Több, mint 25 éve történt - de szóról szóra igaz...
Abban az időben az x-i tanácsnál dolgoztam. Egyszer kiküldetésbe kellett mennünk D-be egy férfikollégámmal és "szolgálati Barkas"-sal. A Barkas-t egy könnyed - hülyéskedő - nálunk fiatalabb srác vezette. Már az elindulás után szidta a "gépet", hogy "micsoda ócskavas", mindíg baj van vele. Szinte minden gyalogátkelőhelynél a gyalogosok közé hajtott, és a szemrehányó tekintetek láttán széttárta a kezeit :
" Mit csináljak, rossz a fékem ! " (Szerintem ez nem volt igaz, ekkor is csak marháskodott - bár ki tudja -...) Kiértünk az országútra , mentünk kb. 20 km-t, majd a harmadik településen elszakadt az ékszíj. A sofőr srác káromkodott, tartalék nincs, javítási lehetőség nuku, vissza kell fordulnunk.Valahogy összeeszkábálta
"jó ha haza tudunk érni " - pedig milyen kár, itt nem messze van egy szeszgyár, dehát majd legközelebb ... -
Elindulunk hazafelé - persze 30-40-nel -, beszélgetünk, és én felvetem: "Azért tényleg kár, hogy nem mentünk a szeszgyárba !" A sofőr srác "veszi a lapot" és kihúz a padkára, megáll, hogy "forduljunk vissza". A következő pillanatban elzúg mellettünk egy kövekkel dúsan megrakott teherautó, majd hatalmas fékezésekkel fokozatosan megáll. A tehersofőr kiszáll, integet és törölgeti a homlokát. Odavánszorgunk a beteg Barkas-sal: "Jaj de jó, hogy lehúzódtak ! Elment a légfékem, már éppen azt néztem, hogy hova menjek, a szántásnak, vagy merre !"
??? azt hittem, ez harminc éve történt (A baleset után a rendőrségi vizsgálat még az intenzív osztályon is folyt,--de nem a baleset miatt, hanem honnan van a káposzta,zöldség, szőlő meg a tojás), de hát a mobil...
Déli 12-óra. Sietve tálalok. Az ebéd halászlé, rántott hal, majonézes burgonya. Izgatott vagyok, már fél éve nem láttam a lányom és az unokáim. Készülődők, a párom izgatottan noszogatom, mit tegyen be a Trabantba.
Tanyán lakunk, és igyekszem friss zöldségfélével, tojással, gyümölccsel kedveskedni a városban lakó rokonaimnak. A Húgom is arra lakik, útbaejtjük--így tervezgettem.—
Végül 13 h-kor el is indulunk. Irány az 52-es út. Alig megyünk néhány kilómétert, az agyon műtött hasam (daganatokat operáltak ki) nem akarja tűrni a kissé csípősre sikerült halászlét. Meg kell állni. Nem szeretnék bámészkodás tárgya lenni, ezért letérek az első földútra. Pár perc múlva megkönnyebbülve ülök vissza a kocsiba. A földútról gondosan hajtok fel, sehol semmi. Az út üres mindkét sávban. A lassan vánszorgó Trabant szinte átmászik az egyik sávon, majd a másik sávban az eleje, mikor a visszapillantó tükörből látom, hogy mint a rakéta közeledik egy személyautó; persze nyugati kocsi, és én előtte a ,,vacak Trabanttal”. Az utolsó gondolatom-,,Jaj jön mint egy rakéta, és el fog taposni!”
Párom a hátsó ülésen szundikált, Ő szerencsére nem észlelt semmit.
Messziről hallom--,,Rozi, Rozi hol vagy?!” Feleszmélek, fejem fölött a Trabant. Azaz én lógok fejjel lefelé az ülésben. Szólni nem tudok csak nyöszörgök. Párom kétségbe esve próbál kiszabadítani, erős ember. A Trabantot egyedül emeli le rólam, a kétségbeesés megnöveli erejét. Mire sikerül neki a művelet, már emberek vesznek körül. Az autósok közt orvos, ápolónő, sok kedves segíteni kész ember. Eszmélek, mozdítanak, a lábamban égő fájdalom. Odanézek, a jobb lábam feje félig leszakadva. Tovább próbálnak mozdítani, a szívem szét akar szakadni, amellkasomban rettentő fájdalom, szúr. Bordatörés mindkét oldalon. A derekamtól lefelé mozdításkor érzem a csípőcsontjaim, a combcsontom szinte darabokban. Szerencsére nem nyílttörés. Megpróbálnak jobb pozícioba tenni, ordítok a fájdalomtól. Nagyon fáj minden pici mozdítás. Végül is egyenesbe lefektetnek-elájulok, csak az erősebb hangok jutnak el a tudatomig-eszmélek; rendőr már van, kiabálnak, hívják a mentőket.
A rendőr faggat honnan van a káposztám, a zöldségem; nem is értem mit akar. Újra elvesztem a tudatom, a fejem vizes ruhával törölgetik, valaki szeretettel szólongat. Újra ezsmélek, a mobilom keresem és a pénzt. Minden megvan, megnyugtatnak. A mobilon be van programozva a lányom telefonszáma. Kérem hívják fel. Sikerül. Tisztában vagyok rettentő állapotommal, így a következőket mondom: -,,Kislányom tudnotok kell, hogy nagyon szeretlek benneteket, lehet hogy ez az utolsó szavaim hozzátok. Újra elvesztem az eszméletem. Az állapotomról, meg hogy hova visznek az autós segítő hölgy tájékoztatja a családom. Emlékszem a nevére: Nagy Katalin ápolónő. Nem tudtam megköszönni eddig a segítségét. Most köszönöm. Lénye, magatartása olyan nyugalmat árasztott, hogy egyáltalán nem féltem. Tudatom hol itt, hol a túloldalon volt.
Itt vannak amentősök újra. Felemelnek, borzalmas fájdalom hasít a testem minden porcikájába. Ordítok, csitítanak—vágják, nyírják a ruhámat. Már a hordágyon eszmélek újra. Állandóan beszélnek hozzám, kérdeznek, de számomra minden kérdés értelmetlen. Nem válaszolok. Küzdök az életemért. Mikor tudatomnál vagyok, követelem a fájdalomcsillapítást. Harcban állok az orvossal. Küzdünk-Ő az életemért-de én már nem is bánnám ha meg is halnék olyan nagy a fájdalmam. A szívem a nagy traumától becompenzált. Szóval nem ritmusra vert, hanem össze-vissza. Nitropenton spray a szájba, a szívtájéki fájdalom enyhül. Infúzió a karomban. A vérnyomásom ingadozik, hol magas, hol alacsony, ezért altani nem lehet.
Kb. 20 perces utazást a mentőben eszméletlenül tettem meg. A műtőben eszmélek fel, a fájdalmam kibírhatalan a gerinckörnyéken. Csodálkozva nézek körül, látom a jobb lábam varrják. A leszakadt ujjaim egyáltalán nem fájnak. Újra követelem a testemet kínzó fájdalom csillapítását. A sebész orvos egy pillanatra felnézett a szemben lévő orvosra és azt mondta:
Csinálj már vele valamit! Ekkor valami hideget éreztem a bal oldalamon, a fájdalom szinte azonnal megszűnt. Még néhány pillanatig rácsodálkoztam a lábamat foltozó doktorra, majd úgy döntöttem csinálják nélkülem, én elmegyek a mélytudatba. Mire a kórterembe bevittek, addigra a család már leste az ébredésem. Nagyon gyenge és fáradt voltam, de tudtam beszélni velük. Szeretetük erőt és megnyugvást adott. Újra nagyon fáradttan álomba zuhantam, még elbúcsúzni sem volt erőm . Két napig feküdtem az intenzív osztályon, míg sikerült a vérnyomásom és a szívem becsületes munkára kényszeríteni. A Trabant szántóföldre landolt, így a lábaim a jó kunsági fekete földtől bizony olyanok lettek mintha retkes lenne. Arra ébredtem, hogy a bal lábam egy nagy műanyag tálban áztatják. Fiatal, kissé molett nővér állt az ágy végénél csodálkozó arccal, kolléganőjének mutogatva megfeketedett lábamat. Próbáltam mozdulni, de a legkisebb mozdulat is pokoli kínokat okozott. A medence csontok többszörös törése, a gerinccsigolya elmozdulása, szeméremcsont törése szinte minden mozgási lehetőségem leblokkolta. Testem nem tudtam hetekig emelni.
Párom minden nap jött és segített, a napi szükségletemet: evés, ivás, képtelen voltam egyedül intézni. Nem értem el az éjjeliszekrény. Mire kitaláltuk, hogy a kórteremben lévő etetőasztalkára pakolunk mindent –és így az elektromos ágy mely több részből állt és részenként mozgatható-megoldottuk a saját kiszolgálásom.
1 hét után sürgettek a felkeléssel, sajnos nem bírtam segítséggel sem felülni. Orvost hívott a gyógytornász, és azt állította hogy nem akarok felkelni. Borzalmas volt hogy nem vették figyelembe a medence és gerinccsont töréseket. Szavaik mint az ostorcsapás sértette lelkemet. Újabb próbálkozás, pokoli kínok. A szeméremcsont elmozdult, és a combtövembe fúródott. Ez már fizikailag is látható volt. Ekkor abbahagyták a mozgatásom. A fájdalomtól elájultam. Úgy voltam beállítva az osztályon mint aki szimulál. Nagy ellenszenvvel kezelt néhány nővér, aminek az okát később tudtam meg.
Egészségesen piacoltunk. A felesleges terményünket a közeli város piacán értékesítettük. Ha nem volt elég termésünk, akkor egy kicsit vettünk a nagybani piacon. Valakinek nagyon szúrta a szemét hogy boldogulunk. Névtelenül álandóan bejelentettek minket a rendőrségen. A baleset után a rendőrségi vizsgálat még az intenzív osztályon is folyt,--de nem a baleset miatt, hanem honnan van a káposzta,zöldség, szőlő meg a tojás. (szeretném megjegyezni ,hogy ekkor éppen 60db tojó tyúk volt a tanyában.) Túdniillik ezeket akartam a városban lakó rokonaimnak vinni. Kihallgatás persze a nővérek füle hallatára.
4 hét telt el az osztályon közutálatnak örvendve. Mozsdatás nem volt, csak annyi amit fekve el tudtam végezni.az ágy mellé tett müanxag lavórból.alsó testrészem,lábaim, hátam csak a párom mosdatta. A hosszú mozdulatlan fekvéstől a bőröm kezdett repedezni. Párom izomlazító és hidratáló testápolót hozott, és naponta átmasszírozta meggyötört izmaim. Persze ez a masszírozás szinte óvatos, kissé erőteljesebb símogatás volt. Mégis alig bírtam elviselni. Nem ettem rendesen, alig ittam hogy ne kelljen az ágytálat használni. Harmadik héten a mindennapi próbálkozás eredményhez vezetett. Fogodzkodóval fel tudta emelni a testemet, és az ágytálat magam alá toltam. Nagy megkönnyebülés volt számomra. A nővérek az ágytálazástól ódzkodnak. A fenék megtörlése némi undort váltott ki belőlük,amit a fiatalabbjai érvényre is juttattak. Szóval a fenéktörlés még nem ment, de próbálkoztam. Annyira elkeserített ez a megalázó helyzet, hogy csak a látogató családtagjaimat kértem meg testi szükségleteim segítésére. Nem kértem senkitől semmit. A szobában néha volt olyan beteg aki fel tudott kelni, de legtöbbször nagyon idős, combnyaktöréses nénik voltak a szobatársaim. Persze mondanom sem kell, a gyönyörűen felszterelt kórteremből nővérhívó csengő csak nálam volt használható külön követelésre. Szenvedtem testileg, lelkileg öt öreg 80-92 éves nénik a sorstársaim. Éjjel nem tudtunk aludni, valamelyik néni mindig felcserélte a nappalt az éjszakával. Borzalmasan lefogytam. A csontvázzá fogyott testemet már könnyebben tudtm emelni. Egyre több mozdulatot sikerült megtennem. A 30-dik nap egydül sikerült felülni. Az ágy felső részével kitámasztottam a hátam, majd a lábaim sikerült leemelni az ágyról kezeim segítségével. Szédültem, a lábaimban egyre jobban éreztem a lefelé tóduló vért. A lelazult izmokban egyre erősebb fájó, szúró érzést éreztem. A gyakorlatokat ismételtem míg erőm engedte, fogaim össtestorítottam, egy jajszó nem hagyta el a számat. Minden nap könnyebb volt a felülés, az ágy szélére a kiülés, a felállás. Az 5. Hét végén járókerettel és a gyógytornásznő segítségével újra próbálkoztam járni. Egészségesen el nem tudnám képzelni milyen nehéz lehet az ember teste. Szinte kibírhatatlan súlyosnak éreztem magam. Az alig összeforrt végtagjaim minden lépése teljes erő és összpontositást kívánt. Pár lépés és a remény valósággá vált. Nem bánultam le. Újra tudok járni, azaz lépegetni. Lelkemet elöntötte a győzelem és a remény, újra akartam élni.
A nővérek is egyre jobban tiszteltek kitartásomért, gyakoroltam míg az erőm engedte. A kezemet hólyagosra törte a járóka, de szigorúan róttam a métereket.
A 6-dik héten kértem magam haza. El a kórteremből, a fogságom és szenvedésem tanuhelyétől. Fel tudtam kelni, járókával 30-40 métert meg tudtam tenni.—haza, haza minden áron!
Párom 4 napja nem jött be hozzám, nincs üzenet, nincs semmi hír. Barátainknak telefonálok, otthon elkészítenek mindent, már őszben járunk. Füteni kell.
Párom nem került elő, semmi hír, kétségbe vagyok esve mi lesz velem a tanyán egyedül. Mentővel hazavisznek, Margitka barátnőm fogad. Mobilon hívjuk a háziorvost,azonnal kijön hozzám. A lábaim még mindig nagyon rossz állapotban vannak, a műtött részt plasztikázni kellett. A combomról vettek bőrt. A műtött rész begyulladt, kötözni kellett. A lábam fejében két kötőtű nagyságú fém rögzítette a beteg testrészt. Naponta injekcióztam magam a trombózis veszélye miatt. Ezt megtanulni és csinálni borzalmas volt. De meg kellett csinálnom, mert a trombózis kialakulása az életem veszélyeztette. Ezt laikus ésszel is fel tudtam fogni.
Fel tudtam kelni, járni is , de mindez csak segédetzközökkel és állandó fájdalomcsillapítással.
Főzni, magam körül rendet rakni csak segítséggel. Bevásárolni barátaim segítségével volt megoldott. Kétségbe esve telefonáltam lányomnak,(aki 100km-re lakik tőlem) gyere azonnal. Jött is képtelen volt megérteni miért kértem magam haza. Próbáltam magyarázni hogy már nem bírtam nézni a más szenvedését és az átvirrasztott éjszakákat, a halál és az elmúlás állandó közellétét.
Párom csak nem került elő, már egy hete otthon vagyok. 7-dik nap végül megjelent csapzottan megtörten. Előzetes letartóztatásban volt, vizsgálati fogságban. Végül elengedték mert a vádak hamisak voltak.
Piacozni ezek után nem mert, elment dolgozni egy maszekhoz, mivel a térségben más munkalehetőség nem volt. Veszélyes fákat vágnak ki az orzság különböző területén, így megint magamra kellett maradni. Nem volt más megoldás, az Önkormányzat segítségét kellett kérnem. Az ebédet kihozták, és mikor a bevásárlást kértem azt is megtették nekém. A mosást egy barátnőm vállalta.
Hála a jó Istennek, a verőfényes őszi napok lehetővé tették a napi délelőtti és délutáni udvaron való sétákat. Rendületlenül róttam a métereket. Estére kimerülten tértem nyugovóra.
Ilxen kétségbe ejtő körülmények közt 4-5 naponta megjelentek a rendőrök csak körülnézünk jelszóval. Kétszer házkutatást végeztek ügyészi elrendelés nélkül. Mit tudtam csinálni? Kértem jegyzőkönyv felvételt, egyszer kaptam is, de mit ad Isten visszavette.
Véletlenül betévedt a tanyába cím után érdeklődve egy bírósági végrehajtó. Nagyon barátságos volt velem, elpanaszoltam a hívatlan vendégek látogatását, és azóta színét sem láttam a rendőröknek. Azt hiszem álrendőrök voltak.
Már tél van, a mozgásom egyre jobb. Decemberben kivették a lábamból a rögzítővasakat. Az injekciózás hála a jó Istennek befejezve. A hasam kék, zöld, sárga foltokkal van tele, mivel az injekciókat hónapokig a hasamba kellett szúrni. A testemet ért izomzúzódások gyógyulnak, már az oldalamon is tudok feküdni. Hasra is fordulhatok, de ez nehéz feladat. Beszorultam a négy fal közé. Nagy hó van. Nem merek kockáztatni, félek az elcsúszástól.
Tornázom, a földre lefekszem, és megpróbálom lábaim emelgetni. Nem mindig sikerül: csúszok, mászok, kezemmel emelem végtagjaim. Muszály újra erősnek és egészségesnek lenni. A torna használ, minden nap eerősebb vagyok. Egyre több mozdulatra vagyok képes. Már járóka nélkül bottal járok. Néha megfeledkezem magamról és elhagyom a botomat, akkor van probléma ha hirtelen mozdulok. Ez olyan mint mikor egyygermek egy szalmaszállal elindul,és ha elejti nem tud tovább menni. A járásom a robotk járásához hasonló,fordulás előtt meg kell állnom, és szögletes mozdulattal fordulok. Az egyenes járás mint a járni tanuló gyermeké lassú, libegő. Nem számít a billegés, az a fő hogy újra mehetek. Nem vagyok kiszolgáltatva senkinek sem. Már kijárok az udvarra, kutyáimat, kismalacot, baromfiakat ellátom. Bokros nevű kutyám kiöregedett rendőrkutya okos fejével feléri, szükségem van a támogatására. Szinte testével véd el ne csússzam. Csodálatos érzés újra menni,lehajolni, eltotyogni a konyhában, főzni, és még a mosogatás is élvezet. Minden lassan megy az előző énemhez képest, de csinálom, ujjong a lelkem, újra én lehetek. Nem kell minden mozdulatom előtt meggondolni, lesz-e aki segít, adnak-e inni, megmozsdatnak-e? Nem leszek-e valaki terhére.
A TV, a rádió, a mobil segítették át nehéz napjaim egyhangúságát. Kicsi állataim pótoplták azt a szeretetet amit nem kaptam meg azoktól akiktől elvártam.
Február van, gyönyörű élő tavasz. Sétálok ,nem sietek. Igaz nincs is sürgős dolgom. Társaságom van, a szomszédból ellátogató pici szőke székely gyermek. Szívesen sétál velem, igaz a zsebemben mindig akad valami édesség. Az úton énekelünk, gyermek verseket skandálunk. Vele elfelejtem erősen sajgó csontjaimat.
Ilyesmiből nekem bőven kijutott. Hála figyelmetlenségeimne, meg Szent Antalnak, aki köztudottan felügyel a gyámoltalanokra, és együgyűekre. :-)
Tavaly ősszel jöttünk haza a Balatonról egy barátnőmmel/sporttársammal. Előtte egy hétig tájfutó EB-t rendeztünk, ami azt jelentette, hogy kelés reggel ötkor, fekvés 11-12-kor, közben meg dolgoztunk a versenyirodán. Szóval nem voltunk valami fittek, de haza akartam jönni mindenképp a páromhoz. A lányt is azért hoztam csak, hogy legyen mellettem valaki az éjszakai vezetésnél, aki szóval tart. Éjfél után indultunk Sümegről, úgyhogy benne voltunk az éjszakában, mire felértünk Pestre. Közvetlenül az M1-M7 összefonódás előtt aludhattam el, csak arra ébredtem, hogy a lány visít, hogy Csokíííís! Abban a pillanatban felébredtem, elkezdtem persze ide-oda kapni a kormányt, de közben satufék is. Megjártam oda-vissza az összes sávot, majd megálltam a leállósáv és az árok közt a füvön. Bazi mázlim volt, hogy nem jött senki, nem mentem le az útról, és se nekünk, se a kocsinak nem lett semmi baja. Igaz, utána kitettem a lányt otthon, hazamentem, és még további másfél óráig nem bírtam elaludni. Jópofa dolog az adrenalin! Gyorsan jön, lassan megy. :-)
A másik most volt, a nyáron. Két napja vett kocsival autóztam hazafelé a 811-es és az 1-es úton. Szép komótosan, élveztem a napot, szelet, levett tetőt, szóval az az igazi "élet császára" fíling. Egyszercsak mögöttem megjelent egy piros Seat egy csajjal, szépen visszakapcsol, kielőz, elmegy. Mikor kiértem az 1-esre, látom, hogy a csaj megy a kapaszkodó sávban egy pótos Ifa mögött, ami dugig volt henger alakú szalmabálákkkal. Még néztem is, hogy milyen bazi magasra van rakva, de gondoltam, csak lekötötték jól. a másik, amit néztem, hogy a csajszi olyan határozottan ment el mellettem az előbb, most mit tököl 40-nel, amikor van előző sávja is. Nem láttam semmi extrát, idex ki, előzés megkezd. Abban a pillanatban megindultak a bálák az Ifáról. Egy az én sávomba, egy a pótkocsi mögé, a csaj felé. Kormány félre, át a szembejövő sávba, szerencsére nem jött senki. Nagy gáz, be az Ifa elé, de akkor már ő is észrevette, indexelt megállt. Nagy gáz nem lehetett volna (mondjuk meg nem halok), de ha a kétnapos (és 23 éves, hogy ne legyen alkatrész hozzá) autót összetöri, tuti kinyírom a hülyéjét. (A csaj orrát megaprította, mert neki nem volt hová menekülni a bálák elől.)
Egy hónapja meg egy német autópálya kereszteződésben tanultam meg, mi az az aquaplanning. Veszem a lóherét szépen, egyszercsak elkezd az autó úgy menni, ahogy ő akar, majd egy 180 fokos piruettel megáll. A mögöttem jövő egyrészt higgadt manus lehetett, másrészt gondolom az összes hárombetűs rövidítés (ABS, ASR, DDT, KGB) megvolt az Audijában, így gyönyörűen megcsinálta a rénszarvas tesztet, és az összetörésem nélkül távozott. Mák.
és ezzel nincs vége... :-)
Apám indult kiküldetésre a Szovjetunióba - Kijevbe - nem tudom pontosan mikor, de úgy 25-30 éve lehetett. A reptéren derült ki, hogy nincs szoba foglalva neki. Akkoriban ez nem úgy ment, hogy "majd csak megszállok valahol", nem! Akinek nincs szállása előre, az itthon marad! Apu így hiába könyörgött, balhézott, nem mehetett.
A repülőgép lezuhant, és mindenki meghalt, aki rajta volt.
Az én józan életű Apum meg amikor mindezt megtudta, úgy berúgott, hogy négykézláb ment haza (de valahogy senki nem haragudott rá :-)).
Aztán volt még egy teendője: vett egy irdatlan nagy csokor virágot a csajnak, aki nem engedte beszállni a gépbe!
A Váci uton az Árpád ut után egy kis utcáből egy nő várt a kihajtásra. Aztán egyszer csak elkezdett kijönni pont elém. Reflexszerűen oldalra kaptam a kormányt és átmentem a belső sávba. Szerencsére a mellettem jövő észnél volt és ő is kihuzodott és lefékezett. Pont őt ütöttem volna ki. Pár centi volt a nő és köztem...
Pár száz méter után apám rácsapott a combomra és röhögve kérdezte "Megijedtél, mi??" Hát mit mondjak...
Ezt pedig apám mesélte.
Kihajtásra várakozott egy forgalmas utra a MAN-jával(14tonna). Oldalról jött két kamion ezerrel, akiket el akart engedni. Egyszer csak egy Skoda kihajtott mellé, hogy előbb kijöhessen, de ő nem látta a kamionokat. Mivel kidugta a kocsija elejét (hogy lásson) a kamionok pont nekicsapták volna apám kocsijának. Szegény fater csak ült a volánnál és várta a csattanás, Tolatni már sansz nem volt . Valszeg neki nem lett volna baja(mert magasan ül), de a Skodát szétpaszirozta volna a kamion apám autoján.
Aztán valahogy beleálltak a fékbe a kamionok és átmentek a másik sávba(nem jött szembe senki). Asszem a skodás észre sem vette hogy mi történt...
Durva...
Mi menti meg ilyenkor az embereket?? A Jóisten biztos.
Par eve az M3-as szerencs utcai keresztezodesenel gyalogoskent vartam a zold lampara. A lampa zoldre valtott es lassan elindultam, de azert kineztem balra. Jott egy kamion mint az allat, erre megalltam. A kamion padlofekkel allt meg es atcsuszott a zebran, majdnem be a keresztezodesbe. Ha nem allok meg, pont osszetalalkoztunk volna.
Utana egy kicsit megborzongtam.
Én egy pár hete jártam úgy a királyhágónál mentem felfele éjjel 3-kor, egyszer csak látom, hogy 4 lámpa van velem szemben. Mivel nagyon fáradt voltam, illetve nagyon kanyargós volt az út, először azt hittem egymás mögött a kanyarban van 2 járgány, de mikor 50 méterre érkeztem derült ki, hogy egy kamion a lejtőn beelőzött egy másikat a záróvonalon keresztül. Igazából még simán kikerültem, lementem az útszélére, de az az állat nem lassított, csak jött, a mellettem ülő szólni sem tudott pár percig
Utána pirkadatig az út szélén mentem...
42
nulla! :)
velem kb 4 éve történt a következő eset:
az akkori kispolszki tipusú versenyautómmal a budai rakpartra szerettem volna lehajtani a margit hid alól és szépen besoroltam a kanyarodósávba egy német rendszámú kamion mögé.
aki legalább egyszer ült 126p-ben az ismeri a tücsökp@cs érzést a nagyobb autók/kamionok között, ezért biztos-ami-biztos hagytam legalább 2 métert és úgy álltam be mögé. néhány másodperc telt el amikor a belső tükörbe néztem de már csak egy nagy fekete foltot láttam, ami valójában egy másik kamion volt, ami kb. 40-50-nel rohant belém fékezés nélkül. (!)
a szerencsém az volt, hogy:
*a lábaim felhúztam a pedálok közül (igen komolyan összekuszálódtak, a kuplung volt a gáz-pedál fölött)
*a hátulról "fedező" kamion lökháritója lenyomta az autóm hátulját igy az elejét megemelve nem a szókásos módon gyűrődött igy nem lett semmi bajom, leszámitva az enyhe tüdőgyulladást, amit a 1,5 órás ordibálástól kaptam a tisztelt kamionsofőr úrral, aki nem akarta elismerni a hibát(!). a szókincse az alábbi kifejezésre korlátozódott: "aggyá' betétlapot!"
(az autó kb 1 méterrel lett rövidebb)
azóta nem ülök kispolszkiba.
nevezhetek a sztorival a topikba? ;)
Mától jöhet bármi... Mondhat bárki mármit... Ma újjászülettem! A Gyáli út elején, a felüljáónál várakoztam a két gyalogosátkelő között (az 1-es villamos Népliget utáni megállója mellett). A lámpa zöld lett, elindultam. Néhány métert tehettem meg, amikor csattanást hallottam. Hátranéztem: azon a ponton, ahol pár másodperce álltam egy teherautó állt, kidöntve a jelzőlámpát is (emiatt az nem is működött). Szerencsére éppen akkor más sem állt ott, pedig viszonylag forgalmas átkelő. Bárki lett volna ott, biztosan meghal. Történt már Veletek hasonló eset?
