Nagyobb lánykám ovis, picurka rohamléptekben fejlődik, minden rendben van velünk. Édes tündérek mind a ketten, most is a szomszéd szobában játszaak együtt. Az ovit ugyan kicsit szelidíteni kellett, de kb. túl vagyunk rajta. Vegyes csoport, a legkisebbek és a legnagyobbak vannak együtt, én nem értem még most sem miért jó, de biztosan... :I Ami most nagyon foglalkoztat, az a gúnyolódás. Egy hallássérült kisfiút pécéztek ki a nagyok, és persze a kicsik is eltanulták tőlük. A kissrác anyukája mondta, hogy most csak azért adta oviba, mert iskola előtt kötelező, a kisfiún semmi nem látszik, jól kommunikál, csak hát hallókészüléke van. Amit én hallok róla, hogy Xxx nem gyerek, hanem sárkány/farkas. Azt játszották ma, hogy szaladtak Xxx elől. Csimpi-csampinak nevezik. Valaki azt mondta, hogy ennek a kisfiúnak még szerencséje van, mert legalább játszanak vele. Én borzongok ettől. A kicsit nem is tudják, hogy ez milyen rossz lehet annak a kisfiúnak. Nekik ez szimpla játék. Ha én elmagyarázom itthon, hogy milyen rossz ez a kisfiúnak, akkor M. már tudja, hogy az, amit a többség csinál, rossz dolog. Akkor vagy kiválik a társaságból és nem csinálja. Vagy mellé áll, és ő is lehetséges célpont lesz. Vagy tovább csúfolja, de úgy, hogy már tudja, hogy rosszat tesz. Összesen annyit merek megengedni magamnak, hogy néha mondom, hogy ugye tudja, hogy Xxx igazi kisfiú. Olyankor néha ezt válaszolja: De nem iiis! Zavar. Nagyon zavar, mert most tényleg nem tudom, mit lehetne csinálni. Az az érzésem, hogy egy kortárs csoportban ez nem jött volna elő még, de az is lehet, hogy csak én szeretném tisztábbnak látni a 3 éveseket, mint amilyenek valójában.
A három éves gyerekeknek még nincsen a felnőttekéhez hasonló halál fogalmuk. Az majd csak úgy 6-8 éves kor között alakul ki.
Ilyenkor még nem érzik a halált visszafordíthatatlan folyamatnak.
Mivel ő nem ismerte Jancsi papát, ezért nem fog fájdalmat, szorongást kelteni benne az, ha elmondjátok neki, hogy Jancsi papa meghalt. Idős volt, és beteg és ez a dolgok rendeje. Erre ő biztos meg fogja kérdezni, hogy akkor ő is, és mama is, és papa is meghal-e majd. Ez teljesen természetes. Erre nyugodtan lehet válaszolni, hogy igen, de az annyira sokára lesz, hogy azt el se lehet képzelni, és addíg még százmillió szuper dolog fog velünk együtt történi. A gyerekek amúgy is a jelenben élnek, őket az érdekli, hogy most szeressék őket, most legyenek velük, figyeljenek oda rájuk a szüleik, a szeretteik. Ha ezt megkapják, nem fogja riasztani őket a távoli múltban bekövetkező halál, még három éves korban. Nyugodtan meséljetek neki tovább Jancsi papáról.
Tanácsot szeretnék kérni Tőled, ill. bárkitől, aki hasonló cipőben jár, mint én. A férjem édesapja már több, mint hat éve sajnos elhunyt. A nagyobbik fiam nemrég múlt 3 éves. Bár nem ismerte ezt a nagypapáját (logikus...), de fényképet már látott róla és amikor kérdezte, hogy ki van a képen, mindig megmondtuk neki, hogy ő a Jancsi papa. Ezzel meg is elégedett, sohasem kérdezte meg, hogy hol is van most a Jancsi papa. Eddig. De mi van, ha legközelebb megkérdezi? Halvány fogalmam sincs arról, hogy mit lehet mondani egy 3 éves gyereknek az elmúlásról anélkül, hogy hazudnék és megijeszteném. Mit tanácsolsz, mit mondjunk neki, ha szóba hozza?
Sok kitartást és erőt kívánok nektek. És még valami: a hátorok betartatásában, nagy feladat hárul az apákra. Lehet, hogy, ha esetleg rá tudnád venni, a férjedet, hogy ne felváltva, hanem cél irányosan menjetek Dávdhoz éjjel, hamarabb célt érnétek. Ez azt jelenti, hogy amikor meg kell (vagy úgy döntesz, hogy szeretnéd) megszoptatni őt, akkor értelemszerűen Te menj át hozzá. Azonban, ha azt akarod kommunikálni, hogy nincs szopi, alvás van, egyértelműbb ha az apa megy be. Így egyérteművé válik Dávid előtt is a dolog. Nem érdemes ordítani, apa úgy sem tud megszoptatni, de azért szeret. Most eldönthetem, hogy ezért érdemes-e éjjelenként felkelnem.
Rávilágítottál, hogy milyen következetlenek vagyunk, pedig megbeszéltük a férjemmel, hogy igyekszünk következetesek lenni a gyerekek(k)el, mert ezt fontosnak tartjuk. Sokat beszélgettünk a dologról, arra jutottunk, hogy megpróbáljuk Dávidot mindig elringatni, megszoptatni, a szobájában tartani, talán leszokna az éjjeli szopásról is. Próáltuk az elmúlt napokban is, csak sajnos túlságosan zombi vagyok ahhoz, hogy kb. óránként ébredjek éjjel, még akkor is ha felváltva megyünk át hozzá. De nem baj, veszek egy nagy levegőt, és megcsináljuk!
Azt hiszem, csak hangosan gondolkodtam, de ha van véleményed azt szívesen meghallgatom.
Remélem nemsokára javulásról számolhatok be! Köszi mégegyszer, hogy időt szakítottál rám, üdv. :Judit
Először is, hagy biztosítsalak maximális megértésemről, mint két gyerekes anyuka.
Ami a választ illeti: el kellene döntenetek, hogy Dáviddal, vagy Dávod nélkül szeretnétek tölteni az éjszakáitokat, és aztán e szerint a döntésetek szerint kel cselekednetek. Alapszabály, hogy a gyerekekek mindig a legkisebb ellenállás felé mennek, szóval, ha azt látja Dávid, hogy átveszitek éjszaka, ha sír, ha éhes, ha jelzi, stb., miért ne követelné ezt ki magának. Ha nem szeretnétek átvenni magatokhoz, akkor viszont ezt következetesen kell kommunikálni. Ez azt jelenti, hogy, ha még szeretnéd szoptatni éjjel, akkor tedd ezt meg az ő szobájába. De az sem tragédia, ha szép fokozatosan elkezded leszoktatni az éjszakai szopiról, ez is rajtad múlik. Nyilván Dávid tiltakozni fog minden elen, ami nem kedvére való. ezzel nincs is semmi baj, azonban neki sem tesz rosszat, ha megtapasztalja a határokat, a korlátokat, amiket Ti állítotok fel, Ti döntésetek, szükségleteitek szerint, természetesen figyelembe véve az ő szükségleteit is, de a döntésnek a Tiéteknk kell lennie, különben a gyerek elbizonytalanodik. Szerintem ez történt Dáviddal is, érezheti, hogy bizonytalankodtok afelől, hogy ő hol töltse az éjszakát, azért ébred fel gyakrabban, hogy csekkoljon Titeket, hogy úgy vannak-e a dolgok, ahogyan ő szeretné. De ez neki is fárasztó, meg persze Nektek is. Ezért kell hamarosan döntenetek, hogy hogyan tovább, az éjszakai szopival és az alvással. Az se baj, ha nem mindig az van, amit a gyerek kíván, de ezt határozottan kell képviselnetek, különben szorongani fog a gyerek, mert érzi a bizonytalanságot. Alvó babát, plüss macit is akkor fog majd választani magának ha szükségét érzi, mert belátja, hogy nincs más hátra, mint, hogy külön ágyba kell aludnia.
Egy számunkra nagyon fontos kérdéssel fordulok Önhöz. Van egy lassan 10 hónapos kisfiúnk. Körülbelül 3 hónapja költöztünk külföldre. Addig Dávid a saját ágyában aludt, a mi szobánkban. Persze sírós estéken átjött hozzánk, és minden reggel együtt lustiztunk pár órácskát a nagyágyban. Egyébként pedig elkezdte átaludni az éjszakákat, egyre hosszabb időket aludt egyben, és sose okozott problémát az esti letevés. Mondjuk nemmagától, hanem csakis cicitől aludt el.
A költözéssel Dávid sajá szobát kapott, mi pedig boldogan olvastunk esténként, hogy a többi dologról ne is beszéljek:), örültünk, hogy van saját hálószobánk újra.
De Dávid egyre "rosszabb" alvó lett. Este nem tudjuk simán letenni az ágyába egy óra szopás-cumizás után, van, hogy negyed óra múlva újra felébred. Mindig bemegyünk hozzá ha felsír, ringatjuk, megszoptatom, teljesen "ellöttyedve" visszateszem az ágyába, és negyed-egy óra múlva megint ébred. A mai este már rekord számba ment, aludt 10-2-ig, de előtte 3-szor altattuk el.Utána pedig áthozzuk a mi ágyunkba, mert már fáradtak vagyunk a további altatáshoz. Nálunk prímán alszik, csak én nem annyira, mert nagyon gyakran szopikál éjjel félálomban.
Nem tudom, mi lenne a megoldás, ezért is kérek segítséget. Nagyon szeretném megtanítani egyedül elaludni, de hogyan? Vigyük vissza az ágyát hozzánk? És mi lesz ha megint a saját szobájába visszük?
Dávidnak még nincs saját állatkája, valahogy nem kötődött semmilyen játékhoz, rongyhoz eddig. Próbálom rászoktatni egyre, odaveszem hozzánk a szopáshoz, de ő rendre eldobja (más állatkákat is). Pedig szerintem ez segíthetne, ha lenne kihez bújnia éjjel.
Nincs problémám a családi ágy fogalmával, a férjemnek sincs ellene kifogása, a magánéletünket megoldhatjuk máshogy, csak az az egy baj, hogy én ilyenkor alig alszom.
Alapvetően egyetértek Zelszivel. De a féloldalas telítődésnek az is lehet az oka, hogy a tejcsatornák nem egyformán működnek a két mellben. Lehet, hogy a "rosszabbik" mellben el vannak tömítődve a tejcsatornák, vagy egyszerűen nem működnek olyan jól, mint a jobban. Ezért azt javaslom, hogy amellett, hogy azért tegye mindíg a bal mellére is a babát a barátnőd, masszírozza sokat, próbálja fejegetni is, hátha sikerül kimasszíroznia, és helyre áll a tej termelődés. De, ha minden tanács és probálkozás ellenére sem javul a helyzet, azzal sincsen semmi baj, ha csak az egyik ciciből fog szopizni a Pici. Gondolj csak bele, van aki ikreket, sőt hármas ikreket is kitűnően szoptat. Ott is egy-egy gyereknek egy-egy cici jut.
Persze azért én drukkolok a barátnődnek, hogy helyre álljon a tejtermelődése.
Párommal együtt azzal a kérdéssel fordulunk Önhöz, hogy van-e lehetőség közös elbeszélgetésre gyermekünk születése után felmerülő családi nehézségekről, problémákról. Láttuk Önt az mtv BabaTV című műsorában és nagyon szimpatikus volt, ahogyan beszélt, ezért azt kérnénk, tudna-e segíteni nekünk egy személyes találkozás során vagy esetleg ajánlana-e valakit, aki hasonló hozzáértéssel kezel olyan családi ügyeket, amelyeket nem szívesen ír le az ember interneten.
Kedves Perach! Elnezest, hogy belekontarkodok Judit dolgaba ;) En azt figyeltem meg, hogy minden babanak van egy kedvenc oldala, amibol jobban szopizik, ezert aztan jobban is telitodik. En azt csinalnam, hogy minden szoptatast a jobbol kezdenek, akkor meg ehes, igy jobban szivna, es utana, raknam at a balra. Semmikepp, sem varnek, hogy telitodjon. Ugy nem telitodik, ha nincs "hasznalva". Udv: Zelszi
A baránőm szégyenlős és nem meri megkérdezni h. lehet e olyasmi ( két hónapos a babája) hogy a bal mell sokkal jobban telítődik anyatejjel mint a jobb? Szerinte neki 3 szor több anyateje van a balban mint a jobban. Azt kérdezi mit csinaljon? Többször szoptasson a jobból és közben fejje a balt vagy egyszerűen járjon féloldalasan? Azon aggódik h. a jobb mellében nem is lesz egy idő után, mert most gyakrabban szoptat a balból és várja h. telítődjön a jobb. A fene se ismeri ki magát, nekem nincs ötletem.
Szívből gratulálok a kislányodhoz. Azt gondolom, hogy tényleg alapvetően fáradt vagy. Ami teljesen érthető két kis gyerekkel. Erre a helyzetre szokták azt mondani, hogy az egyik Kicsi másik Pici. Ahogy írod, szerintem is rendben van, hogy a nagyobb gyerek féltékeny a kisebb gyerekre, és úgy látom ezt a kérdést Te nagyon jól kezeled. Alapvetően kitartást kívánok Neked és sok boldogságot a gyerekekhez.
Megszületett második lányunk. És gondolom mint minden hol ahol a második gyermek megérkezik az első féltékeny...
A nagyobbik lányom azóta amióta megszületett a kicsi, teljesen természetesen féltékeny a szeretetünkre (ezt én gondolom így). Onnan vettem észre, hogy amikor nevelem, rászólók ha rosszalkodik akkor rögtön odafut hozzám , elkezd puszilgatni és ezerszer elmondja, hogy mennyire szeret engem. Ilyenkor én is megnyugtatom, hogy én is nagyon szeretem, de a szeretetnek nincs köze ahoz, hogy ő rosszalkodik vagy sem. A Nagyobbik leányzó 2 éves és 9 hónapos, a pici 1 hónapos. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy Ő mindig a mama gyereke, még akkor is ha rossz, a mama mindig szereti őt, de attól még szót kell fogadni a mamának. Nem tudom hogy elég világosan magyarázom, de próbálom a szeretetet nem belekeveni a nevelés témájába, és a gondom az az, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ő képes ezt megérteni. Mindenestre nem szeretnem ha azt érezné ,azért büntetem mert nem szeretem, viszont azt sem szeretném, hogy ő azt érezze neki jónak kell lennie mert a mama csak akkor szereti. Jaj!!! Olyan nehéz ez az egész, ha pedig engedek neki akkor hülyét csinálok magamból sőt még az ő nevelését is elcseszem! Nem tudom mit tegyek!
Van valami ötleted? Én hulla vagyok. (ezt a fáradtságra értem)
Én mindenképpen azt javaslom, hogy csináljatok egy próbát, mielőtt 5-6 napra elmentek. A próba igazából nem a kislányod miatt fontos, hanem a nagyszülők, és miattad is. Nem árt kipróbálni, hogy Te, hogy bírod a kislányod nélkül, és a szüleid, hogy bírnak vele élesben több napig. Azt gondolom, hogy elsősorban Nektek és a szüleidnek kell döntenetek, hogy bevállaljátok-e az egy hetet. Zuskának így is, úgyis hiányozni fogtok. Még nagyon kicsi nem nagon tudja felmérni az idő fogalmát. Ezért számára az ad biztonságot, hogy a környezete, jelen esetben a szüleid, mennyire sugározzák felé ezt. Ehhez azonban nekik nagyon biztosnak kell lenniük a dolgukban. Neked ugyanúgy. Ha döntésetek jól átgondolt minden rendben lesz. DE, ha szorongtok az utazástól, stb., akkor ez a szorongás fog átragadni Zuskára. Szóval én azt momdom: próbáljátok ki, hogy bírkoznak meg a feladattal a szüleid egy pár napra, aztán, ha mind a ketten úgy érzitek be meritek vállalni, akkor utazzatok el nyugodtan. Akkor is, ha a próba miatt Zuska nehezebben enged el Titeket. De legalább tudtok hivatkozni arra, hogy a múltkor is visszajöttetek. Bár ez igazán nem sokat ér, mert ebben a korban a gyerekek a jelenben élnek. Hamar elkeserdnkek, de, ha jó helyen, jó kezekben és biztonságban vannak, hamar meg is nyugszanak.
Láttam már hasonló kérdéseket, de mégis szeretném, ha az én személyes problémámra adnál tanácsot.
Zuska lányom 15 hónapos és decemberben jön a kis húga is. Mivel a nagyszülőknek két gyerekkel már nehezebb, úgy döntöttünk, hogy most - terhesen - elmennénk kettecskén a párommal egy olyan helyre, ahova gyerek(ek)kel már nem tudunk. Így szeptemberben 5-6 napra elmegyünk Párizsba. Zuskára pedig anyukám felügyelne.
Vidéken lakik, ahol ezen a nyáron 2x 1 hetet eltöltöttünk. Ismeri a környezetet, de az első éjszakák mindig nehezen mentek. Éjszaka 1-2x felsírt, de egyébként a második naptól már minden rendben ment. Anyu ismeri az étkezési és alvási szokásait és jól kijönnek egymással. Mégis most azért aggódunk, hogy ha 5-6 éjszakára "egyedül" hagyjuk, akkor nem jelent-e ez a kapcsolatunkban valami törést. Nem fog-e félni a jövőben attól, hogy magára hagyjuk.
Gondoltam arra, hogy előtte 1-2 éjszakát ott maradnék, de aztán onnan összecsomagolni és a reptérre kijutni nem lenne egyszerű. Anyu azt ajánlotta, hogy az indulás előtt 2 nappal menjek le és 1 nappal korábban menjek haza, de az azt jelenti, hogy a kicsi apja több mint egy hetet nem láthatja.
A másik megoldás talán az lenne, ha az indulás előtt 1 héttel levinném és 2 napra ott maradna. Egy úgymondd próbát csinálnánk. Ennek viszont az a hátulütője, hogy ha élesben otthagyjuk, akkor már nem fog elengedni.
Mindenki jótanácsokkal lát el, de nem tudom, mi a helyes megoldás. Zuska egyébként nagyon nyugodt, mosolygós és barátságos kislány. Nem félnék ennyire, de nem tudom, mi a helyes számára!
bár már emailben , remélem, megaadtam a választ a kérdésedre, de, hogy más se maradjon válasz nélkül ide másolom.
Az biztos, hogy lehet ugyanannyira szeretni két gyereket, de nem biztos, hogy ugyanúgy. A második gyermeked anyjának is meg kell születni benned, és az nem ugyanaz az anya lesz, mint az első gyermekedé. Például fontos különbség, hogy az első gyerekednél még nem volt gyermeked. Valóban, amikor a második gyerek megszületik már lakik egy gyerek az ember szívében, és helyet kell csinálnunk a másik számára is. De ebben az "új" gyerek is segítségünkre lesz majd. Nincs abban semmi csodálkozni való, hogy nehéz elképzelni, hogy hogyan fér be még egy gyerek. De befér, csak hagyni kell neki időt. El kell fogadnunk, hogy a nagyobbik Picinek valóban veszteség, hogy elveszti egyeduralkodóságát, azonban nyer egy tesót, aki, ha jól alakul a kapcsolatuk (és ebben a szülőknek is nagy a felelőségük) egéz életében szövetségese lehet. De kezdetben való igaz, hogy inkább rossz, mint jó, ha valakinek kistesója születik. Azért sem nagyon értem soha, ha valakinek a tesót ajándékba szánják (:
Nekem sem volt könnyű elfogadnom a kezdetekben, hogy két gyerekes anyuka lettem. Az első hetekben inkább csak kötelességből szoptattam és gondoskodtam Bálint fiamról. Folyton csak az érdekelt, hogy az akkor két éves Julcsa lányom jól van-e, nem viseli-e meg tulzottan, hogy tesója született. Aztán úgy a harmadik héten egyszercsak belémhatolt, hogy van egy fiam is. De jó! És azóta töretlen a szerelem, vagy inkább csak egyre növekvő. És a lányomat sem szeretm kevésbé, sőt egyre büszkébben dagad az anyai mellem, ahogy látom milyen okos, jó szívű kislánnyá cseperedik...
Szerintem tök normális ez az érzés! Én is így éreztem. Most viszont tudom, hogy lehet mindkettőt szeretni. :-) Abban a pillanatban, hogy a mellemre tették, máris imádtam a lányomat is! Nálunk 16 hónap van kettejük között, a lányom szerdán volt 3 hetes. :-)
Sárának októberre várjuk a kistesóját, és én egyre nagyobb gondban vagyok, hogy fogom-e úgy szeretni a kis jövevényt, mint a lányomat. Judit, mit gondol normális ez az érzés? Lehet egyszerre két gyereket ugyanúgy szeretni. Nekem sajnos (vagy szerencsére), nincs testvérem, úgyhogy még tapasztalatból sem ismerős a helyzet. Ahogy így olvasgattam a fórumot már többeknek van két gyereke. Megköszönném, ha megostanátok Ti is velem a tapasztalataitokat. Igazából ezért is írtam a fórumra (Judittal amúgy is szoros emailezésban vagyunk), persze azért várom az Ön válaszát is (:
Többen kérdeztétek, hogy hol lehet velem személyesen találkozni. Az elkövetkezendő hat hétvégén lesz alkalom erre. Június 3-tól július 9-ig, minden hétvégén a Hajógyári Szigeten leszek 10-14 óráig egy családi rendezvénye, ahol gyerekprogramjaink lesznek. Manómuzsika 10-től 11-ig Varázserdő 12-13-ig, és a szünetekben a Szülők Háza tanácsadóval és velem is lehet majd találkozni.
Mindenkit sok szeretettel várok. Programjainkról bővebben a www.szulokhaza.hu, honlapunkon olvashattok.
Szerintem a pénz az életünk része, hozzá tartozik, de nem vezérelheti cselekedeteinket, godolatainkat. Egyszerűen használjuk, hogy dolgokat, szolgáltatásokat vegyünk rajta. Szerintem, ezzel fokozatosan ismerkednek a gyerekek. A lényeg az, hogy mi szülők rendbe legyünk a pénzhez való viszonyunkkal, megtaláljuk a helyét az életünkben. A gyerekek pedig szépen belenőnek ebbe. Nincs ezzel semmi baj. Jól tetted, hogy beküldted a fagyiért. Hiszen ez Neki csak egy játék a többi közül. Egyébként is gyakran játszanak közérteset a gyerekek. Utánozva a felnőttek "játékait".
Jó kalandos szülés volt (jó értelemben), mert a család, ahova vittük volna a nagyobbik babát, lebetegedett. Ezért vidékről utazott fel anyukám, addig pedig M. velünk volt a kórházban, és békés nyugodt vajúdás helyett vele szaladgáltam a folyosón. Így egyébként sokkal jobb volt ;) Miután hazamentek vele, sitty-sutty meg is volt a szülés, alig ért vissza a férjem rá :)
Lenne még egy kérdésem, amire nagyon szeretnék választ kapni: mikor egészséges, hogy egy kisgyerek kapcsolatba kerüljön a pénzzel, mint az élet részével? Amikor beküldtem egyedül a cukrászdába fagyiért, akkor persze ő vitte be a pénzt is, most felvetődött bennem, hogy talán korai volt vele megismertetni. Igaz, nagyon pontosan tudta, mit kell vele tennie.
Szerintem neked mindenben igazad van, ne hagyd elbizonytalanítani magadat. Az ismerősöd pedíg jobban teszi, ha a sajár családját boldogítja...
Ne aggódj, ezek a dolgok szépen kialakulnak. A testférféltékenység, pedíg a legkörültekintőbb szülői gondoskodással sem kerülhető el. Teljesen normális jelenség. Az nem lenne az, ha ügyet sem venne a gyerek a megváltozott körülményekre. Majd, ha a picit már egy kis időre le tudod "passzolni" menjetek el kettesben, vagy a papájával együtt hármasaban, fagyizni mondjuk, hogy akkor megkaphassa azt a figyelmet, amit addíg megszokott. Aztán szépen meg fogja szokni az új helyzetet, de konfliktusok biztos lesznek a két gyerek között. Ezzel nincsen semmi baj.
Ami pedig a köszönést illeti: én a minta követést tartom a legjobb módszernek. Tehát, ha bemegyek egy boltba, akor jó hangosan köszönök, hogy "Jó napot kívánok, stb., és álatalában ez báválik. Vagy úgy, hogy spontán utánoz a lányom, vagy úgy, hogy megkérdezi, hogy miért köszöntem így. És akkor elmesélem neki, hogy a bácsiknak, meg a néniknek így szokás köszönni, de a gyerekek, mint amilyen ő, azt is mondhatják, hogy csókolom. Aztán hagyom, hagy eméssze a dolgokat. Szerintem ennyi ebben a korban bőven elég, talán sok is. DE szegény gyerek kifogott magának, egy "szakértő anyukát".
Minden jót és sok egészséged Nektek! Várom további kérdéseidet,
Megvan a kistesó :) Némi féltékenységtől eltekintve jól vagyunk, a lányok gyönyörűek és aranyosak :) A 'nagylány' most 2,5 éves, a picur 2,5 hónapos. Eleinte nem volt féltékeny a (mostmár) nagy, vagy nem látszott rajta, de kb. 1 hónapja egy öreg néni csapat körbedícsérte a kicsit, rá ügyet sem vetve. Hát ez borzasztó élmény volt számára, hiszen eddig mindig őt dícsérték, és még aznap őt is körbedícsérte egy csapat néni, de addigra már a féltékenység zöldszemű szörnyetege feléledt pici szivében. Onnantól kezdve nagyon csúnyán viselkedett, talán mostanában kezdett újra csitulni a dolog, mégpedig attól, hogy egyedül beküldtem fagyit vásárolni a cukrászdába (furi, de tényleg ez volt az első lépés :)
Szerinted mit lehet kezdeni az ilyen helyzetekkel? Mert itthon még próbálhatja az ember elsimítani az ilyen eseményeket, de az utcán sétálva bármikor beleszaladhatunk ilyen nénikommandóba. Gondolom meg kell tanítani, hogy kezelje le magában, mert szájkosarat csak nem tehetek minden öreg hölgy szájára :)
A másik kérdés szintén erről szól. Az összes barátom, amikor megszületett a ketteske, arra kért minket, inkább a nagyobb babának vigyünk ajándékot, először őt köszöntsük, utána lehet megnézni a kicsit. Ez annyira logikus volt számomra, hogy én ezt nem kötöttem lelkére a hozzánk jövő barátainknak. Gondoltam minden értelmes ember így tesz. A kicsinek mindegy, mikor nézik meg, a nagynak viszont nem. Na erre tegnap egy barátom, aki mindenről Igen Határozott Elképzeléssel rendelkezik, persze rögtön a picurra cuppant, pedig előtte nagyon jó viszonyban volt a nagyobbal. Próbáltam neki diszkréten jelezni, hogy tán nem így kéne, majd amikor kettesben maradtunk, el is magyaráztam neki, mi a teendő most, erre juszt is csak a kicsivel foglalkozott, míg látogatóban volt nálunk. Ezenkívül kiosztott, hogy ő ilyet még nem hallott, hogy ne a kicsit dícsérjék először, a nagy tanulja csak meg, hogy ez mostantól így lesz, a kicsit dícsérik, és egyébként is az ő rokonságában több gyerek van, de ez egyiknek sem okozott gondot. Egyébként ő minket túl gyenge kezű szülőknek, a babát neveletlennek tartja, ő maga viszont nem akar gyereket, mert 'nem lenne türelme a sok apró részletre'. Egyébként lehet, hogy igaza van, de én majdnem kidobtam. Lelkileg egészen más dolog, ha az utcán ismeretlenek először a hugit dícsérik, mintha egy régi ismerős csinálja ugyanazt. Nyilván ezt a helyzetet is meg kell tanulnia, de gondolom fokozatosan, nem rögtön a mélyvízbe dobva. Szerinted hogy jobb? Előbb a nagyot, utána a kicsit, vagy fordítva, esetleg egyszer így, egyszer úgy? Eddig biztos voltam a sorrendben, de most elbizonytalandtam, hátha igaza van, csak én ugrok túlságosan erre a témára, azért okoz gondot?
Az utcán egyébként kb. 50-50%-ban dícsérik egyiküket vagy másikukat. Ha más jön, és először a nagyot köszönti, vele foglalkozik kb. negyed órát, utána akár már fel is veheti a picurt, akkor sem vált ki féltékenységet, még azt is elfogadja a nagyobbik bébi, hogyha nem ő kapta az ajándékot.
A másik kérdés: nem tudod véletlenül, mi most a kisgyerek-köszönési módi ismeretlen felnőttekkel (mondjuk boltosbácsi) szemben? Találkozásnál Csóklom, búcsúzásnál Viszontlátásra?
Szerintem bízd rá a lányodra, hogy ő, hogy szeretné. Néha a szakkönyvekben leírt dolgok, nem egyeznek a gyerekek szokásaival. Pl. az én lányom, akkor lett szobatiszta, amikor a kisöccse született. Egyik nap közölte, hogy akkor ő stantól a bilibe szeretne pisilni és kakilni. Én meg mondtamm, hogy jó. És attól a naptól kezdve nagyjából szobatiszta volt. pedíg én, mint "szakember" fel voltam rá készülve, hogy a kistestó születése vissza fogja őt vetni a fejlődésben. Nem így történt.
A nyár ténleg remek alkalom, hogy pelenka nélkül, szabadon rohagálhassanak a gyerekek, így nagyob eséllyel, lehet jó időben alájuk tolni a bilit, vagy akár a réten, a szabadban is végezhetik a dolgokukat. Aztán, hogy a lakhely változás, hogyan fog hatni a szobatisztaság alakulására, azt most nem lehet előre megjósolni. Ami biztos, hogy előbb utóbb minden egészséges gyerek szobatiszta lesz!
Melinda lanyom ket es fel eves. Iden nyaron szerettunk volna komolyan belekezdeni a bilire szoktatasra. Mar vannak kezdemenyek, tudja mi tortenik, mit kellene csinalni, idonkent maga keri, hogy a wc-re ulhessen (szukitovel) de nem igazan tortenik semmi, vagy mar keson szol. Lenyeg, hogy nem eroltettuk, csak most nyarra gondoltam, hogy raszanok ket hetet, amikor jo az ido, rendesen odafigyelek a dologra, hatha leszokna a pelusrol. Viszont kozben ugy alakult, hogy egy honap mulva elkoltozunk, raadasul nem is varoson belul, hanem Hollandiabol haza.... Igy ismet nem vagyok benne biztos, hogy ez jo idopont lenne ilyesmire. Viszont mire hazakoltozunk, berendezkedunk, vege a nyarnak.... Mit tanacsolsz, elkezdjem, vagy majd osszel?
SAjnos ebben a kérdésben nem tudok segíteni, mert én nem vagyok belgyógyász. Azonban kapcsolati , vagy egyéb életvezetéssel kapcsolatos kérdésekben állok rendelkezésedre!
A barátodnak pedíg mihamarabbi gyógyulást kívánok.
A barátomat tegnap műtötték vakbéllel. A doki azt mondta, nagyon csúnya volt. Viszont nem lóg belőle drén cső, amiből én arra következtetek, hogy nem perforált még a szerv. Sajnos nem láttam, el sem tudom képzelni, körülbelül mekkora vágást ejtettek rajta, de arra panaszkodott a műtét után, hogy nagyon fáj neki a seb. Akkor kapott Algopyrint vénásan, de nagyon gyorsan adták be, és -gondolom ezért- el is kezdett öklendezni. Hányni nem tudott, mivel az nap nem ehetett, nem ihatott semmit, viszont a seb biztosan írtózatosan fájt neki öklendezés közben. Pár órára rá egy másik nővér is adott be neki Algopyrint, amitől-érdekes módon- semmi baja nem volt.
A kérdésem az lenne, számíthatunk-e szövődményre, illetve, hogy mennyi a lábadozási idő ( mennyi ideig tartják kórházban, meddig kell otthon feküdnie, mikor ehet rendesen, mikor kezdhet dolgozni...)
