Azt hiszem ide is illik George Soros írása (kiemelések tőlem, acontrecourant):
Soros György
Az amerikai hatalmi lufi
Általános közvélekedés szerint a 2001. szeptemberi események megváltoztatták a történelem menetét. Fel kell azonban tenni a kérdést: mindez szükségszerű volt-e? A szeptember 11-én történtek ugyanis közel sem idéztek volna elő ekkora változást, ha George W. Bush elnök nem úgy reagál, ahogyan tette. Háborút hirdetett a terrorizmus ellen, és ennek leple alatt radikális irányváltást hajtott végre a külpolitikában, s mindezt olyan alapelvek alapján, amelyek már előrevetítették a tragédiát. Az új felfogás szerint a nemzetközi kapcsolatok az erőfölényen nyugszanak, a jog csupán legitimálja az erővel kiharcolt helyzetet. E szerint a hidegháború utáni világban az Egyesült Államok a megkérdőjelezhetetlen uralkodó hatalom, ezért bárkire ráerőltetheti nézeteit, érdekeit és értékeit, amiből a világ hasznot húz, mert az amerikai modell már bebizonyította felsőbbrendűségét.
Ez a külpolitika annak az átfogó ideológiának az egyik alkotóeleme, amelyet általában neokonzervativizmus néven emlegetnek, noha én inkább a szociáldarwinizmus kifinomulatlan formájának nevezném. Azért kifinomulatlan, mert teljes egészében figyelmen kívül hagyja, hogy a legerősebbek túlélésében milyen szerepet játszik az együttműködés, és csupán a versenyt hangsúlyozza. A gazdaságban a verseny cégek között zajlik, a nemzetközi kapcsolatokban az államok között. Gazdasági ügyekben az ilyen szociáldarwinizmus a piaci fundamentalizmus formáját ölti magára, míg a nemzetközi kapcsolatokban manapság az amerikai fölény érvényesítését jelenti.
Amikor Bush elnök meghirdette a terrorizmus elleni háborút, az egész nemzet felsorakozott mögötte. Ezt követően azonban a kormányzat egyre inkább saját céljaira kezdte kihasználni a terrorista támadást, szította az országot markában tartó félelmet, hogy megőrizze az elnököt támogató nemzeti egységet. És arra használta a terrorizmus elleni háborút, hogy sikerre vigye az amerikai fölényt érvényesíteni kívánó politikát. A szeptember 11-ei események ebben az értelemben változtatták meg a történelmet.
A Bush-kormányzat erőfölényt hirdető ideológiája szöges ellentétben áll a nyílt társadalom eszméjével. Az utóbbi elismeri, hogy az emberek eltérő nézeteket vallanak, de senkinek sincs birtokában a végső igazság, az előbbi szerint mivel erősebbek vagyunk másoknál, mindent jobban is tudunk, és az igazság is a mi oldalunkon áll. Az USA biztonsági céljairól 2002 szeptemberében közzétett nemzetbiztonsági stratégiában az első mondat így szólt: "A szabadság döntő győzelmével zárult a huszadik század nagyszabású küzdelme a szabadság képviselői és a totalitárius erők között, és a nemzetek sikerének csupán egyetlen fenntartható modellje maradt a színen: a szabadság, a demokrácia és a szabad vállalkozás."
Az e megállapítás mögött meghúzódó feltételezés két okból is hibás. Először is a nemzetek sikerét nem csupán egyetlen fenntartható modell jelentheti. Másodszor pedig a valóban sikeresnek mondható amerikai modell nem követhető út a többiek számára, mert a mi sikerünk jórészt annak a következménye, hogy az ország a globális kapitalista rendszer középpontjában foglal helyet, ráadásul ezt a pozíciót semmiképpen sem akarjuk átengedni másoknak. Némiképp Orwell Állatfarmjára hasonlít a helyzet: minden állat egyenlő, de némelyek egyenlőbbek.
Amikor Bush elnök azt mondja, hogy a szabadság győzedelmeskedni fog, ezen azt érti, hogy Amerika fog győzedelmeskedni. Szabad és nyílt társadalomban azonban az emberek maguk dönthetik el, mit értenek szabadságon és demokrácián, és nem kell feltétlenül az amerikai példát követniük. Ezt az ellentmondást különösen emberközelbe hozta Irak megszállása. Olyan felszabadítóként mentünk oda, mint akik a szabadságot és a demokráciát hozzák el Iraknak, a lakosság túlnyomó része azonban nem így lát bennünket.
A sors iróniája, hogy a legsikeresebb nyílt társadalom olyan emberek kezébe került, akik éppen a nyílt társadalom legalapvetőbb elveit hagyják figyelmen kívül. Belföldön John Ashcroft igazságügy-miniszter a terrorizmus elleni háborút arra használta fel, hogy megkurtítsa a polgári szabadságjogokat. Külföldön Irak lerohanása a Bush-doktrína első gyakorlati alkalmazása volt, ami épp az elvárttal ellentétes eredményt hozott. Amerika és a világ többi része között egyre szélesebb szakadék tátong. Az amerikai viselkedési normák megszegése, amit normális korokban elfogadhatatlannak tartottak volna, a körülmények hatására elfogadottá vált. Így az abnormálist, a szélsőségest és a radikálist kiáltották ki normálisnak. A folyamatosság hívei azóta utóvédharcot folytatnak.
Ennek a váltásnak a jelentőségét a pénzpiacokról hozott példával szeretném megvilágítani. A tőzsdén gyakran az események bizonyulnak lufinak, amikor a gyors felfutást hirtelen visszaesés követi. Ezek a lufik azonban nem a semmiből keletkeznek. Van valós alapjuk, de azt minden esetben eltorzítja valamiféle téves értelmezés. Normális körülmények között a szokatlan helyzetek maguktól elmúlnak, a piac az egyensúlyi állapot felé törekszik. Néha előfordul azonban, hogy a téves értelmezést tovább erősíti a valóságban gyökerező valamilyen irányzat, és ekkor indul be a felfutás-zuhanás ciklus. Végül a valóság és a téves értelmezés közötti szakadékot már nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni, a lufi kipukkad.
Az amerikai kormányzat elvárásai és a valós helyzet közötti szakadék nem is lehetne szélesebb a jelenleginél. Nehezen lehetne olyan amerikai katonai akciót említeni a közelmúltból, amely annyira rosszul sült volna el, mint az iraki. Katonáink teljes harci felszerelésben rendőri feladatokat látnak el, és továbbra is halomra gyilkolják őket. A megszállás és a tartós háború kilátásának költségei rendkívüli mértékben megterhelik a gazdaságot, ráadásul emiatt számos hazai és globális problémát kénytelenek voltunk félretolni. Ha valaha is bizonyítékra lesz szükség, hogy az amerikai erőfölényről szőtt álmok téves értelmezésen alapulnak, akkor erre Irak a fényes példa. És ha nem hiszünk a bizonyítékoknak, akkor a jövőben még magasabb árat kell fizetnünk.
A terrorizmus elleni háborút, ahogy a Bush-kormányzat folytatja, nem lehet megnyerni, sőt az csak tartósítja az állandó hadiállapotot. A terroristák soha nem fognak letűnni a színről, és továbbra is ürügyet fognak szolgáltatni az amerikai erőfölényt hirdető politikához. Ez a politika pedig csak az ellenállást táplálja. Ráadásul a terroristák elleni hajszából háborút kreáltunk, amely ártatlan áldozatokat is követel, és minél több az ártatlan áldozat, annál hevesebb lesz az ellenállás, és annál nagyobb az esély, hogy többen csatlakoznak a terroristák táborához. Azzal, hogy a terrorizmus elleni háborút nemzeti stratégiánk középpontjába állítottuk, megszegtük azt a felelősségünket is, ami a világ vezető hatalmaként ránk hárul. Ráadásul azzal, hogy a terrorizmus vált a fő elfoglaltságunkká, a terroristák kezére játszunk. Már ők határozzák meg, mik legyenek a fő célkitűzéseink.
Egy nemrég nyilvánosságra hozott külpolitikai tanácsadói jelentés alternatívaként három nemzetbiztonsági stratégiát vázol fel. Az első a Bush-doktrínában meghirdetett megelőző katonai csapás révén folytatná az amerikai erőfölény-politikát. Ezt támogatják a neokonzervatívok. A második az elrettentés és feltartóztatás korábban alkalmazott politikája. E mellett állt ki Colin Powell és más mérsékelt politikusok, akik egyetlen párthoz sem kötődnek. A harmadik lehetőség az lenne, ha az Egyesült Államok az együttműködésre törekedve próbálna javítani a világ helyzetén, és ezt építő jellegű akciók keretében tenné. Ezt a változatot egyetlen befolyásos csoport sem támogatja, noha Bush elnök szóban nem győzi hangoztatni, mennyire pártolja ezt a megoldást. Én is e mellett az irányvonal mellett állok, mivel az első változat elképesztően veszélyes, míg a másodikon már túlhaladt az idő. A segélyek növelése vagy a jobb és igazságosabb kereskedelmi szabályok nem sértenék a befogadó ország szuverenitását. A katonai beavatkozás csupán a végső eszköz lehet.
Ha a biztonságról akarunk gondolkodni, azt csakis a kollektív biztonság keretei között tehetjük meg. Csakis a nemzetközi együttműködés vethet sikeresen gátat az atomfegyverek elterjedésének vagy a nemzetközi terrorizmusnak. A világ tőlünk várja el, hogy az élre álljunk. És a múltban ezt meg is tettük. Jelenleg képtelenek vagyunk erre, épp azért olyan erősek ma a világon az Amerika-ellenes érzelmek.
(A szerző a Soros Fund Management elnöke, az írás a The Atlantic Monthly folyóirat decemberi számában megjelenő cikk rövidített változata)
