Általában gyorsan írok, ha egyszer megindul bennem egy gondolatsor, vagy egy képsor (bár másnap vagy egy hét múlva belejavítok, húzok, változtatok). Ez a négyes versfüzér azonban évekig alakult lelkemben és a papíron. A legkorábbi érettnek vélt verseim közül való, amikor még általában nagyon sokat dolgoztam egy-egy költeményen – a hetvenes évek elejére-közepére tehető.
Érettségi után, 1971-ben egy nyáron át jártam az Alföldet autóstoppal, de leginkább gyalogszerrel, lévén, hogy akkor még ritka volt a gépkocsi az alföldi utakon, s az utak is mások, leginkább makadámok voltak. Nagy élményt jelentett: ekkor éltem át már tudatosan is, hogy ez: a szülőföldem. És persze kaland: sok emberrel megismerkedtem, sok segítőkészséggel és zsiványsággal is találkoztam. Többször megpihentem a falum határából Solt felé kivezető úton egy fakeresztnél (mellette két morotva-tó is volt, amiben valamikor horgásztam), melyen pléh-Krisztus függött, míg el nem lopták. A forró nyári napverés a poros utakon egy életre a bőrömre sütötte szűkebb pátriám: a Kiskunság képét. De már korábban is, gimnazista koromban, ha kedvem úgy hozta, Kalocsáról kerékpárral Harta felé mentem haza Akasztóra (nyaranta is átjártam oda, mert jó barátom lakott ott), s számtalanszor elmentem Állampuszta és messzire látszó víztornya mellett anélkül, hogy igazán tudtam volna, micsoda szörnyű világ van ott. Később tudtam csak meg, amikor Buda Ferivel megismerkedtünk, hogy annak idején ő is éppen ott raboskodott. Sokat beszéltünk róla.
Mindezek az élmények kívánták, követelték a megfogalmazást. Sok versem szól szülőföldemről, de legátfogóbb talán ez, az Utak keresztje.
Nem egyszerre – darabonként íródott, külön-külön versezetekként. Melyik előbb, melyik később, magam sem tudom már. Ekkor már mögöttünk állt a Kilencek antológiája, az Elérhetetlen Föld, erre utal a nyitó strófában a „komák, végváriak” kifejezés. Ám arra is emlékszem, hogy első kötetemnek szerettem volna a Szögletes világ címet adni – ez meg az utolsó részben van –, de Szaggatott világ címmel nem sokkal korábban jelent meg Bella István kötete. Szóval, a 70-es évek közepén jutottam oda, hogy a 4 külön részből Utak keresztje címmel kialakult a füzér-vers, utalva a kereszt négy szárára is.
És még sok év kellett hozzá, hogy rádöbbenjek: ezt a verset több okból is, Buda Ferencnek kell ajánlanom. Ekkor, ezzel nyerte el végső formáját.
Futó, Királynő –
tolonganak
az utak portábláin paraszt,
ritter és báró –
készül a sakk.
Lelkünk tájait sanyargatják.
Játszanak.
Hát csak hadd játsszanak!
Hej, komák,
végváriak,
vegyük számba, mi reánk maradt:
fillér,
picula,
fabula-ország!
A tengerről mit mondjak én –
esőcsepp a fogyó felhőt mondja.
Tipródik, legel a víz a dünén.
Új falka nyomul a régi nyomra.
Kiskunság! avarok, rácok,
kunok, cigányok, bunyevácok,
ködménesen mély rézkolomp!
Kiszáradt, fehér lókoponya,
birkakoponya, homlokcsont:
Alföld! virágos csont-tanya!
Ökörhugyozásos
makadámok mellől
meglépett Jézus
a rozzant keresztről.
Hej, puszta, álompuszta,
mért lettél Állampuszta,
véres köpés a homokon!
Lóg, törött a nyárfák szárnya,
kőcsont-ököl a víztorony.
Virágzik a teamező.
Hej, könnyű szöcskelábak!
Szikes arcomon évelő
tüske és kamilla-bánat.
Szél habzik, nyakamig ér,
hulláma rajtam átcsap.
Mindig szélein járok én
e szögletes világnak.
Kiszikkad a sorsom,
szemem kiszárad,
utak keresztjét hordom,
szorítom arcomra ezt a tájat:
Kendő! könnycsipkés, vérmonogramos
kendője szép magyar Veronikánknak!