Te elmerengve s égő vágyban én. Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, Titok maradt az, szívünk rejtekén. Talán a mult viharzott át előtted S előttem halkan tűnt fel a jelen... ...Neked talán már bántó, kínos álom S nekem már kínos vágy a szerelem...
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, Arcunkon is hazug az ifjuság, Én nem török le illatos virágot S neked sem kell már soha mirtuszág. Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szivembe vágyat oltanál - Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a multnak tiltó romja áll!...
II.
A szivedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe... Egyedüli kincs tetőled: - Amit adhatsz még nekem - A szivedből egy-egy sóhaj...
A szívemből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szivedbe... Oly kevés maradt a multból... Amit néked adhatok: A szivemből egy-egy sóhaj...
III.
Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan. Talán másképp lehetett volna, - Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett, - De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot, Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyit minden bánatot... Leolvasom sápadt arcodról A rád erőszakolt hitet És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!...
IV.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Mi is tudtunk még hinni valaha. Ami hevünk volt, mind elfecséreltük S ami hajnal volt, az most éjszaka. Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, Én meg, szakítva emberrel, világgal, Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Magasba vont és így - a porba vitt. Megnyugvás útját epedve se leltük, Szivünkből végképp elszállott a hit... ...Olyan a színpad, mint a lant világa, Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad - A boldogságért küzdtünk, mindhiába: Boldognak lenni nekünk nem szabad!...
V.
Nem jó kép itt az »őszi napsugár«, Mit mi érzünk, nem késő szerelem. A szerelem nem szánalomra vár S te szánalomból érzel csak velem. Én reszketek egyedül elkárhozni, Magammal vinném beteg lelkedet... De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...
Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.
Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek.
Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni.
A templomba Hosszú sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének.
Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves, kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma. 2.
Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Oda haza. De jó volna tiszta szívből – Úgy mint régen – Fohászkodni, De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni. 3.
Ha ez a szép rege Igaz hitté válna Óh de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgotha nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni… Karácsonyi rege, Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra…
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Behegesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
csak lángolva, csak égve csak apró darabokra tépve csak pokolra hullva csak fáklyává gyúlva csak megrágva-kiköpve csak ágylábhoz kikötve csak boldogan lebegve csak világot feledve csak sírva is nevetve csak sírba is temetve csak csókokat rabolva csak veszetten vadulva csak könnyedén, csak játszva csak hevülten is fázva csak sosem megpihenve csak mindig messze menve csak mindörökké élve csak együtt sosem félve csak így éljünk, ha mered: csak egy tét van: az életed!
Deresedem s apad a testem,
fogy a szó, szerelem, harag.
Egy titkos véső egy szilánknyit
belőlem mindennap farag.
Vonásaim, mint régi rézkarc
szigorú rajza, élesek.
Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
olyan karcsú s könnyü leszek.
Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
míg még könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy, komor kéz,
ha majd sötét íjába fog.
Ahogy a virág hull, s ifjú öreggé lesz: a maga idején borul virágba minden erény és bölcsesség, az élet minden lépcsője, s nem tarthat örökre. A szív a lét minden hívó szavára legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen, mert így tud majd csak más, újabb körökbe belépni bánat nélkül, bátorsággal. És olyan varász él mind a kezdetekben, Amely megvéd s élni segít szavával.
derűsen lépjünki terekből terekbe, ne válasszuk egyiket sem hazánknak, a világszellem nem köt, nem határt szab, de kitágít, lépcsőkön fel, emelve. Alig miénk az otthon biztonsága egy életkörben, már a petyhüdés jön: csak ki mindig kész útra, indulásra, szabadulhat a bénító közönytől.
És úgy lehet, hogy a halál órája is új terek felé küld megifjulva. Hív bennünket a lét szava mindig újra. Fel hát szívem: búcsúzz új gyógyulásra.
Tomiban ősz van. Barbárok a népek És idegenek némely csillagok. A borostyánom zöldje dérbe téved És örömektől oly özvegy vagyok. Júlia, szeretnélek látni téged És Rómát, ahol tavaszég ragyog. Tomiban ősz van és a lelkemben tél, Júliám, Rómám, ó be messze estél!
Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár És ki a költő és miről dalol? Ki hordja most Ovidius babérját, Kacér Fortuna most kihez hajol? Tomiban ősz van. Hervad a babérág, Ó boldog az, ki él titokba jól. Rómában minden fürdik szent tavaszban, Tomiban ősz van és én itt maradtam.
Szépek-e most is Rómában a szépek, Az élet most is oly édes, vidám? Melyik poétát tanít verselésre S szeretkezésre az én Júliám? Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet: Szeretni s veszni szerelem hiján! Tomiban ősz van és nincs szerelem. Több tavaszom már nem is lesz nekem!
Nem azért zaboláz fegyelmem, mert a szenvedély elhagy engem, nem azért csöndes bennem a harag, mert vágyaim is lustán nyugszanak; nem azért áll őrt éberen az ész, mert az indulat szunnyad s elenyész,- de azért hajt a fegyelem korlátokon át s tereken, de azért lobban szenvedélyem, hogy ki élni segít éljen; hogy ne pólyálja puha paplan a nyugalomtól nyughatatlant; hogy a tagadó tétovázzon, szégyen-könnyétől bőrig ázzon; hogy ki szeret engem-szeressen hűséggel próbált szerelemben…
Aztán majd úgyis elmegyek. Tettem mit tennem lehetett. Függök a felhők lepke-szárnyán. Villám hasít szét, nem szivárvány.
Pár évvel a nagy háború után Vettem egy kutyát a sintértelepen. Mikor a ketrecéből kiengedték Csak futott körbe-körbe, sebesen, Mint aki nem hiszi, hogy szabadul. Majd leült s üvölteni kezdett vadul. Üvöltött fájdalmat és szabadságot. Harapást, bocsánatot, haragot S kétségbeesve üvöltöttek hozzá a rács mögött bent maradt rabok. Üvöltötték a kínt, a bűzt, a rácsot, a halálfélelmet, hogy iszonyú a drót, ami a bőrükbe vágott s az életüket, mi oly szomorú. Az odavetett dögletes kemény húst, az ihatatlanul büdös vizet, a bordatörő, számtalan sok rúgást s az embertelen emberkezeket. Csupa szomorú és ismerős dolgot panaszolt az üvöltés dallama, mintha egy történelemkönyvből szólott volna múltunk megidézett szava.
Aztán lassacskán néma, süket csönd lett, Lecsillapult a rémes hangzavar. Majd lábamhoz simult, mintegy jelezve, hogy tőlem menekülni nem akar. És elindult velem a szürke sárban a városszéli félig-utakon egy darab spárga volt csak a nyakában és mindkettőnkben nagy-nagy nyugalom; És még sokáig én voltam neki minden Ő boldog volt, okos vidám, szabad - gondolatom kutatta szemeimben; s én hordtam neki a nagy csontokat. De elparancsolt mellőle az élet, hogy hová tűnt el, nem maradt tanú és biztos tudom, hogy ő már azóta csak kutyapor és csak kutyahamu.
Ó, láttál már szemeket a rács mögött? Jártál már kint a sintértelepen? A reménytelenség, a kétség között Gondolkoztál már néha ezeken?!
Most süt a nap és úgy ragyog az élet, a jövő kép csak csupa remény. A szomorúságra itt semmi szükség és boldog az, kinek szíve kemény. De ne mosolyogj, ne nevess ki érte, Hogy megint állatokról szól dalom, különben, az sem bántana, ha gúnyolsz, én ezért még a gúnyt is vállalom. Tudom, hogy sok más baj is van e korban; Éhség, betegség, nyomor, háború, A boldog gyermek kevés a világon S még mindig nagyon sok a szomorú. Hát munkálkodj az emberek jólétén és sorsuk majd biztosan földerül. De ne menj el a hű állatok mellett, ne hagyd el őket érzéketlenül. Bizony, ha nem tudod megérteni egy kóbor kutya halódó nyögését, Óh, mondd meg nekem; akkor hogyan tudnád enyhíteni az ember szenvedését
Szép Ernő Ne higgy!
Ne hidd, ne hidd, ami igaz
Ami kegyetlen, ami gaz
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz
S az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz
Csak az a gyémántszeretet,
Mi a szívekre veretett.
Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.
Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légyeszelős,
A Földre felhőkből tekints,
Te légy az Isten, hogyha nincs.
Ady EndrePÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Mikor már minden egyre megy, Egyszerű, mint az egyszeregy. Nem kell hazudni, nincs miért! Már nem teszed meg senkiért! És az is,… ami eltakart, Leomlik rólad, mint a part Ha elragadja a folyó. S te benne mezítláb távozó Soha fel nem nőtt gyerek, - Nevetsz! S én veled nevetek…
Ha violáink hervadoznak, Ha tavaszaink fagyot hoznak, Ha nyaraink perzselve égnek, Ha tűnnek üdvök, telnek évek, Ha dalainknak szárnya bágyad, Ha látjuk már a síri ágyat, Vigaszt későn ki adhat nékünk? - Rózsák, amiket el nem értünk.
Lesznai Anna
Amerre én lépek...
A merre én lépek, a merre én járok,
Álomba hervadnak az élet-virágok!
Ajkamhoz emeltem a meleg szerelmet -
Kezemben a kehely hűs ezüstté dermedt!
Még a fájdalom is elrepül felettem -
Árnyékába burkol - de nem sebzi testem!
Mikor jött az élet, kit reszketve vártam,
Ölelő karomba üres semmit zártam!
Öröm, öröm - hívlak - sikoltok utánad,
Tiporj le a földre - töltsd meg hívó számat,
Barna hajam virág himporába fúljon -
Fülem megkáprázzék, szemem elvakuljon!
- Öröm, öröm, jöjj el! - Hallod sikoltásom?
Vagy tán hangom tompa - talán az is álom,
Hogy én várva-várlak? - Talán nagyon félek -
Talán nem is hívlak - talán nem is élek?
Én istenem, ha egyszer felkelek, S nyugodt szívű és békés bölcs leszek, Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem, S imára hullik lázadó hitem... Ha célnak látok csendes négy falat, S egésznek érzem, ami fél maradt, Ha csak ülök a fehér ház előtt, S lehull lelkemről, mi reája nőtt; Ha messzeségek karja el nem ér, És szívem múltak díványán henyél; Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom, Csak békességgel megrakott hajóm... Én istenem, tekints le majd reám, S most halld meg, mintha akkor mondanám:
Ha már elvetted ifjúságomat, Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt, Ha rámfújtál és lángom kialudt, Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!
Kérdeztek volna magzat-koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba! nem ringat és nem ápol, - ellenemre van!
És mégis itt vagyok. fejem rég kemény s tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A vörheny és kanyaró vörös hullámai mind partra dobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó...
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? S a bimbózó virág- nem nyílik még ki húsomban a rák.
Születtem. Itt vagyok. Felnőttem. S mire? Ígértek néked valamit? kérdeztem egyszer én magamban még süldőkoromban. S mindjárt feleltem is : Nem. Senki semmit nem ígért. S ha nem ígért, a senki tudja mért.
Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy s lenn vár a gőzt lehelő iszap. A hallgatag növények szerelme emberibb.
A madár tudja tán , hogy mi a szabadság mikor fölszáll a szél alá és ring az ég hullámain.
A hegyek tudják hogy mi a méltóság, hajnalban, alkonyatkor is, a lomhán elheverő hegyek...
Hegy lettem volna, vagy növény , madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tűnő istenkedés. Ma már az alkotás is rám szakad.
Kérdeztek engem? Számba vettek. Ó, a szám... a hűvös és közömbös! Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret, csak-megfojt.
Nézd én vagyok. Nem egy , nem kettő, nem három és nem százhuszonhárom. Egyedül vagyok a világon.
Én én vagyok. S te nem vagy te, s nem vagy ő sem. Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak. Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél. S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!
Én én vagyok, én én vagyok, megőrülök, én én vagyok, én én... megcsúszom a végén!
Én én vagyok magamnak, s neked én te vagyok. S te én vagyok magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom.
Ó, hadd leljem meg végre honomat! segíts vigasztaló, pillangó gondolat!
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehel, érett gyümölcsök inganak az ágakon. A lepkét könnyű szél sodorja, száll. Érik bennem , kering a halál.
Ring a gyümölcs, lehull ha megérik. Füstölg a halál. Élni szeretnék. Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja ég bennem, riaszt a világ.
Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj. Porfelhőben a távoli nyáj. Porkoszorús katonák. Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.
