"2026. január 8-án, hosszú betegséget követően elhunyt a nemzetközi jog. Középkorú volt, de egyre rosszabbul érezte magát, elhanyagolta a kezeléseket, aznap pedig Donald Trump lekapcsolta a készülékeket, amelyek addig életben tartották. Senki sem tiltakozik, mert a többség úgy vélte, hogy ez a jog amúgy is halálos beteg volt már, és felesleges tovább nyújtani az agóniáját - Bartosz Węglarczyk/Onet.pl
A nemzetközi jog életének utolsó napja azzal a hírrel kezdődött, hogy az USA 66 nemzetközi szervezetből vonul ki. Köztük olyanokból is, amelyek például a terrorizmussal, az éhínséggel vagy a klímaválsággal foglalkoznak. Az USA tagsága megszűnt a Velencei Bizottságban is, amely az elmúlt években rendkívül fontos szerepet játszott a lengyelországi jogállamiságért folytatott küzdelemben.
A nemzetközi jog életének utolsó napja Donald Trump "New York Times"-nak adott interjújával zárult. Meggyőződésem szerint ez az amerikai elnök legfontosabb nyilvános megszólalása az erő alkalmazásának – legyen az politikai, gazdasági vagy katonai – határairól saját országa nemzetközi pozíciójának építése és az államok közötti problémák megoldása során.
Arra a kérdésre, hogy létezik-e bármilyen korlátja a hatalmának az USA-n kívüli országokat érintő döntéshozatalban, Trump így felelt:
– Igen, van. A saját erkölcsöm. A saját elmém. Ez az egyetlen dolog, ami megállíthat.
A kérdésre, hogy a nemzetközi jog jelent-e ilyen korlátot, Trump azt felelte:
– Nincs szükségem a nemzetközi jogra. Nem akarok embereket bántani.
Az újságírók firtatták, hogy az USA kormányának be kell-e tartania a nemzetközi jogot. Trump azt válaszolta, hogy igen, de ő, mint elnök fogja eldönteni, hogy a nemzetközi jogi szabályok korlátozzák-e Amerika döntéseit, és ha igen, hogyan.
– Attól függ, hogyan definiálod a nemzetközi jogot – tette hozzá az elnök.
Ugyanebben az interjúban Trump arról is beszél, miért nem elég neki, hogy Grönland az USA egyik legközelebbi és régóta fennálló szövetségeséhez tartozik:
– A tulajdonjog nagyon fontos. (...) Úgy gondolom, ez mentálisan elengedhetetlen a sikerhez. A tulajdon olyasmit ad, amit nem kaphatsz meg másképp, függetlenül attól, hogy bérletről vagy szerződésről beszélünk. A tulajdon olyan dolgokat és elemeket ad, amelyeket pusztán egy dokumentum aláírásával nem lehet megszerezni.
Az ember azt hihetné, hogy egy atomhatalom feje nem egy másik, baráti ország területének erőszakos elfoglalásáról beszél (amit a Fehér Ház egyik legfontosabb tisztviselője elismert), hanem ingatlanvásárlásról...
Az amerikai elnököt nem lehet úgy kezelni, mint egy gyereket, aki nem tudja, mit beszél. Mihez kezdünk tehát, ha Trump követeli, hogy Redzikowót, a lengyelországi amerikai rakétavédelmi bázist ellátó repülőtérrel összekötő utat és magát a repülőteret csatolják az Egyesült Államokhoz? A kérdés, amely egy éve még abszurdnak tűnt, ma jogos, hiszen „a tulajdon olyasmit ad, amit nem kaphatsz meg másképp, függetlenül attól, hogy bérletről vagy szerződésről beszélünk”.
Érdemes emlékezni arra, hogy a redzikowói bázis – Grönlandhoz hasonlóan – kulcsfontosságú az USA biztonsága szempontjából, és Lengyelország éppolyan közeli szövetségese az USA-nak, mint Dánia. Koppenhágával ellentétben azonban mi nem vagyunk „régi” szövetségesek: alig több mint két évtizede váltunk azzá, míg Dánia az egész hidegháború alatt az volt. Bár az ingatlanügynökök világában a barátság hossza nem feltétlenül döntő, a tárgyalási pozíció annál inkább...
A mindenáron való győzelem kényszere magyarázza Trump ellenszenvét a nemzetközi szervezetek és általában a nemzetközi jog iránt. A többoldalú szervezetek sikerének kulcsa ugyanis a kompromisszum. Amikor lakásszövetkezetet alapítunk, elfogadjuk a korlátokat, amelyek a tömbház minden lakójára vonatkoznak, függetlenül attól, hogy a tetőteraszos penthouse-ban vagy a földszinti garzonban laknak. Megegyezünk, hogy mindannyian szelektíven gyűjtjük a szemetet, és abban is, hogy vasárnap nem költözködünk.
A nemzetközi szervezetek és a nemzetközi jog – akárcsak a lakásszövetkezetek szabályai – a nagyok számára nehezebbek, mert aránytalanul erős hangot adnak a kicsiknek. A Nemzetközi Büntetőbíróságon egy amerikai bírónak pontosan ugyanannyi szava van, mint egy liechtensteini bírónak, az ENSZ Közgyűlésében pedig a kínai elnöknek ugyanannyi ideje van beszédet mondani, mint Sierra Leone miniszterelnökének. A nemzetközi jog – legalábbis elvben – azt hivatott elérni, hogy viták és konfliktusok esetén ne a nyers erő döntse el, kinek van igaza.
Az ingatlanfejlesztők világában viszont az erő – a tőke, a hitelekhez való hozzáférés, az ismeretségek és végül a cég mérete – a minden. Egy nagy fejlesztő szinte mindig megnyeri a háborút egy értékes belvárosi telekért a kis fejlesztővel szemben, mert erősebb. Ha a kis fejlesztő úgy érzi, hogy a küzdelem tisztességtelen volt, legalább bírósághoz fordulhat, amely igazat adhat neki, és megakadályozhatja a nagy fejlesztő zaklatását (bullying).
A geopolitika világában az államok a fejlesztők, a belvárosi telkek a kulcsfontosságú érdekek, természeti kincsek, kereskedelmi útvonalak vagy éppen Grönland, a bíróságok pedig a nemzetközi szervezetek és jogintézmények. Trump ezt nem akarja, mert a zaklatás és a nyers erő voltak a védjegyei az ingatlanüzletben, ahol a kompromisszum egyszerűen vereség. Melyik nagy fejlesztő osztaná meg a jogot egy értékes telekre a kicsivel, ha senki sem kényszeríti rá? Melyik fejlesztő nem hagyná figyelmen kívül a számára kedvezőtlen bírósági ítéleteket, ha az ereje vagy az összeköttetései ezt lehetővé teszik?
Az üzleti erő alkalmazását korlátozó antimonopol-szabályok nélküli piac a monopolistáknak kedvez, akik diktálják a szabályokat mindenki másnak – ha egyáltalán hagynak másokat élni. A nemzetközi jog nélküli világ ugyanígy a népszerűsíti az erőseket – a politikailag, gazdaságilag és katonailag erőseket. A mai világban globális szinten csak három ország felel meg a geopolitikai monopolista kritériumainak. Az USA és Kína minden szempontból nagyhatalmak. Oroszország gazdaságilag ugyan nem, de hatalmas területével, óriási hadseregével és atomarzenáljával mégis az.
Trump nyíltan és többször beszél arról, hogy a New York-i ingatlanfejlesztők vérszomjas versenyszabályait átülteti a világrendbe. Az USA választóinak is azzal kampányolt, hogy folyamatosan építőipari sikereire hivatkozott. És hogyan érte el ezeket a sikereket? Tiszta, lényegében korlátlan erővel. Tárgyalások? Igen, persze, Trump a tárgyalások mestere. De tudjuk, hogy stratégiája egyszerű: mindig erőpozícióból tárgyalj, használd ki a másik oldal minden gyenge pontját, és törekedj a teljes győzelemre.
Ezért rombol le szisztematikusan mindent, ami államok feletti közösséget épít. Az Európai Unió minél egységesebb, annál erősebb a tárgyalási pozíciója. Sem Németország, sem Brazília, sem India, és pláne nem Lengyelország nem lesz képes soha önállóan, egyenrangú félként tárgyalni Amerikával. Trump számára ez az ideális állapot – elég megnézni, hogyan könyökölnek ki maguknak helyet az amerikai tech-óriások a közös hangot még mindig kereső Európában.
A manhattani felhőkarcolók építésekor a totális dominancia filozófiája a siker receptje, de az erkölcs nem feltétlenül kapcsolódik ehhez a bizniszhez. A nemzetközi kapcsolatokban azonban az értékek elvetése a puszta erő javára egyenes út a dzsungel világába, ahol csak a karmok hossza számít.
Ha Trump erőt alkalmaz Grönland megszerzéséhez (ami számomra még mindig absztraktnak tűnik, bár nem lehetetlen), a NATO és a transzatlanti szövetség megszűnik létezni. Gondoljunk bele: még Oroszország is szofisztikáltabb módszereket alkalmaz, és nem fenyegeti nyilvánosan Fehéroroszországot erő alkalmazásával, hogy kényszerítse valamire.
De nyugodtan be is lehet zárni az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Ezzel rengeteg pénzt spórolnánk, hiszen évente 28 millió dollárt fizetünk be, plusz a diplomatáink fizetése. Ha Lengyelország nyilvánosan kezdeményezné a szervezet felszámolását, még pontokat is szerezne Trumpnál. Az ENSZ már nem játszik semmilyen érdemi szerepet azon kívül, hogy jól fizetett munkahelyet biztosít diplomaták ezreinek. És bár Trump verte be tegnap az utolsó szöget az ENSZ koporsójába, a szervezet halála nem csak az ő bűne – az ENSZ évek óta bizonyítja hatástalanságát és feleslegességét.
A venezuelai elnök elrablása és az oroszok által védett venezuelai hajó lefoglalása egyértelmű üzenet volt a világnak: mostantól az erőseknek mindent szabad (még ha érdemes is emlékezni rá, hogy Maduro tolvaj és diktátor volt). Én is jobban szeretem, ha Caracasban az USA szövetségese uralkodik az orosz helyett. De nem tudjuk, az amerikai elnök holnap hogyan dönt valaki eltávolításáról.
A caracasi események, az atlanti-óceáni történések, az USA sokkoló bullyingja NATO-szövetségesével szemben és Trump egyértelmű nyilatkozatai a "New York Times"-nak az 1945 óta tartó korszak végét jelentik. Annak a kísérletnek a végét, amely a jogon, az értékeken és a tisztességen alapuló nemzetközi rendet próbált építeni. A történelem ismét ismétli önmagát – visszatérünk a dzsungelbe, ahol a legnagyobbak uralkodnak, a legkisebbek pedig próbálnak túlélni.
Karl Marx találta ki a kommunizmust, de néhány dologban igaza volt. „Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” című esszéjében írta, hogy „a történelem kétszer ismétlődik meg: először mint tragédia, másodszor mint bohózat”. Donald Trump vágyaival ellentétben valószínűleg nem érdemli meg a Nobel-békedíjat, de reméljük, nem bizonyul a világtörténelem legnagyobb komikusának.
Vajon Lengyelországnak elég nagyok a karmai, hogy ebben az új/régi dzsungelben túléljen?
Nem, nem elég nagyok. Lehetünk fontos ország az EU-ban, a NATO-ban vagy Közép-Európában, de a világ szuperhatalmainak ütközésekor pépé zúznak minket.
Az egyetlen megoldás számunkra a lehető legerősebb NATO építése – talán az USA nélkül is –, és a lehető legerősebb Európai Unió. Minden más út öngyilkosság, amint azt 1939 szeptembere óta jól tudjuk."
