leírtaknál bonyolultabbak. Az évszázadok óta békésen együttélő különböző vallású csoportok összeugrasztásában nemcsak Szíriának, hanem Izraelnek és főleg a PLO-nak is elévülhetetlen érdemei vannak. A PLO befogadása Libanon területére enyhén szólva hiba volt Libanon részéről, mert ez volt az a szikra, amely begyújtotta a térséget. Áttétesen meg a Szovjetuniónak és az USA-nak.
Lehetne itt még az iráni szálról is beszélni, de az tulajdonképpen csak egy mellékszál volt.
Még egy kis adalék, na itt vannak városnevek is szép számmal:
The fact that the founder of the State of Israel took advantage of the impressive extent of his powers and worked towards the maximum enlargement of the territory allocated to the Jewish state by the United Nations, and towards reducing its Arab population to a minimum, is a matter of historical fact. Morris devoted an important article (17) to Ben Gurion’s long-term support for the transfer project. As he writes in his preface to "1948 and After...", "Already from 1937 we find Ben Gurion (and most of the other Zionist leaders) supporting a ’transfer’ solution to the ’Arab problem’ (...) Come 1948, and the confusions and deplacement of war, and we see Ben Gurion quickly grasp the opportunity for ’Judaising’ the emergent Jewish State" ("1948 and After..., p. 33).
Prior to this, he tells us that "the tendency of military commanders to ’nudge’ Palestinians’ flight increased as the war went on. Jewish atrocities - far more widespread than the old histories have let on (there were massacres of Arabs at Ad Dawayima, Eilaboun, Jish, Safsaf, Majd al Kurum, Hule (in Lebanon), Saliha and Sasa, besides Deir Yassin and Lydda and other places) - also contributed significantly to the exodus" ("1948...", p. 22).
"One example of this second phase was the expulsion of Arabs living in Lydda (present-day Lod) and Ramleh. On 12 July 1948, within the framework of Operation Dani, a skirmish with Jordanian armoured forces served as a pretext for a violent backlash, with 250 killed, some of whom were unarmed prisoners. This was followed by a forced evacuation characterised by summary executions and looting and involving upwards of 70,000 Palestinian civilians - almost 10% of the total exodus of 1947- 49. Similar scenarios were enacted, as Morris shows, in central Galilee, Upper Galilee and the northern Negev, as well as in the post-war expulsion of the Palestinians of Al Majdal (Ashkelon). Most of these operations (with the exception of the latter) were marked by atrocities - a fact which led Aharon Zisling, the minister of agriculture, to tell the Israeli cabinet on 17 November 1948: "I couldn’t sleep all night. I felt that things that were going on were hurting my soul, the soul of my family and all of us here (...) Now Jews too have behaved like Nazis and my entire being has been shaken (10)."
The Israeli government of the time pursued a policy of non- compromise, in order to prevent the return of the refugees "at any price" (as Ben Gurion himself put it), despite the fact that the UN General Assembly had been calling for this since 11 December 1948. Their villages were either destroyed or occupied by Jewish immigrants, and their lands were shared out between the surrounding kibbutzim. The law on "abandoned properties" - which was designed to make possible the seizure of any land belonging to persons who were "absent" - "legalised" this project of general confiscation as of December 1948. Almost 400 Arab villages were thus either wiped off the map or Judaised, as were most of the Arab quarters in mixed towns. According to a report drawn up in 1952, Israel had thus succeeded in expropriating 73,000 rooms in abandoned houses, 7,800 shops, workshops and warehouses, 5 million Palestinian pounds in bank accounts, and - most important of all - 300,000 hectares of land (11).
In "1948 and After" (chapter 4), Benny Morris deals at greater length with the role played by Yosef Weitz, who was at the time director of the Jewish National Fund’s Lands Department. This man of noted Zionist convictions confided to his diary on 20 December 1940: "It must be clear that there is no room in the country for both people (...) the only solution is a Land of Israel, at least a western Land of Israel without Arabs. There is no room here for compromise. (...) There is no way but to transfer the Arabs from here to the neighbouring countries(...) Not one village must be left, not one (bedouin) tribe."
Seven years later, Weitz found himself in a position to put this radical programme into effect. Already, in January 1948, he was orchestrating the expulsion of Palestinians from various parts of the country. In April he proposed - and obtained - the creation of "a body which would direct the Yishuv’s war with the aim of evicting as many Arabs as possible". This body was unofficial at first, but was formalised at the end of August 1948 into the "Transfer Committee" which supervised the destruction of abandoned Arab villages and/or their repopulation with recent Jewish immigrants, in order to make any return of the refugees impossible. Its role was extended, in July, to take in the creation of Jewish settlements in the border areas."
...
"The same is true as regards the responsibility or otherwise of David Ben Gurion. Morris makes clear that the prime minister was the originator of the Dalet Plan. In July 1948 we find Ben Gurion again, giving the order for the operations in Lydda and Ramleh: "Expel them!" he told Yigal Allon and Yitzhak Rabin - a section censored out of Rabin’s memoirs, but published thirty years later in the "New York Times" (15). This order, Morris tells us, had not been debated within the Israeli government. In fact, some days previously the Mapam, partner of the ruling Mapai, had obtained from the prime minister an instruction explicitly forbidding the military to carry out expulsion measures... Ben Gurion later attacked the hypocrisy of this Marxist Zionist party for condemning "activities" in which its own militants, Palmah troops and kibbutzniks alike, had also taken part.
In Nazareth, General Chaim Laskov decided to take the official instruction literally. One story has Ben Gurion arriving there, discovering the local population still in situ, and declaring angrily "What are they doing here?" (16) Also in July, but this time in Haifa, we have Ben Gurion as the man behind the scenes in the operation for the "de-localisation" of the 3,500 Arabs still remaining in the town, followed by the partial destruction of the former Arab quarter.
In short, as Morris himself points out, power at that period of Israel’s history resided with Ben Gurion and with him alone. All issues, whether military or civilian, were decided with him, often without the slightest consultation with the government, let alone with the parties that comprised it. In such a situation, the absence from the archives of any formal parliamentary or governmental decision to expel the Palestinians proves nothing. As Morris himself admits, "Ben Gurion always refrained from issuing clear or written expulsion orders; he preferred that his generals ’understand’ what he wanted done. He wished to avoid going down in history as the ’great expeller’" ("The Birth...", pp. 292-3).
"
Libanon egy egész jól berendezett kis ország volt, minden különösebb baj nélkül (keresztény elnök, muzulmán miniszterelnök, béke, gazdagság(, amíg Szíriának eszébe nem jutott, hogy meg lehet alkotni Nagy Szíriát, a közel-keleti válság farvizén.
Baromság. Egyszeri eset volt (ez persze nem menti), de köze se volt a földhöz, ugyanis, ha nem tudnád, nem foglalták el a falut. Megtoroltak egy előző arab támadást.
Egyetlen települést sem tudsz említeni, amit erővel foglaltak volna el a zsidók, de érdeklődve várom a cáfolatot.
Olyan jó lenne, valóságos szellemi felfrissülés, ha néha előállnátok valami újdonsággal, nem csak ezeket a davajgitáros ferencvárosi kocsmaszövegeket mantráznátok.
"Deir Jaszin. Sajnos. Az is iszonyat volt, védhetetlen és magyarázhatatlan."
és örök cáfolat arra a hazugságra hogy 48-ban fölvásárolták az araboktól a földeket házakat. Ugyanúgy népirtást is végeztek az arabokkal csak kisebb méretben mint velük a németek.
Persze volt vásárlás is de volt davaj gitáros technika is meg volt Lidice mintájú elintézés is.
PS: A viszontválasz mindig Deir Jaszin. Sajnos. Az is iszonyat volt, védhetetlen és magyarázhatatlan.
De olyan furcsa mégis, hogy Zahléban minden évben emlékezést tartanak, és tüntetnek - Izrael ellen. Ördög tudja, hogy legvéresebb hóhéruk, Szíria ellen miért nem tüntetnek?
Én már többször ugattam különféle topikokban, hogy a szerencsétlen (mert tényleg az, nagyon boldogtalan) palesztín mép nagy tragédiái nem Izrael vétkei.
Érdekes viszont, hogy beléjük van kódolva az azonnali reakció, amellyel Izraelt teszik felelőssé. Ennek legszörnyűbb példája a Fekete Szeptember, amely bosszút állt a jordán király palesztínmészárlása miatt - kin? Az izraeli olimpiai csapaton.
Szabra és Satlá esetében is Izraelt hibáztatják sokan (lásd: Saron belgiumi bevádolása), pedig Szíria és a libanoni keresztények bűne volt.
És érdekes, hogy a hazai közegben is hiába ugatod ezt naphosszat, itt is szarnak rá, a magyar jobboldal is megtanult palesztín módra gondolkodni.
