http://www.terrasoft.hu/kultura/kaboca/zeneilex/gorog.txt
Görög zene <<5>> Az ókori elmélet szubtilitásainak, az 1/3 és 1/4 (irracionális) hangoknak a Bizánci G.-ben nincsen semmi nyomuk, csak a számunkra is megszokott egész- és félhangközök szerepelnek benne. A hangok időtartama általában a mi zenénkben szokásos; egy szótagra természetesen több énekhang is esik, sőt ez már ismét, különösen a kései (15-19.) századakban, pl. az un. Kekragarionokban, a <Kekraxa . . .> (<Hozzád kiáltottam, Uram>) kezdetű énekekben, erős keleti hatás eredménye - egész hosszú melódia, miközben a megkezdett szó már énekelt pár szótagja után újra kezdik a szót. Az énekritmus az itt adott elemekből természetesen adódik. A bizánci ének lés jellegzetessége a végzőhang nyújtása. A modern nyugati zene mértékelőírásai ismeretlenek voltak s ennek következtében az ütemjelző vonalak átírásokban vagy teljesen mellőzhetők, vagy csak éppen megközelítő tagolást jeleznek. A melódiák egyes, többnyire a szövegsoroknak, azaz az értelmi egységeknek megfelelő frázisokra tagolódnak (ezeken lehetnek az echos kötelező finálisaitól eltérő finálisok). Az Antik G. unisono, polifóniamentes és a cappella-jellegéről már szóltunk. A bizánci éneklés szólóelőadás, csupán annak egyes részei alatt tart ki egy kórus bizonyos kísérő-hangot. A mai görög egyház nyugati hatásoktól érintetlen területein ez az éneklésmód ma is él, az egész itt kifejtett elmélettel együtt, mely annyira élő valóság, hagy legújabb korszerű reformja a 19. század elején történt. Ez a reform egyformán kiterjedt elméleti részletekre s a hangjelölés rendszerére. A Bizánci G. számára, az Antik G. hangjelölési rendszerének teljes mellőzésével (melyet csak az ókor tanulmányozói ismertek), az echosok kezdő hangjelölő tulajdonságával összefüggő külön hangjegyírás volt érvényben. Ennek lényege az, hogy az egyes jelek, a martyriák (s epichemák)-megadta kezdőhangon induló melódia vonalát ábrázolták, azaz hangközjelek voltak, melyek nem jelölték az abszolút hangmagasságot, hanem csak azt, hogy egy hang mennyivel fekszik mélyebben vagy magasabban az előtte állónál. Ezek tehát neumák. Ugyancsak megadták a hang időtartamát, a tempót s az előadásmód különböző vonásait is. Ezeket a jeleket három középkori és egy újkori főváltozatban s a középkoriakat számtalan mellékváltozatban ismerjük. Az I. az un. <pont-vonásos> vagy <vonal>-jelű óbizánci rendszer, a II. a <gömbölyű>-jelű, hagiopolitesi v. középbizánci, a III. a Kukuzelis-féle kései bizánci s a IV. a Chrysanthos-féle újgörög rendszer. Az I. rendszer (teljes kifejlődési kora a 10-12. század) legrégibb emlékének, egy 9. századi athosi heirmologionnak tanúsága szerint sokkal régibb időkbe nyúlik vissza. Ezek a jelek, nevűk és alakjuk szerint, az ekphonetikus jelekhez is hasonlítanak. Az alapelv ugyan világos bennük, de számos részlet még tisztázásra vár. A középkori orosz hangjegyírás ezen alapul. A 12. században a görög egyház egyszerre - előttünk ismeretlen okokból - rendszert cserélt. A II. rendszer a 12-15. században uralkodott. Ezt igen jól ismerjük. Megfejtése szinte hiánytalan, főleg a Papadike (<Papok könyve>) c. elméleti irat segítségével. A martyriák már említett jelei mellett ebben teljes a moduláció jelzésére szolgáló un. <phthora>; (rontás)-jelek sorozata, minden echosnak van egy-egy megfelelője s megvan a chromatikus átmenet jelzése: a nenano szó s egy O jel. Továbbá egész sora a ritmikai s előadási jeleknek, melyek neveik értelme szerint tökéletes biztonsággal írhatók át a mi hangjegyírásunk szerint. A jelek kombinációi a legfinomabb árnyalatok kifejezését is lehetővé teszik. Az utóbb említett jelek neve: <nagy jelek> (megala semadia) vagy <nagy lényegek> (megalae hypostaxis). Ezekből pl, a diple (kettős) = a mai negyed, kylisma (hengergetés) = nyolcad trillával, gorgon (gyors) = accel. stb. A hangközjelek lényege ez: az előző hang ismétlődésének jele: @ (<ison>, <egyenlő>); felmenő szekundra (az előadás nüanszainak jelzésére) 6 jel volt, szekundra, lemenőre 2, ezek az un. <testek> (soma); tercre és quintre mindkét irányban 1-1, ezek az un. <lelkek> (pneuma); 2 jel (egyik lemenő tercre) sem soma, sem pneuma. A jelek kombinációi adják a quart, szext és szeptim hangközök saját jeleit, ha megfelelő pneuma-jelek megfelelő soma-jelek fölé vannak írva (ekkor a kettő értékét össze kell adni, pl. szekund- és terc-jel quartot ad, szekund- és quint-jel szextet, persze a le- és felmenő irányt jelző jelek szerint lefelé vagy felfelé). Olyan kombináció is volt, mikor pneuma-jelet soma mellé vagy alá írtak (hypotaxis, alárendelés), ekkor a soma-jel hangköz értéké nem számított (szekund- és terc-jel értéke csak terc), csak éppen az éneklés módját jelezte (ilyenkor a soma <aphonon>: hangtalan, a pneuma <emphonon>: hangzó). Ez a rendszer egy nemes vonalvezetésű, egészben rendkívül kellemes énekstílust revelál. A III. rendszer, melyet maguk a bizánciak egy damaskosi Szt. Johannes-szel egy sorba helyezett, talán 14. századi nagy zenésznek, Johannes Kukuzelis-nek tulajdonítottak, lényegében semmi újat nem hozott, csak variánsokat a hangközjelekhez és a cheironomikus, azaz előadási (hypostasis)-jelek nagymérvű gazdagodását, ami az újabb énekstílusnak, a melisma s az un. teretisma (te-re-rem szótagokkal való kinyújtás) használatának, egészben véve azonban bizánci, l, <szép hangzású> (kalophonos) neve ellenére monotonságba süllyedő s nyugati fülnek majdnem elviselhetetlen énekmodornak következménye. (E sorok írójának egy konstantinápolyi pátriárkai mise éneke talán legkülönösebb zenei élménye.) A IV. rendszer bizánci és nyugati elemek keveréke. Chrysanthos a nagy hypostasis-okat mellőzte, a somák és pueumák Legtöbbjét megtartotta, nyugatias solfége-t hozott he s a 8 echos rendszenét némileg átalakította, - ezzel agy (ugyan nem éppen egyszerű, de a feledésbe merült bizánci helyett elfogadható) elméleti s gyakorlati zenei alapot teremtett a mai görög egyház számára. Az G szolmizációs jelei az egyes echosok tonikáit is jelölik: @ Chrysanthos a 8 echoshoz még egy 9.-iket is felvesz, a <legetos>-t, amire bizánci előzményei voltak. Ez Chrysanthosnál az auth. IV. egyik faja (skálája e-e'). Az egyes echosok vagy diatonikusak (auth. I.: d e f g a h c' d'), vagy chromatikusak (auth. II.: c des e f g as h c'), vagy enharmónikusak (auth. III.: = F-dúr). Különösképpen újra megjelennek az irracionális hangtávolságok. Egy oktáva hangközeinek összes értéke: 68. Egész hangközök (pl. f-g, g-a, c'- d') vagy kis tercek (mint desz-e) értéke 12, de pl. oly egész hangoké, mint d-e vagy félhangoké, mint a-b, csak 9, olyan félhangoké pedig, mint pl. e-f. g-as csak 7. Az egyes echosok modulációs átmenete megvan itt is. Háromféle himnuszfajta van: hirmologikos (<mintastrófás>), sticherarikos (<soronkénti>), ezek az idiomelonok és papadinos (<papi>), pl. a kerub-himnusz dallama. Chrysanthos zenéjének előadásmódja szintén szóló-ének, melyhez pl. egy vagy két kísérő hang az alsó finalist <tartja>. Ez a rendszer különös keveréke ásatag ógörög terminusoknak (a három <nem> pl.), bizánci újraélesztett elemeknek és egy nagyrész keleti zenehatásnak (így a török makama-skálák feltűnően azonosak e rendszer <echos>-aival). Ez a zene ma a görög egyház zenéje s egyesek nézete szerint a mai görög népdalok melódiái alig különböznek tőle, csak egyszerűségben, amennyiben a diatonikus hangsoron kívül mást nem ismernek. Erről s a mai görögök nyugatias zenéjéről a következő fejezet szál. Az Antik G., közvetve ugyan, de a többi ógörög művészethez hasonlóan, a mai zeneéletben is élő elemeket termelt. A Bizánci G. méltán áll parallel gyanánt a gregorián ének mellett; éppen ez a helyzete mutatja, hogy nem olyan egyetemességű, mint ókori előzője; de így is az egész keleti kereszténység zenéjének alapja. Irodalom: 1. Antik G. a) Emlékek: C. Jan: Musici scriptores Graeci 1895. Th. Reinach: La musique grecque 1926, 175- 208. A berlini töredékről: W. Schubart (Sitz.-ber. d. Berliner Akad. 36, 1918), E. Romagnoli (Riv. mus. ital. 27, 1920), R. Wagner (Philologus 1921, átírás (lehetetlen modern akkordkísérettel]), A. Thierfelder 1920. Az oxyrhynchosiról: The Oxyrynchus Papyri XV, 1922, Th. Reinach (Rev. music. 1922). b) Az elméletírók C. Jan. id. kiad., l. továbbá az egyes antik szerzőkről szóló cikkeket. c) Modern művek: F. A. Gevaert: Histoiré et théorie de la musique antique 1875-88, Ch. E. Ruelle: Études sur l'ancienne musique grecque 1875-90, D. B. Monro: The modes of ancient Greek Music 1891, A. Howard: The aulos or tibia 1893, H. Abert: Die Lehre vom Ethos in der griechischen Musik 1899, M. Emmanuel összefoglalása a Lavignac-féle Encyclopedie de la musique et Dictionnaire du Conservatoire (1913) Gréce (Ant. Gréco-Romain) c. fejezetében, H. Riemann: Handb. d. Musikgesch. I. 1. Die Musik des Altertums, 3. kiad. 1923. Th. Reinach id. műve, H. Abert: Adler Handb. d. Musikgesch.-jében 1924, C. Sachs: Musik des Altertums 1924. Összefoglaló jelentések: Jahresbericht über die Fortschritte d. klass. Altertumswiss. 1900 és 1922, R. P. Winnington-Ingram: Greec Music; A Survey, Music and Letters 1929. - II. Bizánci G.: Chrysanthos: Eisagogé stb. (Bev. az egyh. zene elméletébe és gyakorlatába (Paris 1821, újgör.]), u. a.: Theoretikon (Nagy zeneelmélet, Trieszt 1832, újgör.), R. G. Kiesewetter: Die Musik d. neueren Griechen 1838, Philoxenos: Görög egyházzenei lexikon (Konstantinápoly 1868, újgör., A-M), W. Christ - M. Paranikas: Anthologia graeca carminum christianorum 1871, Joh. Tzetzes: Über die altgr. Musik in der gr. Kirche (München 1874), Bourgault-Ducoudray: Études sur la musique ecclésiastique grecque (Paris 1877), G. J. Papadopulos: Symbolai stb. (Adatok egyházi zenénk történetéhez, Athén 1890, újgör.), H. Reimann: Z. Gesch. u. Theorie d. Byz. M. (Leipzig 1889), S. G. Hatherley: A Treatise on Byz: Mus. 1892, H. Riemann: Gesch. d. Musiktheorie im 9-19. Jahrh. 1898, Dom Hugo Gaisser: Le systéme musicale de l'église grecque 1901, A. Gastoué: Catalogue des Manuscrits de musique byzantine de la Bibliothéque Nationale de Paris et des bibliothéques de la France 1907, O. Fleischer: Neumen-Studien III. 1904, O. v. Riesemann: Z. Frage der Entzifferung altbyzant. Neumen (Riemann-Festschr. 1909), Pére J. B. Rebours: Musique bysantine du XIIe et XIIIe siécle (2 kőt., 1913), P. Wagner: Ursprung und Entwicklung d. liturgischen Gesangsformeln bis zum Ausgange des Mittelalters, 3. kiad. 1911., H. Riemann: Skizzen zur byzant. Musik 1915, J. Thibaut: Études de musique byzantine. Le chant ecphonétique, Byz. Zeitschr. 8, 1899 u. a. La musique byzantine. Tribune de St. Gervais 1898, u. a. Le systéme tonal de l'église grecque. Revue d'hist. et de critique musicales. II. u. a.: La musique instrumentale chez les Byzantins. Echos de l'Orient 1922, A. Remantas - P. D. Zacharias: Arion. A görög zene fennmaradása a legrégibb időktől napjainkig, 1917 (újgör.), H. Riemann: Handb. d. Musikgesch. I. 2. 2. kiad. 1920, C. Hoëg: La théorie de la musique byzantine (Rev. des études grecques 35, 1922), H. J. W: Tillyard: Byzantine Music and Hymnography (London 1923), E. Wellesz: Aufgaben u. Probleme auf dem Gebiete der byzant. und orientalischen Kirchenmusik (Münster 1923), u. a.: Byz. Mus: 1927, u. a.: Die byzant. Lektionszeichen, Ztschr. f. Musikwiss. 11, 1929, valamint Tillyard és Wellesz, a jelenleg vezető két kutató munkásságának bibliográfiája műveikben. Czebe. - III. Újgörög zene. - A törőkőktől évszázadokon át elnyomott görög nép küzdelmes életében nem sok idő és erő maradt a nemzeti kultúra továbbfejlesztésére. A felszabadító harcok után, a mull század 30-as éveiben, úgyszólván minden téren elölről kellett kezdenie. Így történt ez a zenében is. Bár az ógörög zene ránkmaradt töredékei a bizánci egyházi zene s az újgörög népdal mindmegannyi bizonyítékai a sajátos görög zenei tehetségnek, mégis csaknem egy század múlt el, míg a görög zenészek rájöttek; hogy nemzeti egyéniségüket kell kifejezniük s nemzetük kincseiből kell inspirációt meríteniük. Ennek főoka az volt, hogy az első zenei gócpont - az Ion szigetek, különösen Korfu - kívülesett a szabad görög területen s erősen az olasz zene hatása alatt állt. Korfuba már 1632 óta rendszeresen ellátogattak olasz operatársulatok s részben ezek hatására a szigeten csakhamar bizonyos zenei élet is mutatkozott. Ez az élet azonban csak a 19. század 40-es éveiben bontakozott ki igazán. Ekkor történt ugyanis, hogy az angol fennhatóság alatt álló sziget lakóinak vallásos és nemzeti érzületét mélyen megsértette a Viktória királynő trónraléptekor kiadott egyik kormányrendelet, melynek értelmében a katonai zenekarok csak protestáns vallási felekezetek ünnepségein vehettek részt: A rendeletre feleletképpen megalakult a korfui görög <Filharmonikus Társaság> (1810). Ez a sziget legkiválóbb zenészeit egyesítette s - természetesen - nem csak az angolokat pótló zenekarról gondoskodott, hanem országos jelentőségre emelkedett. A korfui <Filharmonikus Társaság>-ból indult ki minden zenei mozgalom és élet nemcsak az Ion szigeteken, hanem egész Görögországban. A társaság lelke - annak díszelnöke és legkiválóbb tanára Mandzarosz, inkább zeneteoretikus mint komponista, a hivatott tanár lelkesedésével egész zenészgenerációt nevelt hazájának. Az ion szerzők közül megemlítendők: A. Liveralisz, Mandzarosz barátja és pártfogoltja, hazafias tárgyú operák és dalok szerzője; Alvanasz, a <Filharmonikus Társaság> alapító tagja, az ion szigetcsoport legkiválóbb műdal-költője; Karerisz és Xyndasz. korfui operaszerzők, kik közül utóbbinak <A jelölt> c. munkája volt az első - zenében és szövegben egyaránt - görög szerzőtől származó opera, melyet Görögországban előadtak; Lambirisz, cefaloniai dalszerző s a korfui Szamarasz, ki hosszas párisi és olaszországi tartózkodás után Athénben telepedett le. Ő az első nemzetközi vonatkozásban is kiemelkedő görög zeneszerző. Művei erősen olasz hatás alatt készültek s csak itt-ott, mint dekoratív elem, csillan fel bennük néhány görög motívum. Szamarasz működése átvezet az anyaország zenei központjába, a görög fővárosba. A szabad országban csaknem 50 éves küzdelembe került a zenei élet megindítása. Említésreméltó ennek az előkészítő munkának néhány mozzanata. Az első lépést Kapodisztriasz kormányzó tette meg azzal, hogy az akkori fővárosba, Naupliába, külföldi zenészeket hívott. Ezek a német Mangel karmester vezetésével megalakították az első görögországi zenekart. 1833. az Ottó királyt kísérő bajor katonai zenekar is ott maralt. Ez utóbbi 1834. követi Ottót az új fővárosba, Athénbe. 1837. olasz énekesek előadták a Sevillai borbélyt; ez volt az első athéni operaelőadás. Ugyanebben az évben a kormány énekiskolát alapit az egyházi ének művelésére, 1843. pedig katonai zeneiskolát létesít. 1850. rendezték az első hivatalos hangversenyt a görög fővárosban. Megemlítendő, hogy állami szubvencióval támogatott olasz operatársulatok évtizedeken át rendszeresen előadásokat tartottak Görögországban s ezáltal a görög közönségben felkeltették és ápolták a zene iránti érdeklődést. Nagy lökést adott a görög zene ügyének az 1871. év. Ekkor alakult meg az <Euterpe> zenebarát egyesület és - ami még fontosabb - ekkor alapították az athéni <Odhion>-t, a görög zeneakadémiát. Az <Odhion> megalapítása az újgörög zenetörténet első félszázadának legkimagaslóbb eseménye. Az első 20 esztendőben csak a zene elemeit tanulhatták ebben az intézetben, de az 1891, létesített reformok olyan fejlődésre tették alkalmassá, hogy ma már zenei főiskolának tekinthető. A hivatalos körök szűkkeblűségére jellemző, hogy a szalonikii zeneakadémia az egyetlen, zenét előmozdító állami intézmény Görögországban, a többi mind lelkes zenebarátok kezdeményezésének és adakozásának köszöni létét. A görög zenei életben nagy szerepe van az 1885 óta működő athéni <Filharmonikus Társaság>-nak is. Az athéni <Odhion> befolyására alakult az első görög operatársulat is - évtizedek óta húzódó küzdelmek is kísérletek után. Az első próbálgatások Korfu szigetén történtek (kisebb dalművek előadásával) a 19. század első felében. Általában olasz énekesek adták elő a görög szerzők műveit is a patrászi és az athéni színházban. 1875. komoly lépés történt görög operatársulat megalakítása felé azáltal, hogy az <Odhion> tanítványai operarészleteket adtak elő görög nyelven. 1879. a növendékek több operaelőadást tartottak, de még hosszú küzdelmeknek kellett lezajlaniok, míg végre 1888. sikerült Karajanyisznak az első görög operatársulatot megalakítani. A társulat először Athénben játszott, majd Alexandriába, Kairóba, Konstantinápolyba és Odesszába is elkerült s mindenütt tetszést aratott. Tagjai közt volt a híres Aposztolu, ki a társaság feloszlása után Olaszországban telepedett meg. Itt a legnevesebb énekesekkel egy sorban ünnepelték. Mialatt az első operatársulat külföldi körutján dicsőséget szerzett a görög névnek, Athénben a francia vaudeville-hoz hasonló új zenei műfaj jelent meg: a komidyllion. Ez abból állott, hogy vígjátékokba, majd egyéb darabokba is, egykét, majd mindig több és több dalt, később táncot vezettek be. A komoly zenei műfajok rovására valóságos komidyllionláz fogta el a közönséget, az írókat és zeneszerzőket egyaránt. A komidyllion divatja éveken át tartott, úgy, hogy komoly zeneszerzők is - köztük Szpinelisz - már-már azt remélték, hogy ebből fog kifejlődni a nemzeti opera. A görög nemzeti operához és általában a görög nemzeti zenéhez vezető utak azonban nem Olaszországon és Korfun át, legkevésbé pedig a komidyllion hóbortján át haladtak. A 19. század görög zeneszerzői téves ősvényeken jártak. Az egyedüli helyes utat Labelet mutatta meg a 20. század elején, midőn a szerzők figyelmét a görög népzene kiaknázatlan tárházára irányította. A jelenkor görög zeneszerzői közt Labelet mellett kiemelkedik Lavrangasz. Műveinek zömén nyugati hatás érezhető, 1909 óta azonban sajátos görög alkotásaival ő is a görög nemzeti zene úttörői közé tartozik. Életének nagy részit a görög opera végleges megteremtésének szentelte. Az új úton kimagaslik Kalomirisz, aki elméletben (nézeteit a <Numasz> c. folyóirat hasábjain fejtette ki) és gyakorlatban is az eredeti görög zene híve. <A pallér> c. operája a <Kőmives Kelemenné> népballada görög változatának zenei feldolgozása. A legfiatalabbak közül Lialiosz német, Pszarudasz francia hatás alatt dolgozik, míg a Párizsban élő Varvoglisz és Szpathisz idegen miliőben is megőrizték eredeti görög jellegüket. Mitropulosz még nem tudott felszabadulni az idegen befolyás alól; Riadisz zenéjében érezhető ugyan görögsége, művészi értékét azonban károsan befolyásolja a műveiben megnyilvánuló mesterkéltség; legeredetibb közöttük Szklavosz, kinek alkotásaiban szabadon bontakozik ki a görög természet minden belső harmóniája és artisztikuma. Az újgörög népdal, az a kimeríthetetlen kincsesház, melyet már Goethe megcsodált, melyet azonban az újgörög zene művelői sokáig teljesen kiaknázatlanul hagytak, a szolgaság idejében született. Benne az elnyomott nemzet mondhatatlan fájdalma bizonyos szimbolikus-misztikus tónusban jut kifejezésre, megsejtetve a szabadulás reményét is. Az a görögség, melynek életeleme az őröm volt, melynek még köszöntésében (chaire! = légy vidám) is benne csillámlott a lélek harmóniája, borús századok folyamán a szomorúság énekesévé lett. Jellemző, hogy egyik legelterjedtebb népi műfajuk ma is a <miroloj>, siratóének. A lakodalmi dalok sem csupán örömre hangolók: mikor a lányok kara a menyasszonyt anyjától, leánybarátnőitől és a szomszédoktól búcsúztatja, mindenki sir a szomorú dallamok hallatára. De nem hiányzanak férfiasabb hangok sem. A török ellen küzdő kleftiszeknek - a görög <szegénylegényeknek> - ajkán született dalok elsősorban a <levendhia>-t (v. ö. levente): a vitézséget és szabadságszeretetet magasztalják. Szerelmi dalok mellett leggyakoribbak a női hűséget és a családi élet mozzanatait megéneklő költemények. E dalok vidékek szerint sajátos vonásokat tartalmaznak. Szynadinosz, az újgörög zene legkiválóbb ismerője szerint a krétai népdalt gyors ritmus, rövid és darabos frázisok s többször ismételt tipikus kadenciák (zárófordulatok), az Ion szigetek népi zenéjét patetikus és lágy melodika, Árkádia és Aitoloakarnania hegyi lakóinak dalait szabad fantázia és koncentrált tömörség, Epirusz dalait harcias keménység, Mányi (Dél- Görögország kopár vidéke) zenéjét a siratók jellemzik. A melódiák megőrizték az ógörög zene diatonikus hangnemeit; az antik hangsorok közül héttel: a dórral, hypodórral, fríggel, hypofríggel, lyddel, hypolyddel és mixolyddel találkozunk. Gyakoriak a 7/8 és 5/8 ritmusú melódiák. Zenei felépítésük igen változatos és szövegükkel teljes harmóniában állanak. V, ö. Th. Szynadinosz: Az újgörög zene története (újgörög ny.) Athén, 1919, u. a.: A görög dal (újg.) Athén 1922, u. a.: Zenei mozgalom Görögországban (újgörög nyelven, a <Nemzeti centenárium panhellén albumá>-ban, IV. Athén, 1927). Népdalgyűjtemények: Ducoudray: 30 mélodies populaires de Gréce et d'Orient, Bürchner publ. (Sammelbände der Intern. Musikges. III. 403-430.), Hubert Pernot: L'ile de Chio (Paris, 1903) és számos görög gyűjtő kiadványa. Horváth. |