Ezek nemcsak jelentéstanilag komplemensei egymásnak, hanem szerkezetileg is. A magas ui. melléknév, a tömeg nem: a főszabály szerint ezért az előbbivel alkotott szókapcsolatot különírjuk, az utóbbival alkotottakat pedig nem. Ha ilyen szemantikai megfontolások érvényesülnének, akkor a tömegközlekedés mintájára az *egyéniközlekedés-t egybe kellene írni.
(Ugyebár, ha a tömegkultúra egybeírandó (márpedig ez nem vitás, hiszen jelöletlen szerkezet), akkor furcsa aszimmetria lenne, ha a komplemens magaskultúra meg külön lenne.)
Számomra a nagyfeszültség is a hagyománykövető elv miatt meghagyott kivételes alakok közé tartozik. Igazából szerintem a nyelvhasználók túlnyomó része a kategórianév fogalmát nem képes átlátni (és most ideértem magamat is), így ez inkább problémát okoz, semmint megoldást hoz.
Az utóbbi példádat nem találom szemléltetőnek, mert – bár én így egyáltalán nem használom a magas jelzőt, csak a magas fejlettségű szókapcsolatot, és ebből a szempontból számomra a magas+kultúra jelentéstömörítő, tehát így is egybeírandó szerkezet – ez a szóhasználat nem áll oppozícióban az egybeírni rendelt magaskultúra kifejezéssel. (Van-e olyan eleme a görögök magas kultúrájának, amely az adott viszonylatban nem magaskultúra?) Ha van egybeírt magaskultúra, akkor igazából a különírt magas kultúra kifejezést én csak az inkák esetén vélem ettől tartalmilag eltérőnek, mert az inkább tényleg a magasban hozták létre a kultúrájukat. De ez utóbbi annyira speciális szakterületi dolog, hogy nem ad a köznyelvben kontrasztot az alacsonyabb tengerszint felett létrehozott magas+kultúrákkal.
A magaskultúra kategórianév, a tömegkultúrával áll szemben. Ahogy tehát a nagyfeszültség egybeírandó, hiszen egy jól körülhatárolt fajtát nevez meg, ugyanígy a magaskultúra is összetétel. Vagy nézzük a szemantikailag nagyon közel álló könnyűzene és komolyzene példáját, ott is pontosan ugyanez motiválja az egybeírást. Ez magyarázza tehát az OH. állásfoglalását. (Nem rémlik, hogy korábbi hagyományt akartunk volna fenntartani.)
Persze, létezik magas kultúra szókapcsolat is, az ilyesféle mondatokban: Az ókori görögöknél magas kultúra alakult ki.
Magam is hajlanék a különírásra. A kérdés az, amit a szabályzat úgy fogalmaz meg, hogy „a tagok együttes jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének együttese”. Ez utóbbiban gyakran lehet egyéni mérlegelés. A magas+kultúra összetételben az előtag jelentése nyilvánvalóan nem (1) ’függőlegesen aránylag nagy kiterjedésű’, ill. (2) ’valamely szinttől függőlegesen aránylag nagy távolságra levő’, azonban megfelel az (3) ’a közönségesen, a megszokotton szellemileg, erkölcsileg felülemelkedő’. Tehát egyrészt elmondható az, hogy az (1-2) szerinti ’függőlegesen nagy kiterjedésű/távolságra lévő kultúra’ fogalom voltaképpen nem létezik, így hogy ha a magas+kultúra szókapcsolat nem pont ezt jelenti, akkor ez nem értékelhető úgy, hogy az együttes jelentés más. Másrészt a fent megadtam (3) jelentés is a magas melléknév szó jelentései közt van az Értelmező kéziszótár szerint, így eszerint nincs is jelentésváltozás.
Szerintem tehát az általános helyesírási szabályok szerint a magaskultúra szókapcsolatot nem is kellene egybeírni. Hacsak nem a korábbi hagyomány fenntartása követeli így.
Létezik az igenis mondatszó, amelyben az is erősítő, nyomatékosító elem. Ennek volt az ellentétes párja a *nemis, amely egyrészt lerövidült, másrészt mondatszóból állítmányi kiegészítő, majd ige lett.
A nincs a nem+is összetételből homályosult el, a sincs pedig az is+nincs összetételből, ahogy a sem az is+nem összetételből. (Az isbe itt kéretik beleérteni az egész is, és, ës, s spektrumot, illetve ezeknek a közös ősét-őseit.)
bujkál vs. csúszkál, nyúlkál – Csak. Nem tudok semmilyen értelmes okról, talán az egyes szavakról külön-külön volt többségi szavazás a helyesírási bizottságban. Nem válik a magyar helyesírás legnagyobb dicsőségére.
fél óra – félóra; negyed óra – negyedóra – Ebben általában kissé el szoktam térni a kodifikált normától. Ha szigorúan 30, illetve 15 percet akarok kifejezni, különírom, ha viszont csak hozzávetőlegesen, akkor egybe. Nem biztos, hogy jól teszem, de az biztos, hogy a jelenlegi kodifikált változat sem igazán szerencsés. (Nem hiszem, hogy bármi különös oka lett volna.)
Azt hiszem, a problémát az jelenti, hogy a korántsem egybeírandó, a koránt sincs viszont korántsem. Ez azért van, mert a sincs már ige (sőt tulajdonképpen három szó egyben: is+nem+volt), van múlt ideje is (korántsem volt), míg a sem csupán viszonyszó. Így hát talán még kevesebb dolog tartja össze.
Az a gyanúm, hogy e két szó írásmódja mosódhatott össze.
Nem tudom, ugyan melyik MTA-szótárról van szó, de a helyesírási szabályzat szótári része is egybeíratja: korántsem. Egyébként az MTA tart fönt egy helyesírási tanácsadó portált, ahol legalábbis az egyszerűbb esetek on-line leellenőrizhetők: http://helyesiras.mta.hu/helyesiras/default/kulegy?q=kor%C3%A1ntsem
Én nem látom, hogy a szabályzat érdemben foglalkozna a számjeggyel írt számok toldalékolásának a helyesírásával. Eleve a tágabb kérdéskör is csak az „egyéb tudnivalók” részbe került be, míg pl. a rövidítéseknek és mozaikszavaknak külön fejezetük van. Sőt a toldalékolást ezen az „egyéb” részen belül is csak az „évet és napot jelölő számjegyekhez” kapcsolódóan említi. Más kontextus kifejtetlen marad, amely – tekintve hogy a „évet és napot jelölő számjegyekhez” kapcsolást említő 296. pont a megfogalmazásánál fogva részletszabály (lex specialis) – megengedi, hogy eltérő területen eltérő megoldások legyenek. Továbbá a példaanyag sem orientál, különösen nem az adott problémakörben: mit kell tenni tőváltozatok esetén. A 4 : 4-es ≈ négy : négyes nem igazán probléma, és nem is biztosít megoldást a nulla : nullás számjegyes ábrázolásának esetére.
Miközben az említetted „%-al” toldalékolást sem látom végzetes problémának (lévén különösebb lexikális ismeretek nélkül rekonstruálható belőle a kiejtett alak), az világos, hogy ez szembe megy a helyesírási szabályozással, mivel azt abból le lehet vezetni, hogy a toldalékot a teljes terjedelemben ki kell írni. Adott esetben a probléma éppen ellentétes: nem a toldalék írásmódjáról, hanem a szótőéről van szó, és nem kevesebb, hanem több írásjegy kitétele a kérdés.
És ez nem egyértelmű probléma, mert a számjegyek esetén a szabályzat 2. pontjában említett négy elv közül legalább kettő [a szótő reprezentációjakor] nem érvényesül: a betűírás és a hangjelölés. Ez jelzi, hogy nem lehet a kérdést egyszerűen a helyesírás többi részletszabályából sem ad analogiam levezetni, hiszen az elvek jelentős része nem közös.
Van egy nyelv [értsd az általam jobban ismeretek közül egy], ahol ez a konfliktus, amely az ideogrammatikus és a hangjelölő írásmód keveredéséből adódik, a helyesírás alapvető kérdése. Ez a japán nyelv, ahol a tövek jelentős részét kínai ideogrammákkal (kandzsi) írják, míg a hozzájuk járuló toldalékokat hangjelölő szótagírással (kana, ebben az esetben a hiragana). És itt sokszor fölmerül, hogy az alapkandzsinak eltérő végmagángangzós olvasata van a különböző kontextusokban. A ’beszéd’ értelmű hanasi főnév leggyakoribb jele a 話, amelyet önmagában írnak ki,, de írható úgy így, hogy hozzá teszik a –si szótag jelét: 話し. Teszik ezt, mivel ige alapalakként az ejtés már /hanaszu/, amelyet azzal jelölnek, hogy a –szu szótagot is hozzáírják: 話す. Az ige udvarias alakjai nem u-ra végződnek, hanem i-re (mind a névszói tő), így a redundáns szótagjel az ejtéssel együtt változik hanasite kudaszai: 話して下さい ’mondja meg, legyen szíves’. A ható igealakok az e-s tőhöz járulnak, ilyenkor pedig a –sze tővég jelenik meg pluszban: hanaszeru: 話せる ’tud beszélni, beszélhet; el lehet mondani’. Stb. — Mindeközben a話 jelhez sosem tartozik *hana olvasat, tehát nem lehet egyszerű szekvenciális megoldásként tekinteni.
A magyar helyesírás persze nem a japán helyesírás, de az ideogrammatikus és fonetikus elemek keveredése azonos probléma, amely a magyarban periférikus, a japánban pedig központi jelentőségű. S minthogy a kérdés – éppen a periférikussága miatt – a magyarban nem szabályzott, a japán ezért minta lehet. Annál is inkább, mert a japánon kívül minden [általam ismert] ideogrammatikus írás használt determinatívumokat [többek közt] a képjelek aktuális hangtestének egyértelműsítése miatt. Ez tehát úgy tekinthető mintegy helyesírási univerzálé.
-----
Csak, hogy el ne sikkadjon. Én is „M0-s” alakot írok. De az „M0-ás” írásmódot a fentiek értelmében nem tudom kárhoztatni.
Szerintem ez nem jó logika, mert a következő lépés akár az is lehetne, hogy a %-al teljesen legitim rövidítés, hiszen a % jelbe miért ne lehetne beleérteni a toldalék első fonémáját.
Ezzel szemben a számok írásánál van az az alaphelyzet, hogy a szám pont nélkül a tőszámnevet, ponttal a sorszámnevet jelenti, pontosabban ezeket a relatív töveket. Ehhez képest kétségtelen, hogy a hagyomány okán, igen részletező kifejtéssel tartalmaz fakultatív, illetve kötelező eltéréseket a dátumokban a napok írása. Egyfelől pont nélkül is beleértjük a sorszámnévképzőt 6-án (de: 6.-ban, akár házszám esetén is megőrizzük kötőjel előtt a pontot, noha már az alapalakban sem ejtjük a sorszámnévképzőt), illetve a birtokos személyjel kiírása fakultatív. Ezek az eltérések az általános esettől részletesen ki vannak fejtve a helyesírási szabályzatban, és nem adhatnak okot más, nem említett esetekben az általános szabályozástól való eltérésre.
> Az á már csak azért sem lehet előhangzó, mert az előhangzó mindig rövid.
Ez igaz, azonban a többit fenntartom. A kérdés egyszerűen nincs szabályozva, így mindenki mérlegelhet. Annál is inkább, mert ha birtokos személyjeleket lehet beleérteni a számba, vagy nem beleérteni, akkor az alőhangzót és a változó tő jellemző végét is miért ne lehetne?
Az 1-jén – amennyire tudom – a [május eggy] megnevezés elleni nyelvművelői küzdelem terméke, 1984-ben tették kötelezővé, ez a helyzet a következő szabályzatban jó eséllyel változni fog. De persze minden csak akkor derül ki véglegesen, ha kijött egyszer a nyomdából.
Az M0-ás írásmóddal nem tudok egyetérteni. Az teljesen rendben lenne, ha a 0 karakterhez a [null] olvasatot rendelnénk, de akkor csakis az [emmnullos], azaz M0-os forma lenne lehetséges. Az á már csak azért sem lehet előhangzó, mert az előhangzó mindig rövid. A 6-áig egész más eset, ott az -á- birtokos személyjel, és ezt dátumok írásakor elhagyhatjuk (azaz beleérthetjük a számba), avagy – ritkábban – kiírhatjuk.