a köznyelv és a szleng határán valahol létezik ez a szó, nem is ritka szvsz. - azt jelenti, hogy ügyfél, alany. Pl. "...a busz elfordult a garázs felé, a páciens [a buszon] csak nézett ki a fejéb
a szaknyelvben a precizitás miatt nem engedhetö meg, a bikkfanyelv -én így definiálnám- meg pont attól az, ami, hogy szándékosan húz egy vonalat önmaga és a köznyelv közé - "én kifinomult vagyok ám!".
Aztán ezek a szavak meg átkerülhetnek a köznyelvbe. És egyszerüsödnek... miközben a bikkfanyelv elöáll a saját új, még kifinomultabb változatával... :-)
Örülök a topiknak, mert én is szoktam röhögni mindenféle kifejezéseken. Ami persze nem abszolút értékÍtélet, csak egyéni vélemény... erre meg fenntartom a jogot. :-)
Szóval:
szaknyelv, bikkfanyelv...
A bekerülési költség nekem is az egyik kedvencem.
Jó még a leszámítolás is.
Az iratkozási költséghez mit szóltok?
Esetleg egy kis lakhatási támogatás, vagy láthatási jog?
Van egy olyan elmélet, hogy minden nyelv a tömörebb kifejezésmodra tendal. Szerintem ez a köznyelvben nagyjából igaz. De szaknyelvben a precizitás miatt nem engedhet
> E paradigma szerint például (...) a szaktudományok terminológiájának magyarítására leginkább az illető szakma képviselői hivatottak, és ebbe a nyelvészeknek nem sok beleszólása lehet. Kis Tamás honlapján (...) ugyanakkor a pszichológiai szaknyelv magyarosítását szorgalmazó Molnos Angéla (kétségkívül a magyar nyelv iránti érzelemtől fűtött) lapja a “dilettáns nyelvészkedő hályogkovácsok” hivatkozás alá kerül.
Mint az élettudományokból induló egyén, Molnosról az alábbit tudom mondani, két "műve" ismert: (1) az Angol-magyar lélektani és lélekgyógyászati szójegyzék (2) Magyarító könyvecske. Kis bízvást ez utóbbit minősítette, ennek teljességgel semmi köze Molnos saját szaktudományához (a pszichológiához), annál inkább a dilettantizmushoz. Ilyen kontextusban a "kétségkívül a magyar nyelv iránti érzelemtől fűtött"-ség nemhogy nem enyhítő, de súlyosbító körülmény. Mint tudjuk a pokol útjai jószándékkal vann kikövezve: kevesebb ilyen jószándékkal, kevesebben jutnának pokolra...
A lélektani szójegyzékről pedig az alábbit állapítható meg: a szócikkek egyrésze nem való ide (pl. administrative 'ügykezelési'), egy része trívium (= már használt), egy része lehetséges és egy része szakmailag is dilettantizmus. Én klinikai immunológiával foglalkoztam életvitelszerűen, így az allergy '(a szervezet) fokozott érzékenysége, túlérzékenysége bizonyos anyagok iránt' szócikket nem tudom másnak minősíteni, mint fékevesztettségnek. Ráadásul használhatatlan is: a szakterminusok éppen a pontosságot szolgálják, hogy lehetne hát lecserérni egy több szavas, szószátyár, határozatlan tartalmú szintagmára: ez nem magyarítás, hanem magyarázás...
Tehát Molnos szakmai munkája sem képviseli a szakmát, így a felmutattad ellentmondás itt nem létezik.
(Egy más vonulat: éppen most van egy mozgalom a beteg szó visszaszorítására, hiszen az emberek jelentős része egészségesen találkozik az egészségüggyel -- pl. egy időszaki szűrővizsgálaton --, és ott rögtön "beteg" titulust akasztanak rá. Emiatt van egy tendencia a páciens szó újbóli elterjesztésére [mert ennek használata már periferializálódott], lévén, hogy ennek a magyarban nincsen ilyen kontaminációja. A két szó tehát stilárisan nem felel meg egymásnak. Ugyanez igaz a Molnos-féle angol patient 'beteg'-ről.)
> Mármost két véleményt egyként kezelsz (...) V. P. nem ódon, csak ez a mondata rossz.
Számomra az alábbi két, egymás után írt mondatod egy állításnak tűnt, és ha visszaolvasom még most is annak tűnik: "Szerintem az, hogy egy kifejezésre van régi példa is, csak azt iazolja, hogy régi, azt nem, hogy helyes is. A Veres Péter-féle "A tavalyi 1949-es esztendőben" kifejezetten riasztó." Ez az egyként kezelés oka.
Ha azonban kettőként kezelem, akkor az alábbit tudom mondani: (1) hoztam modernet is. A régi idézetek funkciója pedig az, hogy jelezze: nem felszínes jelenségről, hanem a nyelv szövetébe tartozó dologról van szó, amit egy-két évtized nem rak rá és nem is mos le.
(2) Veres Péter mondata jó.
> Kérem, nevezze meg segédeit.
Kard által vész, ki kardot ragad: így inkább elfutok. A magyar közgondolkodás úgyis mindig két táborra oszlik, ahol a az ellentétek tartalmánál fontosabb az ellentét maga. Ha egy ilyet megszüntetünk, kifejlődik egy másik... (vö. népies-urbánus stb.)
Két dolgot azért hozzátennék.
1. A bunkónak is joga van a védelemhez, és a bunkó nemigen tudja érdekeit érvényesíteni itt. Ebből számomra következik, hogy én morálisan csak két védhető álláspontot foglalkok el: (a) hallgatok, (b) kiállok a bunkó mellett. Az előbbit szoktam tenni, ha a bunkó szerintem is bunkó, az utóbbit, ha a bunkó csak bunkózva van, különösebb alap nélkül. Mert a nembunkó is bunkó, csak a nembunkó diktálja a közösségi normát, így ez nem nagyon tűnik fel.
2. Az asszimiláció nem csak az, mikor egy nép beolvaszt egy másik nép kisebbségeit, hanem az is, amikor sajátjainkkal tesszük ezt. Miért lennék ettől boldog? Miért támogassam ezt? Ez egyébként sem a nyelvről szól már, hanem a humánetológiáról.
Nem hiszem, hogy megbántottál valakit, illetve, akit megbánthattál, az nemigen törődik veled (ez nem a Te lekicsinylésed, ebben a státuszodban nem vagy egyedül). A hibát akkor követted el, amikor kiléptél a szakmai érvelésből, és az egyes résztvevők nem nyelvi jellegű megnyilvánulásait kezdted nevek emlegetésével bírálni. Az már a személyekről szólt, és nem a szakmáról. (Nem idézem, hogy mit írtál, magad is megtalálod.)
Ami a félreértést illeti, tartok tőle, nem én értettelek félre, hanem te idéztél helytelenül. Tőlem idéztél, és ellenem próbáltad fordítani az idézetemet. Egyszerűen azzal, hogy egy hangsúlyt áthelyeztél a libikóka másik oldalára. Azt az álláspontot, amelyet én a lehetséges nyelvi beavatkozás-nak ítéltem, te a nyelvi fatalizmus megnyilvánulásának értékelted. Ebből következik egyenesen, hogy én voluntarizmusnak tartom az álláspontodat.
Hogy a dolog érthető legyen, szerintem a beavatkozásnak meg kell maradni egy reális keretben, és szemmel láthatóan, te ezt passzivitásnak ítéled. Erre csak annyit mondhatok: próbáld ki. Hidd el, én kipróbáltam.
NB - kivácsi lennék, hogy az én álláspontomból hogyan következik, hogy "az angol szakkifejezések ugyanolyan jól funkcionálhatnak, mint a magyarok". Ezt pont nekem mondod, aki ott voltam sok száz magyar terminus technicus megalkotásánál, akinek módja van ezeket elterjeszteni, és meg is teszem. (Elnézést kérek a kérkedőnek tűnő szavakért, de ezek igazolható tények.)
Írod: "Én talán vállalnám a beszédemet, de persze ezt könnyû így hipotetikusan mondani…" Talán határozottab lennél, ha lenne olyan tapasztalatod, amikor valaki egy valóságosan vagy potenciálisan diszkriminált kisebbséghez tartozik, és nem is áll módjában másnak tűnni. Az eredeti identitást levetkőzni nem könnyű, és valószínűleg nagyobb pszichés sérüléseket okoz, mint a diszkrimináció. Fordítsd át az ö-zést a négerségre vagy a zsidóságra. Na, most mit tegyen egy néger, vagy egy zsidó? Nem mégis az a megoldás, ha a társadalom tolárálja a másságot, és nem az egyed törekszik a minden áron való asszimilálódásra?
- a nyelvművelés nem tudomány, de ettől még szükséges
- a nyelvművelés legyen felvilágosító, és elsősorban példát mutasson, de az előíró-korholó nyelvművelés inkább káros
- a nyelvtudomány sok vonatkozásban adósa a nyelvművelésnek.
Rumci pedig Lőrinczét idézte:
…a nyelvművelőnek az a dolga, hogy segítsen, és nem az, hogy dirigáljon.
Én magam csak egyet tennék hozzá, azt, amit a feleségem mondott tegnap: a nyelvművelőnek (és a tanárnak) az lenne a dolga, hogy megszerettesse a nyelvet. Ébredjenek rá minél többen, milyen szép tud lenni az anyanyelv (bármelyik, nem csak a magyar).
A szépség nem tudományos kategória, és a nyelvész nem költő. Az ilyen fellengzős közhelyekkel nincs mit kezdeni, amikor a tudományról beszélünk.
Most akkor tudományról a nyelvművelés, vagy nem? Egyáltalán, kit tartasz tudósnak? Korábban azt írtad:
A tudósnak sosem az a célja, hogy a folyatamokat befolyásolja, hanem az, hogy megismerje. No, azért ez nem egészen igaz, hiszen van alkalmazott tudomány is, és az alapkutatást végző tudós is azért dolgozik, hogy az eredményeit később fel lehessen használni. Nagy kár, hogy te a jelek szerint nem látod a nyelv szépségét, sokat veszítesz. Kérdezz meg egy költőt vagy akár egy nyelvész-költőt, többen is vannak.
Az első példát rossznak mondod. Egyrészt jeleztem, hogy tekintsünk el az ékezethiánytól (más téma), másrészt az író magyar anyanyelvű, Londonban élő személy. Magyar a nyelv, de másik sztenderd. A második és a harmadik példa szerinted nem hibás, szerintem igen. Nem azért, mert másképp ír, mint én, hanem mert következetlenül, rendszertelenül használja a szabályokat, legyenek azok bármilyenek.
A következtetésed semmire nem vezet. Semmit nem ad hozzá a tudományosság kérdéséhez.
Nem volt kérdés a tudományosság, és nem vontam le semmiféle következtetést.
… a nyelv vonatkozásában minden voluntarizmus hamar nevetségessé válik.
A sok nyelvújító szó nagy része tényleg nevetségessé válik. De néhány azért beépül a köznyelvbe. Az pedig megéri a munkát. Te nyelvész vagy, megértem, ha nem akarod elveszíteni a szakmai hiteledet. Én viszont nem vagyok nyelvész, így kockázat nélkül javasolhatnék magyarításokat, legalább a saját szakmámon belül. Megjegyzem, nem vagyok purista, egy csomó idegen szónak örülök is, másokat kényszerből használok, de azért volna még mit tenni.
De ez mind nem érdekes, a lényeg az. hogy egyetértünk a nyelvművelés feladatát illetően. Te is megteszed a magadét, én is. Apróbb részletekben térünk el, én nem szívesen látnék az országos tévében tájnyelvű meteorológust vagy színészt (persze nem az a baj, ha a köznyelvi réteg takarója alól kilóg néhány kisebb tájnyelvi lóláb, de nem biztos, hogy mindenki maradéktalanul megértene egy moldvai nyelvű időjárás-jelentést).
Még egy apróság: mi (de legalábbis én) nem neveket, hanem nickeket idézünk, ami akárkit takarhat. Ha gondolod, bejelentkezhetsz a valódi neveden. Én nem teszem, mert elég sok kétségbevonható erkölcsű alak száguldozik a neten; az itt megadott yogi.bear imélcímet kénytelen voltam elhagyni, mert elözönlötték a szexhirdetések. Ha valaki nagyon szeretné, úgyis megtalálhat, de nem adok tippet, hogyan – ha gondolod, elimélem neked, ki vagyok.
------------------------------
Egyébként igen kellemes meglepetéssel szolgált a pénteki újság, amit átnéztem: két oldalon mindössze nyolc csúnya hibát húztam alá, ami napilapról (Népszabadság) lévén szó majdhogynem kielégítőnek mondható.
Kedves rumci
A föl alakot én használtam, és tudatosan. Én még úgy tanultam, nincs benne semmi tájjelleg, teljesen egyenértékű a párjával. Te is használod, miért ne lehetne leírni?
» ezen a fórumon csak két ember vállalja magát a saját nevével, a másik Te vagy. Emiatt nem
» ítélhetlek el azért, mert név szerint emlegetsz, kissé inszinuáló hangon embereket, de ha Te is
» becenévvel szerepelnél, így csak annyit mondok: névvel méltatni valakit, az rendjén való. De
» névvel elítélni, egy ilyen névtelen helyen, ahol mindenki mindenfélét mondhat anélkül, hogy ez
» a személyéhez kapcsolható volna, illetlenség.
Hát ezt nem értettem. Most akkor elítélendõ amit tettem, mert illetlenség, vagy nem? A nevek említésével nem az volt a célom, hogy "negatív" és "pozitív" személyekre osszam a nyelvészeket (nincsenek ilyen listáim ), hanem demonstrálni akartam, hogy ez vagy az az általam megkérdõjelezhetõnek tartott érv vagy megnyilvánulás elõfordul. Azért remélem, hogy az, hogy vitatkozom valakivel, nem illetlen gesztus, de ha valakit megbántottam volna, elnézést kérek.
» Bizonyára jogos a bírálatod, te tudod. Ezeket a mondatokat én írtam, és a megállapításaim
» mögött tapasztalatok vannak, nem spekuláció. Továbbra is vállalom oket. Igaz, nekem az az
» öregkori rögeszmém, hogy a nyelv vonatkozásában minden voluntarizmus hamar nevetségessé
» válik.
Nem fejtettem ki elég részletesen, ezért félreértettél: én nem a nyelv védelmében idegenkedem az új paradigma túlzásaitól (és nem szorgalmazom a nyelv voluntarista javítgatását), hanem attól a stílustól berzenkedve, amit ennek a hozzáállásnak a lecsapódása eredményez, illetve attól, hogy mindenki ugyanúgy fogja félreérteni Nádasdyt, ahogy a Konformista és viharmadár címû írásának szereplõje, s a végén már csak rosszalló pillantások kereszttüzében lehet szeretni a nyelvet, elõnyben részesíteni a magyar terminológiát, igényes stílusnormát fölállítani. A magyar nyelv gazdagodásán örvendezõ nyelvészek helyeslésétõl kísérve olvashatatlan, érthetetlen, sznob szakszavaktól hemzsegõ szövegek jönnek létre, melyek nehezen, vagy csak a beavatottaknak érthetõk. Az az elv, hogy az angol szakkifejezések ugyanolyan jól funkcionálhatnak, mint a magyarok, miért zárná ki, hogy a szótárakban mégis javaslatot tegyünk egy magyar terminusra, vagy egy tanulmányban bevezessünk egy új szót, és az elsõ használatakor zárójelben jelezzük, hogy mibõl magyarítottuk? Nem a nyelv: a stílus, a könnyebb olvashatóság, érthetõség, tanulhatóság miatt. És változatlanul amellett vagyok, hogy valahol, valakinek el kell kezdenie a magyarosítást, hiszen ha mindenki arra hivatkozik, hogy erre még nincs magyar szó, akkor talán sosem lesz rá.
» Amit a helyi normákkal kapcsolatban írsz, nagyon meggondolatlan, felületes. Te Szegeden élsz,
» de dunántúli vagy. Vajon ejted-e a hosszú magánhangzókat mindenütt? És ha nem., mit szólnál
» hozzá, ha ezért piszkálnának?
Nem tudom. De meg kéne barátkoznom azzal a ténnyel, hogy a beszédem a származásomról árulkodik, és ebbõl az emberek mindenfélére következtetnek. Ami természetesen nem lenne jó, és küzdenék is ellene. Én talán vállalnám a beszédemet, de persze ezt könnyû így hipotetikusan mondani A legtöbb nyelvjárási beszélõ azonban nem konfrontálódik, hanem igyekszik megtanulni a köznyelvi kiejtést. Azért vetettem föl egyébként ezt a nyelvjárás-témát, mert magam is meglepõdtem azon, hogy az õ-zõ hallgatóim milyen elutasítóan reagálnak arra a fölvetésre, hogy mindenkinek meg kéne engedni, hogy az otthoni nyelvét beszélje. Számukra természetes, hogy csak családi körben ö-znek, nem jelent nekik különösebb problémát, hogy a fõiskolán köznyelvi kiejtéssel beszéljenek, és meg vannak gyõzõdve róla, hogy a társadalmi elõítéletek miatt nem is tehetnének másképp. Jellemzõ, hogy az egyetlen hallgatóm, aki harciasan kiáll az otthon tanult nyelv használatáért - egy budapesti lány :)
» Ezzel kapcsolatban nem veszed figyelembe, vagy nem tudsz arról, hogy az eloítéletek nem csak
» köznyelv versus rétegnyelv viszonylatban léteznek, hanem vannak a dialektust felértékelo
» eloítéletek is. Itt például számtalanszor olvashattuk, hogy igazán magyarul már csak Erdélyben,
» vagy a Tiszántúlon (ezek a legrátartibb helyek) beszélnek, és ugyanezek a megnyilvánulások
» erosen leértékelik a köznyelvet.
Ez így van, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy ez csak elméletileg igaz, vagyis az így vélekedõ emberek nagyon gyakran egyáltalán nem ismerik a székely dialektust, csak egy sztereotipikus képük van róla, és ha romániai magyart hallanak beszélni, a gyakorlatban ugyanolyan elutasító a reakciójuk, mint a többségé. Egy másik jellegzetes példa: az elõbb említett budapesti lány hallgatóm például kifejtette, hogy egy nyelvjárást csak tisztán lehet beszélni, tehát az már neki sem tetszene, ha valaki egy mondaton belül hol ö-zne, hol nem, "mert az már nem szép". Szóval nehéz a nyelvjárást "felértékelõknek" a kedvére tenni, attól tartok :)
A felértékelésre jobb példa Norvégia vagy Svájc, ahol állítólag tényleg a helyi norma a presztízsértékû a köznyelvivel szemben (illetve Svájcban az írott Hochdeutschcsal szemben).
Kedves Rumci!
» Amúgy meg ugassalak le, hogy miért élsz ilyen regionális normákkal, amelyek az én lelki
» dobhártyámat hasogatják, hogy föl? Ilyet az életben le nem írnék, pedig valószínuleg inkább
» mondom így, mint e-vel.
Ezt Szegeden se nagyon mondják, ezt csak én mondom és írom, valahogy jobban tetszik, a magam szerény eszközeivel így enyhítem a magyar nyelv mekegését ;)
» Így tehát szerintem kettos feladatot kell a felelosségteljes polgárnak megvalósítania: egyrészrol
» a másságturést lehetoségeihez mérten önmagában és másokban fokozni; másrészt felkínálni
» bárki számára a lehetoséget, hogy felvilágosíttassék a tipikus stigmatizációkról, illetve
» megismerkedjék a megfelelo presztízsváltozatokkal.
Fölkínálni a lehetõséget: ezt hirdette Lõrincze is, ebben akkor az antinyelvmûvelõk semmi újat nem mondanak. Az új paradigmát képviselõ oldalon aktívan publikáló Sándor Klára azonban úgy tûnik (Replika, 2001/11), hogy - elõbb-utóbb - mégiscsak a presztízsváltozatok teljes eltörlését szeretné elérni, tehát õ mintha tényleg hinne abban, hogy a nyelvi sztereotípiák teljesen fölszámolhatók:
"Egyáltalán nem mindegy, hogy az iskola lehetõséget teremt a sztenderd változat megtanulására vagy megköveteli, hogy a gyerekek az iskolában (beleértve a szüneteket és a tanításon kívüli iskolai eseményeket) a sztenderd nyelvváltozatot használják. Ha lehetõséget teremt, hozzájárul a társadalmi esélyegyenlõség megteremtéséhez, [Lásd a lábjegyzet szövegét: Sz. B.] ha megköveteli, akkor máris hátrányba hozza azokat, akik otthon nem a sztenderd változatot sajátították el ( )"
Lábjegyzetben: "Azokban a társadalmakban, amelyekben a sztenderd nyelvváltozat a társadalmi érvényesülés kulcsa; ennek azonban nem föltétlenül kell így lennie, sõt nem szerencsés, ha így van. Ez tehát csak átmeneti, s nem végsõ megoldásnak válhat be."
"Abban a pillanatban, amikor az iskolában a tanár azt mondja, hogy a gyerek beszédével semmi baj ugyan, de jobb neki, ha megtanul egy értékesebb, szélesebb körben alkalmazható stb. változatot, leértékeli a gyerek (és közössége) változatát - azaz újabb téglát helyez a gettó falára."
No, rumci, át vagy esve a ló túloldalára (a kis mozgástjelentőigés határozói igeragozást az ujjongáásod kedviért).
Írod: "A nyelvi előítéletek ellen úgy lehetne a legjobban küzdeni, ha televíziókba beültetnének suksükölő műsorvezetőket."
Vajon a nyelvi előítéletek elleni küzdelem* miért értékelődik ennyire fel? Az én kirekesztőnek tűnő elgondolásom lényege, hogy az országos, mindenki által látható-hallható média adjon biztos mintát a normáról. Ne ugasson le senkit attól, hogy nem ezt követi, de lehessen mérce. Szerintem, ez fontosabb, mint az előítéletek elleni (szizifuszi) harc. Ez akkor válhat károssá, ha már egyetlen ember sem lesz, aki úgy beszél, mint a rádió.Én is hallottam kedvenc rádiómban a nem-e formát, és egyáltalán nem ujjongtam, sőt. Viszont, ha egy riprter kijavítana egy megszólalót, vagy viszont, bármilyen vélt vagy valódi eltérésért a normától, az annyira nem tetezene, hogy szóvá is tenném. Bellesve ezzel az Oszi tételezte csapdába.
Kis Ádám
*Lábjegyzet: a fenének kell állandóan küzdeni valamiért vagy valami ellen.
Amúgy a suksükölés helytelenítésének helytelenítése nyelvpolitikai álláspont, és hogy az tudomány-e, azt nem tudom. Én is pont ezt akartam mondani, a magam nyakatekert módján.
„Szeretném, ha valaki meggyõzne az ellenkezõjérõl.”
Én nem foglak, mert egyetértek dilemmáiddal.
Az előítéletek, kirekesztés nyilvánvalóan nem nyelvi-nyelvészeti kérdés, és tudjuk, hogy mindenkiben megvannak (humánetológiai szükségszerűségből), így nekünk (értsd: általában a felelősségteljes embereknek) az a dolgunk, hogy tegyünk ellene: elsősorban magunkban, másodsorban másokban.
Így tehát szerintem kettős feladatot kell a felelősségteljes polgárnak megvalósítania: egyrészről a másságtűrést lehetőségeihez mérten önmagában és másokban fokozni; másrészt felkínálni bárki számára a lehetőséget, hogy felvilágosíttassék a tipikus stigmatizációkról, illetve megismerkedjék a megfelelő presztízsváltozatokkal. Erre kényszeríteni valakit azonban szerintem már veszélyes (gyerek esetében nyilván a szülőé a döntés joga).
„mit szólsz Ádám véleményéhez, aki viszont a média nyelvében mégiscsak a köznyelvi normát szeretné tükröztetni”?
Természetesen nem értek vele egyet. A nyelvi előítéletek ellen úgy lehetne a legjobban küzdeni, ha televíziókba beültetnének suksükölő műsorvezetőket. Először nagy meghökkenés-megdöbbenés lenne, aztán mindenki meglátná, hogy semmivel nem rosszabbak a többinél, és okos gondolatokat lehet suksükölve is mondani. (A minap az Estében a műsorvezető kétszer is a nem-e szórenddel élt. Először nagyon megdöbbentem, aztán örömujjongásban törtem ki.)
„az elõítéletesség alapvetõ emberi tulajdonság, a fölszámolásán munkálkodni éppúgy szélmalomharc”
A felszámolásán igaz, de a mérséklésén, tudatosításán, mederben tartásán? (Amúgy meg ugassalak le, hogy miért élsz ilyen regionális normákkal, amelyek az én lelki dobhártyámat hasogatják, hogy föl? Ilyet az életben le nem írnék, pedig valószínűleg inkább mondom így, mint e-vel. Mindenkinek megvannak az egyéni rigolyái, de ezt magának kell kezelni, és nem a másikat okolni ezért.)
Kedves Béla!
Bár ez nem nekem szólt, de van hozzátenni valóm
Írod: "ám sok ember elõítéletekkel viseltetik
a dialektust beszélõkkel szemben, így célszerû
megismerni a köznyelvi normát..."
Ezzel kapcsolatban nem veszed figyelembe, vagy nem tudsz arról, hogy az előítéletek bencsak köznyelv versus rétegnyev viszonylatban léteznek, hanem vannak a dialektust felértékelő előítéletek is. Itt például számtalanszor olvashattuk, hogy igazán magyarul már csak Erdélyben, vagy a Tiszántúlon (ezek a legrátartibb helyek) beszélnek, és ugyanezek a megnyilvánulások erősen leértékelik a köznyelvet.
Írod "Ádám véleményéhez,
aki viszont a média nyelvében mégiscsak a köznyelvi
normát szeretné tükröztetni" - most nem néztem utána, de úgy emlékszem (és mindenképpen úgy akartam írni), hogy ez a kozfeladatú megszólalókra vonatkozik (bemondók). A színész, a riportsalany, a meteorológus vagy az ú.n. tévés személyiség természetesen beszéljen a maga nyelvváltozatáában (persze az érthetőség határain belül). Ha a bemondó beszéde nem semleges, az sérti az esélyegyenlőséget.
Az utolsó, hosszú kérdéseddel kapcsolatban az a véleményem, hogy az egyetmi hallgatók nyelvhasználatát nem kell tudatosan befolyásolni (kivéve a tanárszakosokat, módszertan órán). A tanár teljes személyisége minta, ebbe beletartozik a beszéde is (de az öltözködése, mozgása, politikaii attitüdje stb.) Ami ellen tiltakozol, az nem arról szól, hogy megismerik-e a hallgatók a köznyelvet, hanem arról, hogy ne diszkriminálják semmilyen szinten azt, aki nem használja a köznyelvet. Ez, ugye, messze nem ugyanaz.
Kedves Oszi!
Azt hiszem, ez túl nyakatekert gondolkodás. Ezen az alapon a jog is jogtalan, és a kirekestés elleni tiltakozás is kirekesztő. Ez merő szofisztika.
Amúgy a suksükölés helytelenítésének helytelenítése nyelvpolitikai álláspont, és hogy az tudomány-e, azt nem tudom.
Kis Ádám
» Nyelvész vagy nyelvmûvelõ ( ) dolga nem
az, hogy közölje, hogy ez helyes vagy amaz
» helytelen, ( ) hanem az, hogy megfigyelje milyen nyelvi formáknak
milyen tulajdonságai
» vannak, és ha valaki ezt megkérdezi tõle, akkor
elmondja neki ( )
Ez nem ugyanazt jelenti-e, hogy elmondjuk: a palóc, a szögedi,
a székely nyelv semmivel sem értéktelenebb vagy alábbvaló,
mint a budapesti, ám sok ember elõítéletekkel viseltetik
a dialektust beszélõkkel szemben, így célszerû
megismerni a köznyelvi normát, ami sajnos néha nagyon nehéz,
néha majdnem lehetetlen. Ez a helyzet igazságtalan, ezért
küzdeni kell az elõítéletek ellen, de kétséges,
hogy azok teljesen eltüntethetõk-e. Vannak bíztató
példák: az angolszász országokban ma már
dialektussal vagy akcentussal beszélõ bemondókat is alkalmaznak
a televíziók, ami nálunk még elképzelhetetlen.
De az angolszász országokban is igaz az, hogy a munkaadó
az alkalmazottakat a beszédük alapján is megítéli,
vagy például egy elõkelõ amerikai társaságban
is mindenki fölfigyel arra, ha valaki cockney munkásangolt beszél.
» Biztos az elõbbi a nehezebb, de valójában nem
kérdés, hogy csak az a járható út.
Ha így gondolod, akkor mit szólsz Ádám véleményéhez,
aki viszont a média nyelvében mégiscsak a köznyelvi
normát szeretné tükröztetni, és országos
adókban ha jól értettem nem adna helyt dialektusoknak?
De miért olyan biztos, hogy az elõbbi járható út? Ebben a kérdésben dönteni éppúgy
nem nyelvészeti, hanem morális illetve politikai kérdés,
mint a nyelv helyességében vagy helytelenségében.
Nyelvészeti érveket nem lehet felhozni arra, hogy a társadalom
nyelvvel kapcsolatos attitûdjei kiiktathatók. A szociálpszichológia,
a szociolingvisztika tanulságai épp ellenkezõleg azt sugallják,
hogy az elõítéletesség alapvetõ emberi tulajdonság,
a fölszámolásán munkálkodni éppúgy
szélmalomharc, mint a nyelv változásának megakadályozásán.
Az embereket mindig is meg fogják ítélni az alapján,
ahogy beszélnek. Ezt viszont lehet és kell is tudatosítani
az iskolában, és egy lehetséges módja a hátrányos
nyelvi helyzetbõl indulók segítésének, ha
fölmutatjuk nekik a széles körben elfogadott nyelvi norma nyelvtani
és kiejtési szabályait. Nem azért, mert az jobb
vagy szebb, hanem azért, mert valószínûleg amúgy
is kénytelenek lennének megtanulni, és akkor már
jobb, ha az iskola segít ebben. Lehet, és morális kötelesség
is harcolni a kirekesztés, így a nyelvi kirekesztés ellen
is, de vajon nem felelõtlenség-e a nyelvi jogaikra hivatkozva
fegyvertársainkká erõltetni a tanulókat is, akinek
ez késõbb hátrányára válhat?
Szándékosan fogalmaztam mindent kérdés formájában.
Szeretném, ha valaki meggyõzne az ellenkezõjérõl.
A záró gondolatodat nem tudtam követni. Megpróbálom akkor kifejteni.
Gyakorta elhangzik itt, hogy nem szabad helyteleníteni a suksükölést, mert stb.
Ezzel tehát helytelenítitek a stigmatizálást (a nyelvészet eredményeinek egy bizonyos módon való alkalmazását).
Ez azonban éppúgy valaminek az elítélése, mint ahogy a nyelvmüvelök elítélik magát a suksükölést.
Szerintem tehát a konzekvens tudományos, kívülálló álláspont az lenne, ha sem azt nem mondanátok, hogy a suksükölés helytelen, sem azt, hogy e suksükölés elítélése "helytelen" - csak azt, hogy ez is, az is létezik.
Kedves Oszi!
A norma természetesen bővíthető. Azonban valami szerves fejlődés elvárható, az ékezet nélküli írás egy kényszerhelyzetből alakult ki, és az megszűnt. Az angol billentyűzeten is lehet a magyar norma szerint írni, felvállalni a a legkisebb rosszat, például, hogy az ékezetes betűket nem ékezettel jelöljük, hanem más módon, például Prószéky-kódban.
Eegyébként senkinek nem lehet kifogása az ellen, hogy egy csoport egymás között milyen módon használja a nyelvet, az belügy. De miért kell azt általánosítani? Ha valakinek az a heppje, hogy a kontextusra bízza az olyan szavak értelmezését, mint az okor vagy korom, ám tegye.
A záró gondolatodat nem tudtam követni.
Tökéletesen igazad van abban, hogy a suksükölést egy nyelvész nem helyteleníti, és semmiképp nem stigmatizálja. Ez az alapvető különbség a nyelvész és egyfajta nyelvművelő réteg között.
Ezzel együtt, a nyelvésznek nem kell suksükölnie, és általában nem is szokta tenni, más részről nem lenne helyes, ha a mintát szolgáltató személyek (mint említettem, tévések, rádiósok stb.) suksükölnének. Őket még piszkálni is szabad, hiszen profik.
Amúgy én nem hiszem, hogy Gárdonyi népiesch szövegei normatívaknak lennének tekinthetők (mint ahogy Móricz áldialektusaival is van gond).
A nyelvművelés elleni kritikák elsősorban a regionális normák jogaiért szólalnak fel, ez a szöveg pedig normán kívüli. ???
Miért csak a palóc nyelvjárás lehet regionális norma, az angol nyelvi környezetben élö - szóválasztásában és mondatszerkesztésében az angol által befolyásolt, angol billentyüzettel rendelkezö - magyar szóbeli és írásbeli megnyilvánulás pedig nem?
Létszámban vannak legalább annyian, mint a palócok; összejárnak, használják egymás közt ezt a kicsit angolosított magyart stb.
Milyen alapon lehet tehát több joggal "normán kívülinek" minösíteni ezt a szöveget, mint pl. Gárdonyi Géza Kátsa c. könyvének teljes szövegét?
Aztán azon gondolkodtam még, hogy ha következetesen végigvinnénk (...végigvinnétek...) azt a gondolatmanetet, hogy a tudós dolga csak a megfigyelés, leírás, nem pedig a beavatkozás, akkor nem csak a suksükölést nem lenne szabad helyteleníteni egy nyelvésznek, de ennek a stigmatizálását sem.
Csupán leírni, hogy ez a nyelvi jelenség így és így alakult ki, dialektális és szociolektális elterjedése ez és ez, stigmatizálásra használják így és így. Pont.
A sok visszavágás után hadd fogalmazzam meg a véleményem a nyelvművelésről pozitív módon (azaz nem tagadás formájában).
Véleményem szerint a nyelvművelés jogos kritikája - rumci hozzászólását általánosítva - nem annak létére, hanem módszerére vonatkozik. Valami miatt Magyarországon (persze nemcsak itt, sőt, nem is szélsőségesen) ez a javítgató, megbélyegző, tiltó formája terjedt el. Ez nem feltétlenül a hivatalos nyelvművelők hibája. Most írtam egy recenziót egy kötetről, amelyben legnevesebb nyelvművelőink ráadióelőadásai vannak. Ezek többségükben pontosan megfelelnek Lőrincze hagyatékának. A baj ott van, hogy egy helytelen köztudatot erősítenek. Ezért száműznék a nyelvművelő irodalomból minden tiltást, értékelést.
A nyelvművelésnek két módját vélem eredményesnek és demokratikusnak, az ismeretterjesztést (Nádasdy módjára) és a példaadást.
A példaadás elve sajátos, ellentmodásnak tűnő megszorítást tesz szükségessé: mindazok nyelvhasználatát, akik nyilvánosan teszik ezt (tévé és rádiószereplők, rendezvények bemondói, újságírók, kiadói szerkesztők - főképp a napilapoknál) valamiképpen normalizálni kell. Általában az várható el, hogy nyelvhasználatuk azoknak a nyelvhasználatához igazodjék, akik előtt szerepelnek. Így például én nem tartanám hibának, ha a szegedi regionális tévében ö-znek. De ne lovagoljunk állandóan a kiejtésen. Szerintem a magyar nyelvleírás még nem jutott el arra a szintre, hogy biztosak lehessünk a szabályok normativitásában. Olyan legendákkal találkozunk, mint a suk-sük, a nákolás, amelyeket a nyelvművelők rossznak mondanak, de nem tudják megmagyarázni, miért. Ugyanígy, nem tudunk eleget a szókölcsönzés mechanizmusáról: miért van az, hogy az egyik szónak pillanatok alatt születik magyar megfelelője, másik esetében pedig megmarad az idegen szó, minden magyarítási próbálkozás ellenére.
Ami az ars poetikámat illeti, nem önelégültségből mondom, de én a nyelvművelésről nem beszélni szeretek, hanem csinálni. Igaz, engem elsősorban a terminológia érdekel.
Még annyit hozzá, hogy meg kell próbálni ezt a kérdést is tárgyilagosan, érzelemmentesen vizsgálni, és a dolgokat a helyükre tenni. Nézetem szerint tehát
- a nyelvművelés nem tudomány, de ettől még szükséges
- a nyelvművelés legyen felvilágosító, és elsősorban példát mutasson, de az előíró-korholó nyelvművelés inkább káros
- a nyelvtudomány sok vonatkozásban adósa a nyelvművelésnek.
Kedves Béla!
Igazad van abban, hogy nem helyes, ha a terminológiaalkotásban csak a szakemberek véleménye számít. Az általam ismert két nagy nyelvtervezési munkában (amelyről véleményem szerint a kérdésben nyilatkozók nem tudnak) részt vettek nyelvészek is. Az egyik a kémiai helyesírás szabályozása, ebben Fábián Pál vett részt, a másik az Adatfeldolgozás fogalmairól szóló műszaki irányelv, ebben Ladó János és Seregy Lajos (no meg szerény személyem, de nem nyelvészként). Ugyancsak hatalmas nyelvtervezési munka volt a Microsoft alkalmazások honosítása, melyben ugyancsak vett részt nyelvész, egyet ismerek is közülük, de nem áll jogomban megnevezni. Ezek után tulajdonképpen mindegy, hogy mit spekulálnak erről egyes elméleti nyelvészek.
Más részről, bár Molnos Angéla tényleg pszichológiaprocesszor, nyelvújító munkássága mégis dillettáns és hályogkovácshoz illő. Nézd csak meg (http://fox.unideb.hu/~keresofi/)! Tehát a következtetésed nem marad egy rendszeren belül: Kis Tamás nem a nyelvészkedő szakembereken, hanem egy szélsőséges purista rögeszméjén gúnyolódik (megtette ezt Kosztolányi is elégszer).
Az az idézet, melyet kifogásolsz, a Microsoft Press szótárának előszavában van, és így hangzik (nem kell sem fel- sem leellenőrizned, hajjaj, de örülnének ennek a terjengésnek a puristák!):
„A szótárban érvényesítettük azt a terminológiai elvet, hogy minden fogalmat megkísérlünk magyarul elbnevezni. Más részről viszont nem vállalkoztunk arra, hogy a kivételeknél mi legyünk a nyelvújítók. Nézetünk szerint egy-egy magyar szakszó elterjedését a jelentett dolog használata biztosítja, és nem egy – akár értelmező szótárban megfogalmazott – előírás. A címszavak között akkor hagytunk meg idegen szót, ha a mai gyakorlat ezt használja, vagy azért, mert lehetetlen magyarítani, pl. a márkanevek esetében, vagy azért, mert a nyelv, nem tudni, milyen okból, nem fogadta el a magyarításokat. Például nem használtuk az internet helyett a világhálót, és nem kerestünk magyar(abb) változattot a szoftver és a hardver, a bit és a bájt helyett.”
Bizonyára jogos a bírálatod, te tudod. Ezeket a mondatokat én írtam, és a megállapításaim mögött tapasztalatok vannak, nem spekuláció. Továbbra is vállalom őket. Igaz, nekem az az öregkori rögeszmém, hogy a nyelv vonatkozásában minden voluntarizmus hamar nevetségessé válik.
Amit a helyi normákkal kapcsolatban írsz, nagyon meggondolatlan, felületes. Te Szegeden élsz, de dunántúli vagy. Vajon ejted-e a hosszú magánhangzókat mindenütt? És ha nem., mit szólnál hozzá, ha ezért piszkálnának? Vagy nemcsak az ö-zés lenne ellenjavalt, hanem az ë-zés is, hiszen ez sincs benne az irodalmi normában.
Kedves Yogi!
Írod: „Csakhogy aki a nyelvet, a saját anyanyelvét kutatja, nem vonatkoztathat el annak szépségétől.” Ki állítja ezt? A szépség nem tudományos kategória, és a nyelvész nem költő. Az ilyen fellengzős közhelyekkel nincs mit kezdeni, amikor a tudományról beszélünk.
A nyelv célja valóban a kommunikáció, és erre a nyelv kellően fel van készülve. Amikor a nyelvet a gazdaságossága szempontjából vizsgáljuk, óriási tömegű felesleget, redundanciát találunk. Ráadásul kettőn áll a vásár. Nemcsak a beszélőn, hanem a hallgatón is. A beszélő megfeszülhet, ha nem a hallgató gondolatvilágának megfelelően fogalmaz. Ha nehezen tudsz dekódolni egy közlést, mielőtt elítélned azt, körül kellene nézni a magad portáján is. (Erre példának hozom fel: érzésem szerint Te nem vitatkozol velem, mert nem a tudományosságról és a relatív objektivitásról írsz, hanem a nyelvművelést apologizálod. Holott én nem szidtam a nyelvművelést, csak annyit mondtam, hogy nem tudományos tevékenység, és nem a nyelvről szól [hanem a nyelv használatáról, ez általánosan elfogadott dolog].)
Vegyük a példádat, amely rossz, nem azért, mintha az a szöveg jó lenne, hanem azért, mert ez nem nyelvművelői értelemben rossz szöveg, hanem nincs magyarul. Az ékezet nélküli írás sem nyelvművelői kérdés, mert egy-két, az internetbe beleszédült emberen kívül még nem hallottam, hogy valaki magyarnak minősített volna egy szöveget, amelyben nincsenek ékezetek. A második mondatból arra lehet következtetni, hogy nem magyar anyanyelvű, aki írta. A nyelvművelés elleni kritikák elsősorban a regionális normák jogaiért szólalnak fel, ez a szöveg pedig normán kívüli. Ha a dobostortáról akarsz kritikát írni, ne tökfőzeléket egyél. Tehát, ez a szöveg nem helytelen, hanem hibás, ezért kritkája nem a nyelvművelés feladata.
Ami a második idézetetedet és harmadik illeti, az illetéktelenség gyanúja merül fel bennem. Szerintem azok a szövegek nem hibásak, hanem eltérnek a te ízlésedőt. De gustibus pedig…
A következtetésed semmire nem vezet. Semmit nem ad hozzá a tudományosság kérdéséhez. Én sem tartom célszerűnek versenyeztetni Gomboczot és Bárczit, de azért hadd mondjam meg, Bárczinak a következő mondása: „Jóval nehezebb a helyzet a magyar nyelv esetében [szemben a franciával]: Nincs olyan nyelvjárás, amelyet mintának vehetnénk, nincs társadalmi osztály, sem olyan társadalmi réteg, melynek nyelvhasználatát követendő példának ajánlhatnók.” …: „Szinte mesterségesen kell megteremtenünk azokat az elveket, amelyek alapján, ezt a védekező harcot vívjuk, s keresni a sikerre vezető eljárásokat.” ambivalens érzelmeket vált ki bennem. Az első részével egyetértek, a második része félelemmel tölt el.
Abban igazad van abban, hogy van nyelvész, aki szereti a nyelvet. De amikor éppen nem kutatja, hanem szereti, akkor éppen nem nyelvész.
Kedves Béla!
A kertész tudományáról írt elmélkedésed rokonszenves, hiszen a kétkezi munka mindenképpen tiszteletre méltó. Azonban ha terminológia, hát termininológia. A kertész legfeljebb csak idézőjelben lehet tudós, mert a tudomány ugyan nem abszolút minőség, de jól meghatározott ága az emberi foglalatosságnak. Azt hiszem, valahol itt rejlik ennek a vitának egy jelentős kulcsa: a nyelvművelőt önmaga minőségében kell megítélni, tehát, hogy ő jó nyelvművelő vagy nem, de a nyelvművelés nem tudomány. S mielőtt azt mondanád, hogy ez nyilvánvaló, gondold el, hogy az átlagmagyarnak ki jut az eszébe, ha ezt hallja: nyelvtudós. A magam részéről meg vagyok győződve, hogy egy nyelvművelő neve. Aki még lehet tudós is, de azt a nyelvművelés mellett.
Sajnálatosnak tartom, hogy azt az analógiát, ami a vadalma és a nyelv között eszedbe jutott, nem gondoltad végig. Érdekes lenne, ha pontosan értelmeznéd: értsük úgy, hogy a nyelv, csak úgy magában vadalmafa, a „művelt” nyelv pedig a bőtermő, szelid? Ne haragudj, de ez egy irodalmias marhaság.
Amit az antinyelvművelők és a nyelvművelők viszonyáról írsz, az sok részében jogos, csak egyet hagysz figyelmen kívül: az antinyelvművelő amúgy mással foglalkozik, és mellesleg mond ezt-azt. Mekkora közösségnek szól ez az ez és ez az az?
Szeretném egy olyan dologra felhívni a figyelmed, ami lehet, hogy csak nekem tűnik etikainak: ezen a fórumon csak két ember vállalja magát a saját nevével, a másik Te vagy. Emiatt nem ítélhetlek el azért, mert név szerint emlegetsz, kissé inszinuáló hangon embereket, de ha Te is becenévvel szerepelnél, így csak annyit mondok: névvel méltatni valakit, az rendjén való. De névvel elítélni, egy ilyen névtelen helyen, ahol mindenki mindenfélét mondhat anélkül, hogy ez a személyéhez kapcsolható volna, illetlenség.
Ami Lanstyák (az egyetlen „pozitív” név) idézetét illeti, szerintem a mai nyelvművelők egy részének nagy vétke, hogy inkább azoknak a kegyeit keresik, akiket ő „önkéntes nyelvművelőknek mond” . Ugyanakkor igenis vannak ellenpéldák, példdául a korábiakban sokat hivatkozott Nádasdy Ádám.
Tetszik az a megközelítést, ahogy a helytelent definiálod, magam is hasonlóan tenném. A kétszeri kérdésem egyébiránt nem költői volt, csak további együttgondolkodásra akart (ezek szerint sikerrel) serkenteni.
Ismét kérdezek: ha a helytelent ’kommunikációs akadály’ értelemben használjuk, akkor gyakorlatilag minden helyes, amit a korábbi nyelvművelés helytelenített. Hiszen semminemű kommunikációs akadályt nem jelent a suksükölés, a nákolás, a nem-e szórend stb. Ezek a stigmatizációk ugyanis alapvetően nem szólnak másról, mint elfojtott politikai kirekesztésről.
A Van-e szükség nyelvművelésre? kérdéssel nekem az a bajom, hogy nem tudom, mit jelent a szükség ebben a mondatban, és hogy mit jelent a nyelvművelés. E két definíció nélkül nem tudnék válaszolni rá.
Kedves Szegedi Béla!
„Mi egyszerűbb: megváltoztatni a társadalom gondolkodását, vagy arra bíztatni a szögedieket, hogy a munkahelyi fölvételi beszélgetésen inkább ne ö-zzenek?”
A kérdés lényegében ekvivalens azzal: Mi egyszerűbb: megváltoztatni a társadalom gondolkozását, vagy arra biztatni a cigányokat, hogy tartsák magukat másodrendű állampolgároknak a bőrük színe miatt?
Biztos az előbbi a nehezebb, de valójában nem kérdés, hogy csak az a járható út. (Hogy is van a széles úttal és a keskeny úttal?)
Azt hiszem, a nyelvművelő-antinyelvművelő dichotómia a múlté, én legalábbis nem forszíroznám. Mert Nádasdy antinyelvművelő-e, mert azt mondja, nem rovarirtóval közlekedjünk a szavak erdejében? Ugyanakkor ő írja a ma legnagyobb hatású és egyik legizgalmasabb nyelvművelő rovatot, a Magyar Narancsét, kiejtési szótárat készít, tehát egyértelműen nyelvművelő. Vagy Kis Ádám is határozottan kiáll a nyelvművelés hülyeségeivel szemben, ugyanakkor a SZAK Kiadó élén igen sokat tesz az informatikai szaknyelv színvonaláért. Csúnya és szégyentelen dolog a fentiek után magamat sorolni, de biztos vannak, akik engem az itteni megnyilvánulásaim alapján antinyelvművelőnek tartanak, de lehetek-e antinyelvművelő egy helyesírási szótárral a hátam mögött és egy másikkal az orrom előtt?
Szerintem a tág értelemben vett nyelvművelés jelenleg egy paradigmaváltás közepén áll, és valójában az egész vita erről szól. E paradigmaváltás hasonlatos a Pintér- és Lőrincze-féle paradigma különbségéhez. Lőrincze tudta, hogy a nyelvművelőnek az a dolga, hogy segítsen, és nem az, hogy dirigáljon. Ezt mintha néhányan kezdték volna elfelejteni, ráadásul egy egyszólamú korból átléptünk egy többszólamú korba, ezért megszólaltak azok, akik szükségét látják a nyelvművelői tevékenység és a nyelvészet mai állása összehangolásának.
Nyelvész vagy nyelvművelő (ez itt megengedő és nem kizáró vagy volt) dolga nem az, hogy közölje, hogy ez helyes vagy amaz helytelen, mert ekkor nem csinál mást, mint kényszerűen megalapozatlanul megbélyegez valamit, hanem az, hogy megfigyelje milyen nyelvi formáknak milyen tulajdonságai vannak, és ha valaki ezt megkérdezi tőle, akkor elmondja neki, hogy például a szíveskedjék igealak választékosabb, udvariasabb, enyhén archaikus, míg a szíveskedjen köznyelvibb, természetesebb, kevésbé udvarias. Ezek után a kérdező majd könnyebben el tudja dönteni, hogy az adott beszédszituációban melyik formával kíván élni. Az egybites nyelvművelők azonban nem jutnak el a fenti skálákhoz, hanem megragadnak ott, hogy helyes/helytelen = jó/rossz. Aminek viszont nincs semmi értelme.
Az előbbi hozzászólásra nem volt túl sok időm, úgyhogy most még hozzátenném, ami még motoszkált a fejemben:
Ha az antinyelvművelők a mostani hévvel folytatják a “propagandamunkát” előbb-utóbb ugyanolyan torz gondolkodásmód csíráit hinthetik el a társadalomban, mint amit a nyelvművelés eredményezett. E paradigma szerint például (lsd. pl. É. Kiss Katalin, A magyar nyelv az informatika korában c. kötet) a szaktudományok terminológiájának magyarítására leginkább az illető szakma képviselői hivatottak, és ebbe a nyelvészeknek nem sok beleszólása lehet. Kis Tamás honlapján (dragon.klte.hu/~tkis) ugyanakkor a pszichológiai szaknyelv magyarosítását szorgalmazó Molnos Angéla (kétségkívül a magyar nyelv iránti érzelemtől fűtött) lapja a “dilettáns nyelvészkedő hályogkovácsok” hivatkozás alá kerül. Nemcsak következetlen, de cinikus is az a magatartás, hogy a szaknyelvek magyarításának ügyét a szakmabeliek körébe utaljuk, utána pedig gúnyolódunk rajtuk mint érzelgős amatőrökön. Ha ez válik általánossá, akkor az antinyelvművelő paradigmától megérintett kutatók, újságírók, könyvkiadók, közszereplők vagy politikusok – átesvén a ló másik oldalára – nyelvi kérdésekben már semmifajta döntést, változtatást vagy magyarítást, pláne érzelmi véleménynyilvánítást (!) nem mernek fölvállalni, nehogy a magyaroskodó kuruzsló bélyegét üssék rájuk. Vagy épp a büszkén fölvállalt trendi antimagyarító dogmatika jegyében alkotnak – és így születnek az olyan írások, melyekben a lineáris térszemlélet teleologikus távlatot kap, és az analógiásstratégiaaxiómájamikro- és makrokozmoszimmanenskongruenciája – ahogy például Rácz István debreceni irodalomkutató fogalmaz rém modern dolgozatában; és így születnek az olyan szakkönyvek és tudományos dolgozatok, melyek előszavában a szerzők, fordítók sietnek leszögezni, hogy a magyarban még nem meghonosodott szakkifejezéseket meghagyták idegen alakjukban, hiszen “ők nem jogosultak azok lefordítására”, a magyar kifejezéseket “majd a nyelvszokás fogja kialakítani”. Na de hogyan, ha a szakműhelyek sem tesznek rá javaslatot, adnak tippeket arra, hogy miből válasszunk, hogy hogyan mondjuk magyarul? Egy ilyen mondat egyébként egy számítástechnikai szakkönyv előszavában fordult elő, de sajnos nem tudom felidézni, hogy hol. Nem lehet, hogy éppen a SZAK Kiadó Microsoft Press szótárában? Remélem, nem keverlek kabátlopási ügybe, sajnos nem tudom leellenőrizni, mert itthon nincs belőle példányom… ;)
Milyen nyelvi "normáról" beszélhetünk majd akkor, ha a közoktatásban sikert arat és elterjed az a fölfogás, hogy nyelvileg minden nyelvváltozat ugyanolyan értékű és rangú, és a pedagógusok ebből csak annyit fognak majd föl, hogy az ö-ző dialektusban beszélő gyerekeknek sem kell elhagyniuk beszédmódjukat? Nyelvészetileg ez kétségkívül így van, de a társadalomban minden bizonnyal nem ennyire demokratikus a helyzet. Mi egyszerűbb: megváltoztatni a társadalom gondolkodását, vagy arra bíztatni a szögedieket, hogy a munkahelyi fölvételi beszélgetésen inkább ne ö-zzenek? Mint ahogy nem is ö-znek, hiszen minden a nyelvi jogaikért aggódó nyelvészeti vélekedéssel ellentétben a többségük a mikrokörnyezetéből kilépve elég jól le tudja vetkezni otthoni tájszólását.
Még egyszer hangsúlyozom: én magam is antinyelvműveléssel bőszítem a hallgatóimat, akik közül egyébként többen is ö-ző nyelvjárást örököltek. De néha a saját érveimet is gyengének érzem, és bátorítom őket a vitára.
Először azt gondoltam, nyitok egy új rovatot a kérdésnek, de látom, hogy az elmúlt napban ez vált a fő témává.
Természetesen egyetértünk abban, hogy a leíró nyelvészet – a tudomány - számára nem létezik helyes és helytelen, szép és csúnya. Csakhogy aki a nyelvet, a saját anyanyelvét kutatja, nem vonatkoztathat el annak szépségétől. Másképpen: az igazi nyelvész kicsit költő is.
Mi hát a helyes? A nyelv célja ugye a kommunikáció; a gondolatok és érzések átadása. Ehhez szükséges, hogy a fogadó fél számára ugyanaz legyen a közlés értelme, mint az átadónak, vagyis ne legyen félreértés közöttük. A baj az, hogy ilyen mégis előfordul. Ha pedig egyáltalán nem tudom dekódolni a gondolatot (ez azért igen ritka) vagy hosszú ideig kell gondolkodnom, mire sikerül, akkor valami hiba volt az átadás folyamatában. Ha töröm a fejem a közlés értelmén, megszakad a gondolat folyamatossága, kizökkenek a rendszerből és mire visszatalálok, lehet, hogy lemaradok valamiről. Itt egy példa az Indexről; több sebből vérzik. Tekintsünk el most a helyesírási hibáktól és a félregépeléstől. Az ékezetek hiánya már nagyban nehezíti az értelmezést, sőt néhány helyen bizonytalanná is teszi (meg-még).
„En londonban elek ahol gyonyoru gem eldegel a munkahelyem melleti parkban es nem lattam egyet az ablakbol is ami a haz mogotti parkban sutkerezett. Teljesen joszantabol senki nem kenyszeritette. Ha en lefotozom ezt a madarat nemcsak mint madar hanem mondjuk megvan az a plusz is akepben akkor miert nem termeszetfoto??? … Ugy tunik hogy egy madarfoto akkor termeszetfoto ha cserkeszve meg etetve meg mittomen mi van meg a kep keszitese mogott. … minnel inkabb jobb egy foto minnel tobb technikai hatter es "szenvedes" aran jott letre. … Mi a muveszi ertek teljesen szubjektiv szamomra az amitol katarzis elmenyem van.”
Ezeket a hozzászólásokat többször és lassan kell olvasni, hogy körülbelül megértsem. Abból, hogy hiba nélkül megértem Kosztolányit, feltételezem, hogy a hiba nem bennem, a „dekóderben” van. Ezek a közlések bizony nem minden esetben érték el céljukat, a gondolat átadását. Ez a helytelen.
Szedjünk elő szépirodalmat? Hát tessék:
„Kuku Benkó tizedik kiadását kapja itt az olvasó. Egy kötetre valót a róla elismerő bírálatokból is össze lehetne szedni. De ugyancsak eme teljes műnek és részleteinek első megjelenéséről is külön, jellemző történetet lehetne közreadni.
Engem, a szerzőt, annak idején Kuku Benkó-nak az első kiadása a következő fölkiáltásra ragadtatott:
-Hát én ezentúl, ha még alkotok valamit, csakis barátaimnak lebeszélésére fogom tenni!
Ez nem puszta elméskedés. Engem erről a Kuku Benkóról minden barátom, jóakaróm, ismerősöm lebeszélt. Már ott kezdődött ez, amikor még csak tervbe vettem Kuku Benkó megírását.”
Természetesen az eredeti címet megváltoztattam, hogy ne befolyásoljon a szerző kiléte (már ha nem jöttök rá).
Az első, ami megakasztja a folyamatos olvasást, a „random” névelőhasználat. Mind a négy esetben „a könyv címe” értelemben szerepel a név, névelő mégis csak egy előtt van. Függetlenül attól, hogy melyik forma szabályos, azokat fölváltva használni zavaró, az olvasóban a bizonytalanság érzetét kelti, újraolvasásra késztet szükségtelenül (hiszen nem atomfizikáról van szó), ami megakasztja a gondolatmenetet, ráadásul elhinti a bizalmatlanság magját az íróval szemben, egyszóval helytelen. Vagy vehetjük a „róla elismerő bírálatok” fordulatot, ahol egy szó hiánya (elismerően szóló) zökkenti ki az olvasót. Érthető, de nem azonnal, vagyis megint csak helytelen.
Mutatok egy másik irodalmi példát is:
„Drahosch egy időig kerülte a tekintetét, Hápapa ezalatt oldott, Drahosch fölvetette a fejét, a haja hátracsapódott, mint egy ustor, kedves Deske, így, nem is tudom, most is mondjak, maga egy szívrabló, komolyan nézett rá, s ez őt, K.-t bizakodással töltötte el, az a hangsúlyos szétválása szónak és tettnek, ez a törés, töröttség avval bíztatta, hogy jön valami, félénken még arra is gondolt, hogy ez már az, valami, ami rögzítené az elmúlt éjszakát, az elmúlt éjszaka eredményeit, hogy ne lehessen meg nem történtté tenni, hogy ne lehessen letagadni a csillagot az égről, Korom mondja, hogy ő a hétfői Sport-újságtól nyugoszik meg”
Ezt nem is próbálom kommentálni, magáért beszél.
Ez tehát a helytelen szerintem. És akkor most tegyük fel a kérdést:
Van-e szükség nyelvművelésre?
Gondolom, nyilvánvaló, hogy az én válaszom határozott igen. Sajnos, nekem nem sikerült megtalálnom Gombocz levelét, de ráakadtam egy érdekes cikkre az említett könyvben.
„Gombocz Zoltánnal beszélgettünk erről. Ő – legnagyobb alkotó nyelvészünk – nem vesz részt mozgalmunkban. De egyáltalán nem helyteleníti. Örvendetesnek tartja, hogy az írók – amint mondja -, az egyedül illetékesek véglegeznek néhány kérdést, a szépség és a jó hangzás nevében.” Ez nem pontosan ugyanaz, amit Kis Ádám említett. Egyébként meg Bárczi nyelvművelő dolgozatokat is írt; akkor most el kéne döntenünk, melyikük volt nagyobb? Ne a tekintély győzzön a vitában.
Kosztolányi pedig, ha már szóba került, azt írja:
„Ne bántsuk a dilettáns nyelvészeket. Azt hiszem, éppen az a bajunk, hogy kevés dilettáns nyelvészünk van. Egy idő óta erősen megcsappant azok száma, akik kedvtelésből foglalkoznak a filológiával.”
A csillagász példájára Testaccio Rabja hamarabb válaszolt, én csak annyit fűzök hozzá, hogy akad asztronómus, aki szereti a csillagokat, odavan értük. Azt hiszem, ez az igazi csillagász, hogy úgy mondjam, művésze tudományának. Nyelvészből is van ilyen. Én szeretném, ha minél több lenne.
(Na mégegyszer, talán Explorerből jobban sikerül:)
Kedves Ádám,
a kertész tisztában van azzal, hogy mit tehet a növényeivel és mit nem, valamint, hogy mit kell tennie, hogy az általa kívánt minőségű és mennyiségű terméshez jusson. Ebben az értelemben a kertész is "tudós", hiszen nem pusztán esetleges, vagy szubjektív, esztétikai elvek alapján végzi a munkáját, hanem mint szakértő.
Az antinyelvművelőknek immmáron dogmatikus érve lett az, hogy a nyelvész nem ítélkezhet a nyelvről, és ebből következően nem is foglalkozhat annak befolyásolásával. Ez az implikáció azonban sántít. A kertész sem tartja a vadalmafát rosszabb, csúnyább, károsabb stb. növénynek, mint egy nemesített almafát, azt viszont senki sem vitatja, hogy az almát fogyasztó ember, az emberi társadalom igényeit tekintve a nemesített almafa hasznosabb.
Persze ahogy a természet művelésében, úgy a nyelv művelésében is hajlamosak vagyunk túlzásokba esni. Ahogy az én iskolás környezetismeret tankönyveim még "káros" és "hasznos" állatokról szóltak (a károsakat természetesen utálni és pusztítani kellett), úgy a nyelvben is illett tudni, hogy mi helyes és mi helytelen. Utóbbi ma is elég mélyen gyökerezik a fejekben, ezért a "nyelvművelés" szemináriumomon én magam is provokatív antinyelvművelő vagyok (a hallgatóim nagy megrökönyödésére -- pedig ők nem is nyelvszakosok!), de azért van egy olyan érzésem, hogy a viták hevében az antinyelvművelő tábor is hajlamos túlzásokba esni.
Jó lenne árnyaltabban, kevésbé dogmatikusan és magabiztosan gondolkozni minderről. Jó lenne, ha az antinyelvművelők egymással is vitatkoznának néha. És jó lenne figyelembe venni azt a tényt, hogy a társadalom igényei nem feltétlenül esnek egybe a nyelvészet lassez fair elveivel. Hajdú Péter például büszke arra, hogy a magyar szakos felsőoktatásban kötelező és megkerülhetetlen uralisztika tankönyvét nem lehet idegen szavak szótára nélkül olvasni (ÉS 41/21). Tolcsvay Nagy Gábor a határon túli magyar nyelvváltozatok kodifikálásáról vitatkozva fölteszi a kérdést Deme Lászlónak, hogy ő megbüntetné-e a csángó iskolást, ha az, a kiejtését követve, egybeírja a névelőt a névszóval? (Lsd. Kontra--Saly "Nyelvmentés vagy nyelvárulás?" kötetében.) Ez a kérdés olyan szélsőséges álláspontra utal, ami még a helyesírást tekintve sem tart igényt szabályozott és egységes normára. Ezzel szemben az előzőekkel "egy oldalon álló" Lanstyák István azt írja, hogy "nem tartanám szerencsésnek, ha a nyelvészek végképp lemondanának a nyelvművelésről, s így az teljes mértékben a kellő nyelvészeti műveltséget nélkülöző >>"önkéntes nyelvművelők<< prédájává válna" (ISZ 41/3–4 és 5-7) -- ami azt mutatja, hogy az antinyelvművelő oldalon sem lehet egységes álláspontról beszélni.
(Meg persze az is jó lenne, ha a nyelvművelő oldal hangnemét és vitastílusát kritizáló Sándor Klára sem utalna kajánul Deme László Sztálinra hivatkozó ötvenes évekbeli cikkére... Persze ez már OFF volt, elnézést is kérek érte...)