Aszittem ezen már túlléptél. Szerintem vezérfonala mindenkinek van, és ha ezek nagyjából hasonlítanak akkor szerencsés. De ha valakié nem hasonlít, akkor is igaz, csak a többiek esetleg nem díjjazzák.
A FOTOZZ.HU topikban újra előkerült jégmadár/Szentpéteri űgy kapcsán engem is újra foglalkoztat a topikcímben is megjelenő kérdés, a fotó és a valóság kapcsolata.
Ma már szinten nincs olyan közzétett fotó, amelyben ne hajtanának végre kisebb-nagyobb változtatás, színkorrekciót, retusálást, vagy akár komolyabb módosítást.
Sőt a valóság megváltoztatása már a fotózás elkőkészületeivel megkezdődik. Gondolok itt arra, ha kitépek néhány fűszálat, ami takarja a fotózandó virágot, vagy arra, hogy a modell kifesti magát, hogy eltüntesse arcán a kisebb bőrhibákat, vagy arra, hogy felteszek egy polárszűrőt, hogy a fotómon kékebb legyen az ég, mint a valóságban.
Hol a határ az elfogadható elterjedt módosító technikák és a csalás között? Meghatározható-e valami szabály, létezik-e valamiféle vezérfonal?
Már miért ne lehetne?
Lehet reprodukció is, művészeti alkotás is. Attól függ. Nagyjából egyetértek veled. De a valóság szigorú leképezése is lehet művészet, a szituációtól függ (realizmus, naturalizmus - bár ez már bonyolultabb kérdés...). A fotóval mindenképpen létrehozol valamit, ami eddig nem volt (hiszen sosem látja pont úgy az emberi szem). Kérdés, hogy a végeredmény mennyire tucat, mennyire egyéni, mennyire értékes mennyire művészi.
Egy komoly esztétikai értékkel bíró műalkotás fényképe, minden kétséget kizárólag szintén komoly esztétikai élményt nyújt. A kérdés csupán, hogy ez mennyire a fotós érdeme, és mennyire a művet létrehozó művészé.
Amikor kézbe veszünk egy művészettörténeti albumot, és megcsodáljuk a benne látható festményeket, eszünkbe sem jut, hogy a képeket, fotókként értékeljük, pedig nem egyszerű mesterség egy festményről színhelyes, torzítatlan fotót készíteni. Nem is fotónak szokták nevezni, hanem inkább reprodukciónak. Vajon miért? A felelet nyilvánvaló. A fotós ebben az esetben bár minden mesterségbeli tudását beveti, művészeti szempontból semmit sem tesz hozzá a műalkotáshoz. Egy festményt csak egyféle módon lehet fotózni, a középtengely irányából, egyenletes megvilágítással. Nincs helye sem a világítás, sem a fotózás szögének megváltoztatásának, nincs mód az egyéni meglátásra, a részletek kiragadására
No és mi a helyzet a szobrokkal?
A szobor, mint háromdimenziós alkotás, körbejárható, estenként alulról, felülről is megtekinthető. A kisebb plasztikákról műtermi, kép is készíthető, mesterséges háttérrel, beállított világítással, a szabadtéri szobroknál kivárható a megfelelő napszak, pl. egy gomolyfelhős ég, vagy egy lombját hullató őszi fa háttérként. A szobornál lehetősége van a fotósnak egyéb motívumokat is belekomponálni a képbe, az egyéni nézőpont, a fények segítségével hozzáadni valami pluszt a szobrász által létrehozott esztétikumhoz. Ez egyben a válasz is a címben feltett kérdésre. Egy szoborról készült fotó csak akkor fotóművészeti alkotás, ha a fotósnak sikerül úgy láttatnia a szobrot, ahogy a nézők többsége sohasem látja.
Ha a fotó csak azt mutatja, amit mindenki lát és megcsodál, akkor nem műalkotás, csupán reprodukció. Helye lehet egy szobrokról szóló albumban, de nem egy fotókiállításon. Minden szobornak van egy fő iránya, amelyet a talapzat meghatároz, és amely szögből a szobrász véleménye szerint a legelőnyösebb hatást kelti. A főirányból, szemmagasságból, adott vagy semleges fénynél készített fotókat én semmiképpen sem tekintem fotóművészeti alkotásoknak.
"de ne feledd: minden művészeti ág alapja valamiféle szakma. azt vagy elsajátítod, így adva magadnak szabadságot, vagy nem, és akkor egy szűk sikátorban mozogsz, és a világot akarod alakítani a te sikátorodhoz. nem fog menni.
ha valaki nem tud fotózni, azaz nem ismeri a szakmát, ettôl még elsülhet a keze, a szerencse is bejátszhat. de évekig nem lehet ezt csinálni. nem egy olyan "fotóművész"van, aki épp szakmai hiányosságai miatt nem tud egyrôl a kettôre lépni."
Teljesen egyetértünk! (azzal a kitétellel, hogy a tanulás lehet ösztönös is, nem kell feltétlenül tudatosnak lennie)
Van benne valami... Bár sokan igyekeznek újat találni a nap alatt. Az alkalmazott fotográfiában gondolom az eszközök fejlődése azért hoz némi újfajta megvalósítást.
Na... még a végén mindenhol jól elbeszélgetünk :-)
Egyik - korai - magyar reklámfotósunk mondta amikor a 60-as években megláttam kopizni egy nyugati lap reklámfotóját, hogy : "Nincs üj a Nap alatt."
Nem tartozik ide, de jó.
Dolgok a helyükön. Egyetértek. Valami ilyesmit vártam már elsőre is. Elhiszem, hogy a véleményedet már soxor leírtad, de én meg nem kezdtem el visszakeresni zsoltu hozzászólásait évekre visszamenőleg. Pont azért vártam hosszabb választ mert tudom, hogy nagyobb rálátásod van a kérdésre, mint mondjuk nekem.
Szerintem nincs benne más, csak mellébeszélés.
Nem azt kérdeztem, hogy van-e ötleted (a készítőnek volt), hanem hogy ha feladatként kapod, akkor mit küldesz? De mind1. Amint látom a mellényedet. Mert az jó nagy.
másról beszélsz (zagyválsz)
én nem a fotóművész teljesítményéről beszéltem, hanem arról, ahogyan én kerülök kapcsolatba a képpel.
áruld mán el, hogy egy képről te mi alapján alkotsz véleményt? veled született adottság? isteni szikra? az ízlésedet, értékrendedet tényleg nem befolyásolja a környezeted? az amit olvastál, láttál, hallottál, mondta valaki, akinek adsz a véleményére stb.
csodálkoznék ha a "brancs" -ami az élet miden területém működik- pont a fotóművészetben nem létezne. alkotótáborok, kiállítási lehetőségek, szponzorációk megszerzése, pályázati pénzek elosztása.... ez nem összeesküvés elmélet, egyszerűen így müx. az ember.
egyébként szerintem pusztán a sok munkától és sok kattintástól szintén nem lesz valaki fotóművész, de kitűnő iparos. azé valami tehetség csak köll.
Biztos, hogy egy képnek nem kell szépnek lennie. Egy művészképnél mellesleg azt sem tudom mi a szép. Meg technikailag tökéletesnek sem kell lennie. Ha csak nem a technikai tökéletesség a célt szolgálja (pl. épületfotó).
Csak tapogatózom, mert minden ami igaz, az ellenkezője is igaz lehet. Nekem a kép önmagában létezik: merítettem-e a képből valami pluszt? Ha igen, akkor már elérte a célját.
Az ízlésekről valóban nem lehet vitatkozni. Olyan értelemben, hogy a tetszés szubjektív, és érvekkel nem lehet senkit sem rávenni arra, hogy tetsszen neki, ami nem tetszett – vagy fordítva.
Ha már ennyi kiderül, akkor már nincs hiába ez a topik. Talán akkor csökkenni fog az eltérő vélemények fikázása, lekezelése, megalázása.
A másik a tudatosság kérdése. Ez némileg érinti a fejbefotó kérdését is, de nem egyenlő vele. Ha tetszik egy kép, hogyan tudom megfogalmazni, hogy mi tetszik benne? Ha ez sikerül, akkor hogyan törekedhetek arra, hogy olyan fotót készítsek, amelyik tetszik – ha másnak nem is, de legalább magamnak? Vannak-e elvek szabályok, amelyeket ha betartok, akkor tetszeni fog a létrehozott kép?
Csak az tetszik, ami szép? Muszáj egy fotónak szépnek lenni? Muszáj egy fotónak technikailag tökéletesnek lenni?
A belinkelt képek között van két szép, két csúnya, egy technikai csúcs, egy gyenge, van amelyik, eltorzítja a valóságot, van amelyik nyersen mutatja meg – és is nem mind szép, nem is mind tetszik, de elfogadom, hogy mindegyik művészfotó. Ezek szerint van bennük valami közös…
Érdekelne, hogy ha feladatként kapnád, hogy az "Idő" c. pályázatra készíts képet, vajon mi lenne rajta. Komolyan kíváncsivá tettél.
Az óra túlságosan kézenfekvő minden formájában azt hiszem...
(nekem is a csigás kép tetszett a pályázati képek közül, meg még1, de az nem hagyott elég mély nyomot :) )
Lényegében két dologra koncentráltak az alkotók: az órára és az elmúlásra. Egyik változatot sem tartom nagyra. Az óra rettentő banális, az elmúlás, pedig bármilyen szomorú, nem egyenlő az idővel, legfeljebb az idő következménye „hűlt helye”. Számomra ezek az elmúlás képek azt mondják: igen, itt volt az idő, sőt sok idő volt itt, de azt már nem tudom bemutatni, hát hogy valamit mégis mutassak, inkább bemutatom azt, amit művelt.
Így a következő probléma előtt áll a bíráló. Vagy hagyja a francba a pályázat kiírását, és a legművészibb órát, esetleg a leglíraibb elmúlást ábrázoló fotót nevezi ki nyerőnek, vagy ragaszkodik a kiíráshoz, és az „óra” meg az „elmúlás” témákat meghagyja valamelyik jövendő pályázatnak
Én erre az utóbbira szavaznék.
De hát ha nem az óra, és nem is az elmúlás, akkor mi a franc az az idő? – kérdezhetitek..
Az idő fogalmának meghatározására inkább nem vállalkoznék. Nem szeretnék belebonyolódni, a görbült tér és az általános relativitáselmélet számomra sem tiszta rejtelmeibe. Ez nem a fotózás feladata. Inkább onnan közelíteném meg a kérdést, hogy az idő hogyan, mi módon érzékelhető?
Sajnos az idő múlása objektíven nem érzékelhető.
A sebesség önmagában szintén nem érzékelhető.
Ami érzékelhető, az a mozgások egymáshoz való viszonya. Az idő mérése is ezen az elven történik. Az óra fajtájától függően az inga mozgásához, a lengő kerék ritmusához, vagy a kvarc kristály rezgéséhez viszonyítjuk életünket.
Az idő érékeltetése tehát milyen feladatot ró a fotósra? Mozgások egymáshoz való viszonyának érzékeltetését.
A mozgás érzékeltetése egy, a csupán a pillanat megragadására képes műfaj, a fotó segítségével, hatalmas kihívás. Ezt tetézni azzal, hogy nem egy mozgást, hanem mozgások egymáshoz való viszonyát kell érzékeltetni, nos ez már valódi bravúr.
Ezt a feladatot értette meg, és ezt a valódi bravúr vitte véghez a csigás kép alkotója. A gyorsan mozgó és ezért elmosódó metró szerelvény mellett a lassan mozgó és ezért éles, de a húzott csíkkal szintén a mozgását kifejező csiga egy képbe komponálása, az idő fizikai, filozófiai lényegét ragadja meg. Egyszerre ábrázol és igen kifejezően érzékeltet két, igen eltérő sebességű mozgást, megragadva ezáltal magának az időnek a negyedik dimenziónak, színes kétdimenziós princípiumát. Gratulálok!
PS. Csak egy képet értékeltem, a csigásat, mégpedig ötössel.
Bár pixes már megnevezett magának ezen a topicon segédeket, én Százbolhát küldeném magam helyett:)), ő ráért itt boojummal is pofozkodni, ráadásul ő még neked is szimpi: "Százbolhával értek egyet, aki nem a mű felől közelít, hanem a befogadó felől."
Jó, nem bánom, legyen ez az irány, ha a képen keresztül a kamerát is látjuk, és mögötte a fotóst, aki ugye éppen a modell szemébe néz. A valóság pedig nem ér véget az objektív látószögénél, hanem teljesen körbeér a kamera mögött, amiben a fotós is ugyanúgy benne van, mint a modell - szokta mondani ezüst... Ebben a valóság-értelmezésben pedig tényleg főszerepet játszik a modell és a fényképész kontaktusa is - és az a "retorika", ahogy a "kamerán keresztül" egymással kommunikálnak. Főleg Diane Arbus óta. (De ez megint ezüst vesszőparipája, ahogy a Nagyítás is.)
Lehet tovább párbajozni, én mára túlteljesítettem a topic-tervet:)
Látod pixel pont erről van szó. Az a kép ENGEM érintett meg, BENNEM hozott létre valamilyen érzést, épp ezért SZÁMOMRA jelent valamit. És én ezt hangsúlyoztam is. Engem eltalált, téged nem. És ez így van rendjén. Az nincs rendben, hogy TE erre kijelented, hogy vérciki. És ezzel nem csak az alkotót minősíted lekezelő módon (amihez nekem semmi közöm), hanem engem, a befogadót is. Pedig a te véleményed sem több, ugyanúgy tele van tanult/elsajátított/megfigyelt/javasolt dolgokkal. Olvasd vissza:
"Mert manapság ez a legközönségesebb pofonlövések kategóriájába és a legelkoptatottabb képszerkesztési perspektívába tartozik."
Ezek szerint te tisztában vagy vele, hogy manapság mi a trendi, mi számít művészetnek amivel ellentétben az inkriminált kép vérciki. Hmmmm........
"A modell arckifejezésére már szót sem vesztegetnék"
Ezen tényleg összeszartam magam. Milyen kéne hogy legyen a modell arckifejezése? Nyugodtan vesztegess rá szót, mert érdekel.
"Legalábbis, ha szeretnél túllépni egyszer a fotózzhu vagy a fotómozaik kategóriákon"
Értem. Azokon túl vannak azok a dimenziók, amikben a kortárs, közizlést alakító csoportok meghatározzák az aktuális művészetet.
Mielőtt félreértenél. Nincs szándékomban a te véleményedet bírálni, semmi közöm hozzá, az a tiéd. Viszont rá szeretnék mutatni arra, hogy az sem több vagy jobb az enyémnél.
"látszólag felrúg minden képszerkesztési szabályt"
Hányban járunk, és milyen "szabályokat" rúg fel? Mert manapság ez a legközönségesebb pofonlövések kategóriájába és a legelkoptatottabb képszerkesztési perspektívába tartozik. (A modell arckifejezésére már szót sem vesztegetnék.) Összességében maradhatunk a vérciki jelzőnél. Legalábbis, ha szeretnél túllépni egyszer a fotózzhu vagy a fotómozaik kategóriákon.
OFF
Kezdem belátni, hogy igazad van...
A kékség a lombokon átlátszó ég.
ON
Elárulom, hogy miért pont ezekre a képekre esett a választásom. Sok szó esett arról, hogy mit tud a képhez hozzátenni az alkotó.
Balla képe a címmel együtt kel életre és nyer értelmet. A képi megfogalmazás jó erős, nekem is kellett némi idő míg megemésztettem, de aztán rájöttem, hogy pont így jó. Ebben a tálalásban Balla nem hagy kétséget a mondanivaló felől, ettől lesz a kép (számomra) nyílt és őszinte.
Batkamanó képét azért választottam, mert látszólag felrúg minden képszerkesztési szabályt. Mégis pont ezzel a perspektívával, pont ezzel a kivágással és szerkesztéssel lett a képnek története. Megvallom a képek közül nekem ez a kedvencem.
Gehring Jancsi képe látszólag tisztes iparos munka. Szépen mutatna utazási prospektuson vagy képeslapon. Mégis azt gondolom, hogy csak kevesen fotózták volna (ha egyáltalán) a budai várat ebből a perspektívából ilyen szerkesztésben. Így a kép (ismét csak számomra) sokkal több egyszerű képeslapnál, szívesen látnám valamilyen "csatlakozzunk Európához" kiadványban, mint "Magyarország az államalapítástól napjainkig" című képet.
A saját képemet nem nagyképűségből tettem fel, hanem mert tudom, hogy én mit tettem hozzá. (Megjegyzem az előzőkhöz képest a legkevesebbet) Én csak azt tudtam, hogy mikor érkezik a gyurgyalag, hol van egy telepe, ahol meg lehet fotózni és utána főttem a ponyva alatt a napon.
Ghering képein mindig ledöbbenek.
Persze ez a képe kissé túl van élesítve, de akkor is nagyon minőséginek néz ki.
Fogd meg a 10D-t és ugyanazzal a látőszögel, ugyanonnan durantsd le azt a látképet. (jól lerekeszelve)
Aztán gyúrjad és tedd mellé 720x600 méretben.
Más lesz.
Mármint a részletgazdagsága.
100x elmondtam, már hogy 10x15 papíron, meg web méretben monitoron is látszik a különbség.
Ezért nem bírok digigépet venni.
Bocs!!!
----------------
A madarad mögé a kék szépen ki lett játszva.
Véletlen?
Nnnnnaaaa..., mostanra rágtam át magam a topikon. Jó ez a téma érdemes, csevegni róla, de szent meggyőződésem, hogy senki nem fog senkit meggyőzni. Minthogy az ízlésekről nemigen lehet vitatkozni. Van akinek Jody Foster a zsánere, én Sophie Marceau-n olvadok el, illetve Százbolhához hasonlóan a teltkeblű, mély tekintetű, érett-mindentudó hölgyek a zsánerem. Jaaa a topik:
Okos és általános érvényű dolgot természetesen én sem tudnék megfogalmazni arról, hogy mi is a művészet. (pláne mi a fotóművészet) Ugyanakkor praktikus oldalról közelítve, ha egy képnek ismerem az alkotóját, akkor jó eséllyel eljátszhatom a sznobot és kijelenthetem, hogy az adott mű hordoz-e művészi értéket vagy sem. Megmondom miért. Ki a művész? Művész az, akit a többi művész is annak tart, direktebben megfogalmazva: bevesz a brancsba. Onnantól fogva ő is művész és formálhatja közízlést pl. azzal a tevékenységével, hogy hozzájárul-e a következő jelentkező tagságához. Gondolom, most sikerült a fél országot megsértenem. Mellesleg ez az élet minden olyan területére igaz, ahol alkotó tevékenység folyik és a tevékenység végeredménye egy olyan mű, ami adott kor adott társadalmának szól. Lásd költészet, prózai irodalom, képzőművészetek, stb. Hát ezért mondhatom nyugodt lélekkel egy Szebeni képre, hogy művészi. Ha valaki ellentmond, akkor arra kijelentem, hogy műveletlen paraszt, mitől lenne okosabb a Fotóművészek Szövetségénél. (hihi)
Magam szempontjából a művészi értékek megítélésében nagyjából Százbolhával értek egyet, aki nem a mű felől közelít, hanem a befogadó felől. Adott pillanatban, lelkiállapotban van bennem valami (a bélgázokon kívül), amit nem tudok megfogalmazni (lehet nem is akarok), és megpillantva a "művet" hirtelen értelmet nyer az addig bennem szunnyadó valami. Igen, ezaz! A homályos tekintet kitisztul, megvilágosodtam. Persze ez a szubjektivitás csalóka, hiszen kibe-kiben az ott szunnyadó valami (ami majd a mű hatására robban), nem magától alakul olyanná. Neveltetés, veleszületett érzékenység, társadalmi normák, közerkölcs, aktuális etikai normák, némi művészettörténet,... jaa és persze az aktuális művészeti csoportok trendi irányelvei. Mindez úgy együtt, összegyúrva alkotja bennünk a befogadóképességet.
Én azt mondom nem ér semmit a csevej, ha nem próbáljuk meg konkrét példákon is megnézni, hogy mire gondolunk. Itt van négy, teljesen eltérő témájú és eltérő területhez tartozó kép. A maga nemében mindegyik csodás, az alkotó mindegyikhez hozzáadott valamit, amitől a képek a befogadóban jó eséllyel megmozdít valamit. Remélem nem sértettem meg az alkotókat, hogy ide citálom a képeikett, de mindegyiket a NET-ről szedtem.
