Délelőtt hallottam a Pannon rádió lapszemléjében, gondoltam benyomom, hogy vélekedik egy volt szadeszos a mostani helyzetről.
Fordulat vagy válság
NSZ • 2003. augusztus 23. • Szerző: Hack Péter
(kép: Tettamanti Béla)
2003 nyarára elcsitulni látszanak a 2002-es választási év keltette rendkívüli indulatok, és bár a politikai közélet botrányai már a 2004-es európai parlamenti választások előszelét jelzik, a kampány igazi kezdete inkább csak őszre várható. A két kampány közötti pillanatnyi nyugalmi helyzetet érdemes lenne felhasználni arra, hogy számot vessünk a rendszerváltást követően kialakult politikai berendezkedés gyenge pontjaival, azokkal a tényezőkkel, amelyek már a belátható jövőben, a gazdaságban látható kedvezőtlen tendenciák hatására is, a politikai rendszer züllését vagy súlyos válságát eredményezhetik.
Az alábbiakban nem a rendszerváltás folyamatának mindenre kiterjedő részletes elemzése a célom, hanem kifejezetten a demokratikus rendszer torzulásaira kívánom felhívni a figyelmet.
A súlyos politikai és társadalmi válság kockázatát magában hordó tényezők közül az elsőnek az egyre nyilvánvalóbban manifesztálódó kétpártrendszert tartom. Ezzel szoros összefüggésben említhető a párt-, illetve kampányfinanszírozás mindmáig megoldatlan kérdése.
Súlyos problémák forrása lehet az állam, illetőleg a mindenkori kormányzat túlzott jelenléte az élet számos területén. Alighanem kevesen gondolták volna, hogy tizenhárom évvel a rendszerváltás után a mindenkori kormányzatoknak ilyen nagy szerepük lesz a sajtó, a kultúra, a művészet, a sport, a társadalmi szervezetek, az egyházak vagy akár a gazdaság életében.
Torz pártrendszer
Magyarországon mára lényegében létrejött a kétpártrendszer. Komoly esélye van annak, hogy hacsak valamilyen rendkívüli fordulat a következő hónapokban nem áll elő, akkor ez a tény a 2004-es európai parlamenti választásokat követően sokak számára nyilvánvalóvá válik.
A magyar politikai közéletben általánosan elfogadottnak tűnő állásponttal szemben én nem gondolom, hogy a kétpártrendszer egy egészséges politikai fejlődés eredményeként alakul ki Magyarországon. Ha a politikai fejlődés logikája diktálná ezt a folyamatot, akkor ennek a jelenségnek a többi demokratikus országban is végbe kellene mennie. A kétpártrendszert kedvelő elemzőknek választ kellene adniuk arra a kérdésre, hogy mi az oka annak, hogy az Európai Unió egyetlen országában sem következett be a politikai képviselet ilyen „letisztulása”. Az EU tizenöt jelenlegi tagjából Belgiumban tíz parlamenti párt van. Olaszországban nyolc pártnak vannak képviselői a parlamentben. Hét országban – Dániában, Finnországban, Franciaországban, Hollandiában, Portugáliában, Spanyolországban és Svédországban – hét párt rendelkezik országgyűlési képviselettel, így ezt lehet Európában tipikusnak nevezni. Írországban és Luxemburgban hat, Németországban öt, Ausztriában és Görögországban négy pártnak van parlamenti frakciója, de még az úgynevezett „többségi”, vagyis aránytalan választási rendszert alkalmazó Egyesült Királyságban is a legutóbbi választásokon a szavazatok 18,8 százalékát elérő Liberális Demokraták birtokolják az alsóházi mandátumok közel nyolc százalékát. Az európai demokráciák döntő többségében nemcsak a parlamentben van több párt, de a kormányok többsége is koalíciós kormány, ahol több pártnak kell egyetértésre jutnia, és ezek a koalíciók az országok jelentős részében változékonyak. Ennek a politikai kultúra alakulására is rendkívül kedvező hatása van, mivel nem alakul ki az olyan szélsőséges „ki kit győz le” helyzet, mint aminek Magyarországon részesei lehetünk.
Ha az unióhoz Magyarországgal együtt csatlakozó országok helyzetét nézzük, a hozzánk hasonló történelmi hagyományokkal bíró, de Magyarországnál sokkal kisebb Szlovéniában nyolc, Szlovákiában és Lengyelországban hét, Észtországban és Lettországban hat, Cipruson, Csehországban és Litvániában négy pártnak van parlamenti képviselete. Igaz ugyan, hogy a mindössze 398 ezer lakosú, sem gazdaságilag, sem politikailag nem túl jelentős Máltán már létrejött a kétpártrendszer, a hatvanöt fős máltai parlamentben a Nemzeti Párt harmincöt, a Munkáspárt harminc mandátummal rendelkezik.
A kétpártrendszer kialakulása, a nagy politikai blokkok létrejötte szavazók tömegeit fosztja meg a megfelelő politikai képviselettől. Választásról választásra egyre több szavazó voksol valami ellen, vagy a „kisebbik rossz” elvét alkalmazva adja le szavazatát. Az ilyen szavazók technikai értelemben „mögötte állnak” ugyan az adott pártnak, tartalmilag azonban nem. A szavazók gyenge azonosulása az általuk támogatott párttal nemcsak az adott párt számára okozhat problémát, hanem a politikai rendszer iránti bizalmat általában is alááshatja.
Ez a politikai helyzet a pártokat az érdemi politikai diskurzus helyett a szimbolikus politizálás irányába tereli, és mindkét nagy pártot a köztük lévő különbségek hangsúlyozására, és ezen keresztül a társadalom megosztására ösztönzi.
A kétpárti struktúra hosszú távon és mesterségesen osztja meg a társadalmat, és agresszívan arra késztet mindenkit, hogy vagy az egyik, vagy a másik táborhoz csatlakozzék. A Magyarországon kialakuló pártstruktúra nem a magyar társadalom megosztottságának politikai megjelenése. A magyar társadalom nem kétpólusú, hanem sokszorosan tagoltabb, árnyaltabb, összetettebb, mint ahogyan az a pártszerkezetben megjelenik. Ezt a sokszínű társadalmat a politikai elit érdekei alapján próbálja kettészakítani a hatalmi osztozkodás egyszerűsítésre törekvő érdeke.
Az egyre torzabb és abnormálisabb pártrendszer kialakulásában nagyon sok körülmény közrejátszott, de közülük talán két tényezőnek van kiemelkedő szerepe. Az egyik a világon gyakorlatilag példa nélküli, torz választási rendszer, a másik a politikai intézmények finanszírozásának megoldatlansága.
A magyar választási rendszer leginkább a német rendszerhez áll közel, hiszen Németországban is kétszavazatos rendszert alkalmaznak, a választók külön szavaznak a képviselőjelöltekre és a pártokra. A lényeges különbség az, hogy míg a német rendszer arányos, tehát minden pártnak annyi képviselője van a Bundestagban, ahány százalékot a párt listája kapott, addig a magyar rendszer rendkívül aránytalan. Ez az aránytalanság szándékosan épült bele 1989-ben a rendszerbe, hiszen a törvény megalkotói a kommunisták leváltását tartották mindennél fontosabb céljuknak, így el akarták kerülni a pártrendszer túlzott elaprózódását, illetve azt, hogy a negyven év utáni első demokratikus választás után politikai patthelyzet alakuljon ki. Az utóbbi cél érdekében olyan választási rendszert hoztak létre, amely nagymértékben kedvez a győztesnek. Ennek megfelelően 1990-ben az MDF – bár csak a listás szavazatok 24,73 százalékát szerezte meg (3,33 százalékkal többet, mint riválisa, az SZDSZ) – a mandátumok 42,49 százalékával rendelkezett, ami 18,62 százalékkal volt több, mint az SZDSZ mandátumainak száma. 1994-ben az MSZP a szavazatok 32,99 százalékával abszolút többséget, a mandátumok 54,14 százalékát tudta megszerezni. A két nagy politikai blokk kialakulásával és a két vezető párt közötti különbség csökkenésével a torzító hatás is mérséklődött, de a két blokk kialakulása éppen a torzító hatás eredménye volt.
A kelet-európai volt szocialista országok demokratikus pártjainak a magyarországi pártoknál is tapasztalható gyengeségei, mint például a pártok gyenge önkorrekciós képessége, szintén jelentős szerepet játszik a pártstruktúra torzulásában, de mint láttuk, mégsem hozott létre az EU-hoz csatlakozó egykori szocialista országokban a magyarhoz hasonló kétpártrendszert.
Míg az arányos választási rendszer arra készteti a szereplőket, hogy sokoldalúan nyitott partnernek mutatkozzanak, mert így tudják hatalomra kerülésük esélyét növelni, a magyar választási rendszer a partnerek megsemmisítésére, beolvasztására készteti a pártokat. A rendszert legkésőbb az 1994-es választásokat követően meg kellett volna változtatni, amire majdnem létre is jött egy politikai megegyezés 1995 nyarán, végül azonban a megállapodás aláírása elmaradt, és a választási rendszer politikai rendszert deformáló hatása tovább érvényesült.
Ugyanakkor az a paradox helyzet, hogy miközben a politika és a gazdaság egyre nagyobb részében érvényesül a politikai kinevezések, a nómenklatúra logikája, maguk a pártok társadalmi-mozgalmi értelemben nagyon gyengék. Se Orbánnak, se Medgyessynek nem kellett, illetve nem kell nagyon komolyan számolnia a kormánypártokkal mint önálló politikai tényezőkkel, mint sajátos irányzatokból és azok vezetőiből összeálló erőkkel, amelyek belső vitákban döntéseket hoznak, és azokat érvényesítik a kormánypolitikában. A nagy pártok lényegében csak választási gépezetként és a politikai kinevezések elosztóhelyeiként működnek, és kiszolgáltatottak az önállósuló kormánnyal szemben. Így a demokratikus pártok is csak korlátozottan látják el a hatalmat kontrolláló, ellensúlyozó funkciójukat.
A magyarországi torz pártrendszer szomorú sajátossága, hogy a két nagy párt közötti elviselhetetlenül éles felszíni harcok mögött részint alapvetően közös politika, az etatizmus lappang, részint pedig hol csöndes, hol kimondott összejátszásnak lehetünk tanúi közöttük, mint a Postabank-ügyben vagy a titkosszolgálati múlt kezelésének ügyében.
Kampány- és pártpénzek
A kétpártrendszer kialakulását elősegítő másik döntő tényező a párt- és kampányfinanszírozás megoldatlansága. Mivel a magyar rendszerváltást követően a választók a hírközlés és a véleményformálás szinte minden csatornáján keresztül, demokráciákban példátlan méretű pártellenes uszítást hallhattak (gyakran még maguktól a pártoktól és azok vezetőitől is), a politikai elit mindmáig nem vállalta azt, hogy a lakosságot szembesítse azzal a ténynyel, hogy a demokrácia normális működésének vannak szükségszerű költségei. Ilyen költségek a parlament, a bíróságok, a honvédség, rendőrség, kormányzati hivatalok stb. működési költségein túl a demokratikus pártok működésének költségei is. A pártok működésének költségeibe értelemszerűen beletartoznak a választási kampányok sok tízmilliárdot kitevő költségei is. Ma a magyar választók sem ezen költségek mértékéről, sem pedig forrásáról nem tudnak sokat. Azzal mindenki tisztában van, hogy kampány során látható televíziós és rádiós reklámok, óriásplakátok, újsághirdetések, szórólapok, roadshow-k, ökörsütések, impozáns vagy egyszerűbb politikai gyűlések költségei lényegesen meghaladják a törvény által engedélyezett 386 millió forintot.
A folyamatos és nyilvánvaló törvénysértő gyakorlattal a politikai elit súlyosan rombolja a politikai rendszerbe és a jogrendbe vetett bizalmat. Mivel ezekben az esetekben maguk a törvényalkotók és a kormányzók követnek el folyamatosan jogsértést, egyre inkább alkalmatlanná válnak arra, hogy jogkövető magatartást várhassanak el másoktól. Ráadásul ez a helyzet a politikai elitben a törvényen kívüliség, a törvény felett állás képzetét kelti.
Bármi legyen is ezen kampányköltségek forrása, a gazdaság azon szereplői számára, akik ezeket az összegeket a pártok számára rendelkezésre bocsátják, minden bizonnyal olcsóbbnak és lényegesen egyszerűbbnek tűnik két párt finanszírozása, mint hat-hét párté.
A magam részéről nemes célnak tartom, ha egy magánszemély vagy egy cég anyagilag támogatja a demokrácia működését, és kívánatosnak, hogy ezt külső kényszerektől mentesen, jó lelkiismerettel tehesse meg. Ennek feltételei azonban még nem adottak. A problémának az a része, ahogyan ez a jelenség a pártstruktúrát torzítja, magyar jelenség; az átlátható finanszírozás hiánya azonban a fejlett demokráciáknak is súlyos kihívást jelent, mint azt a német, francia, olasz, belga, brit kampányfinanszírozási botrányok kapcsán láthattuk.
Ebből az is következik, hogy ezen pénzek átlátható mozgásának nincsenek átvehető európai normái. A szabályozás botránytól botrányig tartó állomásokon keresztül folyamatosan alakul.
A rendezetlenség azonban súlyos válságforrásként van jelen a magyar politikai közéletben is. A kampányok anyagi forrásait biztosítók könnyen juthatnak arra a következtetésre, hogy az esetleges politikai botrányokat úgy a legegyszerűbb megelőzni, ha mindkét fél számára nyújtanak támogatást. Ez azonban a költségek növekedésével (amiben például az európai parlamenti választások korábban nem létező költségei is megjelennek) és a politikai küzdelem kiéleződésével veszélyes helyzetet hozhat létre.
A helyzet a leginkább a gengszterfilmek azon jeleneteire emlékeztet, amikor a két banda tagjai egymásra szegezett fegyverrel feszülten várnak, ilyenkor elég, ha a sarokban eldől egy söprű, és már eszeveszett lövöldözés kezdődik. A most zajló politikai botrányok előképei lehetnek egy ilyen jellegű politikai összecsapásnak, amikor a felek úgy okoznak végzetes csapást egymásnak, hogy közben saját magukat is lehetetlenné teszik.
A magyar közélet érzékeny a korrupció ügyére. Az 1990-es választást leszámítva valamennyi eddigi demokratikus választás egyik fő témája volt a korrupció felszámolása. Vélhetően így lesz ez a következő választások során is. Ezen a területen egymáson fogást keresve a pártok könnyen olyan botrányokat robbanthatnak ki, amelyek az egész politikai elit drámai hitelvesztését eredményezhetik.
A mindenütt jelen levő állam
A rendszerváltás kezdeteinél azok, akik Magyarországot egy civilizált, nyugatias, szabadságszerető és demokratikus országnak képzelték el, abban bíztak, hogy a rendszerváltó folyamat eredményeként az állam, a mindenkori kormányzat csak azokat a funkciókat fogja ellátni, amelyeket feltétlenül neki kell elvégeznie. Abban reménykedtünk, hogy az autonóm társadalmi struktúrák kialakulása gyorsabban és eredményesebben fog bekövetkezni. Tizenhárom évvel a rendszerváltás után azonban azt látjuk, hogy a mindenkori kormányzatnak még mindig az emberek életének túl sok területén van meghatározó szerepe.
Bár a privatizáció következtében az állam gazdasági szerepe visszaszorulóban van, a Magyarországon évente megtermelt húszezermilliárd forintból nyolcezret még mindig az állam oszt el. Ráadásul a gazdaság egészének politika-, illetve kormányfüggősége még mindig abnormálisan nagy.
Folytatás a hétvége 4. oldalán
A gazdaság szereplőinek még mindig túl nagy része gondolja okkal vagy ok nélkül, hogy üzleti sikerének kulcsa a kapcsolati tőkében van. Változatlanul sokan érzik úgy, hogy a politikától, a kormányzattól vagy önkormányzattól származó megrendelések vagy megbízatások jelentik a gazdasági érvényesülés egyedül járható útját.
Még rosszabb a helyzet az irreálisan költségesen működő, túlbürokratizált önkormányzati szférában, amelynek kormányzattól való függését az Orbán-kormány érdemi döntésekkel és szimbolikus gesztusokkal erősítette. Ezzel elérte, hogy ma a választók döntő többsége úgy érzi, az az érdeke, hogy települését kormánypárti önkormányzat igazgassa. A politikailag függő helyzetben lévő önkormányzatok gazdasági függőségét a Medgyessy-kormány semmiben nem enyhítette, sőt egyes vélemények szerint még növelte is.
Szinte a teljes civil társadalom a kormányzati pénzek függőségében él. Nem alakultak ki a kultúra, a művészet vagy a sport államtól független működésének feltételrendszerei. Abszurd, hogy miközben a labdarúgás a világ minden részén jelentős profitot termelő üzletág, amely az államot komoly adóbevételekhez juttatja, addig Magyarországon az adófizetők pénzéből milliárdokkal kell életben tartani ezt a sportágat, illetve a mögötte lévő érdekcsoportokat.
Az adófizetőket terheli számos, üzleti alapon megrendezett, profitorientált kulturális rendezvény, illetve művészeti vállalkozás finanszírozása, mint ahogyan a hitélet támogatása is.
Tizenhárom évvel a rendszerváltás után a civil szféra jelentős része, csakúgy, mint az egyházak többsége súlyos működési problémákkal küszködne, ha az adófizetők pénzéből a kormányzat nem fordítana súlyos tízmilliárdokat támogatásukra. Holott régi igazság, hogy az állami pénz olyan, mint a narkotikum, függőséget hoz létre. A függőségnek pedig az lehet a rendkívül súlyos következménye, hogy a kormányzat vagy a politikai elit válsága a társadalomnak azokat a területeit is eléri, amelyek az állami pénzek köldökzsinórján függenek. Az autonómiák hiánya a politikai válságot általános társadalmi válsággá transzformálhatja, nemcsak súlyosbítva a bajt, hanem a kilábalás esélyét is csökkentve.
Különösen igaz ez a sajtóra. A szabad sajtó létezésének célja és értelme, hogy a válságjelenségekre felhívja a figyelmet. Ehhez képest Magyarországon az állami közszolgálati televízió-csatornák már több kormányzati ciklus óta kormánypárti propagandagépként működnek, míg a kereskedelmi adók rövidesen lejáró koncessziós joguk meghosszabbításáért remegve, megpróbálják magukat olyan távol tartani a politikai, közéleti kérdésektől, amennyire csak lehet. Így válnak a milliók által nézett híradások mindent elsöprő vezető hírévé a bulvárhírek, mint például a fejüknél összenőtt ikrek vagy a kutyát felfaló harcsa esete, miközben az itt élő emberek sorsát alapjaiban meghatározó kérdésekről a lakosság döntő többsége teljes tudatlanságban van.
Az írott sajtó helyzete sem sokkal jobb. A napi-, illetve hetilapok döntő többsége számára sem adatik meg az a gazdasági függetlenség, amely alapját jelenthetné politikai függetlenségének. Vitathatatlan, hogy vannak lapok, amelyek a gazdasági függőségre a hozzájuk közel álló politikai irányzat kritikátlan kiszolgálásával reagálnak, míg más lapok lényegesen nagyobb önállósággal lépnek fel, és többé-kevésbé betöltik azt a funkciót, amit a szabad sajtónak be kell töltenie. Azt azonban mindenképpen leszögezhetjük, hogy az írott sajtó helyzetére is döntően a kiszolgáltatottság jellemző.
Az állam ilyen fokú jelenléte és szerepvállalása az élet minden területén rendkívüli tehertételt jelent a költségvetés számára. Ebben a tekintetben az Orbán- és a Medgyessy-kormány gazdaságpolitikájában nincs jelentős eltérés. Mindkét kormány az adófizetők pénzének bőkezű osztogatásával kívánja népszerűségét növelni. Ezt a fajta politikát azonban a Magyarországnál lényegesen gazdagabb országok sem tudják hosszú távon finanszírozni. Nem véletlen, hogy ezekben a hónapokban Ausztria, Franciaország, de még Európa vezető gazdasági hatalma, Németország is az állami szerepvállalás újragondolására, a jóléti költekezés viszszafogására kényszerül.
Az eltúlzott állami szerepvállalás változatlanul hagyása teljesen irreálissá tesz minden adócsökkentési elképzelést. A jelenlegi brutális adóterhek a mindenkori hatalom hóbortjainak és klienseinek finanszírozásához nélkülözhetetlenek.
Megoldási lehetőségek
A felsorolt körülmények önmagukban még nem idéznek elő válságot, csupán a politikai rendszer folyamatos züllését, egyfajta latin-amerikanizálódást, amelyben a posztkommunista etatizmus és a tradicionalista-nacionalista etatizmus együttélése és váltakozása jellemző, mindkét oldalon kiterjedt korrupcióval.
A válságot a gazdaság megroppanása robbanthatja ki, amelyhez a fent vázolt túlzott állami szerepvállaláson, valamint a gazdaságot élénkítő infrastrukturális beruházások elmaradásán túl az európai gazdaság fejlődésének látványos megtorpanása és a világgazdaság kialakulóban lévő válsága is hozzájárulhat.
A válság politikai vonatkozásának megelőzéséhez, illetve megoldásához arra lenne szükség, hogy a politikai elit túllépjen pillanatnyi, illetve rövid távú hatalmi érdekein, és az ország jövője érdekében olyan konszenzusos megoldásokat keressen a legsúlyosabb problémákra, amelyek megteremtik a demokratikus megújulás alapjait.
Sajnos látni kell, hogy az ilyen megoldások megszületésére csekély esély van. A lehetőségekkel azonban még akkor is jó tisztában lenni, ha azok kihasználatlanul maradnak.
A politikai válságkezelő csomag első eleme a választási törvény, a második a párttörvény, valamint a kampányfinanszírozásra vonatkozó jogszabályok módosítása, a harmadik a civil társadalom és a társadalmi autonómiák működési feltételeinek megteremtése, a negyedik pedig a sajtó- és a médiaszabadság intézményi feltételeinek megteremtése lehetne.
Az első két elem nem kerülne különösebb erőfeszítésbe, hiszen ezen a területen kizárólag politikai akarat kérdése a megoldás. A választási rendszer torzító hatását a német rendszer teljes átvételével, vagyis a kétszavazatos választási rendszer változatlanul hagyásával, az arányossági elem átvételével meg lehet oldani. A kampányfinanszírozás átláthatóvá és legálissá tétele érdekében már szintén kész jogszabálytervezetek állnak rendelkezésre, amelyeket a politikai akarat megléte esetén könnyen és hamar el lehetne fogadni.
Bonyolultabb kérdés a civil társadalom finanszírozásának kérdése. Ezen a területen paradigmaváltásra lenne szükség. Egyetértésre kellene abban jutni, hogy ahelyett, hogy az állam adók formájában elveszi az emberek pénzét, és annak egy részét politikai alapú döntéseken keresztül elosztja a civil szervezetek között, ott kellene hagyni a pénzt az embereknél és a cégeknél, és érdekeltté kellene őket tenni a civil szervezetek, egyházak, karitatív szervezetek, sportegyesületek stb. anyagi támogatásában. Egy ilyen rendszer nem feltétlenül csökkentené a civil szférába áramló pénzt, csak annak elosztási módján változtatna, nem a kormány vagy a politika, hanem az érintettek döntenék el, melyik szervezet tevékenységének milyen a társadalmi haszna, arra milyen mértékben jelentkezik igény. (Ez persze a civil szervezetek közül sokak – esetleg a legerőteljesebb politikai érdekérvényesítő képességgel rendelkezők – érdekeit sértené, de el kell dönteni, hogy szabad-e az ország jövőjét klikkérdekek oltárán feláldozni.)
A legerősebb érdekcsoportok a média területén akadályozzák a jól működő demokratikus megoldások létrehozását, de itt is látni kell, hogy a helyzet változatlanul hagyása beláthatatlan károkat okozna, a megoldásra pedig a világ demokratikus államainak döntő többségében jól működő modellek állnak rendelkezésre.
Az országot a zsákutca felé kormányzó politikai elitnek még van esélye arra, hogy fordulatot hajtson végre. Ha nem teszi meg, súlyos felelősséget vállal abban, hogy a jelenlegi generációk életéből értékes éveket rabol el. Amennyiben azonban a jelenlegi elit nem tud túllépni pillanatnyi érdekein, akkor az ország sorsáért felelősséget érzőknek ideje elkezdeni keresni az új elitet, amely megakadályozhatja, hogy még a mostaninál is rosszabb jöjjön.