Hogy nem feledjük a topiknyitot: mikor vagyunk készen.
Lettek rola ujabb gondolataim. VAjon kijelentheti e magárol az ember egyáltalán, hogy készen van? Ugy gondolom, nem. Készen akkor vagyunk, ha mindaz, amit tudunk, megéltünk, átég rajtunk és egy tömör mindentudássá szelidül. HA az ego héjja lekopik rolunk, és marad a lélek, a szeretet, és szánalom a többi lény iránt, és a magasrendü cél: segiteni..
A segités lehet mindenféle. VAn amikor simogatás, van amikor a tévedések kiigazitása, van, amikor a szeretetteli felemelés, de mindenkor segités..
Szia Tündér. NAgyon jo könyvvel nyitsz. Le vannak irva az alapok különösebb faxni nélkül. Söt a többi vallás is. Oda is érdemes belepislantani. HA a buddhizmust vesszük pl. a hinduizmus, vagy brahmanizmus, nem tudom, hogy milyen néven van elengedhetetlen...
Beszélgettem a férjemmel arról, hogy milyen dolgokról diskurálunk mi itt a fórumon, említettem neki a vallásokat is. És kaptam tegnap tőle egy könyvet, címe: Az öt világvallás.
Te: A család természesen megnehezíti a dolgokat, mert rengeteg kötelességet kell vállalni hozzá. Persze ez is választás kérdése, hogy akarsz-e csatlakozni egy ilyen úthoz vagy sem. Én nem mondom, hogy ez rossz, még véletlenül sem. De az tény, hogy ezek a dolgok is illúziók. Milyen célja van a fajfenntartáson kívül?
Az természetnek egyetlen "láltahó" célja van! Az élet fönntartása, gyarapítása! Vagyis a saját "öncélú" fönnmaradása!
Nézz körül a világban, hogy minden faj, ember, állat, növény fönn akar maradni minden erejével!
De ez a cél?
Az emberiség is a természet játékának eredménye, fejleménye!
Az emberbe is beprogramozta a természet (Isten?) a célját: "Élj és szaporodj, hogy nekem a természetnek biztosítsd a létem!" - Mert én a természet az élet tömegéből állok és minden egyes élet engem szolgál!
Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy azért vannak, hogy egyenként nagyon boldogok legyenek!
A természet ezt nem így látja!
Hanem hogy?
Az egyén azért van, hogy a természet akaratát kiszolgálja! Nem azért, hogy boldog legyen!
A boldogság csak az emberek szüleménye, én mint természet megelégszem az ösztönökkel, azt azért programoztam az agyukba, hogy utódokat hozzanak létre! Hát ez a fö célom!
De ha ilyen öncélú a természet és én csak egy eszköz vagyok, akkor nem lehetek boldog?
De, ha boldog úgy is jó! A boldogságot azért találtam ki nektek embereknek, hogy ne legyen olyan unalmas, és ha az én törvényeimet szolgáljátok, akkor néha kicsit ezzel is megjutalmazlak benneteket, mármint a boldogsággal!
De tesztek amit akartok, úgyis én fogok nyerni, mert nekem nem az egyén a lényeg, hanem az összesség! Ezt jól kiterveltem, mi? Hát azért vagyok a természet!
Most ki a fontosabb, a természet, vagy én mint egyén, és a saját boldogságom megteremtése?
Nagyon élvezetes volt olvasni a leírásod.
Nekem csak a netes források állnak rendelkezésemre, de nagyon érdekelnek a különböző kultúrák és vallások. Ha tudnál ajánlani valami jó leírást akár a japán vallásról, akár a japán kultúráról, örömmel venném.
Csináltam egychatet!!! Lehet kipróbálni:)
http://igehirdetes.fw.hu/
igehirdetes.fw.hu chat
Részletek:
Állítsátok a küldés alatti négyzeteknél a frissitést be! Ajánlatos 5s-re állítani.
Ez a chat részben igazi chat, mert élőbe lehet egymással írásban komunikálni, ugyanakkor egy fórum vagy faliújság szerepét is betöltheti, hiszen az utolsó 500 hozzászólást is megjegyzi. Éppen ezért nyugodtan felvethetsz témákat, megírhatod a véleményed, még akkor is ha pont senki sincs a chaten, mert a chat megjegyzi az elhangzott üzeneteket. Sok örömet hozzá.:) Dani
Egyetértek veled, de ez szerintem csak az emberek nyiltságán és zárkozottságán mulik. Mo-n ilyen is olyan is van. alapvetöen nem ezen mulnak a dolgok, de tény: ha igazán szerelmes az ember, testestöl lelkestöl, nehéz beszélni rola. ...
Remélem nem offtopic amit most írok be, mert igazán a szívemből jön. Remélem nektek is ad valamit. (Úgy érzem a témához is hozzátartozik)
Takeshi Kitano - Bábok
Takeshi Kitano tizedik filmjével sokak szerint lezárt egy korszakot a pályáján, a Bábokkal új stílust kezdett, más hangot ütött meg. Korábbi színészeit újakra cserélte, saját magára sem osztott szerepet, csak az operatőre a régi. Kitano hihetetlenül sokrétű tevékenységéből Nyugaton szinte csak filmjeit ismerjük, pedig Japánban hosszú ideje vezető tévésztár, publicista, sok tucat kötete jelent meg; ennek a polihisztori gazdagságú életműnek a filmkészítés tehát csak egyik szelete. Anyagi függetlensége miatt megengedheti magának, hogy vérbeli szerzői filmes pályát fusson be, és ennek keretében, lám, a Bábok most újrarendezte a Kitano-mozaikokat. Menetrendszerűnek is mondhatnánk a váltást, hisz Kitano pályája csupa félfordulat. Ahogy tíz éve a pályanyitó jakuzafilmek, az Erőszakos zsaru és a Forráspont tombolása után a Nyár, csend, tenger szelíd tengerparti elégiája lepte meg a közönséget, úgy vált mostában filmről filmre: a Tűzvirágok véres líráját a Kikujiro derűs pikareszkje, a TestVér fékevesztett jakuza-maffiacsatáját pedig a Bábok érzelmes melankoliája követte.
A Bábok megejtően tiszta sodrású példázat a halhatatlan szerelemről, az érvényesülés és a lemondás csapdáiról. Egyszerűsége nem rejt turpisságot, áttételesen kibontható tanulságot. Kulturális utalásai és szimbólumai könnyebben nyílnak meg a japán, mint a nyugati nézőnek, ám a példázat maga egyetemes. Szerelmi áldozathozatal-történetei mesébe illően egyszerűek és tételesek. Nincs szüksége bonyodalmas jellemábrázolásra, hőseinek cselekedeteit mindig egy-egy alapmotívum, érzelem, érdek, ösztön diktálja. Matsumoto szülői parancsra fordul el szerelmétől és választja főnöke leányát, majd a bűntudat hajtja vissza a sikertelen öngyilkosságból tompaságba, félkegyelmű-létbe zuhant Sawakóhoz. Az öregedő jakuzavezér ifjúkorában szintén faképnél hagyta szerelmét és hátat fordított a kétkezi, gyári munkának, hogy harminc kemény, gyilkolással töltött év után visszatérjen a parkba, ahol kedvese azóta is minden szombaton ebéddel várja. A harmadik epizód popsztár hőse egy baleset után lép ki a médiacirkuszból: a magányba húzódó, félvak leányt csak leglelkesebb rajongója követi a névtelenségbe.
Érvényesülés, siker, gazdagság, népszerűség áll az egyik, odaadás, lemondás és áldozathozatal a másik oldalon. A Bábok szereplői végletes és végzetes döntéseket hoznak, és hogy ez ne tűnjön irreális, befogadhatatlan viselkedésnek, ahhoz a történet és a látvány stilizációjának finom játékára van szükség. Kitano filmje a valószerűség és az álomvilág közötti zónában játszódik, melyben a hétköznapi, racionális szabályok helyét az érzelmek logikája veszi át. Nem az a kérdés, hogy megéri-e otthagyni a karriert a szerelem kedvéért, érdemes-e évtizedeken keresztül várni a hűtlen szeretőre, véres öncsonkítást vállalni azért, hogy az addig megközelíthetetlen kedves végre közel engedjen magához az észelvű, ésszerű megközelítéssel nem jutunk közel a Bábok hőseinek csapdahelyzeteihez. Kitano példázatai sarkítottak és fájdalmasan egyszerűek. A halhatatlan szerelemről mesél, történetei azonban halállal, és nem happy enddel végződnek. A szerelmi áldozathozatalokból hiányzik a beteljesülés. Mindhárom epizód szerelmespárjának a történetét az a pillanat pecsételi meg végzetesen, amikor addig szétváló, külön utakra kényszerülő életük találkozik. Ezeket a találkozásokat mindig az egyik szerelmes döntése előzi meg, melyben lemond, kilép korábbi életéről, és a már hosszabb ideje a hétköznapok racionális világán kívül, az álmok, szenvedélyek és vágyak valóságában élő kedveséhez csatlakozik. Matsumo szó szerint és képletesen Sawakóhoz kötözi a sorsát, az idős jakuzafőnök szakít a bandaharcokkal, Nukui otthagyja állását, hogy a szeretett lánnyal legyen. Együtt vannak, mégsem lehetnek igazán egymásé. Matsumo kommunikálni sem képes szerelmével, a jakuzafőnököt lelövik az utolsó pillanatban, Nukui pedig szótlan kísérője lesz csupán az énekesnőnek.
Sem egyik, sem másik oldalon nem teljesül be az áldozathozatal. Sawako öngyilkossági kísérletével visszaszerezte ugyan kedvesét, cselekedetének azonban ára van, s végzetes sérülésével azt ő maga fizeti meg. A második epizód elhagyott kedvese harminc éven keresztül jár ki a parkba magányosan, kezében a két adag ebéddel, kitartása és odaadása végül mégis puszta formává, üresen ismétlődő szertartássá válik: amikor feltűnik előtte egykori kedvese, nem ismeri fel, csak egy barátságos öregembert lát benne, akinek a kedvéért érdemes feladni évtizedes, viszonzatlan szerelmi áldozatát. Éppígy a harmadik epizód hőseinek a sorsa is akkor fordul végzetes drámába, amikor kilépnek saját korábbi világukból és egymáshoz fűzik az életüket.
Összetartozás és különválás drámájában mintha nem a szerelem, hanem a végzet teljesülne be. Ez azonban túlságosan hideg, racionális értelmezés, Kitano is fenntartja az átmenet lehetőségét földi és égi szerelem között, amennyiben a szerelmesek, vagy valamelyik szerelmes halála az áldozatteljes beteljesülést jelentené, s így, a racionális, hétköznapi világon kívül nyerné el az áldozat az értelmét.
A Bábok nem sulykolja a néző fejébe a maga igazát és tanulságát. Kitano melankolikus szépségű allegóriákban mesél a mulandóságról, s ehhez nemcsak a japán táj és a négy évszak összes színét és árnyalatát, hanem a világhírű divattervező, Yohji Yamamoto elképesztő, elvarázsolt ruhakölteményeit is felhasználja. Ezek a kosztümök vagy beleolvadnak a tájba (amikor a piros ruhás, összekötözött szerelmesek a cseresznyevirágos, tavaszi erdőben járják végzetes és végtelen útjukat), vagy épphogy kiragadják hőseiket a hétköznapok konfekcióra szabott világából (nincstelen koldusok nem ilyen öltözékben kukáznak). Mindaz, ami első pillantásra harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak, tökéletesen szépnek és logikusnak tűnik, közelebbről vagy kívülről nézve egészen más képet mutat. A Bábok példázatai és a látványszervezés rafináltan sokrétegű harmóniái ezt a belső feszültséget vezetik végig a történeteken. Állandóság, véglegesség és mulandóság kísért az állóképszerű kompozíciókból kiinduló lassú mozgásokban, a három epizód egymásba úszó történetében, az összekötözött szeretők, a vándorló, vak szerelmesek és a padjáról ki nem mozduló, kedvese helyét csökönyösen őrző asszony példázatában.
Nem véletlen, hogy kevés a zsúfolt, nagyvárosi helyszín a filmben, a Bábok ugyanis a hatékonyság és racionalitás bűvöletében élő, modern világon kívül játszódik: tengerparton, erdőszélen, az örök hó világában; hősei kilépnek, kifelé tartanak a hétköznapokból. A vándorlás és a világból való kilépés Kitano korábbi filmjeinek is alapmotívuma: a Nyár, csend, tenger bressoni egyszerűségű elégiája éppúgy vízpart tágas panorámájára épült, ahogy a Tűzvirágok kegyetlen szépségű zárójelenetének is kulcseleme a tengerpart időtlen magánya és nyugalma. Kitano általában egyszerű és könnyen átlátható történeteket szervez körkörösen visszatérő motívumokkal és párhuzamokkal izgalmassá tett elbeszélőszerkezetbe. A Bábok egymásra rímelő epizódjai az ismétlés és a visszatérés logikája alapján rétegződnek egymásra, és vezetik az első történet hőseit a világból kivezető ösvényen, szerpentinúton mind magasabbra s ezáltal egyre távolabb a hétköznapoktól. A szerelmesek viselkedése meglepő és mulatságos a józan és céltudatos városlakók számára. A pénzből, anyagi javakból kifutott, koldusként a városszélen, a hegyekben tengődő Matsumoto és Sawako kettőse fura kísértetként járja a vidéket, ahogy a minden szombaton a padon ücsörgő asszony is különc látványossága a környéknek. A második epizód énekes hőse a popzene látványosan zakatoló, sztárcsináló gépezetéből zuhant ki: a baleset után, sérülten, betegen érdekes lehet, de igazán sikeres már nem, ezért inkább a teljes magányt és visszavonulást választja és ez a döntés majdnem ugyanolyan fura a környezete számára, ahogy Nukui barátai sem értik meg, miért dobja el egy tisztes állással bíró közlekedési rendőr egész korábbi életét a vak szerelem kedvéért.
A tisztánlátás véres paradoxona lenne mindez? Lemondás és öncsonkítás aszkéta parancsa? A megtisztulás parafrázisai? Ezekkel a hősökkel nehéz mit kezdeni, ősi legendák és középkori színművek példázatai térnek vissza emberszabású bábfiguraként a nyugatosodó, modern Japánban. A Bábok nem ítélkezik, és nem állítja hőseit piedesztálra.
Szomorú szépségű film a Bábok. Rendezője nem beletörődően regisztrálja az értékek elmosódását, de nem is harcosan szegül szembe az átalakuló világgal. Csatározásokon túl, érzelgősségen innen, a csendes szemlélő melankóliája az övé.
Ahány kultúra, annyiféleképpen látják a szerelmet. Én csak a sajátom alapjaiból tudok kiindulni. (És persze saját tapasztalataimból)
Magyarországon szokás, hogy az emberek gyakran kinyilvánítják hangosan, hogy szeretik a másikat. Az amerikai filmek is ezt a látásmódot mutatják. Ezzel szemben japánban sohasem mondják az emberek egymásnak, hogy "szeretlek". Nem mondja a férj a feleségnek és fordítva sem történik meg. Nem azért, mert ők nem éreznek szerelmet, hanem azért, mert feleslegesnek tartják, hogy a nyilvánvalót szavakkal kifejezzék. Nem lehet úgysem megfogni a megfoghatatlant, nem kell kimondani. Sokkal beszédesebbek a szemek, kezek, stb. Azért nevetnek a japánok az amerikai filmen ahol pl a házaspár kimondja, hogy szerelmesek egymásba, mert butaságnak tartják. "Ha nem szeretném, nem vele élnék!" Japánban nem kell mindenkit szeretni, de a tisztelet mindenkinek jár. Mindenkinek. A szeretet a családon belül marad és a belső körön.
A szeretet érzelem. Egy olyan érzelem ami az embert elindítja azon az ösztönszerű folymaton amit párosodásnak neveznek. Lehet, hogy ez csúnyán hangzik, de szerintem így van. Ez az a fegyver amivel a nő megfogja a férfit, hiszen mi mással tudná maga mellett tartani? De a szerelem hamar elmúlik és ilyenkor jön a válás. Ez nyugaton az emberek hibája szerintem, mert mindenki abban hisz, hogy örökké tart a szerelem. Tudja mindenki, hogy ilyen nincs, de elhitetik magukkal, hogy velük másképp lesz. A házasságra fel kell készülni. Japánban a lányokat már nagyon fiatalon erre tanítják, mert a szerelem kevés egy boldog családhoz. És a család csak akkor boldog ha a férj hazajár és boldogan jár haza. Én ilyen családot szeretnék majd ha eljön az ideje.
A történetről. Egyetértek a gondolattal, hogy nincs semmi értelme egy különleges pillanatra várni. Minden pillanat különleges. Csak a mi befogadóképességünk gátolhat meg abban, hogy annak lássuk a teremtést ami. Gyönyörűnek.
Nem értek egyet azzal amit a felesége halála váltott ki a férjből. Mert nem szemlélődni kezdett, hanem rohanni. Ha ellenségként kezeled a halált akkor az is lesz. De még nem született ember aki legyőzte volna. Ma mindenki meg akarja találni magát, de bajban vannak a hogyannal.
Nagyon röviden csak ennyi, hogy nekem mit mond ez a történet.
Csak egy példa volt az indiai bácsi. Indiában szokás, hogy amikor kb 40-50 éves lesz a férfi, akkor mentesül a családi kötelezettségektől. Ekkor már minden idejét a lelki dolgok felé fordíthatja.
A család természesen megnehezíti a dolgokat, mert rengeteg kötelességet kell vállalni hozzá. Persze ez is választás kérdése, hogy akarsz-e csatlakozni egy ilyen úthoz vagy sem. Én nem mondom, hogy ez rossz, még véletlenül sem. De az tény, hogy ezek a dolgok is illúziók. Milyen célja van a fajfenntartáson kívül?
Ezek pici feladatok, de olyan feladatok amiknek igazán nincs sok értelmük. (Remélem nem érted félre.) Ezekben örökké vesztes maradsz.
"VAn egy baromi ronda állat a világon. Már kihaloban van, de lehet, hogy már ki is halt. A tasmániai tigris, vagy tasmániai kutya. Láttam rola egy filmet, rémes. Pedig ö is a Teremtö teremtménye szeretettel kéne ránézni, mégsem tudunk. Meg kell tanulnunk mindenre, mi világunk része szeretettel és részvéttel nézni.."
Nyíri Tamás is fölvetette ezt a 'baromi ronda állat' problémát egy (vagy több:) előadásán, csak pókkal tette, ha jól tévedek. Többen fel is szisszentek, amikor szóba hozta... És valahogy úgy oldotta föl, hogy próbáljuk meg elképzelni kinagyítva, részleteiben azt, amit eddig iszonytatónak találtunk... Vegyük észre az apró részletek finomságát, szépségét, harmóniáját, csak gyönyörködjünk a szerkezetében, és képzeljük el, micsoda mérnöki rend működteti, fogja egybe, hangolja össze azt a sok kicsi, tökéletes kis egységet, hogy minden klappoljon... Az a pók, vagy az a tasmániai izé, azért csodálatosan meg van szerkesztve... Működik... Nem is akárhogy...
Persze, bizonyos látványtól, viselkedéstől, tettől ösztönösen borzadunk. Ez természetes. De ha képesek vagyunk kicsit odébb nézni, kicsit másképp figyelni, másra fókuszálni vagy nem is fókuszálni, csak engedni a szemünket, a figyelmünket a fóbiáinkon, az előítéleteinken túl kószálni, akkor nem csak magunkat nyitjuk meg a világra, de a világot is, hagyjuk megynyílni, felénk...
Az állatokkal kapcsolatban én is átértékelődtem.
Vannak olyan állatok, amelyekre régen azt mondtam, hogy csúnya, iszonyodom tőle.
Pl. a pókoktól félek.
De nem mondhatjuk bizonyos értelemben semmilyen teremtményre, hogy csúnya vagy szép, hiszen ezek ember alkotta fogalmak. És minden ugyanabból a "sárból vétetett". Minden a természet vagy Isten teremtménye.
Viszont igaz, hogy egyes állatok a szemet elgyönyörködtetik. Pl. a halak, a madarak színeikkel, mintáikkal. Vagy a polip a színjátszásával.
A szeretetet nem ugy értem, mint ha gyerekeidröl, férjedröl, szüleidröl, stb lenne szo.
A szeretetet ugy értem, mint teremtett lényt. mint mindenkit és mindent akit és amit megérintett a teremtö ujja..
VAn egy baromi ronda állat a világon. Már kihaloban van, de lehet, hogy már ki is halt. A tasmániai tigris, vagy tasmániai kutya. Láttam rola egy filmet, rémes. Pedig ö is a Teremtö teremtménye szeretettel kéne ránézni, mégsem tudunk. Meg kell tanulnunk mindenre, mi világunk része szeretettel és részvéttel nézni..
Ez az az ut, amirül azt gondolom, hogy a végén készen vagyunk...
Te: Nem csinált semmi mást, csak annyit, hogy kivonult a pusztába és ott épített kunyhót magának. Élete összes napja azzal telik, hogy Kali Istennőre gondol, hozzá imádkozik és énekel neki. Igénytelen lenne?
Nem tudom. Az ő szempontjából valószínűleg nem az. Én biztos nem tudnám ezt csinálni.
Valamit nem lehet kihagynunk: mi itt élünk, és most, és rálépünk valamilyen útra, és azon végig kell mennünk (itt most konkrétan a családra gondolok). Pesze le is kanyarodhatunk az útról, de az nagy veszteségekkel járhat.
Akinek családja van, az már egészen máshogy gondolkodik, mint aki még független.
Azért az életünk pici apró feladatokból áll. És az idő igenis fontos tényező. Sprituális táplálékkal, és azzal hogy kivonulsz a pusztába és kunyhót építesz és istenekre gondolsz, nem tudod megoldani a következőket:
a postán a csekket be kell fizetni, a belázasodott gyereket orvoshoz kell vinni, vásárolni, főzni, takarítani, a beteg mamát meglátogatni a kórházban, a kinőtt nadrág helyett újat venni, az elromlott mosógéphez szerelőt hívni, stb...
De érdekes, amit írsz és írd csak le a gondolataid a történetről.
Jol mondod. Az ént kell a lehetö legminimálisabbra csökkenteni. És akkor egy leszel másokkal, a természettel, a környezeteddel. És megszünik a különvállás, amennyire csak lehet. Nem hinném én sem, hogy könnyü, de itt az a kérdés: mikor vagyunk készen.
Akkor vagyunk készen, ha egyek vagyunk a természettel, a teremtéssel..
Miért fontosak nekünk a barátok? Saját magunk miatt. Ha nincs "Te" akkor nincs "Én" se. Ez az alapja a kapcsolatoknak. A szeretet nem olyan dolog amit ki lehetne terjeszteni mindenkire. Ez önáltatás. Azokat szeretjük akik az énünket erősítik, támogatják. Akik rombolják, pl kritika, azokat meg ellenségnek tekintjük. Ez természetes is, mert a felépített énképünket rombolják. Ez egy lehetetlen ideál és szerintem senki nem is várja el sem tőled, sem mástól, hogy ilyet cselekedjen. Ha szereted önmagad, ha önmagad vagy és csak vagy, akkor egy leszel a teremtéssel, egy mindenkivel. Ez túlmutat a szereteten és minden máson is.
Szerintem helytelen kiindulni az időérzékelésből, mert akár ugyanazt az időmennyiséget más és másnak érzékelheted. Ebből is látszik, hogy ez illúzió, de az emberek szeretik az illúziókat, jobban ragaszkodnak hozzá mint életükhöz.
Nem az a megoldás, hogy hogyan tudod kivonni magad. Ugyanis nem tudod! Lehetetlen. Így nem lehet. Ennek az a vége, hogy még több "időt" "pocsékolsz" és még fáradtabb leszel. A spirituális táplálék nem ismeri a gyorsaságot. Nem lehet gyorsan, de lassan sem magadhoz venni. Miért? Mert ez teljesen időn kívüli dolog. Többet adhat egy 10 perces közös csend a kami-val, mint egy egész heti meditációs tanfolyam. Többet adhat egy látogatás egy csendes erdei tisztáson, mint egy több hónapos "önmegváltó" tanfolyam.
Az igényesség elég nehéz téma. Ki az igényesebb és ki az igénytelenebb? Láttam egy műsort egy indiai bácsiról, aki nem a szokásos szuperguru volt, hanem egy teljesen egyszerű ember. Nem csinált semmi mást, csak annyit, hogy kivonult a pusztába és ott épített kunyhót magának. Élete összes napja azzal telik, hogy Kali Istennőre gondol, hozzá imádkozik és énekel neki. Igénytelen lenne? Nem jó dolog kategorizálni.
A történet nagyon érdekes volt, majd leírom róla, hogy nekem mi jutott eszembe róla. Talán érdekes lesz, mert ahány nép, annyi fajta felfogási különbség létezik.
Egy gondolatrol még nem beszéltünk. Nem lehetünk addig "készen", mig nincs bennünk elég szeretet mások iránt. Nem csak a kedves barátok iránt, mit tündér olyan igazmondoan kifejtett, és akik nagyon fontosak nekünk, hanem mások, számunkra közömbös, vagy nem szimpatikus emberek iránt is. Mert ez nagyon nehéz, mert az ember szeret csoportokat képezni.
Csoporton belül vannak a jok, kivül azok, akik nem számitanak. És ez alapvetöen helytelen. Mondom én, de az az igazság, hogy még én sem léptem át saját árnyékomat. hát nem. Minden emberben meg kell tisztelni az embert, és ha látjuk milyen nehéz uton jár, és milyen tévesen, azt is..
Erre törekszem, de nagyon nem mindig sikerül. Egyvalamit elértem: bár fel lehet mérgesiteni, nem tudok tartosan haragudni másokra...
Amikor ezt hallom: Nincs idõm rá – az jut eszembe, hogy ez egy helytelen kifejezés, hiszen az idõ az korlátlan mennyiségû, végtelen. Mi emberek lettünk olyanok, hogy túl sok mindent akarunk egységnyi idõbe belezsúfolni, mert az élet rohanó lett. De a legnagyobb rohanásban éljük át a legkevesebbet. Az ember fizikailag és idegileg nem ilyen mértékû igénybevételre lett tervezve, amit a mai élet kíván. Vajon mennyire lehet ez alól kivonni magunkat?
Mndenki csak arra szakít idõt, amit fontosnak tart. Valóban vannak fontos és fontatlan /:-)/ dolgok.
Vannak igényesebb, és kevésbé igényes emberek. Az igényesebbeknek nehezebb, mert õk több dolgot tartanak fontosnak. És így elõfordul, hogy a fontos dolgokra sem jut idõ. Fontos, hogy munkámat precízen végezzem, hogy a család ellátását jól oldjam meg, hogy lelkileg is törõdjek rokonaimmal, barátainkkal (alapja a kommunikálás, ami köztudottan idõigényes). Fontos vagyok magamnak is. Legyen lehetõségem nyugodt körülmények között a gondolkodásra, olvasásra, tornára. Szeretnék filozófiát és pszichológiát tanulni. Figyeljek az egészséges életmódra, ne veszítsem el kapcsolatom a természettel, néhány filmet meg tudjak nézni, stb.
Meg lehet-e ezt mind maradéktalanul valósítani?
Nem. Pedig fontos mindegyik.
Idõnk nagy részét az alapvetõ kötelezettségeink felemésztik. Rangsorolnunk kell. Ez azt is jelenti, hogy le is kell mondanunk. Tehát valahol veszteségünk is van. Szerintem az útkeresésünk nagy része abból áll, hogy mit tartunk fontosnak és kevésbé fontosnak. Én például néhány napja korábban kelek, hogy „szellemi táplálékot” vegyek magamhoz. A szellemi élmények felemelnek és átlényegítenek. Fontos az is, hogy kipihenjem magam. De így rangsoroltam, mert elõbbi magasabb rendû igényem.
Kaptam az e-mail postásomtól egy történetet, megosztom veletek. Igaz ugyan, hogy kissé idealizált, de azért szép:
Megfontolandó!
Barátom kinyitotta a felesége komódjának fiókját és egy selyempapírba tett kis csomagot vett elõ.
Az nem akármilyen csomag volt, hanem egy kis csomag gyönyörû fehérnemûvel. Eltávolította a papírt.
Megtekintette a selymet és a csipkét. Ezt akkor vették, amikor elõször jártak New York-ban. Ez kb. 8 vagy 9 éve volt. És a felesége soha nem viselte. Egy különleges alkalomra szerette volna felvenni. Odament az ágyhoz és a fehérnemût a többi holmihoz tette, amelyeket a temetkezési vállalattól hozott haza. A felesége már halott volt.
Amikor hozzám fordult azt mondta: "Ne tartogass semmit egy különleges alkalomra: amíg élsz, minden nap egy különleges alkalom."
Még mindig ezekre a szavakra gondolok... ezek változtatták meg az életemet. Ma sokkal többet olvasok, mint korábban és kevesebbet takarítok. Kiülök a teraszomra és élvezem a tájat anélkül, hogy a kertben lévõ gazra figyelnék.
Több idõt töltök a családommal és a barátaimmal és kevesebbet a munkával. Megértettem, hogy az élet tapasztalatok gyûjteménye, és ezt értékelni kell. Mostantól nem tartogatok semmit késõbbre. Minden nap használom a kristálypoharaimat. Ha arra vágyom, felveszem az új zakómat, amikor a szupermarketba megyek. Ha kedvem tartja, használom a kedvenc illataimat, ahelyett, hogy azokat ünnepnapokra tartogatnám.
Az olyan mondatokat, mint például "majd egy napon" vagy "egyik nap" - eltûntek a szótáramból. Ha érdekel, akkor a dolgokat itt és most nézem, hallom és teszem. Nem tudom mit gondolt volna a barátom felesége, ha tudta volna, hogy holnap már nem lesz többé (holnap, amit mi gyakran túl könnyen veszünk). Talán felhívott volna egy pár régi barátot, hogy kiengesztelje õket, vagy bocsánatot kérjen régi viszálykodások miatt. Az a gondolat, hogy talán egy kínai étterembe ment volna (a kínai a kedvenc étele volt) nagyon tetszik nekem. Ezek azok a kis elintézetlen dolgok, melyek nagyon zavarnának, ha tudnám, hogy napjaim meg vannak számlálva.
Az is idegesítene, ha azokat a barátaimat nem láthatnám többé, akiket én "egyik nap" fel akartam hívni és azok a megíratlan levelek is, melyeket "egy napon " meg akartam írni. Idegesít, hogy hozzátartozóimnak nem mondtam elégszer, hogy mennyire szeretem õket. Most már nem mulasztok el, nem tolok és nem halogatok semmit, ami az életünkbe örömöt és nevetést hozhat. Azt mondom magamnak, hogy minden nap, minden óra, minden perc különleges.
Add át ezt a történetet azoknak az embereknek, akik kedvesek neked. Ha túl elfoglalt lennél ahhoz, hogy egy pár percet szánj arra, hogy ezt az írást másoknak elküld, és azt mondod magadnak, hogy majd "egyik nap", a holnap már itt lesz... és talán már soha nem teszed meg...
Időigényes lenne az élmény? Én nem hiszem, hogy ez így van. Az idő nem létezik mint olyan. Nem megfogható, nem mérhető. Ugyanaz az időmennyiség hol nagyon hosszúnak tűnik, hol meg olyan rövidnek. Pedig ha leméred mindkét esetben ugyanannyi percre pontosan az eltelt idő. És mégis...
Nem az időtől függ, hanem attól, hogy mennyire vagy képes elszakadni önmagad önzőségétől, ami egyre több és több időt követel magának. De ha megkérdezed önmagad, hogy mit csinálnál ha sok időt kapnál, akkor nehéz lenne rá válaszolni. Nem lehet, hogy azt is elvesztegetnéd?
A leghangosabban te diktálsz saját magadnak. Nem a tv, nem a rádió és nem mások. Én, én, én. Ha társat keresel az is csak magad miatt van. Miért? Mert ha nincs "Te" akkor nincs "Én" sem.
Egy jó kirándulás kezdetnek megteszi szerintem. Elsőre egyedül. Gondolatok nélkül, mert csak így fogod megtudni, hogy mi is az ami neked kell.
Egyetértek veled, és ezt mi egyszer már( a szellemet) kiveséztük. Jobb szeretném, ha te válaszolnár tündér kérdésére, vajon pontosan mi a lélek és a szellem. Neked valoszinüleg az érzeteknél pontosabb deffinicioid vannak.
Egyvalamivel nem értek egyet: a gondolat. A gondolat nem a test a fizikai test terméke szerintem. A gondolat a tudat terméke, és mint olyan nem fizikai jelenség. A gondolat uzenet a tudatbol az agyba, ami ezt fogja, ezt mérni lehet, ezért lehetne arra gondolni, hogy az agy terméke, de nem. Söt: a tudat sem a fizikai test része szerintem. A fizikai test része az agy, ami egy végrehajto szerv..
Legalábbis én igy gondolom..
Hiszen hogy is van: kezdetben vala az ige!(az isteni gondolat) És az ige testé lön...
