Élet és irodalom
XLVI. évfolyam, 27. szám, 2002. július 5.
ESTERHÁZY PÉTER:
1 könyv
Történeteink
Már nem tudom, mikor, összefolyik az idő, éppen akkor futottam össze Kőrössi P. József kiadóval, amikor, pontosabban amidőn befejezte volt Halda Alíz kéziratát. Nem tudott másról beszélni, csak erről, ragyogott s gagyogott, hosszan, szenvedélyesen, lelkesen. Nyugtatni nem volt értelme. Az efféle ragyogások a legszebbek egy könyv születése körül. Egy kiadónak ez persze munkaköri kötelessége is, ez a boldogság - meg még a napi robot.
És "amilyen jó dramaturg az idő", véletlenül másnap találkoztam Halda Alízzal, rajtam még Kőrössi P. ihletettsége, következésképp én is ragyogtam s gagyogtam kicsit - olyan lehetett egy másodpercre, mintha az egész világ erről a kéziratról szólna; az ilyet, az ilyen visszafogott arányosságot (tapasztalatom szerint) szeretik a szerzők...
Ha az ember befejez egy könyvet, és én mostanában befejeztem egyet, akkor egy ideig még valahogy azon keresztül lát, de legalábbis néz mindent.
Nehezemre esett olvasni a könyv elejét, vagy nem is így kéne mondanom, ez még azt is jelenthetné, hogy a könyv kezdődik nehézkesen, nem, de lassan szivárog be az élet a lapokra (és azután az életbe a szerelem), a kezdés a kort idézi föl, és ez a fölidézés, ennek az olvasása viselt meg, ez az, ami aztán az olvasás folyamán nehezemre esett.
Azt olvasom, hogy azt mondotta szerzőnek az akkori időkre vonatkoztatva nemrégiben egy barátja: "Nagyon féltem tőled." Erre a félelemre kellett gondolnom (és lám, gondolt Halda Alíz is), arra, hogy egy történetnek milyen sok arca van. Mit tudhatott erről a félelemről ama hajdani szép, fiatal, intelligens, lelkes lány, nem állt módjában gondolni erre, épp a világot akarta megváltani, erre jó oka látszott lenni, szándékai kizárólag nemesek voltak. (Ez most kicsit majdnem szójáték lett, de nem én csináltam!)
Halda Alíz lassan ereszkedik bele a saját történetébe, védekezik a történtek újraélése ellen: szépen mondja, logikusan és váratlanul, a történet boldogságát talán még kevésbé akarja átélni, mint a gyötrelmeit. De azután a Gimes Miklós által sokszor citált Arany-verssorba kapaszkodik, abba, amibe szinte minden író: "Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad!"
Egy romantikus szerelmi történetet olvashatunk, amely 1955 februárjában kezdődik, amikor egy férfi azt mondja egy nőnek: "Tulajdonképpen mit akar maga tőlem?" Végződni persze nem végződik sose, legalábbis így vélelmezem; a szerelmi történetek amúgy sem tudnak bevégződni (parentézis, lenge tűnődés, hát ez nem igaz, egyik pillanatról a másikra vége tud lenni, 15:01 még nagyon, 15:02 kiről beszélünk mit és mért?, önéletrajzi megjegyzés, parentézis bécsukva), de formálisan úgymond a vérpadon végződik, 1958. június 16dikán.
Én a nyolcvanas években megjelent könyveimben mindenhová beírtam ezt a dátumot, amely egyszersmind James Joyce Ulyssesének napja is, a Bloomsday. Finom, ezoterikus utalás volt ez akkor, sem egyikre, sem a másikra nem emlékezett többnyire a nyájas olvasó, részint tájékozatlanságból (műveletlenség ennek a neve), részint a kádárkori nemzeti amnézia programjának megvalósítójaként. Erre ma kínos emlékezni, tehát nem emlékszünk rá. De meg kell mondanom, egyszer sem gondoltam e dátum kapcsán Gimes Miklósra, mindig csak Nagy Imrére (meg Joyce-ra), kicsit Maléterre. E könyv után ez már nem lesz lehetséges, még arra is emlékezni fogunk, mikor szűnt meg ama szerelmes szív dobogni: hajnali öt óra huszonnyolc perckor.
Műfajmegjelölésként az áll: dokumentum / regény. Nem, ez nem regény. (Nem mintha e sorok írója pontosan meg tudná stb.) Ez így kiadói kokettálás csak. Az írás nem is akar és nem is tud az lenni. Ha csak nem úgy értelmezzük, hogy az életünk egy kész regény. (És akkor persze a dokumentumnak és a srég vonalnak is azonnal értelme lesz!) Erről az életregényről kapunk izgalmas beszámolót.
De nem mindig csak azt a történetet mondjuk el, amit el akarunk. Halda Alíz Gimes Miklósról akar beszélni, az ő életmagánügyéről. A könyv azonban a legszebb 56-os könyvek egyike is lesz, talán éppen azért is, mert a szerző nem akar ez ügyben semmit, és gondolom, azért is, mert személyes szerelme egybeesik, talán lehet így mondani, az ország szerelembe esésével. Megsejthetünk valamit abból az egyszeri, mámoros pillanatból, történelmünk ama fényes pillanatáról, amelyről az utóbbi időkben inkább civakodni szoktunk (mert nem megismerni, hanem kihasználni, használni akarjuk). "Az embereket megszállta a forradalom Szentlelke", olvashatjuk, abból a csodaszerűségből érezhetünk meg valamit.
Valaki elmondja szavakkal a történetét. Tehát szavakkal és a saját történetét. Mert csak így lehet. Nem a másikét kell mondani, nem a szomszédét, nem az ellenfelét: a sajátot. Mindenki a sajátját. Már persze aki el tudja s akarja. Aki nem, az meg hallgasson, erről hallgasson, vagyis erről gondolkozzék. Mi is történt, ki is voltam? Gondolkodni pedig csak szavakkal lehet.
Új közösségi szokásunk lett jelszavakkal és nem szavakkal megjeleníteni a múltat. Ez nemcsak nevetséges és nívótlan, hazug és fölháborító - de főleg nem felel meg az életünknek, nem felel meg a saját történeteinknek. Azt is jó volna tudni, hogy nem kell minden történetet tudni. Az túl nehéz, sok. ("Sok.") Olykor elegendő, ha a barátunk vagy a barátunk apjának a történetét ismerjük, a saját apánkét akkor már nem kell bolygatnunk. Csak tudni kell, és azt nagyon, hogy ilyen történetek vannak. Hogy ilyenek, ilyenek is a történeteink. Nem a mások története ilyen, hanem a miénk. Ez nem kell, hogy elnézővé tegyen, még akár megértővé sem, de kicsit csöndessé igen. Normálissá.
Többek közt ezért nehéz emlékezni. A történetek fölmondása még semmi. Vannak, akik azt hiszik, hogy az archívumok megnyitása automatikusan eredményt hoz, vagyis valamiféle nyugalmat. Ez nincs így, az emlékezésünket kell főleg megnyitni, nincs mese, részt kell vennünk a történetünkben. Súlyosan életidegen, vagyis hazug, vagyis öncsalás, ahogy a Medgyessy-ügyben a politikai felek beszélnek. Így csupán vacak komcsizók állnak vacak komcsikkal szemben, mindketten a Grál-lovagok nyáron kicsit izzadós kosztümjében, hogy netten fogalmazzak. Az MSZP úgy beszél a kémelhárításról, mintha Angliában volnánk s főleg lettünk volna. A Fidesz meg megrendülten öblöget (magyar hangja Pokorni), mintha nem ő nyilvánította volna titoknak, vagyis nem vizsgálandónak azt, amin most tiszta férfiúsággal háborog. Pedig ha háborogni akarnánk, akkor elég volna Medgyessy mondjuk miniszterelnök-helyettesi múltja. A hatalom része volt, és kész. De nem azt mondtuk volt, hogy ügyeinket eztán úgy intézzük, hogy aki ilyen, az nem. Most akkor ezt akarjuk mondani? Tényleg ezt akarná a társadalom? Lehet, nem hiszem, nézzük meg. Jó, kezeket s kártyákat az asztalra. Szerintem az ország mai mentális állapotában nem sokra fogunk jutni - más kérdés, hogy most úgy látszik, ez nem nagyon racionális elhatározás kérdése, repül a nehéz kő... Nem a hármas ügyosztály működésének elemzése volna a megkerülhetetlen társadalmi föladat, hanem annak az elemzése, elmesélése stb., hogy mit jelentett a Kádár-korszakban élni. Erre az emlékezésre vagy ennek irányítására a politikai pártok képtelenek, részint mert szempontjaik rövid távúak, részint mert még sunyibbak, mint mi (mert mi is ők vagyunk, lásd demokrácia, csak mi nem vagyunk politikusok). Az, hogy ilyen nívójú politikai alternatíváink vannak, az persze nem csak a politika szégyene. A Kádár-korra való emlékezés nem leányálom, senkinek se. Mindenki szem a láncban. Miközben elemi érdekünk szem és szem közt különbséget tenni. Még azt is gondolom, hogy valahogy ezt nem "főállásban" kéne a társadalomnak csinálnia. Főállásban dolgozni kéne. Hacsak nincs forradalom.
Kissé elkanyarodtam, de talán nem is. Úgy tetszik, minden komoly történet, tehát amelyet érdemes elmondani, nehéz. Ilyen nehéz történetet mesél el nekünk Halda Alíz, avval a csöndességgel és tisztelettel, amely minden történetnek jár, mert minden, mondom megint: minden emberi életnek jár.
1928. április 5-én született Kürtön (ma: Strekov,
Szlovákia). Édesapja, Halda Ernő (1912-1945) szabó, a
második világháború alatt egy érsekújvári szövetkezetben
dolgozott mint szabász. 1945-ben, Érsekújvár
elfoglalásakor vesztette életét, aknaszilánk érte.
Édesanyja, Lenner Gizella (1908-1930) varrónő volt. 1930-
ban tüdőbajban halt meg. Féltestvére, Kázmér (1940) az
Amerikai Egyesült Államokban él, vállalkozó. Férjétől,
Fekete Sándor újságírótól 1952-ben elvált. Az általános
iskolát Érsekújváron végezte. Ezután négy évig az
érsekújvári Szent Katalin Gimnáziumban tanult, majd
Budapesten, kereskedelmi iskolában végzett el két évet.
Amikor a front 1944-ben elérte a fővárost, édesapja
visszavitte Érsekújvárra. A háború után árván maradva
visszatért Budapestre. 1945-1946-ban csomagolónőként
dolgozott a Stühmer Gyárban, majd szövőnő volt a
Goldberger Gyárban. Munka mellett, a kereskedelmi második
évét befejezve, gyors- és gépíró szakképesítést szerzett,
s beiratkozott a Színművészeti Akadémia esti színészképző
tanfolyamára, ahol két évet végzett el. A következő évben
felvették az akadémia nappali tagozatára, s bekerült a
Gobbi Hilda által létrehozott Horváth Árpád Kollégiumba.
1949-ben - miután úgy érezte, a színészi pálya nem neki
való - otthagyta a főiskolát. A Nemzeti Színház
könyvtárosaként dolgozott egy évig, majd 1950. júliustól
a Magyar Rádió irodalmi osztályának a munkatársa lett, öt
évig szerkesztőként dolgozott. 1953-ban felvételt nyert
az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi
Karának magyar szakára, amelyet esti, illetve levelező
tagozaton végzett el, 1958-ban szerzett magyar nyelv és
irodalom szakos középiskolai tanári diplomát.
A háború után, főleg kollégistaéveitől kezdve a politika
meghatározó volt életében.
A Nékosz és a Magyar Kommunista Párt programjának
hatására 1947-ben belépett a pártba. 1953-ban a Nagy Imre
által meghirdetett program mellé állt, s álláspontjához a
miniszterelnök leváltása után is hű maradt. Ezért 1955
decemberében egy "tisztogatási hullám" keretében
politikai alkalmatlanság címén eltávolították a rádióból.
1956 januárjától titkárnőként dolgozott a Temaforgnál.
1956. szeptemberben a MÚOSZ rehabilitációs bizottsága az
ő ügyével is foglalkozott, és visszahelyezték korábbi
állásába.
1955. februárban ismerte meg Gimes Miklós újságírót,
kapcsolatuk ez év nyarán kezdődött. Az 1956-os
forradalomban társával együtt vett részt, az első napokat
leszámítva mindvégig a Parlamentben volt. November 3-án
tért haza. A rádióba újra csak Gimes Miklós
letartóztatása után ment be. 1957. márciusban ismét
eltávolították munkahelyéről. Ennek valódi oka 1956-os
magatartása és Gimes Miklóshoz fűződő kapcsolata volt, az
elbocsátást azonban racionalizálással indokolták. Ettől
kezdve öt évig gyakorlatilag nem kapott állást -
kulturális munkaterületre többszöri kísérlete ellenére
soha nem engedték vissza -, alkalmi munkákból élt, így
1958-ban néhány hónapig a Frekvencia Kisszövetkezetnél,
1959-1960-ban a Szerzői Jogvédő Hivatalnál volt gépírónő.
1962. augusztustól 1983. szeptemberig, nyugdíjba
vonulásáig a Fényes Elek Szakközépiskolai Kollégium
igazgatója volt.
Gimes Miklóst rendszeresen látogatta a börtönben; a Nagy
Imre-perben történt elítélése és kivégzése után kitartóan
próbálta kideríteni, hogy hol temették el. Ezzel
kapcsolatban hosszú levelezést folytatott az illetékes
szervekkel, a levélváltás később megjelent a Beszélőben.
Barátai az úgynevezett ötvenhatosokból kerültek ki, s a
kezdetektől szoros kapcsolat fűzte a demokratikus
ellenzékhez. A Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottsága -
amelynek tagja volt - lakásán tartotta üléseit. Mindvégig
szerepelt a Napló szerzői közt. Az 1988 tavaszán
megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottságnak kezdettől
vezetőségi tagja, ő olvasta fel az alapító nyilatkozatot
Párizsban, a Pčre Lachaise temetőben az '56-os forradalom
mártírjainak emléket állító jelképes sír avatásakor.
1990. szeptemberben lemondott TIB-vezetőségi tagságáról.
Alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének. Az 1990.
évi országgyűlési választásokon felkerült az SZDSZ
országos listájára (91.), 1991. február 25-én lett
képviselő, miután megkapta a Kádár Iván lemondása miatt
megürült mandátumot. 1992. február 18-tól az Országgyűlés
mentelmi és összeférhetetlenségi különbizottsága tagja,
1992. október 13-tól az átszervezett mentelmi,
összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló
különbizottságban dolgozott. 1992. október 20-tól a
környezetvédelmi állandó bizottságnak is tagja lett. Az
SZDSZ-frakcióban az etikai és jószolgálati bizottság
munkájában vett részt. 1991-től 1994-ig a József Attila
Alapítvány kuratóriumának tagja, a tehetségeket támogató
szekcióban dolgozott. Az 1994. évi országgyűlési
választásokon pártja országos listájának harmincharmadik
helyéről szerzett mandátumot. Az Országgyűlés mentelmi,
összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló állandó
bizottságának, ezen belül az ellenőrzési albizottságnak a
munkájában vesz részt.
Hivatali címe: Képviselői Irodaház, 713. szoba.
Holló András jogi tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán fejezte be 1966-ban.
1971-1979 ügyész a Legfőbb Ügyészségen.
1971-1981 Alkotmányjogi Szemin vezetett az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán.
Emellett különböző - az állampolgári jogokkal kapcsolatos - kutatási programokban vett részt.
1981-1993 Miskolci Jogi Kar Államtudományi Intézete Alkotmányjogi Tanszékének,
1984-ben védte meg kandidátusi disszertációját
1979-1989 Államigazgatási Szervezési Intézet tudományos főmunkatársa, kutatásvezetője.
1989-1990 Igazságügyi Minisztérium Alkotmányelőkészítő Kodifikációs titkárságának
1990-től alkotmánybíróvá történő megválasztásáig az Alkotmánybíróság főtitkára.
1996 Az országgyűlés MSZP-s támogatással 1996 novemberében választotta az Alkotmánybíróság tagjává
1998 novembere óta az Alkotmánybíróság helyettes elnöke.
2003 jun 30 -2005. Nov 12- Alkotmánybíróság elnöke
1983. júl. 27.
Halda Aliz levélben kéri Markója Imre igazságügyminisztert, hogy közöljék vele a kivégzett Gimes Miklós sírjának helyét. Közel egyéves huzavona után az illetékes igazságügyi, büntetés-végrehajtási, pártközponti hivatalok azzal utasítják el kérését, hogy nem készültek feljegyzések az eltemetések helyérol. 1984. március 16-án Holló András véglegesen elutasító választ ad Kádár János nevében.
http://beszelo.c3.hu/99/03/11krono.htm
Semmi sem jelzi hívebben az SZDSZ ellentmondásos helyzetét. Egyfelől nem fújolhattak nyíltan Szekeres beszédekor - elvégre mégiscsak a koalíciós partner fejtette ki álláspontját -, másfelől nyilvánvaló volt: nem nyelhetik le szó nélkül a szocialisták abszurd kísérletét önmaguk legitimálására. Halda Aliz, az SZDSZ vezérszónoka hétfőn mindenesetre világossá tette: a szabad demokraták tisztában vannak azzal, hol a határ (Halda képviselőnő beszéde alatt az ellenzék nemegyszer tapsviharban tört ki, míg a szocialista padsorokban csend honolt). A törvényjavaslat vitája tehát az SZDSZ-ről is szól. Arról, hogy meddig, s főként hogy milyen ügyekben vállalhatnak szolidaritást koalíciós partnerükkel. Halda Aliz valami olyasmit mondott, hogy a szocialistákkal azért és csak azért szövetkeztek, hogy az "ország szekerét kihúzzák a kátyúból" - egyébként pedig semmi közük hozzájuk.
"Az alábbi dokumentumok arra szolgáltatnak példát, hogyan nem konspiráltak az egykori, demokratikus ellenzék" tagjai, amikor szamizdat kiadványokat készítettek, terjesztettek, sokszorosítottak. Legalábbis erre utalnak azok a titkos jelentések, amelyek a Lidi személyi dossziéban maradtak fenn a Történeti Hivatalban (jelzete: O-19619).
Az első jelentés szerzői Krassó György tevékenységét elemzik az '56-os megemlékezések tükrében. Az 1983 nyarán tartott emlékbeszéd Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulója előtt hangzott el egy magánlakásban. Az eseményt Demszky Gábor szervezte, mert induló új szamizdat lapja, az AB HÍRMONDÓ számára Krassót is meg akarta nyerni munkatársnak. Emlékezés halottakra címen a beszéd meg is jelent interjú formában a Hírmondó 2. számában.
Második dokumentumunk Mécs Imre és Halda Aliz Krassó Györgyöt értékelő telefonbeszélgetésének rendőrségi változata, amiből kiviláglik a reformkommunista és konformista mentalitás ütközése a Krassó képviselte radikális akcionista és jogvédő magatartással.
Harmadik dokumentumunkban Demszky Gábor a besúgó számára, annak autójában ad helyzetelemzést a Krassó ellen lefolytatott hatósági intézkedésekről 1984 júniusában. A negyedik iratban arról történik említés, hogyan tárgyal Demszky Gábor a kádári-aczéli titkosrendőrség ügynökével nyomdai és nyomtatási kérdésekről.
E dokumentumok nyilvánosságra hozását az indokolja, hogy a közvéleményben több évtizeden át szívósan felépített konspirációs mítoszt a tények és a jelentések fényében reálisan ítélhesse meg az utókor.
K. I.
BELÜGYMINISZTÉRIUM SZIGORÚAN TITKOS!
J E L E N T É S
Megbizható adataink szerint Budapesten, 1983. június 13-án Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulója alkalmából ,,szabadegyetemen" megemlékezést szervezett és előadást tartott dr. KRASSÓ GYÖRGY közgazdász, volt politikai elítélt, melyen felszólalt Gimes Miklós volt élettársa, HALDA ALIZ, valamint MALÉTER PÁL özvegye is.
Az előadáson részt vett és az elhangzottakat hangszalagra rögzitette TOMAS F. KENNEDY kanadai újságíró, 1956-os disszidens, a SUN című lap munkatársa, a Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének vezető tisztségviselője, aki június 9-21. között Budapesten tartózkodott.
A Szabad Európa Rádió az eredeti hangfelvételről három részben sugározza a megemlékezést. 1983. július 21-én dr. Krassó György megemlékezése hangzott el.
Dr. Krassó saját tapasztalatai alapján beszélt a mintegy 40 fős hallgatóság előtt börtönélményeiről, Nagy Imre és munkatársai elleni per előkészületeiről, lefolytatásáról és a halálra ítéltek kivégzéséről.
Szerinte Nagy Imre kivégzésének az volt az ideológiai funkciója, hogy eloltsa a magyar szabadság és demokrácia eszméjét, s hogy Magyarországon mindenki megértse, hogy többet nem emelheti fel a szavát. Úgy érzi, hogy meg is értették.
Huszonöt év után azért ragadott tollat, hogy ezt a csendet megtörje. Kijelentette, hogy amig Nagy Imréék nem rehabilitálódnak - legalább is tudatukban, szemléletükben -, addig radikális ellenzéki vagy szabadságmozgalomról nem beszélhetnek Magyarországon.
Krassó az ellenforradalom 25. évfordulója alkalmából 1981. október 19-én hasonló hangnemben, a ,,forradalmat" éltető rövid megemlékezést tartott a ,,szabadegyetemen".
Szoros kapcsolatban áll ZSILLE ZOLTÁN disszidenssel, a Szabad Európa Rádió bécsi megbizottjával.
A SZER részére rajta keresztül juttatja el és szervezi a belső ellenzékkel kapcsolatban közlésre szánt információkat.
Dr. Krassó György 1983. június 27-én nyugati útlevélkérelmet adott be, amelyet elutasítunk.
Javasoljuk nevezettet ellenséges tevékenysége miatt ügyészi figyelmeztetésben részesíteni."
B u d a p e s t, 1983. július
Nytsz: 3-1443
Kapja:
Dr. Korom Mihály elvtárs
Aczél György elvtárs
Óvári Miklós elvtárs
Dr. Tétényi Pál elvtárs
BELÜGYMINISZTÉRIUM
III/III-3-a Alosztály SZIGORÚAN TITKOS
2. sz. pld.
Tárgy: Krassó György és Mécs Imre
J E L E N T É S
Megbizható, ellenőrzött információnk szerint MÉCS IMRE és HALDA ALIZ beszélgetést folytattak
dr. KRASSÓ GYÖRGY tevékenységéről, erkölcsi, politikai beállítottságáról.
Halda Krassónál tett látogatásakor mélységesen felháborodott azon, hogy milyen piszokban és rendetlenségben él. Szerinte Krassó teljesen Rákosi logikáját képviseli, ,,manipuláció és erkölcsi presszió". Ezzel Mécs is egyetért, s párhuzamot von Krassó, valamint a sztálinisták és Kun Béláék között, ,,akik ugye uszították az itteni illegális kommunistákat - és kvázi örültek, amikor fölakasztották őket, mert az jó hír volt".
Mécs szerint Krassó provokálja a hatalmat, ebben leli örömét. Széles egyéniségnek tartja, akit kellő távolból kell figyelni, megjegyzi: ,,ez nem a mi stílusunk, amit ő csinál". Példaként hozta fel az 1983-ban Péterfi Miklós temetésén mondott búcsúbeszédet, melyet Krassó le akart adni a SZER-nek, de ő ezt megtiltotta neki. Hosszú ideig ,,üldözte" Mécset, hogy csináljanak együtt akciót, amire Mécs nem vállalkozott.
Halda szerint Krassó az elmúlt 25 évben nem csinált semmit, csak gyűlölte a ,,megalkuvó 56-os értelmiséget". Most, hogy van ellenzék, szamizdat meg minden, most csinálja ő is.
Mécs egy hallatlanul éleseszű és tehetséges embernek tartja, ennek ellenére mégsem futott be szakmai karriert, úgy véli, hogy nála az ellenzékiség pótszerként jelentkezik.
Az információt leadjuk napi jelentésbe és felhasználjuk Mécs Imrével és Krassó Györggyel tervezett intézkedéseink során.
B u d a p e s t, 1984. május 11.
Szita János r. főhadnagy
Nytsz: 3/7-474/84.
K: 4 pld/Bné
K: 1 - Mécs
1 - Krassó
1 - Táj. alo.
1 - Táj. ti.
http://www.magyarforum.hu/forum/h2002/jun/8.htm
„A sorsot én vittem” – mondja Gimes Lucy, és ezen a kifejezésen igencsak eltöprenghetünk. Akkor mondja, amikor felidézi utolsó, 1956. decemberi találkozását férjével, a véresen friss Kádár-hatalommal szembefordult és ezért élve-halva keresett-üldözött egykori kommunista Gimes Miklóssal. Itt, a pesti Petőfi Sándor utcában búcsúzásképpen kezet fog az akkor már egy ideje illegalitásban élő, bujkáló férjével, és épp az ő felszólítására-kérésére hatéves kisfiukkal elindult Nyugatra. Gimes Miklós itthon marad: az egyre gyengülő ellenállást szervezi, és bizonyos a börtönben.
Ki viszi a sorsot, kit visz a sors?
1956 az ilyen kérdéseket hatalmas erővel tette föl. Gimes Miklós – a fiú – dokumentumfilmje az apáról szól, de igazi hőse és főalakja természetesen az Anya, Gimes Lucy, aki Svájcban tudja meg férje kivégzésének hírét. Férje akkor már jó ideje máshoz, Halda Alizhez tartozott, vele élt együtt a forradalom napjaiban. A filmben Halda Aliz is megszólal: ez is a filmkészítő rendkívüli tisztességét bizonyítja. Az emlékek felidézésekor a legkevesebbet éppen Gimes október 23. és november 4. közötti napjairól hallunk, tudunk meg – igazából semmit. A november 4-én kezdődő heteket már többen – Kende Péter, Méray Tibor és mások is felidézik. Sajátos módon épp a győztesnek látszó forradalom ideje marad fehér folt – mert hisz Gimes Lucy akkor találkozott férjével a legkevesebbet. A film hitele e hiánnyal sem csorbul. A Mutter nem elsősorban politikai tárgyú dokumentum.
A dokumentumfim rendezője példaadó módon végig a háttérben marad, csak hangjával, kérdéseivel, csak értelmes narrátor- szövegével van jelen, holott az ellenkezőjét sem hibáztathatná senki. Gyerekkori fényképén kívül a filmben nem jelenik meg szereplőként. Talán kevesen tudják, hogy ifjabb Gimes Miklós ismert filmkritikus Svájcban. Értelmes, arányos, gondolkodó, nyugodt film a Mutter. Jó arányérzékkel és mértékkel használja az archív anyagokat, kiváló a nyugati nézőnek (is) szóló kommentárszöveg: a fiatalabb magyar nézők sajnos talán ugyanolyan keveset tudnak ’56-ról, mint a svájciak.
Gimes egy nyilatkozatában olyasmit olvastam: úgy kellett a filmet csinálni, hogy közben fájjon, de ne nagyon fájjon, mert az elrontaná az egészet. Ez a szemlélet teszi nyugodt, felelős, igaz hangvételű dokumentummá a filmet.
A Mutternek nincs hiteltelen pillanata. A főszereplőnek éppúgy nincs, mint a filmnek. Gimes Lucy maga fogalmazza meg, hogy férje letartóztatásakor, de már előbb is – egyikük sem tartotta kapcsolatukat élőnek. Gimes válni is akart, fennmaradt börtönlevelében erről beszél.
A film elkíséri a Szegeden született és családjával felnőttkoráig ott élt Anyát szülővárosába, majd budapesti emlékeit követve a főváros régi – mára megváltozott – helyszínein. Rokonai közül többen elpusztultak a zsidóüldözés idején. Feltűnően szép lány volt, beszél korai szerelmeiről. Életének nagy fordulata lett Gimes Miklós megismerése. 1945 után kommunista hitben égtek. Az egyik legérdekesebb részben saját felelősségéről, önvádjairól beszél: nem, vagy alig tudja önmagának megbocsátani a vakságát, vagyis azt, hogy a náci-nyilas uralom után egy hasonló diktatúra táborába állott Gimes Miklós élettársaként; hogy „nem tudott semmit” (de talán nem is nagyon akart tudni másról, mint a hatalomba került kommunisták igazságairól); hogy izzó, buta hittel tapsolt Rákosiéknak, és lelkesen a Pártot szolgáló (nem jelentős) szakszervezeti funkciót is vállalt a negyvenes évek végén.
„Gimes Miklós élettörténetét elfogadom sorsnak, tragikus sorsnak is, de Gimest nem fogadhatom el hősömnek” – írja a korszak kutatója, Kalmár Melinda a Holmi hasábjain néhány éve közölt írásában.
Ennek a filmnek azonban nem a tragikus sorsával öngyötrőn és kivégzéséig vívódó politikus-újságíró, az apa – hanem Gimes Lucy a főszereplője. Az Anya. Nem tudom, „hősnek” tartja-e magát (bizonyára nem) – mindenesetre ezen a hamis dilemmán a filmet nézve nem kell töprengenünk. Igaz és rokonszenves embert ismerünk meg egy jó és igaz dokumentumfilmben.
