Medgyessy terjedelmes interjút adott a Magyar Nemzetnek, lírai húrokat, elégikus hangot szólaltatva meg benne amiatt, hogy elvtársai elárulták, cserbenhagyták, feláldozták a hatalom oltárán. Sérelme hihető, hiszen nevezett elvtársakat 1945 óta ismeri az ország, mégsem mondhatom, hogy különösebben együttérzek vele, hiszen saját akaratából állt közéjük még karrierje legelején, és bizton állíthatom, hogy elvtársai már akkor is ugyanazok és dettó ugyanolyanok voltak erkölcsileg, mint ma. A meggy, amely szolgálatra jelentkezik a kukacok pártjába, miért lepődik meg anynyira, ha egyszer csak terítékre kerül? De hagyjuk Medgyessy önsajnálatát, érdekesebb ennél az a kijelentése, miszerint igazat ad Csurka Istvánnak abban, hogy a márciusi gazdatüntetés alapvetően politikai jellegű volt. Jellemző, hogy kormányfőségének két éve alatt a legelemibb gesztust sem tette a MIÉP tábora felé, s most, hogy újból senki lett - egy sértett senki -, hirtelen felismeri, hogy a MIÉP is létezik, s akár igaza is lehet egy vitában. De érdekesebb ennél maga az állásfoglalás, emlékeztetnék rá, hogy ez eretnek nézetnek minősül, hiszen a kormányzat a tárgyalások feltételeként szabta, hogy a gazdák semmiféle politikai követeléssel nem állhatnak elő, kizárólag szakágazatival.
Érdekes és követhetetlen számomra, amikor a politikai hatalom a "politikamentességet" írja elő a vele való érintkezés normájává. Nyilván azért van így, mert nagyon jól tudja a kormányzat, hogy a politikának köszönheti hatalmát, hogy a mindenkori fennmaradás kulcsa a politika. Csakis a politika, semmi más - hacsak a forradalom nem, de az manapság nem kifejezetten aktuális lehetőség Magyarországon. Ezért aztán mindenkit el kell tiltani a politizálástól, eszményíteni kell, piedesztálra kell emelni, az erkölcsi tisztaság fokmérőjévé kell minősíteni a politikamentességet, mint középkori szerzők művei a szűzességet. Persze mindezt csak a plebsz felé, egymás között nagyon is tisztában vannak az elvtársak a politika súlyával és jelentőségével. Fatális tévedés folytán nyilvánosságra került az MSZP Országos Agrár- és Vidékpolitikai Tagozatának elnöki emlékeztetője egy 2005. január 9-én és 26-án folytatott megbeszélésről. Az MSZP és parlamenti frakciója részéről két-két elvtárs volt jelen, az agrárminisztérium részéről pedig a teljes vezérkar, miniszterestől. Ebből idéznék három mondatot, amely a politizáláshoz való viszony - finoman szólva is - álságos kezelését fehéren-feketén bizonyítja: "Ezt követően Németh Imre összehívhatná az érdek-képviseleti és civil szervezeteket, ügyelve arra, hogy politikai szövetségeseink (Agrárkamara, MOSZ, és mások) kiemelt, hangsúlyos szerepet kapjanak. Látványos csetepaték után megszülethetne a megállapodás. (...) A fenti lépéseket olyan ütemben célszerű szervezni, hogy a likviditási gondok enyhülésével párhuzamosan február hóban végig mi tematizáljuk az agrárpolitikai közbeszédet, bátran kezdeményezzünk és nem egyezkedünk a demonstrálók képviselőivel, de politikai szándékaikat leleplezzük."
Az amoralitáson, a nyílt hatalomféltésen kívül mit is írnak itt az elvtársak? Azt írják, hogy politikai ellenfeleik politikai nézeteit "leleplezni" kell, nyilván azért, mert az bűncselekmény nemcsak tartalmában, de puszta tényében is: rendes állampolgár nem politizál! Hacsak nem velük, mert az ő politikai konspirációjuk - az idézett Emlékeztető szerint - maga a tömény törvényesség. A velük egyet nem értők nézeteire tehát nem válaszolni kell, nem korrektül reagálni, elismerni vagy cáfolni, nem erőfeszítéseket tenni a másik meggyőzésére és keresni a lehetséges politikai kompromisszumot, hanem leleplezni kell az ellenzéket, mint a zsebtolvajt. Hogyan jutott ide az 1989-et létrehozó magyar nép? Hogyan engedhettük, hogy Rákosi és Kádár szellemileg degenerált, erkölcsileg retardált, hatalomvágytól megszállott utódai újból irányíthatják ezt az országot? Lassan megint legitim, társadalmilag elfogadott tényként kezelik, hogy, aki politizál, az gyanús. Ismerős, hiszen így volt negyven éven át. Sokat tudna mesélni a gulág is azokról a beutaltakról, akiknek egyetlen bűne volt, hogy politizáltak. Szegény Németh László 1956-os lelkesedésében emelkedő nemzetről beszélt, mi 2005-ben szemrebbenés nélkül beszélhetünk süllyedő nemzetről. Ezt fialta az azóta eltelt félszázad.
Azért retteg minden nemzetietlen hatalmi tényező a politizáló tömegtől, mert az óhatatlanul szemnyitó hatással jár. Aki politizál, valójában nem tesz mást, mint megvilágítja, bírálja a társadalmi viszonyokat, és a rossz gyakorlat helyett alternatívát javasol. Azaz, igényt formál az irányító hatalomra, amellyel elégedetlen. Mindez persze csak a legklasszikusabb athéni demokráciában volt így - (így volt?) -, a XXI. század Közép-Európájában egészen más a helyzet. Itt most mindennél fontosabb a balliberális érdekek védelme, fenntartása, gyarapítása. Ha rámegy az ország, hát rámegy. Majd ráfogják az elvtársak a MIÉP-re.
Az igazságban van valami szakralitás: ahol ott az igazság, ott minden más eltörpül és lényegtelenné válik. Ebben rejlik a mi nagy erőnk, a MIÉP reménye, és a hitünk, hogy 2006-ban az általunk felmutatott nemzeti igazságok - (nem a mi önzésünk, hogy csak mi vagyunk hajlandók felmutatni) - megmozdítják, mellénk állítják azokat az embereket, akik változást akarnak, akik nem hiszik el azt, hogy nekik tilos politizálniuk a nemzeti érdek nevében. Az igazság felette áll rációnak és logikának, igaza az iskolázatlan embernek is lehet, miképpen a hazugság akkor is az, ha többdiplomás ajak artikulálja bele a maszmédiába. Magyarország helyzetét, azt, hogy már nyakig süllyedt az agyatlanság, az ostobaság, a szellemnélküliség mocsarába, mi sem bizonyítja jobban, minthogy ez a Gyurcsány Ferenc nevű hebrencs proli, ez az egyetlen önálló, eredeti gondolattal nem bíró, felelős posztjára teljesen alkalmatlan operettfigura miniszterelnök lett abban a parlamentben, ahol olyan elődei voltak, mint Tisza, Teleki, Bethlen, Gömbös, Bárdossy vagy Imrédy. Hogy süllyedhettünk ekkorát, hiszen hajdanán - gondoljunk csak Szabó Dezsőre - még velük is elégedetlenek voltunk? Most pedig szó nélkül, "politikamentesen" tűrjük Gyurcsány társadalmi ámokfutását.
A Magyar Hírlap egyik cikkírója Orbán apropóján ezt írja: "A szentek nem mennek politikusnak, a szentek szentnek mennek, és ott is maradnak. Politikusnak azok mennek, akiket most a tévében láthatunk." Valójában igaz ez a megállapítás, de hogy mégsem tudom elfogadni, az azért van, mert cinikus is, márpedig, amiben csak egy csipetnyi cinizmus van, az nem lehet igaz. Biztosan tudom, mert látom, hogy a MIÉP-ben szentek is vannak szép számmal, szentek, akik minden hátsó szándék, haszon, karrier és magánérdek nélkül, csakis a nemzet érdekeire való tekintettel itt vannak és dolgoznak velünk, áldozatokat hoznak a hazáért. Igen, ebben van a mi erőnk az általános elgyurcsányosodás politikamentes őrületében.
Aki a szenteket a mennyországba deportálná, annak fogalma sincs a keresztény világrendről, az nem képes hinni a csodában, amire az áldozathozatal képes. Aki pedig abban nem hisz, az Európáról sem tud semmit.
„Ennek a kurzusnak a legitimitása az én nevemhez fűződik”
Medgyessy Péter: Amit érzek, az mindenkinek ismerős, akit valaha cserbenhagytak
2005. március 29. 14:51
„Én nem azért vállaltam ezt az egészet, hogy mindenáron a saját pozíciómat építgessem. Voltak terveim, voltak szándékaim, még sok mindent meg akartam csinálni, de azt gondoltam, van egy pont, amikor már nem tudom megőrizni az arcomat, amikor már nem tudok úgy hazamenni, úgy beszélgetni a feleségemmel vagy a gyerekeimmel, hogy ki ne mondjam: Tudjátok, én már nem az az ember vagyok, aki voltam” – nyilatkozta lapunknak Medgyessy Péter. Hazánk volt miniszterelnöke jelenleg Magyarország rendkívüli és meghatalmazott utazó nagykövete. A volt kormányfővel szófiai utazása után, párizsi utazása előtt beszélgettünk jelenről és múltról: gazdatüntetésről, ügynöklistákról, a kettős állampolgárságról szóló népszavazásról és természetesen a miniszterelnöki székből való távozásának körülményeiről, az emiatt benne élő érzésekről is.
Miniszterelnök úr, parlamenti dolgozószobájának ablakából jól lehetett látni a traktorokat. Gondolom, egyetértünk, hogy a szó szoros értelmében rendkívüli látvány volt. Hogyan vélekedik a nemrég befejeződött gazdatüntetésről?
– Úgy vélem, nagyon sok igazságtartalma volt a demonstrációnak, ugyanakkor persze politikai felhangok is keveredtek bele. Ezzel együtt szamárságnak tartottam, amikor azt mondták, hogy a gazdák ügye szakmai és nem politikai kérdés. Szakmai kérdés az, hogy adott esetben milyen vetőmagot vagy milyen műtrágyát kell használni. Nem erről volt szó. Arról volt szó, a gazdák hogyan tudnak megélni, megvannak-e a feltételek ahhoz, hogy dolgozni tudjanak vagy nincsenek. Ez pedig alapvetően politikai kérdés. Nem állítom, hogy a gazdák felvetéseivel teljes mértékben azonosulni tudtam, de nagyon sok igazságot hallottam ki a szavaikból.
– Melyek lennének ezek?
– Az utóbbi hónapokban két dolgot nem sikerült megoldani. Hiányzik az agrárium normális működéséhez szükséges likviditás, nem érkeztek meg azok a folyamatos támogatások, amelyekre a gazdák joggal számítottak. Megvan rá a magyarázat, hogy ez miért alakult így, de a gazdák panaszainak akkor is valós alapjai voltak. A másik probléma, hogy tavaly nagyon jó volt a termés, jelentős készletek halmozódtak fel, ellenben nincsenek gabonatárolók. Gabonatárolók nem nőnek a földből, meg kell építeni őket, mégpedig sürgősen. Ebben a két kérdésben a gazdáknak igazuk volt. Rakódtak a tüntetésre egyéb politikai felhangok is, de azt hiszem, ez mindig így van.
– Ön szerint nem volt igazuk azoknak, akik szerint a gazdák ügye pusztán szakmai kérdés. Azt is mondta, szakmai kérdés például, hogy milyen vetőmagot használjanak, de itt nem erről volt szó, ez a demonstráció alapvetően politikai jellegű volt. Érdekes, hogy Csurka István ugyanígy foglalt állást, még a példái is hasonlók.
– Az utóbbi tizenvalahány évben Csurka István írásai nem tartoznak a kedvenc olvasmányaim közé, de nem lehet kizárni, hogy az ember bizonyos kérdésekben egyetértsen valakivel, akivel egyébként nem szokott. Csurka Istvánt valamikori nagyszerű írónak és rossz politikusnak tartom, de ez két különböző ügy, azt gondolom, hogy ebben az esetben igaza volt.
– Időben nincs még olyan távol a miniszterelnöki széktől, hogy ne kérdezzem meg: ön mit kezdett volna a tüntetéssel?
– Visszás dolognak tartom, hogy utólag fejtegessem, milyen okos lettem volna.
– Nincs még annyira utólag.
– Ha ragaszkodik a válaszhoz, annyit elmondok, hogy ezt a kérdést decemberben kezeltem volna, és nem várom meg az év elejét. Akkor tettem volna három-négy olyan lépést, amely megkönnyítette volna a probléma megoldását, utána pedig azt mondtam volna, hogy innentől nincs miről tárgyalni. A jó szándék és az erő: ezek együtt segítenek a vitás ügyek megoldásában. A tologatás semmit nem old meg.
– Ez volt az egyik olyan aktuális téma, amit ebben a beszélgetésben nem lehetett kikerülni. A másik az ügynöklisták kérdése. Kissé ironikusan mondanám, hogy ehhez önnek is, a Magyar Nemzetnek is van köze. A Magyar Nemzet tette közzé 2002 nyarán az ön szigorúan titkos tiszti mivoltára vonatkozó dokumentumokat. Nem állítom, hogy a felszín alatt korábban nem létezett ez a probléma, de ez a mai ügynöklistadömping talán mégiscsak ehhez a közléshez, illetve a közlés következményeihez vezethető vissza. Mára úgy tűnik: a politikai elit mintha nem tudná kontrollálni az eseményeket.
– Valóban úgy tűnik. Szerintem két dolgot külön kellene választani. Az egyik, hogy mi a közérdeklődésre számot tartó kérdés, a másik, hogy miként kell rendezni a múltat. Az ügynökkérdés messze nem a legégetőbb probléma a mai magyar társadalom számára. Az emberek nagy többségét a hétköznapi megélhetési gondok foglalkoztatják. Az ügynöközgetés a szűk politikai és közéleti elitnek fontos, senki másnak. Ezzel együtt a történelmi igazság érdekében előbb-utóbb el kell rendezni ezt is. Amikor önök lehozták a rám vonatkozó adataikat, tettem egy ígéretet a parlamentben: beterjesztünk egy olyan törvénytervezetet, amely megnyugtatóan kezeli ezt a területet, úgy, hogy szem előtt tartja az állambiztonsági érdekeket és a kutathatóság, a megismerhetőség szempontjait is. Ezt a törvényt a parlament nem tudta elfogadni. Úgy vélem, kifejezetten árt a magyar politika jó hírének, hogy képtelen rendezni ezt a kérdést. Ha valamit még ajánlhatok a politikusoknak: foglalkozzanak az emberek gondjainak megoldásával, és hagyják ezt az egészet a történészekre. Ehhez persze az kell, hogy legalább a jelenlegi törvénytervezet kidolgozásakor konszenzusra jussanak. Ne fordulhasson elő, hogy ezt az ügynöközést a jövőben is bármikor elő lehessen szedni, mert ez semmit nem old meg, csak árt mindannyiunknak, hiszen nem tudhatjuk, melyik szálon át sérülnek mai, létező nemzetbiztonsági érdekek is.
– A kutathatóságot és a nemzetbiztonsági érdekek védelmét a jelek szerint nem könnyű összeegyeztetni. Mindig az a fő kérdés: ki dönti el, hogy hol a határ.
– Ezt talán egy szakértői bizottságra kellene bízni. Nemzetbiztonsági érdek mindig volt és mindig lesz. A Kádár-rendszerben is volt, azelőtt is volt, és ma is van. A diplomáciában, a nemzetközi porondon bizonyos eszközök és szervezetek használata elkerülhetetlen. Rövid távú belpolitikai szempontok kedvéért nem lenne szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Ráadásul, hangsúlyozom, mindezt olyan társadalmi körülmények között tenni, ahol az embereket ez a kérdés egyáltalán nem érdekli.
– Abban, hogy az embereket ez nem érdekli, teljesen egyetértek önnel. Abban is, hogy ez a politikai és a közéleti holdudvar gumicsontja. Ugyanakkor ezek az ügyek mégiscsak hatást gyakorolnak az emberek életére. A D–209-es ügybe ön majdnem belebukott. Ha így lett volna, annak már az egész társadalomra kiható következményei lettek volna.
– Ez így van. Persze ha az ellenzék támadja a miniszterelnököt, az teljesen természetes, nincs benne semmi különös, tudomásul kell venni. Ellenben amikor az embert az az oldal támadja, adott esetben hátba is támadja, amelyik egyébként a pozicionális, mai hatalmi legitimitását neki vagy részben neki köszönheti, az már mélyebbre hatol, az már nem a hagyományos politikai csaták terepe. Ekkor már nem politikai harcról van szó, hanem morális kérdésekről, emberi kapcsolatokról, hűségről vagy éppen az ellenkezőjéről, árulásról.
– Az ön története egyszerre szerteágazó és egyszerű. Egyes elemeiben olyan, mint egy görög dráma. Ebben az értelemben ön egy drámai hős. Váratlan győzelmet aratott egy látszólag esélytelen helyzetben. Nagy népszerűségre tett szert, és miniszterelnökségének első ideje politikailag kifejezetten sikeresnek volt mondható a támogatói számára. Amikor aztán elfogyott a lendület, akadozott a szekér, akkor önt megbuktatták. Külső erővel nem lehetett megbuktatni, tehát belülről buktatták meg. Azok az emberek, akik mindent önnek köszönhettek, mert ön nélkül nem nyertek volna.
– Azt gondolom, hogy az első időszakban végrehajtott program mindenki számára jó volt. Nem volt oldalspecifikus, nem az történt, hogy a baloldali tanárok kaptak fizetésemelést, a jobboldali tanárok pedig nem kaptak…
– Ez majd most jön…
– …vagy hogy a liberális ápolónők többet kaptak, a konzervatívak kevesebbet. Tulajdonképpen miért is vállaltam ezt az egész miniszterelnökséget…? Nem megélhetési kérdés volt, engem elismernek a szakmámban. Annyival lettem több az elmúlt két és fél évben, hogy megnőtt a nemzetközi tekintélyem, kapcsolatba kerültem több ország vezetőivel. De igazán erre sem volt szükségem. Ellenben van néhány olyan ügy, ami a rendszerváltozás óta nem vagy nem kellő súllyal került terítékre. Ezek rendezését próbáltam meg elkezdeni. Komolyan és mélyen hittem abban, hogy az a társadalom, amelyik egyes nagyon fontos rétegeit nem becsüli meg, a saját jövőjét éli fel. Ezért vállaltam, mert úgy gondoltam, hogy ezt el lehet kezdeni, megvannak hozzá a források, csak eddig hiányzott a politikai akarat. Tudtam persze, hogy sok pénzbe kerül majd, és a következő időszakban a gazdaságnak segítenie kell abban, hogy ezt a nagy terhet az ország fel tudja dolgozni. Csak azt szerettem volna ezzel hangsúlyozni, hogy ez nem az én oldalamnak volt győzelem, hanem mindenkinek jelentett valamit. De visszatérek a kérdésére, a görög drámára vonatkozó párhuzamra. Igen, ez valóban így történt, ahogy ön felvázolta. Nem szívesen vállalkozom ennek az elemzésére, mert azt gondolom, hogy még nincs meg hozzá a megfelelő távlat. Viszont azt gondolom, hogy az a fajta stílus, amit én képviseltem, amiből ritkán zökkentem ki – nem állítom, hogy soha, de ritkán –, az a nyugodt, mérlegelő, nyitott politikai stílus korai volt még Magyarországon. Lehetséges, hogy az én oldalam is valami mást kívánt, valami harciasabb, agresszívebb, asztalra csapó embert…
– Ha ön ilyen lett volna, akkor nem nyer.
– Így van. Tartalomban és stílusban is alternatívát kellett ajánlani, ezt ismertem fel és próbáltam megvalósítani. A történtektől függetlenül hiszem, a magyar társadalom alaptermészetével egy normális, békés politikai állapot van összhangban. Lehetséges, hogy még mindig a változások éles időszakát éljük. Meg hát persze van emberi tényező is, emberi tulajdonságok, amelyek a megbuktatásomban közrejátszottak, legfőképpen a silányság.
– Ön valóban mindig azt mondta, hogy be kell temetni az árkokat. Viszont nem mindig tette ezt. Egyetlen példát ragadok ki, bár sokat tudnék. Keller László posztját ön hozta létre. Nagyon nehezen tudna meggyőzni, különösen most, már Keller László teljes tevékenységének az ismeretében, hogy ez nem egy politikai üldözőbrigád volt.
– Biztos, hogy az én időszakomban is voltak a fő szándékaimtól eltérő lépések. De nem kerülöm meg a konkrét kérdést sem: Keller László hivatalának a létrehozásával az volt a szándékom, hogy azokat a réseket, amelyek a jogrendben vannak, törvényi eszközökkel szüntessük meg. Magyarországon az utóbbi években úgy is vissza lehetett élni a joggal, hogy nem lépték át a jog határait. Mert rosszak a törvények. Ám erre nem az a megoldás, hogy elkezdek üldözni valakit, mert kihasználta a jogi lehetőségeket, hanem az, hogy bezárom a kiskapukat. Ennek a pozíciónak a létrehozásával én ezt a szándékot akartam kifejezésre juttatni, ami azonban csak kevéssé érvényesült, ezt is hozzá kell tennem.
– Kanyarodjunk vissza önhöz. Még a görög drámákban is ritka, hogy valakit háromszor áldozzanak föl. Szerintem önt háromszor áldozták fel.
– …mintha a feleségemet hallanám…
– Először akkor, amikor megérezték, hogy ön lehet az, aki 2002-ben legyőzheti Orbán Viktort. Ezt azért sorolom a feláldozások közé, mert úgy érzem, hogy önnek nyűg volt a miniszterelnökség. Másodszor akkor, amikor rájöttek, hogy nem tudja még egyszer legyőzni Orbán Viktort, és ezért megbuktatták. Harmadszor pedig akkor, amikor Gyurcsány Ferenc az évértékelő beszédében magának tudta be az eredményeit, a hibákat és az ígéreteket pedig önre hárította.
– Az első kettőhöz nem kell kommentárt fűznöm, mert így van, bár a másodikat csak vélelmezni lehetett, egyáltalán nem volt biztos. A 2002-es győzelmemben sem sokan hittek. Azt sem mondom, hogy nyűg volt nekem a miniszterelnökség, de tudtam volna mást is csinálni. Pusztán a hatalomért az ember nem száll síkra, csak akkor, ha szándéka van a hatalommal, programja van, amit meg szeretne valósítani. Én pedig mélyen hittem szociális és nemzetgazdasági fejlesztési programomban. De erről már beszéltem. A harmadik pont, amit felvetett, viszont érdekes kérdés… Én is sokat gondolkodtam rajta. Értem, hogy politikai változás esetén a kontinuitásnak és a diszkontinuitásnak egyaránt jelen kell lennie. Nem lehet úgy változtatni, hogy csak a kontinuitást hangsúlyozzuk. És az sem megy, hogy csak a diszkontinuitást hangsúlyozza valaki. Sajnos sok politikus azt képzeli magáról, hogy az élet vele kezdődött, és amikor már nem lesz ezen a poszton, akkor az élet megszűnik. Úgy látszik az előző öt év alapján, hogy ez nem politikai beállítottság függvénye. Ez a veszély mindkét oldalon fennállhat. Az sem célszerű, ha az ember összekeveri az ellenfeleit. A mai miniszterelnök versenytársa és ellenfele 2006-ban Orbán Viktor lesz és nem Medgyessy Péter. Ebből következően annak a személynek a politikáját nem vállalni, aki egyébként megteremtette e politikai kurzus támogatottságát, társadalmi hátterét, az nem okos dolog. Ráadásul neki kívülállóként sem lehet kezelni a múltat. Remélem, ez csak egy félreérthető megközelítés volt. Amikor majd el kell számolni négy év után, ki fog derülni, hogy amivel dicsekedni lehet, az döntően az első időszak terméke. Lehetett látni, hogy mit tervezek, lehetett szeretni vagy nem szeretni, lehetett személy szerint támadni, de látható volt, hogy mit akartam és mit tettem. Biztos, hogy a szociális csomag mellett a mélyszegénység kezelésére nagyobb súlyt kellett volna fektetni. Említettem már a száznapos szociális csomagot, de legalább ilyen büszke vagyok az autópálya-építési programra is. Lehet persze erre azt mondani, hogy mi azt folytattuk, ami már elkezdődött.
– Folytatni csak azt lehet, amit valaki már elkezdett.
– Ezért mondom én azt, hogy a kontinuitásnak és a diszkontinuitásnak mindig egyszerre kell jelen lennie. Olyan nincs, hogy minden újrakezdődik vagy elkezdődik egy új politikai kurzussal.
– Mindent vállal, maradéktalanul? Tudniillik tagadhatatlan, hogy az ön miniszterelnöksége alatt kezdtünk leszakadni az EU-hoz velünk együtt csatlakozó országoktól, és ma már bizony minden listán alaposan lecsúsztunk.
– Lám, megint a kontinuitás… A tények azt mutatják, hogy 1990 és 2000 között Magyarországon a társadalmi össztermék és a termelékenység kiválóan alakult, a reálbérek azonban gyakorlatilag változatlanok maradtak. Ez egy tízéves időszak volt. Előbb-utóbb szembe kellett nézni azzal, hogy ez társadalmi robbanás nélkül nem tartható fenn. Annyiban igaz a dolog, hogy 2000-től kezdve kezdett égető kérdéssé válni, hogy valamit tenni kell a bérekkel. Ezt Orbán Viktorék is felismerték, és bizonyos lépéseket, mint például a minimálbér-emelést, meg is tettek. Nem örült neki a vállalkozói szektor, mégis meg kellett tenni. Lehet, hogy nem egyetlen nagy lépéssel kellett volna, mint ahogy az én szociális csomagomat sem egyetlen nagy lépéssel kellett volna megcsinálni, ma már én is így látom. 1990 és 2000 között a magyar versenyképesség tehát nagyon szépen növekedett. Miért is? Mert a reálbérek lemaradtak, olcsóbb volt a magyar munkaerő, ez versenyképessé tette a magyar termékeket, és a forint le volt értékelve, ami szintén javítja a versenyképességet. 2000-től megváltozott a helyzet, mert a politikusok elkezdték érezni, hogy szükség van egy jelentősebb bérnövekedésre, szükség van bizonyos szociális intézkedésekre, és eközben az előző időszak versenyképességének javulása miatt elkezdett erősödni a forint. Béremelés, szociális csomag, a forint erősödése: mindegyik a versenyképesség ellen hat. Ha ezeket összerakom, akkor világosan kiderül, hogy itt megint folyamatokról van szó, a kontinuitást kell nézni. Ezzel együtt nem mondom, hogy ma is mindent ugyanúgy tennék, mint akkoriban. Bár nem vitatom, hogy egy nagy kommunikációs deficittel tettem ezt.
– Miniszterelnök úr, térjünk rá arra a napra, amikor Kovács László bejelentette, hogy az MSZP kész új miniszterelnököt jelölni. Az akkor és azután történtekről nagyon sok elemzés látott már napvilágot. Önnek mi a véleménye, melyik volt az a perc, amikor ez eldőlt?
– Szerintem ez már hetekkel előtte eldőlt. Amikor visszajöttem a júliusi nyaralásomból, a szocialista párt teljes vezetősége formálisan felzárkózott mögém. Ezt demonstráltuk is a nyilvánosság előtt. Pedig valószínűleg már javában egyezkedtek. Olyan hallatlan sietséggel fogadták el, amit mondtam, mármint hogy kisebbségi kormányzást nem akarok vállalni, és kértem az SZDSZ-t, szíveskedjen megfontolni, hogy ebben a helyzetben jót tesz-e a koalíciónak egy miniszterelnök-váltás. Erre adtam nekik határidőt is, ami, ha úgy tetszik, ultimátum volt, de hát a politika nap mint nap ilyen eseményekből áll. Mielőtt ez az időpont lejárt volna, a szocialista párt elnöksége összeült, és eldöntötte, hogy új miniszterelnököt jelölnek.
– Mit érzett ekkor? Az ön kollégáiról, adott esetben a barátairól volt szó.
– Egyik-másik még barátom is volt talán, nem mondom azt, hogy mindenki. De a politikában nincsenek igazi barátságok, vagy nagyon kevés van. Fogalmazzunk úgy, hogy a szövetségeseim voltak, vagy legalábbis úgy hittem. Nézze, erről nehéz beszélni… Ami történt, enyhén szólva sem volt finom dolog. És persze egy életre nyomot hagyott bennem a történet. De ez az érzés mindenkinek ismerős, akit valaha cserbenhagytak. Akár az üzleti életben, akár a szerelemben vagy családi, baráti ügyekben és persze a politikában.
– Nem gondolt akkor arra, hogy megakadályozza a félreállítását? Hogy bosszút áll? Hat parlamenti képviselővel mindent meg tudott volna fékezni.
– Ez két dolog. A bosszú nem az én világom. Igen, meg tudtam volna akadályozni, csak tudja, az embernek ilyenkor eszébe jut, hogy megéri-e. Szabad-e ugyanezeket az embereket továbbra is szövetségesnek tekinteni, tovább erőlködni velük? Én nem azért vállaltam ezt az egészet, hogy mindenáron a saját pozíciómat építgessem. Voltak terveim, voltak szándékaim, még sok mindent meg akartam csinálni, de azt gondoltam, van egy pont, amikor már nem tudom megőrizni az arcomat, amikor már nem tudok úgy hazamenni, úgy beszélgetni a feleségemmel vagy a gyerekeimmel, hogy ki ne mondjam: Tudjátok, én már nem az az ember vagyok, aki voltam. Bizonyos dolgokat elértem ebben a világban. Nagyon sok ember becsül itthon és külföldön, és azt gondoltam, ez nekem most fontosabb, mint hogy kompromisszumokat kössek, vagy megszervezzek néhány embert, aki megakadályozza az egészet. El sem tudja képzelni, hány ember jött hozzám azzal, hogy Péter, szólj, itt állunk, és nem fogjuk megszavazni, vidd be nyugodtan a konstruktív bizalmatlansági indítványt. Mások azt mondták, amikor a kongresszus volt, hogy Péter, gyere, mondd el az igazságot, mert sokan sejtik, hogy itt valami nincs rendjén, és úgy gondoljuk, hogy veled lehet és érdemes folytatni. Ám itt van az a pont, amikor az ember azt mondja, hogy nem. Nem, nem éri meg, különben nem tudok szembenézni saját magammal.
– Ön néhány hét alatt valóságos pokoljáráson ment keresztül. Miként lehet átélni, kibírni, hogy – és most hagyjuk a politikusokat – az az értelmiségi, közéleti és médiaközeg, amely két és fél éven át harsogta az ön európaiságát, műveltségét, békés egyéniségét, kompromisszumkész természetét, napok alatt jutott el odáig, hogy ön valójában egy határozatlan, gyengekezű, cselekvésképtelen és sértődött ember?
– Ez ilyen világ. Számomra sokkal fontosabb, hogy magammal el tudok-e számolni. Az, hogy ki európai és ki nem, ki mennyire művelt vagy mennyire nyitott gondolkodású ember, nem egy-két cikk alapján dől el. A politikai elit, különösen az elvileg mögöttem álló politikai elit elégedetlenségének forrása nem volt azonos a közvélemény elégedetlenségének forrásával. Itt másról van szó, ezt tudomásul kell venni, és nem érdemes túl sokat foglalkozni az embernek saját magával. Inkább azt kellene nézni, hogy mi fog történni a következő tíz évben. Ez engem ma már sokkal jobban érdekel.
– Úgy vélem, hogy az ön pajzsra emelésének és a megbuktatásának ugyanaz az érzelmi töltés volt a kiváltó oka. Mégpedig az Orbán Viktortól való, elképesztő mértékű baloldali félelem. Ön szerint ez miért alakult ki?
– Úgy gondolom, hogy Orbán Viktor a kormányzása idején rossz irányt választott, és elszakadt az európai konzervatív mintáktól. Lehet ezt újításnak nevezni, de azt is lehet mondani, hogy ez a politika nagyon élesen szembeállított embereket, családokat, felfogásokat. Nem mondom, hogy nem szabad kiélezni dolgokat, de Magyarország alapvetően mégiscsak konszenzusos életre vágyik. Én ezért tudtam 2002-ben megnyerni a választásokat. Orbán Viktor nagyon fiatal és nagyon tehetséges politikus, és komoly kérdés, hogy tanult-e a saját kudarcából. Vajon felismerte-e, hogy az a fajta fiatalos, harcos lendület, amivel ő 1989-ben bevonult a politikába, akkor, abban a helyzetben helyénvaló volt, de kormányfői viselkedésként már nem helyénvaló. Emellett folyamatosan érezhető rajta a szándék, hogy a pártok és a politika fölé akarja magát pozicionálni. Kérdés, hogy ez csak szerep-e nála, vagy komolyan gondolja. Bízzunk benne, hogy a magyar demokrácia jó működése és jövője érdekében Orbán Viktor levonta a 2002-es kormányváltás tanulságát, és megértette, hogy a jó értelemben vett európai konzervativizmus más irányba megy, mint amit ő választott.
– Amikor eldöntötte, hogy nem érdemes harcolnia a kormányfői posztért, még nem tudhatta, hogy néhány héttel később a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kampánya teljesen felforgatja a magyar belpolitikát. Ez olyan horderejű ügy volt, ami utólag talán az ön számára is indokolhatta volna a harcot. Úgy gondolom ugyanis, hogy ön miniszterelnökként nem mondott volna nemet a kettős állampolgárság kérdésére.
– Biztosan nem mondtam volna nemet, mint ahogy nem is mondtam. Tisztázni kellett volna az egész ügy tartalmát. Sajnos nem a lényegről folyt a vita, megint a „törzsi hovatartozás” határozta meg az álláspontokat, nem a párbeszéd, nem gondjaink felelős megtárgyalásának igénye. Azt látom az utóbbi időben, bár valószínűleg ez az én időmben is így volt, csak az embernek kívülállóként élesebb a szeme, hogy a baloldal sokszor lassú és le van maradva. Nem jó, ha a baloldal állandóan úgy tűnik fel, mint a nemzeti ügyek után kullogó irányzat, és soha nem tud az élére állni fontos nemzeti kérdések megoldásának. A kérdés feltevése nagyon szerencsétlen volt, de a probléma bizony valódi és létezik: mi lesz a térségben élő magyarság jövője a következő évszázadban? A kormánynak azt kellett volna mondania, hogy tartsunk erről egy kerekasztal-megbeszélést, és ha nagyon nagyvonalú, akkor az egészet átadja a köztársasági elnöknek. Az államfő pedig mondhatja, tessék, üljön le minden felelős politikai erő, beleértve a határon túli magyarság képviselőit is, hogy olyan megoldást találjunk, amely az európai normákkal összhangban van, jól szolgálja a magyarság nemzeti érdekeit, és megvalósítható. Ehelyett sikerült szembeállítani megint az ország két oldalát, és csalódást kelteni a határon túli magyarság köreiben is, amit én nem tartok szerencsésnek. Azt gondolom, hogy ennek az ügynek az élére kellett volna állni. Ami pedig a leginkább aggasztó, hogy a problémát nem sikerült megoldani. Még mindig nem késő felelősen beszélgetni a nemzet jövőjéről. Nem úgy, ahogyan ez ma a parlamentben zajlik. Ilyen nemzeten belüli és egyszerre nemzetek közötti – lehet úgy is mondani, hogy nemzetek fölötti – párbeszédre talán Európában sincs példa.
– Ilyen szétszabdalt nemzet sincs Európában.
– Ezért mondom.
– Látszik bizonyos törzsfejlődés az MSZP kampányaiban. 2002-ben a románokkal riogatták a magyarokat, 2004-ben a magyarokkal riogatták a magyarokat, 2005-ben pedig a vidékkel riogatták a fővárost. Másként nem megy?
– Ezek olyan eszközei a politikának, amelyeket nagyon nem szeretek. De nem ez a probléma lényege, hanem hogy azok, akik ennek az országnak a jövőjéért felelősek, képesek-e egymással beszélgetni arról, hogy mi legyen a magyarság jövője az elkövetkezendő időszakban. Ez a kérdés akkor is kérdés marad, ha Románia és Szerbia is az Európai Unió tagjai lesznek. És mi van, ha az unión belül vannak? Akkor is kell valamit mondani a magyar nemzet jövőjéről, és akkor is más országokban fogunk élni. Tudnunk kell valamit mondanunk arról, hogy a kultúránkat miként fogjuk megőrizni, mit teszünk ennek érdekében, hogyan ápoljuk a hagyományainkat, hogyan segítjük egymás gazdasági boldogulását, hiszen az anyaország és a határon túliak viszonyában komoly felelősség hárul ránk. Szerintem ezek az igazi kérdések, és nem az, hogy a népszavazás hogyan zárult, és ki milyen módon kampányolt.
– Miniszterelnök úr, hogyan látja a baloldal választási esélyeit?
– Úgy látom, még semmi nem dőlt el. Egy kormányon lévő erő általában akkor mondhatja, hogy esélyes a választási győzelemre, ha a közvélemény-kutatások alapján három-öt százalékkal vezet. Ez pillanatnyilag nem így van, a Fidesz vezet. De még sok idő van hátra, változhat a helyzet.
– Ezek a közvélemény-kutatások azt is mutatják, hogy az MSZP most ugyanott áll, mint a miniszterelnök-váltás előtt. Logikusan merül fel a kérdés, hogy ebből a szempontból volt-e értelme a váltásnak.
– Úgy vélem, ez majd 2006-ban derül ki…
– Ön személy szerint minek örülne jobban: ha Gyurcsány Ferenc győzne vagy veszítene?
– Tudja, én már elég sok mindent végigcsináltam ahhoz, hogy ne csak személyes alapokról kiindulva nézzem a politikát. Az érdekel, hogy 2006 után milyen folyamatok lesznek, és szurkolok, hogy a 2006-os kormánytöbbség a demokrácia szabályai szerint működve előretolja a nemzet szekerét. Egy megújuló baloldal megfelelhet ennek az elvárásnak.
"Fel sem merülhet, hogy valamilyen megszorításon törjük a fejünket akkor, amikor a magyar gazdaság végre jól elindult fölfelé".
Draskovics választások által inspirált optimizmusára csattanó választ adtak a ma napvilágot látott legfrissebb gazdasági adatok:
A KSH jelentése szerint a külkereskedelmi deficit még tovább nőtt, az infláció rekord méreteket öltött, míg a forint árfolyama is a mélybe zuhant.
http://www.polgari-kor.hu/hirek/hirek.php?mit=bovebben&kat=1&id=4372
Magyarországon közel 500 ezer család tartozik a közszolgáltatóknak.
Tegnap Lendvai Ildikó bejelentette: a szocialisták megtalálták a megoldást azok számára, akik már nem tudják fizetni az egyre magasabb rezsit: ott, ahol már nem futja a gáz, vagy a villanyszámla kifieztésére, kártyás órát kell felszerelni. Az biztos, hogy csak addig működik, ameddig van forint a kártyán.
http://www.hirtv.hu/modules.php?op=modload&name=News&file=article&sid=23256&mode=thread&order=0&thold=0
A Fidesz a legfőbb ügyészhez, az országos rendőrfőkapitányhoz és a szervezett bűnözés elleni főigazgatóság vezetőjéhez fordul Medgyessy Péter kormányfő és Baráth Etele államtitkár fiainak cége ügyében. Ezt Szijjártó Péter (Fidesz) jelentette be keddi budapesti sajtótájékoztatóján. A lépést azzal indokolta, hogy az Országgyűlés kormánypárti többsége az ígéretek ellenére nem járult hozzá, hogy az ügyben vizsgálóbizottság álljon föl a Fidesz kezdeményezésére.
http://www.nepszabadsag.hu/Default.asp?DocCollID=178270&DocID=151312#151312
"Megjegyzem, közel 55 éve ugyan azok az emberek vannak az MSZP.-ben akikre most szavazni akarsz!"
Meg a Fideszben, meg a politikai életben. Vedd már észre, hogy ugyanazok vannak benne, akiknek mindíg is üzlet volt a politika. A Fidesz kormányban több régi MSZMP tag volt mint amennyi most van. Azok is, a mostaniak is palira vesznek.
Közülük nem lehet választani, csak valami ellen.
NaEzAz!
„55 év alatt egyszer sem voltam szavazni, a pártoknak a környékét is elkerültem. Nem látok nagy különbségek a mai 4 parlamenti párt között, egyformán gusztustalan mind. Egy kiugró van, Orbán, de sajnos negatív irányban emelkedik ki a posványból. Amit az utolsó 2 évben csinált, elérte azt, hogy most elmegyek és ellene szavazok.”
„Szavazni fogok. Az MSZP-re. Jobb híján. Szívem szerint szavaznék egy igazi szociáldemokrata pártra, de ilyen nincs. Mert a Fidesztől ments meg, Uram, minket! Nem így indultak, de ide jutottak.”
Jó kis vélemény.
Megjegyzem, közel 55 éve ugyan azok az emberek vannak az MSZP.-ben akikre most szavazni akarsz!
Az eredmények is szépek!
""55 év alatt egyszer sem voltam szavazni,"
Amit nem értek?
Mit keresel itt? "
Mi az összefüggés???? Mint önállóan gondolkodni tudó lénynek, van véleményem.
Azért röviden az indokok:
1. Az átkosban nem mentem el, mert nem óhajtottam a nevemet adni egy bohóckodáshoz.
2. A rendszerváltás (ezt már máshol is kifejtettem,) szerintem a veréb féle rotáció:
(Van egy csomó veréb a fán, ricsajoznak, sz@rnak, lökdösődnek. Ha valaki közéjük lő, néhányat eltalál(hat), a többi felröppen. Kis idő múlva nagy ricsajjal, lökdösődéssel visszaszállnak a fára, nagy valószínűséggel nem a régebbi helyükre, de ugyanazok, és továbbra is lesz@rnak!)
Sajnos ezekből tudunk csak választani! Eddig úgy láttam, mindegy melyiket, ehhez sem volt a nevemre szükség.
A Fidesz képviselőinek utóbb két évben tett megnyilatkozásai – kiemelve Orbán Viktor elnök beszédeit és a hatalomhoz való hozzáállását –, az ellenfelek kőkemény bírálata, a szakmai hozzáértésük, jogvégzettjeiknek ezt bizonyító ki- és bejelentései, emberi megnyilvánulásai, hangvételük mind-mind arról győztek meg, hogy álláspontomat felülvizsgáljam, és menjek el szavazni, választani június 13-án. Mégis elmegyek. Szavazni fogok. Az MSZP-re. Jobb híján. Szívem szerint szavaznék egy igazi szociáldemokrata pártra, de ilyen nincs. Mert a Fidesztől ments meg, Uram, minket! Nem így indultak, de ide jutottak.
Ez a te problémád!
Majd megtanulod, hogy mások baromságát nem szajkózod.
Viszont van benne egy jó dolog, most már önállóan is gondolkodol.
Igaz, még mindig sok a mocsok, ami a tiszta látásban akadályoz.
Légy jó és Kövér!
55 év alatt egyszer sem voltam szavazni, a pártoknak a környékét is elkerültem. Nem látok nagy különbségek a mai 4 parlamenti párt között, egyformán gusztustalan mind. Egy kiugró van, Orbán, de sajnos negatív irányban emelkedik ki a posványból. Amit az utolsó 2 évben csinált, elérte azt, hogy most elmegyek és ellene szavazok.
Sokan így gondolják. Szegény Fidesz, jobbat érdemel!
NaEzAz!
Butaságot beszélsz!
Te, mint vérbeli MSZP.-és mióta hiszel a Fidesz gyerekeknek?
Palira csak az öreg elvtársak vehetnek –téged!
Megmondták már neked, hogy szavazni kire kell?
Azért jó neked -mindent megmondanak, még azt is, hogy szavazni kire kell.
Sokadszorra omlott össze Medgyessy Péter szavahihetősége.
Répássy Róbert fideszes frakcióvezető-helyettes a kormányfő 800 kilométeres autópálya-építésről szóló ígéretével kapcsolatban tartott sajtótájékoztatót. A Fidesz tájékoztatóján egy hangfelvételt mutattak be, melyen Braun Róbert távozó államtitkár arról beszél, hogy a kormányfő úgy ígérte a 800 kilométer autópálya-építést, hogy kabinetje közben felmérte: a teljes hazai kapacitás kihasználásával is legfeljebb 110 km sztrádát lehet építeni egy év alatt. Répássy kijelentette: tudatosan vállalni teljesíthetetlen ígéreteket: csalás.
Répássy Róbert: Egyesek blöffnek tartják az ilyen ígéreteket, én viszont, mivel a blöff az egy bocsánatos bűn, inkább csalásnak nevezem azt, ha valaki úgy vállal valamit, hogy eleve tudja, hogy az teljesíthetetlen, megvalósíthatatlan. Ennek azért van jelentősége, mert Medgyessy Péter még mindig kitart a 800 kilométeres autópálya ígéret mellett, ezt legutóbb a Parlamentben, a két éves kormányértékelési vitanapon erősítette meg. Medgyessy szavahihetősége sokadszorra omlott össze.
D008 3/3-as Saphard minestöknek?
Boross Imike mit tett?
Lyaj!
Felvette a dumás fizuját?
Figyuzz!
Szíjj-ártó mellett van a parliban!
Súgh?
Naná!
Ha má nem pofázik!
wizes.
