LAjka! Sohasem tudhatjuk, hogy az öngyilkosságra nemet mondtunk végleg. Soha nem tudhatjuk, mi következik. Milyen proba elé állit az élet, és az egyáltalán kibirhato-e?
Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.
Voltaképpen az egyetlen valódi filozófiai probléma az öngyilkosság. Mi néhányan, akik aztán úgy döntöttünk, hogy nem, már nem teszünk fel olyan kérdést, hogy megéri-e.
Miről is lesz szó?
Én csak azt szerettem volna, hogy beírjak olyan részletet, gondolatokat a regényből, amik fontosak és valahogyan tiszták; életem nehéz pillanatiban valahogy erőt is adtak. Ha valaki hasonló idézetet, vagy saját érzést, gondolatot megoszt velem, velünk, örülök; de az sem baj, ha nem; ezek beírása tartozás volt részemről.
De a tisztaságot tartsuk meg; szerintem érezhető, mire gondolok ez alatt. Úgyis van annyi ogjektív baj, megoldandó kérdés; nagy luxus és butaság, hogy az emberek még külön is kreálnak ilyeneket.
Kóbor árnyékok voltak, csak akkor kaphattak volna erőre, ha kénytelen-kelletlen fájdalmuk rögeibe kapaszkodnak.
...
Saját lényük nem nyújtott többé kielégülést.Mint aki türelmetlen a jelenben, ellenséges szemmel tekint a múltba, jövője pedig egyáltalán nincs, ilyenek voltunk mi, akárcsak azok, kiket az emberi jogszolgáltatás vagy gyűlölet rács mögötti életre kényszerít. Egyetlen módja volt, hogy kiszabaduljunk az elviselhetetlen szünidőből: képzeletben ismét elindítani a vonatokat, és kitölteni az órákat egy konokul hallgató csengő ismétlődő csengetésével.
Egyébként néhány nap múlva, midőn nyilvánvalóvá vált, hogy senkinek sem sikerülhet elhagyni városunkat, felvetődött a kérdés, vajon engedélyezhetnék-e a visszatérést azoknak, kik a járvány előtt távoztak el. Néhány napi gondolkodás után a megyeháza igenlő választ adott. Pontosan megszabta azonban, hogy a hazatérők semmilyen esetben sem léphetnek ki a városból. Szabadon visszatérhetnek, de nem szabad nekik ismét eltávozniuk. Erre aztán néhány család, igaz, hogy kevesen, könnyelműen fogta fel a helyzetet, s mivel a vágy, hogy viszontláthassa rokonait, legyőzött benne minden óvatosságot, felszólította az illetőket, hogy éljenek az alkalommal. De a pestis rabjai azután igen hamar megértették a veszélyt, melynek kitették volna hozzátartozóikat, és belenyugodtak, hogy egymástól távol kell tűrniök. A betegség legsúlyosabb fokán csak egyetlen esetben történt meg, hogy az emberi érzések erősebbnek bizonyultak a kínos haláltól való félelemnél. Nem két szerelmest kergetett egymás karjaiba a szerelem, legyőzve a szenvedést is, mint ahogy várható lett volna. Mindössze az öreg Castel doktorral történt meg és a feleségével, akik öreg házasok voltak. Castelné asszony néhány nappal a járvány előtt ment át az egyik szomszédos városba. Még olyan családi életről sem lehetett ebben az esetben szó, mely a világnak a mintaszerű boldogság példáját nyújthatná, s az elbeszélőnek módjában áll megmondani, hogy ezek a házastársak minden valószínűség szerint nem voltak mindeddig biztosak benne, vajon elégedettek-e házasságukkal. De ez a kényszerű és hosszas távollét végleg bizonyságot szerzett nekik afelől, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, és hogy ehhez a hirtelen kiderült igazsághoz képest a pestis jelentéktelen dolog.
De ez kivétel volt. Az esetek többségében az egymástól való elszakítottság, s ez nyilvánvaló volt, csak a járvánnyal együtt szűnhetett meg. Az az érzés, mely az életünk volt, s amelyről azt hittük, hogy jól ismerjük, mindnyájunk szemében új arcot öltött. Férjekből és szeretőkből, akik a legnagyobb bizalommal voltak párjuk iránt, kibújt a féltékenység. Férfiak, kik a szerelemben felszínesnek hitték magukat, állhatatossá lettek. Fiúk, kik úgyszólván rá sem néztek az anyjukra, míg a közelében éltek, most nyugtalan megbánást éreztek, mert a barázdált anyai arc kísértetként járt emlékezetükben. Ez az erőszakos és tökéletes elszakadás, melynek jövője kiszámíthatatlan volt, meghökkentett bennünket, mert képtelenek voltunk elhessegetni kísértő emlékét, hiszen oly közeli volt még, de máris oly távoli, s most betöltötte napjainkat.
Polgártársaink más körülmények között egyébként megtalálták volna a tevékenyebb, külterjesebb életbe vezető kibúvót. Ám a pestis egyúttal tétlenségre kárhoztatta őket; kénytelenek voltak beérni azzal, hogy komor városunkban tekeregjenek, és napról napra az emlékezés megtévesztő játékát űzzék. Mert céltalan sétáikban mindig ugyanazokon az utakon kellett áthaladniok, és egy ilyen kis városban ezek az utak általában azonosak voltak azokkal az utakkal is, melyeket máskor a távollevővel együtt jártak be.
Igy hát a pestis legelőször a száműzetést hozta meg. És az elbeszélőnek az a meggyőződése, hogy itt mindenki nevében megírhatja azt, amit ő maga is átélt akkor, hiszen sok polgártársunkkal egyidőben élte át. Bizony, a száműzetés érzése volt az az űr, melyet szüntelenül magunkban hordtunk, az a körülhatárolt izgalom, az esztelen vágy, hogy visszafelé menjünk, vagy hogy ellenkezőleg, siettessük az idő lépteit, az emlékezet égető nyilait. Bár néhányszor szabadjára engedtük képzeletünket, és azzal játszottunk, hogy vártuk a hazatérést jelző csengetést vagy a jól ismert lépteket a lépcsőházban, és ezekben a pillanatokban hajlandóak voltunk elfelejteni, hogy a vonatok dermedten állnak, és úgy intéztük dolgainkat, hogy otthon legyünk abban az időben, amikor az esti gyorssal érkező utas hazaér, azért nyilvánvaló volt, hogy az ilyen játékok nem tarthatnak sokáig. Mindig eljött a pillanat, amikor világosan láttuk, hogy a vonatok nem érkeznek meg. Tudtuk ilyenkor, hogy elszakítottságunk sokáig fog tartani, nekünk pedig meg kell kísérelnünk kiegyezni az idővel.
