Szerintem ugyanaz áll mindkét jelenség mögött: megszólításnak NP, megnevezésnek DetP, függetlenül az illető kifejezés belső szerkezetétől. Korábban a szerkezetet tükrözte a névelőzés.
A közigazgatási zsargonban megfigyelhető, hogy a magasabb rangú vezetők esetében, amikor rangjukkal nevezik meg, elhagyják a névelőt, még akkor is, ha harmadik személyben emlegetik az illetőt. Pl.
Mondtam Elnök úrnak... Tegnap Miniszter úr úgy nyilatkozott.
Szándékosan használtam nagybetűt vitatható helyen, érzékeltetendő a hanglejtést. Ez kifejezetten beszélt neylvi forma, és számomra szervilis megnyilvánulásnak tűnik.
Ez szerintem nincs azonos kategóriában a személynév elő tett névelővel (mondtam a Marinak), amelynek használatára nézve a mostanában szó nem igaz, ez egyáltalánnem újkeletű jelenség, az 1964-ben megjelent Nyelvművelő levelek (szerk. Lőrincze Lajos vezetésével) ezt írja:
"A Pista,a Laci mai köz- és irodalmi nyelvünkben csakugyan népiesség (de nem idegenszerűség).
Az érdeeks, hogy ez a klasszikus nyelvművelő gyűjtemény is a névelő elhagyását tartja a nagyobb problémának, mint az indokolatlan használatát.
"Nagyon kérem az államtitkár urat, hogy szíveskedjék ...
Nekem szokatlan lenne névelő nélkül, nem tudom élőbeszédben vagy írottan hangzott-e el? Persze lehet pestiesen nem kell elé névelő. De nem pont ellentétes a tendencia, miszerint még nevek elé is kiteszik mostanában? (Találkoztam a Marival.) Úgy tudnám elképzelni, hogy: nagyon kérem államtitkár uramat,...
A plenárisban idéztem egy monda, amelyet gróf Csáky István
külügyminiszter intézett 1940-ben Zsindely Ferenc államtitkárhoz (aki aggodalmát fejezte ki atekintetben, hogy Magyarország nem elég erős ahhoz, hogy területi igényeinek katonai erővel szerezzen érvényt): "Nagyon kérem az államtitkár urat, hogy szíveskedjék a katonai kérdések megítélését az arra egyedül illetékes katonai tényezőinkre bízni." (Ld. Hory András: Bukaresttől Varsóig, Bp. 1987.)
Ami ebben a topikban az idézett mondatból érdekes, az a határozott névelő használata az államtitkár szó előtt. Az a benyomásom, hogy a magázódási formula 1940 óta továbbfejlődött, amennyiben a beszélő ma jobban a másik személy felé fordul. Ennek jeleként értékelem, hogy ma egy ilyen mondatban valszeg elmaradna a határozott névelő, és ekként direkt megszólítássá válik az illető megjelölése: Kérem Államtitkár Urat (=Önt). Vagyis manapság ilyen helyzetekben "ő" helyett — a névelőt elhagyva — "Ön"-höz beszélünk.
Nem tudom ezt a változást szabatosan leírni, de olyan a helyzet, mintha a 3. személy kicsit átcsúszna a 2.-ba, bár az igealak ezt nem mutatja, mert nem mutathatja. Hasonlatot keresve az a nem reális, de potenciális eset jut eszembe, hogy az olaszok francia hatásra generálisan áttérhetnének a Lei/Ella típusú magázásról a Voi típusú magázásra (az olaszban mindkettő létezik). Az olaszban viszont a Voi mellett természetesen tb. 2. személyt kell használni, a hasonlat tehát ennyiben klaudikál.
Ja, ha nem csak írnék, hanem olvasnék is, akkor magam is észrevehettem volna ezt az anomáliát... Bevallom, csak átfutottam az előzményeket, s miután megállapítottam, hogy az én kis komparatív megfigyeléseimhez nincs bennük adalék, elkezdtem írni...
Most látom, hogy van itt egy szaktopik is a tegeződésre, sőt kettő is, mert a Tötzsasztalban is nyílt egy, de 7 hsz. után még 2001-ben behalt. Ezt itt viszont megpróbálom reszuszcitálni, habár tisztában vagyok vee, hogy az én személyem, pontosabban nickem kontraproduktív tényezőként hathat közre.
Utalok itt is a tanulságos angol wikipedia szócikkre (http://en.wikipedia.org/wiki/T-V_distinction), amelyet a Klasszikus latin kiejtés c. topikban az előbb röviden idéztem és kommentáltam. Tanulságos a német verzió is, amelyből kiderül, hogy a németek a középkorban nem a Siezen , hanem az Ihrzen formulát használták a magázódásra (fejedelmek irányában), ekkor tehát a német megoldás még összhangban volt a Vos/Vous típusú latin/francia magázódási formával.
Érdekesen alakult a helyzet e tekintetben az olaszban, amelyben létezik a "franciás" Voi és a Lei típusú magázódás is, de a Voi típusú kevésbé szokásos, míg kimondottan választékosnak éppenséggel az Ella névmással realizált magázódás számít. Mussolini és környezete (pl. Starace) a "Lei" és az "Ella" típusú magázódást femininnek tartotta és a "Voi"-t propagálta, ebből adódott az az antifasiszta vicc, hogy Galilei helyett is Galivoit lenne helyesebb mondani. Ld. Klaus Bochmann/Jenny Brumme/Louis Guespin: Sprachpolitik in der Romania : zur Geschichte sprachpolitischen Denkens und Handelns von der Französischen Revolution bis zur Gegenwart, De Gruyter, 1993, 378. old.
Olaszul egyébként — eltérően a némettől — külön létezik egyes- és többesszámú magázódási forma: a Lei/Ella ugyanis singularis, pluralisban Loro-t mondanak, alaktanilag valójában ez utóbbi feleltethető meg a német Sie-nek.
Hihetünk nyugodtan a cikknek. A megszólaltatott pszichológus eléggé iskolaközeli: a férje gimnáziumi vezetőtanár, aki a gimnáziumi osztályfőnököm és magyartanárom volt. Elég sok iskolára, elég sok tanárra van rálátásuk.
A második idézet nem az iskoláról szól. Gondolom, olyat hallottál, hogy a nagyszülők és az unokák tegeződnek. Ez bevett szokás MAgyarországon (gondolom, úgy 50-100 éve, területtől függően).
A sok az azért nem általános, mert egyértelműen kifejezi, hogy nem mind. Az általános viszon a mind-hez van közelebb.
Ez a fokozati megkülönböztetés talán érzékelhető ebből a két kifejezésből:
sok elemző véleménye szerint igen, de sok másik szerint nem minden elemző véleménye szerint...
De benne van. Ott a másik idézet: "bevett szokás". Egyébként nem értem, hogy a sok miért jelenti azt, hogy nem általános. A sok az sok, én pedig még sehol nem hallottam eddig, hogy a diákok tegezik a tanárokat.
A dolog lényegétől eltekintve szerintem rosszul értelmezted a szöveget. Az idézeteidben nincs szó arról, hogy az iskolában szokás lenne a tegezés, hiszen, mint írod: "Sok iskolában a diákok tegezhetik és sziázhatják a tanárokat is..." . A sok ebben az esetben, mint tudjuk, éppen azt jelenti, hogy ez a dolog még nem általános.
Ami a dolog lényegét illeti, az interneten általános a tegeződés, és senkinek nem okoz különösebb gondot. Ugyanakkor tapasztalataim szerint a tegeződésnek nem is annyira a tanárok állnak az útjában, hanem a gyerekek. Persze, ebben a vonatkozásban a gyerekek a homogénabb kategória (mondjuk 6-23 évig), a tanárok korhatára viszont 20-70 között lehet.
A fiatal tanárok esetében a magázódás szinte erőszakoltabbnak tűnik, mint a tegeződés, viszont az idősebb tanárok esetében a gyerekeknek kellemetlen - inkább elfogadják az egyoldalú tegezést a tanárok részéről.
Magam egyetemen tanítok, és időnként nehezemre esik a hallgatókat magázni. Tapasztalom viszont, hogy ha olyan ismerős fiatal kerül a csoportomban, akit máshonnan ismerek, és esetleg tegeződtünk, a csoport előtt nem tegez vissza.
"Sok iskolában a diákok tegezhetik és sziázhatják a tanárokat is..."
"Amíg a fokozott tiszteletet feltételező kapcsolatokban – szülő-nagyszülő-tanár és a gyermek – a tegezés bevett szokás"
Tényleg az iskolák többségében (a bevett szokás számomra ezt jelzi) a diákok tegezik a tanárokat? Hol???
A hozzászólás támogatója a Tesztelo.hu - Hardver, mobiltelefon, autó, étterem és sok minden más...