Most, hogy hosszú idő után visszakanyarodtam az általam, kb. 2 évvel ezelött nyitott topichoz, csak mosolygok.
Mindenkinek, aki megpróbált segíteni, csak hálás tudok lenni.
Fiam jövő héten lesz 28 éves és a viszonyunk egyre jobb. Mondhatom, hogy felhőtlen. Én békében hagyom, megpróbálom megemészteni, hogy felnőtt, nem avatkozom bele az életébe és nem sündörgök körülötte. Ha mesélni akar, akkor meghallgatom, de nem faggatom soha semmiről. Van egy különbejáratú kislány, aki hetente kitakarít nála és kivasalja az ingeit, de minden egyebet saját maga intéz el.
Menyjelölt még kilátásban sincs( remélem, hogy nemsokára ennek is eljön az ideje)
Egyszóval: nehéz megemészteni, hogy a gyerekek elszakadnak tőlünk és felnőnek. Nekik éppen annyira nehéz, mint nekünk.
Minden, hasonló próblémában szenvedő egyednek csak hasonló jó kapcsolatokat kívánok, mint amilyenben jelenleg a fiammal vagyok!
SZUPER!!!! Csak így tovább! Ha nagyon szüksége lesz Rád, úgyis meg fog kleresni, és nagyon hálás lesz gy félmosolyodért is!
Gratulálok szívemből. Így kell.
"nem szedem ki a mosogatógépét és nem nyalom fel még sajnálatból sem a konyháját, fürdőszobáját, nem hajtogatom össze a szárazruháját és nem viszem ki a szemetét"
Huhh, én ezektől mindig őrjöngeni tudok, amikor megcsinálják helyettem, annyira tud irritálni. Persze a lista élén nálam a mosás van és (főleg) a fehérneműim elpakolása. Akármennyire is rendetlen vagyok, ezek miatt a falra tudok mászni. Klassz dolog, hogy hagyod a fiadat a saját kis egérfészkében, első lépés a harmonikus kapcsolat felé. :)
Igen. A problémát meg szeretném oldani. Nem Veletek akarom megoldatni, sem nem akarok elbeszélgetni róla. Azért nyitottam ezt a topicot, mert kiváncsi voltam, hogy elfogulatlan harmadikok hogyan látják a helyzetemet.
Rendkívül hasznos tanácsokat is kaptam és ezeket megfogadva máris nagy előrelépéseket tettem. Nem hívtam fel, nem érdeklődtem, nem másztam a nyakára, egyszerűen hagytam időt arra, hogy kicsit kipihenjük egymást és erre mindkettőnknek nagy szükségese volt.
Ma felhívott és bocsánatot kért a múltkori viselkedéséért/ pedig nem is vártam el/ és megkérdezte, hogy jöhet-e vasárnap ebédelni. Elmondta, hogy tudja, hogy nagyon sokat köszönhet nekem és lehet, hogy még lakása sem lenne nélkülem. Mondtam, hogy elég kibírhatatlan tud lenni, mire a válasz:" volt kitől örökölnöm" Szóval elvicceltük a dolgokat, de azért nem megyek sem vasalni, sem takarítani, nem veszek neki mikróállványt még kérésre sem/ hogy utána leszerelje, miszerint" ez úgy néz ki, mint egy raktárrendszer"/, nem szedem ki a mosogatógépét és nem nyalom fel még sajnálatból sem a konyháját, fürdőszobáját, nem hajtogatom össze a szárazruháját és nem viszem ki a szemetét, ergo: nem folyok bele a mindennapjaiba még kérésre sem és nem szolgáltatok alapot arra, hogy joggal, vagy anélkül, részemre nagyon fájóan megkritizáljon.
Szerintem ez nagy haladás.
Ezt legalább 3x elolvastam, megpróbáltam valami használhatót is kihámozni, vagy valamelyik meghatározásra bólintani, hogy stimmel, de sajnos nem. Ezek szerint sem a fiam, sem én nem szenvedünk dependens/ aszténiás/ személyiségzavarban.
Dependens személyiségzavar (aszténiás): fokozott gondoskodásigény mely alázatos és ragaszkodó viselkedéshez vezet, félelem a szeparációtól, nehézség a mindennapi döntések meghozatalában, igény másokra a felelősség megosztása miatt, nehézség az egyet nem értés kifejezésében a jóváhagyás támogatásának elvesztésétől való félelem miatt, nehézség programok elkezdésében (az önbizalom hiánya miatt), messzire elmegy mások támogatásának megnyerésére, állandóan szoros kapcsolatokat igényel, mások óhajait indokolatlanul kiszolgálja, vonakodik más embertől kérni valamit, és fokozottan foglalkozik az egyedül maradástól való félelemmel.
Olyan sok okos tanácsot adtatok, de az senkinek nem jut eszébe, hogy a legjobb akarattal, a legnagyobb szeretettel nevelt gyerekből is lehet elviselhetetlen felnőtt? Egészséges gyerek általában kibírja a szüleit...:-)))
MOstanában csak csendesen olvasgatok, elsősorban a reakcióid érdekeltek a problémafelvetésekre.Nem fogok okosakat mondani a dologról, mert itt már több verzió elhangzott, mint a pszihológiahallgatóknak 5 év alatt...
Csak amit gondolok az egészről:
Nem tudom miért hoztad létre a topicot. Azért, hogy lelki társakat keress, akivel megbeszélitek, hogy milyen szörnyř a helyzet, vagy megoldást keresel. Ha az előbbi, akkor akár ne is olvass tovább. HA az utóbbi, akkor nem tudom, hogy tisztában vagy e azzal, hogy ezt csak te tudod megoldani. HA ez is igen, akkor kérdezd meg magadtól, hogy hajlandó vagy e ehhez önérzetet feladni, a hosszútávú sikerért, egy rövidtávú önkonfliktust, magaddal szembenézést , önvizsgálatot tartani, valamint a vélt és valós sérelmeid félretenni és a gyereket gyerekként jó irányba terelni.
Ha ezekután is azt mondod, hogy igen.Ezt a problémát meg akarom oldani, akkor van esély a sikerre.
Szerintem egészen egyszerűen hagyjátok élni az életét, és ne akadjatok fent azon, hogy másképpen él meg dolgokat mint ti. Ne várjatok el tőle semmit, csak fogadjátok el olyannak, amilyen. Viszont: ha valami nektek problémát okoz vele kapcsolatban - tehát kényelmetlen befogadnia külföldi kaland utána, akkor ne tegyétek. Vagy legalábbis ne rögtön. Ne legyen automatikus, tanuljon meg kérni. Azért mert a gyereketek nem kell rögtön rohanni csapot-papot otthagyva, végülis felnőtt ember már. Ha szüksége van segítségre majd kér.
A probléma az, hogy a férjem és a lányom szerint a kezdettől fogva rettentesen elkényeztettem a fiamat, mindíg többet engedtem meg neki, mint a hugának/ bár ezt sohasem ismertem el/ Legalább annyira szeretem őt, mint a hugát és ezt nem hazudom magamnak, hanem így is van/ bár a huga szerint nekem a fiam a mindenem, ami megint nem igaz/Nekem lelkiismeretfurdalásom vele kapcsolatban csak az volt, hogy nem tudtunk neki jobban segiteni és nekem ő sohasem volt nyűg sőt. Már a kistestvér megérkezésekor is nagyon figyeltünk arra, hogy sokat foglalkozzunk vele, így nem is voltak féltékenységi dolgok a két gyerek között, ma pedig cinkos haverok és jó testvérek.
SOha nem követeltünk tőle diplomát, csak felajánlottuk, hogy tanittatjuk, ha akarja. Ő nem közelebb akar kerülni hozzánk, hanem el akar távolodni tőlünk, úgyhogy nem mi rekesztettük ki őt, hanem ő minket.
ANgi köszönöm, hogy egyáltalán gondolkoztál a felvetett témán, de a sejtéseid és amit ebből levonsz, az ebben az esetben igencsak messze van a tényleges problémától.
Gratulálok az önnálló élethez, a kis lakáshoz és a rozzant kocsihoz is, hiszen Magatoknak köszönhetitek.
KAti! Én más oldalról fogom megközelíteni a dolgokat, mint eddig, és kijelentő módban írok végig, de ezt vedd úgy, mint egy lehetőség, mint egy kívülálló gondolatai (mert az is, nyilván nem tudhatom). ÉS a legfontosabb, nem kell, h beírd soronként bemásolva, h nem ez nem így van, meg ez sem, ezeket a kérdéseket magadnak tedd fel, és válaszold meg, nekem, nekünk nem muszáj.
Nos nekem egészen más véleményem lesz az eddigieknél. NEkem valami egészen fura dolog jön le az elejtett szavakból. ÉS félre ne érts, nem bántani akarlak ám, hanem kitalálni az okokat, ami szvsz mindenképp túlmutat azon, h "rátelepszetek", ami ráadásul nem is igaz. Sőt, én pont azt gondolom, h segítitek ezzel-azzal, anyagilag, DE érzelmileg nem. Folyton azt érezheti (mert úgy is van), hogy nektek Ő csak nyűg, nem akarsz vele találkozni, idegesít a jelenléte, feszült leszel, ha vele vagy...PErsze megteszed amire kér, mert legbelül lelkiismeretfurdalásod van az érzéseid miatt, amiket Ő is tutira érez, és nyilván piszkosul fáj neki. NA szvsz ezért teszel meg mindent, anygailag mindent, mert nem tudod ÚGY ÉS ANNYIRA szeretni, mint a HÚGÁT!!!
És akkor hol is indult az egész: 6évvel fiatalabb a húga? Ugye? akkor ő 6évig egyke volt. megszületett a trónkövetelő, aki egy tüneményes kislány volt, Apa-ANya Őt IS imádta. A fiadnak egyre rosszabbnak kellett lennie ahhoz, h odafigyeljetek rá. TEltek múltak az évek, Ő volt a rossz gyerek, a hugi az aranyos. Aztán felnőtt, és DACBÓl megmutatta nektek, hogy már 18évesen a saját lábára tud állni. MEgmutatta? igen. Szerintem frankó gyerek. De valszeg mindig is azt érezte, h mivel nincs diplomája, nektek sosem lesz elég, amit tesz. VIszont a hugi diplomás lesz. Ezt is megpróbálja... puff nem jön össze, még jobban eltávolodik a szülőktől, pedig Ő mindig mindenel csak közelebb akar kerülni hozzátok, de bármit tesz (mivel nem olyan mint ti, és a hugi, leg Ő ezt érzi, és Te is mondod h, "Ő olyan, mintha nem is családunkhoz tartozni", pedig a Ti családotokba Ő is ott van, és akkor igenis olyan, csak Ő mást képvisel, mint Ti), nem a jót látjátok benne. Miért nem próbáljátok elfogadni Őt olyannak, amilyen? Talán olyan elvárásaitok vannak, hogy "olyan legyen, mint Ti hárman"??? Szvsz igen. Kirekesztettnek érzi magát, nem akar koccintani az Apjával, hogy jól megmutassa. Ő mindig mindent csak megmutatni akar, NEktek, a Szüleinek, akiknek soha semmi sem tetszik. (ez nem azt jelenti, h esetleg, nem dícséred meg a tetteit, de Ő érezheti, h sokmindent mondasz, de nem őszintén) EZt viszont NEked kell tudnod!!!
A másik dolog: lakás, kocsi
Én fiatalabb vagyok a fiadnál. Különösebben nem segítettek nekünk a szüleink, ha csak azt nem, h Anyósomék 3szintes házában élhettünk, ahol fizettük a fele rezsit, a hűtő is el vot felezve, külön főztünk, stb. jelzem igen jómódúak. MA már roppant hálás vagyok ezért. Anyukám manapság sokat segít, de nem nagy dolgokan, tehát a kis lakásunknak és a rozzant kocsinkat magunknak köszönhetjük. MI azért nem tanultunk tovább a férjemmel, mert korán akartunk a saját lábunkra állni, és családot alapítani. ÉRdekes hozzáállás tudom, de egyenlőre minden sikerült, és a szüleink roppant büszkék ránk. NEm zavarja Őket, h nincs dipink, én jövőre jelentkezem a fősulira, tehát az is meglesz.
NA mindezt azért írtam le, mert hozzánk a szülők látogatóba jönnek. HA kupi van, kupi van., mosolyognak, és belül azt gondolják "jézusom", de nem mondanak, nem mondhatnak semmit. Nem mondhatja azt senki, h ez a tégla az enyém, és ezért itt ilyen és ilyen jogaim vannak, mert nincsenek. Én az ingét nem vasalom ki a férjemnek sem, a gyerekemnek sem fogom. MEgteszem, ha megkér, vagy örömet akarok neki okozni, és akkor hálás is, ugyanis belátja, h ez nem megy alapból. A fiaddal egyidős a férjem.
NA hogy összefoglaljam:
tehát szimpibb Nektek a színházba járó , tanuló hugi, és nyílván Ő a kedvenc (most nem mond, h ugyanúgy és ugyanannyira szeretem, vagyis mondhatod Nekem, de MAgadnak ne)...
TI diplomások lévén valahol mélyen lenézitek, és talán "Irigylitek", h Ő análkül is elért nagyon sok mindent.
NAgyon fontosnak tartod, h mivel, h hányszor segítetted, és elvárod, h hálás legyen, pedig ha adtad, önzetlenül kellett volna. MEllesleg nem hiszem, h Őt ez zavarná, inkább az, h Téged zavar
Mindezek után Én azt mondom, h tényleg hagy a dolgot karácsonyig, és akkor kb 23.írd meg NEki egy emilben, mennyire szereted, és büszke vagy rá, hátha kisírja magából ezt a rengeteg feszültséget, mert szvsz csak a látszat a nagy magabiztosság, önteltség, mélyen kisebbségi komplexusa van, ez tuti!!!
BEszéljétek meg a férjeddel, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás...
Sok sikert Kívánok, h helyre rázódjanak a családi problémáitok!
Angiszeged
Nehogy már azt hidd, hogy ott vagyunk minden kilóméterkőnél. Nincs sem időm, sem energiám ilyenekre. Csak abban segítünk, amiben kér minket és néha a kérései is túlzott formát öltenek. A hugának a fürdőkádból kellett kiugrania, taxival felszednie a matektanárnőjét és így kellett felmenni a bátyja lakásába, mert ő elfelejtette, hogy aznap jön a villanyszerelő. Ha a huga nem ugrott volna, nagyon dühös lett volna. Igy is amikor azt mondta elsőre, hogy nem tud menni, a bátyja lecsapta a telefont.
Külföldre pedig nem azért utazott, hogy kipróbálja, hogyan áll meg egyedül a lábán, mert már 6 éve egyedül áll a lábán, semmi anyagi segítséget nem fogad el, hanem azért , mert kalandot keresett és meg volt arról győződve, hogyha jól megy neki itthon, akkor ez a világ minden részére érvényes, neki minden sikerülni fog. Amihez nem volt hozzászokva, az a hektikus állapot körülötte, a kocsinélküliésg és az állástalanság.
Ami pedig az italkínálást illeti, hát nem egy csütörtökről volt szó, hanem egy születésnapról, vagy más neves alkalomról, úgyhogy a belemagyarázástól lehet idegbajt kapni, de magától a szituációtól is.
"Az egész nem olyan egyszerű. Amikor a legjobban ment neki, eldöntötte, hogy külföldön egy diplomát szerez. Olyan országban, ami jó messze van. Kiadta a lakását, amibe 2 hónappal korábban beköltöztettük, eladta a kocsiját és felmondta a állását. A 2 évre tervezett út helyett 4 hét után itthon volt. A lakásába nem tudott beköltözni, kocsija és állása nem volt. 6 hónap után let állása, leasingelt egy kocsit és viszaköltözött. Ez mind jól hangzik, csak átélni volt még nekünk is nehéz, hát még neki, aki nem volt ehhez hozzászokva. Nem akarom ecsetelni, hogy milyen egy lakást felszámolni, a holmijait, amire még szüksége lehet elrakni és maga a tudat, hogy nem látjuk 2 évig, az sem volt semmi.
Örültünk, mikor végre állása lett, de szívta rendesen, leginkább anyagilag, amit elbukott. A múlt vasárnap a ködben belehajtott az árokba és totálkárosra törte az autóját. Persze, hogy feladtam az elveimet és mepróbáltam- ott ahol tudtam- segíteni. De esküszöm, hogy nem érte meg."
Ebből az egész szövegből csak azt tudtam kihámozni, hogy megpróbált a saját lábára állni, de nem sikerült. Ti meg megint mindenütt ott teremtetek, hogy már megint segíthessetek. Kérdés, hogy megkért-e erre benneteket? Mert azt ugye nem írtad le. Vagy ha meg is kért egy kis segítségre, akkor konkrétan mire, és ti még miben akartatok plusszt nyújtani? Természetes, hogy egy szülő segíteni akarja a gyerekét, de nem biztos, hogy a gyerek - ha akarja is a segítséget - ugyanúgy gondolja mint a szüleje. Fontos lenne odafigyelni arra, hogy ne lépjük túl azt a határt, amit a "gyerek(?)" nem akar, hogy átlépjünk. Hiszen már nem is annyira gyerek, ugyebár.
Ja, és ha visszaköltözött, akkor mi az, amihez nem volt hozzászokva???? Nem értem! (Ez csak költői kérdés, nem kell válaszolni.)
A másik hiba, amit az előzőekben írtál, ide másolom:
"Itt nem piautálatról van szó. Mi meg aztán egyáltalán nem vagyunk piásak. De ha az apja megtiszteli azzal, hogy megkinálja a féltveőrzött wiskyjével és ő azt mondja, hogy most köszönöm nem kérek. Hát... Ebben az is benne van, hogy köszönöm veled nem iszom."
Mi a francnak kell a gyereket megtisztelni azzal, hogy megkínáljuk piával. Minek? Csak úgy, csütörtök alkalmából?! Ne is haragudj, de én sem fogadtam volna el, ez a "köszönöm veled nem iszom" egy belemagyarázás, amitől idegbajt lehet kapni!
Le kellene szállni a kölökről, és ha csak nem igazoltan kórházban fekszik, vagy külöföldi kiküldetésben van, még a virágait sem kell meglocsolni. Szülinapján meg kell látogatni, és slussz. Az, hogy egy egész család ugrál körülötte, az egyszerűen nonszensz, és az életben nem fog tudni magától még egy villanykörtét sem becsavarni.
Én ugyan már 36 éves vagyok, de még mindig bele akarnak szólni a szüleim az életembe, pedig már elég régóta külön élünk, és saját családdal rendelkezek. De ha nekiállok beszélgetni, és elmesélni, hogy ez+az történt mostanában velünk, akkor apám hajlamos arra, hogy ha valami nem tetszik neki, rögtön hülyének néz, és közli, hogy nem vagyok normális, mert nem úgy kell csinálni. Ki a franc kérdezte, hogy mit kell csinálni. Van egy saját életem, amit én akarok irányítani. Illetve a férjemmel mi akarunk irányítani. Attól, hogy különbözően gondolkodunk - ami jó -, még nem rosszabb vagy jobb egyik ember a másiknál.
Próbáljátok megérteni, hogy ő egy MÁSIK ember, aki attól teljesen más mint te, vagy a férjed, hogy kettőtök keveréke, és ami ezáltal ő, az nem lehet olyan, mint amilyen te vagy. Na, ez egy kicsit hülyén hangzik, de megfontolandó. Fogadd el a gyerekedet olyannak amilyen, és szakadjatok el egymástól. Hidd el, hogy javulni fog a kapcsolatotok.
"ő azt mondja, hogy most köszönöm nem kérek."
Ez semmi mást nem jelent, mint hogy köszönöm a kínálást, de most nem kérek. Ezen nem kell megsértődni.
Én pl. szeretem a gint tonikkal, de ha valaki megkínálna, nagy valószínűséggel ezt kapná tőlem válaszul. Ugyanis ahhoz, hogy igyak szeszes italt, nekem elsősorban társaság és hangulat kell, anélkül nem megy le a torkomon egyetlen korty sem. Nem lehet, hogy a fiatok is ilyen társasági ivó? "Csak úgy" nem is esik neki jól az ital, akkor meg minek kínálgatjátok?
" Nem benned van a hiba" egy "csak" -ot ne biggyesszünk oda? >>> ugyan ez jelen helyzetben nem segít, de hátha valakinek van itt 12-16 éves fia, és tanulni akar az esetből.
Egyébként ezzel megintcsak nem állást foglalnék, de a legutóbbi HSZ fényében úgy érzem ez a dolog 10 éve lett elb...va.
átolvastam a termést. Családunkban is van egy hasonló habitusú fiu. (Öcsém). Nem benned van a hiba, a fiadnak cihológusra lenne szüksége. Már ha hajlandó ezt beismerni vagy elmenni. Ha nem - nos azt tanácsolom, hogy ez esetben a "minél tá
volabb annaál jobb" elvét kövesd, hátha mindent megtanul a maga kenyerén.
(ha kívánod elmesélem, hogy miket is művel majd az ilyen habitusú fiúgyerek később, egészen 50 éves koráig... szomorú mese lesz.)
Az egész nem olyan egyszerű. Amikor a legjobban ment neki, eldöntötte, hogy külföldön egy diplomát szerez. Olyan országban, ami jó messze van. Kiadta a lakását, amibe 2 hónappal korábban beköltöztettük, eladta a kocsiját és felmondta a állását. A 2 évre tervezett út helyett 4 hét után itthon volt. A lakásába nem tudott beköltözni, kocsija és állása nem volt. 6 hónap után let állása, leasingelt egy kocsit és viszaköltözött. Ez mind jól hangzik, csak átélni volt még nekünk is nehéz, hát még neki, aki nem volt ehhez hozzászokva. Nem akarom ecsetelni, hogy milyen egy lakást felszámolni, a holmijait, amire még szüksége lehet elrakni és maga a tudat, hogy nem látjuk 2 évig, az sem volt semmi.
Örültünk, mikor végre állása lett, de szívta rendesen, leginkább anyagilag, amit elbukott. A múlt vasárnap a ködben belehajtott az árokba és totálkárosra törte az autóját. Persze, hogy feladtam az elveimet és mepróbáltam- ott ahol tudtam- segíteni. De esküszöm, hogy nem érte meg.
