Molte grazie. :) Ha tudnék legalább annyira olaszul, mint spanyolul, akkor tudnék írni arról is; de sajnos olaszul soha nem tanultam, csak a spanyolhoz való hasonlósága miatt ragadt rám alapszinten. Ez kb. annyit jelent, hogy sokat megértek belőle és valamennyire írni is tudom, de beszélni nem mernék. :O
Az erdélyi magyarban az egyes számú tegező formát gyakran használják az általános alany kifejezésére, olyanokkal szemben is, akit egyébként nem tegeznek (nem is ismernek).
Pl. nem tudsz neki írni, ha nem tudod a címét.
A beszélő ezzel valami olyat akart mondani, hogy nem tud írni az ember annak, aki nem adta meg a címét.
Jobb példát hirtelen nem találtam. Nekem furcsa volt ezt hallani, amikor egy 30 körüli kolozsvári férfi mondta a számára idegen, 70 fölötti szomszéd nénimnek, de később olyan gyakran használta ezt a beszédfordulatot, hogy úgy gondolom, azon a tájon teljesen normális.
érdekes ez a tegeződés(megfigyelése kandi kamerával)... a (látszatra) mindenkit tegező is néha magáz.... nocsak, talán valami függő viszony? a nagy tegező az őt megállító fiatal(abb) rendőrt valamiért nem tegezi... csak tudnám miért? sőt, a körzeti orvosát sem.. sőt.. na mindegy...
" Nagyon kérem államtitkár uramat,..." Attól félek, ez nagyon modoros! Sőt, bizalmas! Inkább: "...az államtitkár urat,..." Ez viszont teljesen normális és szabályos is.
A Mari! Ez még tisztább dolog! Mert pontosan azt jelzi, hogy az elbeszélő és a hallgató /olvasó/ is pontosan ugyanarra a személyre gondol! A Mari az, aki pontosan az, aki. Én például rengeteg Marit ismertem, de ha a családban, vagy a szűk baráti körben beszélgettünk, 100%-ra tudtuk, hogy Ő róla beszélünk. Egyetlen egy, drága személyről, aki ma már, sajnos nincs velünk.
Szerintem ugyanaz áll mindkét jelenség mögött: megszólításnak NP, megnevezésnek DetP, függetlenül az illető kifejezés belső szerkezetétől. Korábban a szerkezetet tükrözte a névelőzés.
A közigazgatási zsargonban megfigyelhető, hogy a magasabb rangú vezetők esetében, amikor rangjukkal nevezik meg, elhagyják a névelőt, még akkor is, ha harmadik személyben emlegetik az illetőt. Pl.
Mondtam Elnök úrnak... Tegnap Miniszter úr úgy nyilatkozott.
Szándékosan használtam nagybetűt vitatható helyen, érzékeltetendő a hanglejtést. Ez kifejezetten beszélt neylvi forma, és számomra szervilis megnyilvánulásnak tűnik.
Ez szerintem nincs azonos kategóriában a személynév elő tett névelővel (mondtam a Marinak), amelynek használatára nézve a mostanában szó nem igaz, ez egyáltalánnem újkeletű jelenség, az 1964-ben megjelent Nyelvművelő levelek (szerk. Lőrincze Lajos vezetésével) ezt írja:
"A Pista,a Laci mai köz- és irodalmi nyelvünkben csakugyan népiesség (de nem idegenszerűség).
Az érdeeks, hogy ez a klasszikus nyelvművelő gyűjtemény is a névelő elhagyását tartja a nagyobb problémának, mint az indokolatlan használatát.
"Nagyon kérem az államtitkár urat, hogy szíveskedjék ...
Nekem szokatlan lenne névelő nélkül, nem tudom élőbeszédben vagy írottan hangzott-e el? Persze lehet pestiesen nem kell elé névelő. De nem pont ellentétes a tendencia, miszerint még nevek elé is kiteszik mostanában? (Találkoztam a Marival.) Úgy tudnám elképzelni, hogy: nagyon kérem államtitkár uramat,...
A plenárisban idéztem egy monda, amelyet gróf Csáky István
külügyminiszter intézett 1940-ben Zsindely Ferenc államtitkárhoz (aki aggodalmát fejezte ki atekintetben, hogy Magyarország nem elég erős ahhoz, hogy területi igényeinek katonai erővel szerezzen érvényt): "Nagyon kérem az államtitkár urat, hogy szíveskedjék a katonai kérdések megítélését az arra egyedül illetékes katonai tényezőinkre bízni." (Ld. Hory András: Bukaresttől Varsóig, Bp. 1987.)
Ami ebben a topikban az idézett mondatból érdekes, az a határozott névelő használata az államtitkár szó előtt. Az a benyomásom, hogy a magázódási formula 1940 óta továbbfejlődött, amennyiben a beszélő ma jobban a másik személy felé fordul. Ennek jeleként értékelem, hogy ma egy ilyen mondatban valszeg elmaradna a határozott névelő, és ekként direkt megszólítássá válik az illető megjelölése: Kérem Államtitkár Urat (=Önt). Vagyis manapság ilyen helyzetekben "ő" helyett — a névelőt elhagyva — "Ön"-höz beszélünk.
Nem tudom ezt a változást szabatosan leírni, de olyan a helyzet, mintha a 3. személy kicsit átcsúszna a 2.-ba, bár az igealak ezt nem mutatja, mert nem mutathatja. Hasonlatot keresve az a nem reális, de potenciális eset jut eszembe, hogy az olaszok francia hatásra generálisan áttérhetnének a Lei/Ella típusú magázásról a Voi típusú magázásra (az olaszban mindkettő létezik). Az olaszban viszont a Voi mellett természetesen tb. 2. személyt kell használni, a hasonlat tehát ennyiben klaudikál.
Ja, ha nem csak írnék, hanem olvasnék is, akkor magam is észrevehettem volna ezt az anomáliát... Bevallom, csak átfutottam az előzményeket, s miután megállapítottam, hogy az én kis komparatív megfigyeléseimhez nincs bennük adalék, elkezdtem írni...
Most látom, hogy van itt egy szaktopik is a tegeződésre, sőt kettő is, mert a Tötzsasztalban is nyílt egy, de 7 hsz. után még 2001-ben behalt. Ezt itt viszont megpróbálom reszuszcitálni, habár tisztában vagyok vee, hogy az én személyem, pontosabban nickem kontraproduktív tényezőként hathat közre.
Utalok itt is a tanulságos angol wikipedia szócikkre (http://en.wikipedia.org/wiki/T-V_distinction), amelyet a Klasszikus latin kiejtés c. topikban az előbb röviden idéztem és kommentáltam. Tanulságos a német verzió is, amelyből kiderül, hogy a németek a középkorban nem a Siezen , hanem az Ihrzen formulát használták a magázódásra (fejedelmek irányában), ekkor tehát a német megoldás még összhangban volt a Vos/Vous típusú latin/francia magázódási formával.
Érdekesen alakult a helyzet e tekintetben az olaszban, amelyben létezik a "franciás" Voi és a Lei típusú magázódás is, de a Voi típusú kevésbé szokásos, míg kimondottan választékosnak éppenséggel az Ella névmással realizált magázódás számít. Mussolini és környezete (pl. Starace) a "Lei" és az "Ella" típusú magázódást femininnek tartotta és a "Voi"-t propagálta, ebből adódott az az antifasiszta vicc, hogy Galilei helyett is Galivoit lenne helyesebb mondani. Ld. Klaus Bochmann/Jenny Brumme/Louis Guespin: Sprachpolitik in der Romania : zur Geschichte sprachpolitischen Denkens und Handelns von der Französischen Revolution bis zur Gegenwart, De Gruyter, 1993, 378. old.
Olaszul egyébként — eltérően a némettől — külön létezik egyes- és többesszámú magázódási forma: a Lei/Ella ugyanis singularis, pluralisban Loro-t mondanak, alaktanilag valójában ez utóbbi feleltethető meg a német Sie-nek.
Hihetünk nyugodtan a cikknek. A megszólaltatott pszichológus eléggé iskolaközeli: a férje gimnáziumi vezetőtanár, aki a gimnáziumi osztályfőnököm és magyartanárom volt. Elég sok iskolára, elég sok tanárra van rálátásuk.
A második idézet nem az iskoláról szól. Gondolom, olyat hallottál, hogy a nagyszülők és az unokák tegeződnek. Ez bevett szokás MAgyarországon (gondolom, úgy 50-100 éve, területtől függően).
A sok az azért nem általános, mert egyértelműen kifejezi, hogy nem mind. Az általános viszon a mind-hez van közelebb.
Ez a fokozati megkülönböztetés talán érzékelhető ebből a két kifejezésből:
sok elemző véleménye szerint igen, de sok másik szerint nem minden elemző véleménye szerint...
De benne van. Ott a másik idézet: "bevett szokás". Egyébként nem értem, hogy a sok miért jelenti azt, hogy nem általános. A sok az sok, én pedig még sehol nem hallottam eddig, hogy a diákok tegezik a tanárokat.
A dolog lényegétől eltekintve szerintem rosszul értelmezted a szöveget. Az idézeteidben nincs szó arról, hogy az iskolában szokás lenne a tegezés, hiszen, mint írod: "Sok iskolában a diákok tegezhetik és sziázhatják a tanárokat is..." . A sok ebben az esetben, mint tudjuk, éppen azt jelenti, hogy ez a dolog még nem általános.
Ami a dolog lényegét illeti, az interneten általános a tegeződés, és senkinek nem okoz különösebb gondot. Ugyanakkor tapasztalataim szerint a tegeződésnek nem is annyira a tanárok állnak az útjában, hanem a gyerekek. Persze, ebben a vonatkozásban a gyerekek a homogénabb kategória (mondjuk 6-23 évig), a tanárok korhatára viszont 20-70 között lehet.
A fiatal tanárok esetében a magázódás szinte erőszakoltabbnak tűnik, mint a tegeződés, viszont az idősebb tanárok esetében a gyerekeknek kellemetlen - inkább elfogadják az egyoldalú tegezést a tanárok részéről.
Magam egyetemen tanítok, és időnként nehezemre esik a hallgatókat magázni. Tapasztalom viszont, hogy ha olyan ismerős fiatal kerül a csoportomban, akit máshonnan ismerek, és esetleg tegeződtünk, a csoport előtt nem tegez vissza.
"Sok iskolában a diákok tegezhetik és sziázhatják a tanárokat is..."
"Amíg a fokozott tiszteletet feltételező kapcsolatokban – szülő-nagyszülő-tanár és a gyermek – a tegezés bevett szokás"
Tényleg az iskolák többségében (a bevett szokás számomra ezt jelzi) a diákok tegezik a tanárokat? Hol???
A hozzászólás támogatója a Tesztelo.hu - Hardver, mobiltelefon, autó, étterem és sok minden más...
