Én most felhozom ezt a topikot, mert azzal lettem vádolva, hogy szerintem öt éves kor alatt traumát okoz a gyereknek, ha magára hagyják... Aztán némi idézet tőlem is kikerült ebből a topikból, jellemző módon úgy, hogy az idézetek végén még pont sincs, tehát akinek szeme van, az láthatja, hogy azoknak a bizonyos mondatoknak vége is lehet, hát gondoltam, akit érdekel a véleményem a traumákról, az itt elolvashatja, nem fogok innen idézgetni máshol...
Mi is a téma? Másra bizni a gyerekünket? Bizony sokszor szükség van rá...én is sokszor rákényszerültem.
Most meg gyerekfelügyeletet vállalnék valahol angol nyelvterületen, magyar családnál.Lehet az Ausztráliától Kanadáig mindenütt.
32 éves vagyok és van két kamasz fiam és 14 éve háztartást vezetek. A férjem 38 éves és tapasztalata van a ház körüli munkákban meg egy rakás más dologban. Lehetőleg együtt keresünk munkát.
Ha valaki tud arról, hogy ilyen házaspárt keresnek valahovú, amilyenek mi vagyunk, kérem irjon az e-mailmre( nagyon kiváncsi vagyok hány levelet lapok)
Én úgy vagyok ezzel a trauma-kérdéssel, hoyg szerintem is traumák sorozata is az élet, és nekem szülőként nem az a feladatom, hogy a gyerekemet búra alatt tartva megóvjam ezektől, hanem, hogy felkészítsem őt ezekre, hoyg minél kisebb sérülésekkel haladjon át rajtuk...
plasztikusan: a biciglizás veszélyes dolog, de nem megoldás, hogy nem engedem bicigli közelébe őt, de kutya kötelességem, hoyg ragaszkodjak hozzá, hogy bukósisak nélkül nem ülhet biciglire.
Kár hogy így elszabadultak az indulatok. Szerintem arról veszekedni, hogy ki kit izélget jobban, menjetek ki magánba.
Pedig lehetne pont érdekes, hogy mennyien mennyiféleképpen gondoljuk. Talán mert pont annyiféle gyerek és család van, ahányan mi és a gyerekeink vannak. (Bocs ezért a mondatért.) Egyébként én nem gondolom, hogy az élet egy nagy trauma, vagy ha az, az jó dolog. Azokkal értek egyet, akik szerint a trauma kerülendő, de frusztrációk nélkül nem nő fel gyerek. Vagy ha igen, akkor megnézhetjük mi lesz belőle. Más téma, de nálunk most ez az aktuális és végül is kapcsolódik a topikhoz: a múlt heti nagy lelkesedés után ma reggel a lányom üvöltött , amikor otthagytam az oviban. (3,5 óráról van szó, nem egész napról). Trauma? Nekem lehet :-)), meg az is, ami majd eztután jön, hogy haragudni fog és stb és el kell majd vinnem a balhét, de VSZ egy érzelmileg jól "karbantartott" gyerek számára ez pusztán frusztráció, nem trauma. Azt meg le fogja tudni kezelni.
OFF: Maminti, a második terhességhez. :-)
A Purves könyvek kölcsönözhetőka kp.i Szabó Ervin könyvtárban, de az első megrendelhető a könyvkeresőnél is. Én is ezt adtam ajándékba terhes barátnőmnek. :-)
Idike!
Nem sikerül a freemailről válaszolnom, ezért ide írok.
Azért válaszoltam neked a múltkoriakat, mert nem láttam az életedet.De ne felejtsd el, hogy te sem látod itt a többiekét. Egy gyerek nem fektétlen éli meg traumának azt, hogy nem csak az anyukája van vele babakorában, vagy azt, hogy egyedül repül 4 évesen. Az én fiaim pl. olyan viszonyban vannak a szüleimmel, hogy nem hogy nem trauma nekik a velük töltött idő, hanem szórakozás. Az éjszaka is, hiszen ott pl. nem kell 8-kor ágybabújni, illetve anyukám - az imádott nagyi - odafekszik velük, mesél egész este, vagy együtt mesét néznek, stb. Ő megteheti, hiszen nem minden nap kell csinálnia. Hogy a bébiszitter mennyire visel meg egy gyereket nem tudom, de a fáradt, ideges esetleg a bezártságtól depressziós anya szerintem jobban megviseli őket. Mikor a legkisebb fiam (ikrek, most 2 hónaposak ) a kórházból való hazajövetelünk után 1 héttel tüdőgyulladást kapott és visszakerült a kórházba, én mondtam a szüleimnek 1 nap után, hogy vigyék el a gyerekeket, mert estére már olyan ideges és fáradt voltam, hogy akaratomon kívül mindenre kiabálással válaszoltam. És bizony az nem jó a gyereknek. Egyébként pedig egyetértek azzal - nem tudom, hogy ki írta - , hogy az élet egy hatalmas trauma és ha így állunk hozzá akkor nem is érdemes megszületni.
Arrol, draga, hogy ha meglatod a nickemet, akkor azonnal irnod kell valami olyasmit, hogy az agyadra megyek, meg a tokod tele van velem. Semmi masrol. De mindegy, ha neked szorakozas...
"az akkori anyukák (a mi anyáink) is lehettek csodálatos anyák, de szvsz jelentős hendikeppel indultak"
Az en anyamban az a csodalatos, hogy ezt maga is elismeri es biztat bennunket, hogy a magunk utjat jarjuk a gyereknevelesben. :) Nem probalja a maga 30+ eves tapasztalatait rankeroltetni. Talan kicsit irigyel is minket ;)
Ha elolvasnád a nagybetűs, zárójeles megjegyzésemet, akkor észrevehetnéd, hogy észrevettem, nem a több hetes nyaralásról beszél. Én sem beszéltem itt több hetes nyaralásról. Sőt, senki nem beszélt több hetes nyaralásról. Csak tudnám, akkor miről beszélünk?
Még valami, aztán hétfő estig úgyis eltűnök, mert hétfő estig maratoni pszichodrámára megyek.
A tesóm az 50-es évek végén született, és anyu nyilván nem tudott otthon maradni vele. Nem napokig, hanem hetekig, sőt hónapokig a nagymamám vigyázott rá 60 km-re tőlük. Mégis sokkal de sokkal jobb volt a kapcsolata anyámmal, mint nekem, aki soha nem voltam távol tőle.
Rám egy idős, gyermektelen házaspár vigyázott 4 hónapos koromtól. Hiába töltöttem otthon minden estémet, ha valami komoly bajom volt, már felnőttként is (pl., amikor egyszer jól berúgtam), a nénit hívtam, nem anyámat. Neki ugyanis sikerült azt a kötődést kialakítani bennem, amit a saját anyámnak soha. Nem haragszom anyukámra, hogy így történt, inkább nagyon nagy hálát adok a Sorsnak, hogy megkaptam tőle Őket. Sajnos már egyikük sem él, lassan 20 éve halottak, de nincs olyan nap, hogy ne emlékeznék Rájuk.
Lányok, lányok, mik ezek a vérmes indulatok?!
Szvsz az ide irogató anyák nagyjából egy kaptafára készültek, max. másképpen írják le, amit gondolnak.
Másik szvsz, hogy ha állandóan azon agyalunk, hogy x vagy y dolog traumát okoz-e a gyerekünknek, idő előtt megáshatjuk a saját sírunkat, mert belegolyózunk.
Ha egy anya biztonságot tud nyújtani a gyerekének, értve ez alatt azt, hogy a gyerek tudja, azaz inkább érzi, hogy számíthat rá, akkor tökmindegy, hogy az anyja magára hagyta-e vagy sem egy-két napra. Az tény és való, hogy a gyerek lélekben kb. 3 éves korára jut el arra a szintre, hogy saját belső világa megtartja a külvilággal szemben, de most idézhetnék nektek frankó példákat pár hónapos babákkal folytatott vizsgálatokról (nem fogok!), amik pont arra mentek ki, hogy a babák mennyire kötődnek az anyjukhoz. Az együtt töltött idő nem feltétlen jelenti annak minőségét is... (Most nem akarok azokra az egyik cigit a másik után szívó, és a gyermekükkel alpári módon üvöltöző anyatársakra utalni, akikhez néha van szerencsém, és akik tényleg a nap 24 óráját az egyre bővülő família mellett töltik. De minek?!)
Nagyon rákattantatok Fém Fatál történetére, pedig az, hogy nem ismerte meg az anyját, annak is köszönhető, hogy egy egy éves gyerek emlékezete igencsak rövid. Nem csak haragról lehetett szó az esetében, és nem csak traumáról. Még valami: a fejlődéslélektani szakirodalom elég bőségesen ír arról, hogy azok az anyák, akik nehezen viselik a babák első időszakára jellemző szoros kötődést, azok felszabadulnak a mozgásos korszakok alatt, és simán kompenzálják a korábban "elmulasztottakat". Arról nem is beszélve, hogy ha Fém Fatal szerint ez egy vidám történet, akkor ne akarjuk már egy terapeuta díványára fektetni!
Nem szeretnék hosszas vitába bonyolódni veled, megértem, hogy meg kell oldanod a gyerek elhelyezését máshol. DE:
mivel a legnagyobb fiam elmúlt 4 éves, tehát kb. annyi idős, mint tavaly volt a tied, így tapasztalatból a következőket mondanám:
ha egy jól ismert nagyszülőnél alszik néha 1 éves kora után, az nem valószínű, hogy nagyon rossz a gyereknek, viszont 4 évesen, rengeteg fantáziával lehet, hogy erős szorongás fogja el a repülőn egyedül. Nem biztos, de lehet. Hihetetlen, hogy egy 4 év körüli gyerek mikre képes gondolni. Én is most tapasztalom, hogy mi minden jut az eszébe. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy harmonikus családi kapcsolatban nyugodtan a nagyszülőkre lehet néha bízni a gyereket, nem lesz tőle semmi baja. Én nem tudnám pár napnál tovább, de miattam és nem a gyerekek miatt. Azt viszont mindenképpen túlzásnak tartom, hogy a tök vadidegen repülős személyzetre bízva repüljön Londonból Budapestre. Persze valószínű, hogy túléli és nem kell ezt sem túllihegni. Csak annyira lovagoltál a trauma dolgon, akkor viszont ez nagyobb trauma.
Lucilla, tudtommal senki nem beszélt arról, hogy csapjuk oda a gyereket aztán menjünk üdülni amennyi belefér, de mindenki úgy beszél, mintha erről lenne szó.
(Egyébként a pár napos pihenés időnként lehet szükséghelyzet is akár hiszed akár nem.)
Mindenesetre nagyon jó, hogy az én időmben még nem tudtuk, hogy mennyi mennyi trauma éri a gyereket pusztán abból kifolyólag, hogy a világrahoztuk, mert nekem egy gyerekem se lenne. Kinek is van kedve nekivágni egy ilyen embertpróbáló lehetetlennek tűnő feladatnak?
Hiszen maga a születése is trauma, ha mondjuk nem félhomályban és guggolva szül az anya, aztán ujabb trauma a fürdetés, ujabb trauma, hogy csak 3 óránként hozzák szopni, újabb trauma ha anyatej helyett már csak tápszer jut, ujabb trauma ha a nagyi vigyáz rá időnként, ha szobatisztaságra szoktatjuk, ha kistestvére születik, ha bölcsibe adják, ha oviba adják... és még ha az ember meg is tudja védeni ezektől a traumáktól a jövő idegroncs nemzedékét, akkor is jön ugye az iskola, ami aztán trauma trauma hátán, egyre több lesz a trauma.
Mam,
nekem megvan, kölcsönbe megkaphatod, sőt a harmadik is.
Bokor,
én nagy Libby Purves fan vagyok, de azt hiszem ő sehol sem írja le, hogy nyugodtan hagyd a 3 éven aluli gyereket otthon hetekre. Az idézet, amit írsz a dolgozó anyának szól, és nem a nyugodtam üdülni vágyónak. És igaza van, nem szabad bűntudatot érezni, főleg, ha kényszer hatása alatt cselekszel (a munka pl. a legtöbb esetben az). Én nem fogok bűntudatot érezni, mert bölcsibe megy a gyerek, de amiatt éreznék, ha azért hagynám itthon a nyaralásból, mert vele "nem olyan jó". Mert a nyaralás az nem kényszer. És az anyasággal elvállaltam azt is, hogy bizonyos szükségleteimet háttérbe szorítom, a gyerek érdekében. Tulajdonképp a saját (amúgy önző) érdekemből. Én nem akarok azért éjszakai ébredéseket, mert volt egy nyugodt, gyerekmentes hetem. (Jó, tudom, ez nem egyenes következmény, de én nem kockáztatok). A Libby Purves pont az ilyen jó döntéseknek a mestere. A könyvét így is kell olvasni, és nem felmentésként minden bűn alól. Mert ő azért gyakran fut több kört, mint kellene, pont, mert később ezért jobb lesz.
Éowyn,
nos, a gyerekek tényleg tudják/érzik, hogy szeretve vannak. De azért nem szabad ennek az erejében túlságosan bízni, az értelmi/érzelmi fejlettségük miatt ez a szeretve vagyok dolog meg tud inogni. Vannak kényszerhelyzetek és vannak választások. Én ez utóbbi esetében nem kockáztatnék. A kényszer nyilván más tészta.
Az én TRAUMÁM az, hogy sehol nem lehet kapni a második részt, a Hogyan ne neveljünk tökéletes gyereket!!! Nincs meg valakinek, vagy nem tud valaki valami elfekvő készletről???
Még Libby (én csak így emlegetem, amikor a lányom kicsi volt, én egy idő után elhajítottam az összes szakkönyvet, és ebből merítettem erőt! :-):
"Ne sértődj meg, ha a baba undok veled, vagy tudomást sem vesz rólad egy hosszabb távollét után. (NEM TÖBB HETES TÁVOLLÉTEKRŐL BESZÉL, HANEM MUSZÁJ-TÁVOLLÉTEKRŐL!!!) Gyakran előfordul, elmúlik. Viszont szörnyű, amíg tart: egyszer Londonból siettem haza, alig vártam, hogy lássam a kicsiket - jeges csend fogadott, kicsi karjukat látványosan apjuk vagy a dadus nyaka köré fonták. Ezt rendszerint követi még egy dühroham fürdésidőben, aztán újra barátok vagyunk."
"Végül hadd idézzem anyámat, akit először hagytunk ott a két kicsivel éjszakára. Szeráfi mosollyal nézett rám: - Túléljük, drágám. Nem ígérem, hogy jól adom rájuk ezeket a modern rékliket, vagy jól kezelem ezt a ti mikrohullámú sütőtöket, de mind itt leszünk reggel, és boldogok is leszünk a magunk módján. - És boldogok voltak."
Nekem is ez trauma dolog kezd az agyamra menni.
Ha már egy ilyen doog is traumát okoz, akkor vagy megkell békülni azzal a tudattal, hogy a felnőtté válás traumák sorozata nem más, vagy pedig nem is érdemes belevágni a gyereknevelésbe, mert mi leszünk idegbetegek.
Hogyan ne legyünk tökéletes anyák?
Folytatások:
Hogyan ne neveljünk tökéletes gyereket?
Hogyan ne legyünk tökéletes család?
Anyásnak már az ajánlása is szép:
"Tökéletes anya,
aki szerényen mosolyog,
makulátlan rendet tart,
a pelenkából sárkányt hajtogat,
neveléselméleti könyveket olvas,
soha föl nem emeli a hangját.
Igazi anya,
akinek mindig pecsétes a pulóvere,
soha nem fejez be semmit,
sántikál, mert rálépett egy építőelemre,
titokban romantikus regényeket olvas,
nyüszít a kimerültségtől."
Ez az első kötet a csecsemőkről, tipegőkről szól, a második a nagyobbacskákról, isteni túlélési tanácsokkal, fantasztikus humorral...
Úgy látom, kissé elszabadultak az indulatok...
Mindenesetre ettől a traumázástól én is kezdek kicsit kiakadni. És pl. abban sem vagyok biztos, hogy egy olyan esetben, amikor az egynapos távollét után a gyerekünk kicsit melankólikusabb, az-e a legjobb megoldás, ha ezután nem bízzuk soha másra ennyi időre. Így tényleg sose fogja megszokni, és nem jön rá, hogy mindig érte megyünk, ha kicsit ott is hagyjuk.
Nem hiszem, hogy egy szeretetben élő gyerek nincs tisztában azzal, hogy a szülő távolléte nem azt jelenti, hogy megvonta tőle a szeretetét.
1. Az öcsém és én mindketten rendkívül korán lettünk hozzászoktatva az anyától való elszakadásra (értem ez alatt a néhány napot, az egy hetet és a bölcsődét egyaránt).
Eszembe nem jutna emiatt vádolni anyánkat, imádom őt, csodálatos a kapcsolatunk, DE:
Az öcsém már pár napos távollétet követően _kezelhetetlenné_ vált, ahogy nőtt úgy változott a TRAUMA kifejezésének módja, eszköze.
Volt sima hiszti, meg nem beszélés meg nem evés meg hasonlók, jól lehet én is vele voltam mindig. (2 és fél év van köztünk.)
Nekem meg, úgy tűnt, meg sen kottyant. Azóta meg már tdom, hogy igenis megkottyant, de ebbe nem mennék bele, maradjunk annyiban, hogy attól, hogy egy gyereken nem látszik, hogy TRAUMAként élne meg egy időszakos anyahiányt, az nem azt jelenti, hogy valóban nem éli meg akként.
2. A saját gyerekem 16 hónapos volt, amikor először aludt anyukáméknál egy éjszakát. (Napi szinten találkozik anyukámmal.)
Mivel ő még egyáltalán nem tudott beszélni akkor, másként fejezte ki, hogy bizony érte ő egy bizonyos fokú TRAUMA.
Az amúgy baromi jókedélyű gyerek másnap idehaza órákon át csak a cipőjét nézegetve poroszkált a lakásban, nem hisztizett, nem volt semmilyen sem, mint aki nem találja a helyét.
Mi egy darabig nem csinálunk ilyet újra, azt tudom.
És szerintem a modern kor _vívmányainak_ egyike, hogy behatóbban foglakozik a kisgyermekek lelkével, mint korábban.
Az előző generáció csecsemőáplolási könyveit olvasva meg kórházi dokumentumfilmeket nézve nekem mindig az ugrik be, mintha ott nem is gyerekekről, hanem valamiféle kis házi kedvencekről lenne szó, darab-darab, működjön úgy, mint egy kis gép.
És ettől teljesen függetlenül természetesen az akkori anyukák (a mi anyáink) is lehettek csodálatos anyák, de szvsz jelentős hendikeppel indultak, "hála" az előző kor pszichológiához való hozzállásának.
Bocsánat, ennek egy része már off volt.
