Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 0 97094

Fecske Csaba

Hűtlen asszony

máshoz ment férjhez
a szőke fiú álomkép maradt
éjszakánként kísértő ködalak
akivel egyetlenegyszer táncolt
egy utcabálon a kocsma előtti poros
úton nyár volt könnyű kék ég fölöttük
azt hitte elájul a karjai között
egymásba izzadt a tenyerük
szürke napok jöttek ezután
s még szürkébbek szülei öreg
házában éltek komor falak közt
sótlan főztjén a sorsnak
több mint tíz éve házasok
és még mindig kiküldi férjét
a konyhából ha meztelenre vetkőzve
mosakodik a levert zománcú lavórban
a férfi olyankor szótlanul kimegy a házból
magára hagyva az asszonyt egészen
akinek formás mellei megőrizték
ruganyosságukat annyi év és két gyerek
után is álmodott egyszer a fiúval
jó nagyot szeretkeztek soha úgy nem élvezte
a szexet mint azon az éjszakán
melynek nyomát megőrizte a lepedő
szégyellte magát amikor reggel fölébredt
és máskor is ha eszébe jutott és sokszor jutott
eszébe valóságosnak hitte hűtlenségét
megtörténtnek az álmot mint ahogy
meg is történt valóban

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 0 97093

Oláh András

vészkijárat

torkig vagyunk
s már nem férünk bele az utolsó mondatba
védtelenül toporogunk a tavaszi esőben
tekinteted szorongva kérdez mint amikor azt
firtattad laknék-e veled egy távoli szigeten
a válaszomat persze nem hitted el
mert elemi ösztönöd a kételkedés
pedig a kimondott szavak közt nincs vészkijárat
most is ott gornyadozol az eltagadott tegnapok
foglyaként egy törött szemüvegszárat siratva
kiszámítható vagy – akár fogadni is lehetne rád –
de békétlenséged üres napokat szül
egyébként pedig minden változatlan
s már én is csak emlékeid hordaléka vagyok

Lutra Creative Commons License 2022.06.23 0 0 97092

Szélpál Árpád

Panasz

Istenem
talán ha anya lennél
jobban megértenél engemet
akkor nem kínoznál vernél
nem érezném úgy terhedet
hogy mit csináltam
hogy mit nem tettem
nem kérnéd számon szüntelen
hogy miért lettem mi nem lettem
bűnös vagyok vagy bűntelen
megtettem-e a kimért utat
mely tőled hozzád elvezet
folytattam-e amit te kezdtél
kit szeretek és ki szeret

a lehelet amit adtál
mivé vált ellened s veled
ha anya volnál simogatnál
s én megcsókolnám a kezed
mondanád nem baj
fő hogy megvagy
ősz hajjal is síró gyerek
öledbe vennél és megdicsérnél
hogy átvészeltem az életet
s miközben telt kebled keresném
mosolyognál sírnál velem
ha anya volnál te is tudnád
mily szomorú a szerelem

ha anya volnál de apa vagy
a te sebed az én sebem
szemben és együtt a világgal
apa vagy velem és ellenem
apa vagy s én fiad bohóság
én egy pillanat te örökkévalóság
egy könnycsepp én te tükrözöl benne
minden de minden másként lenne
ha anya volnál ki hívna keresne
édes fiam itt az este
s én hozzá bújnék hozzád előled
nem kérdeznék semmit tőled
s mert megértenél
végre megértenélek

Lutra Creative Commons License 2022.06.23 0 0 97091

Oláh András

veszteségeink

elfelejtettél felhívni
de nyugtalanság már nem gyötör
többet járok hozzád mióta várni kell rád
estig bolyongok az eldugott utcákon
és elfog a kétségbeesés mert nem érezlek sehol
csak az öngyilkosok zuhannak ennyire
egyedül a legszebb Duna-hídról a mélybe
azt mondod közel a vég
pedig csak megint eljött egy este
lebomlás ez nem vitás teljes leépülés
az igazság megtorolja gyengeségünket
de mit ér a szavak tisztasága
ha miatta szétverjük az álmokat
közös mesénkben egyszer megszöktettelek
de csak évek múlva értettem meg
hogy a szavatosságod már aznap lejárt
a szalagavatón táncoltam veled utoljára
szemedben kihűlt az ártatlanság tüze
lázas didergésembe rejtettelek
de te izgalmakat kerestél
s nem kifésült álmokat
– azóta sem tudom veszteség voltál-e
vagy megtakarítás

Lutra Creative Commons License 2022.06.23 0 0 97090

Bornai Tibor

A megfelelő szerszám

Nem láthatod a
szépet. Szemed csak szól, hogy
lelked figyeljen.

 

        *

A négy jóbarát

A tél csak álom –
súgja a tavasz. Nevet
a nyár, sír az ősz.

Lutra Creative Commons License 2022.06.23 0 0 97089

Szondy György

Teher

Amikor utoljára jártunk kinn a mennyekben,
ott hagytunk minden istenit. Mintha tehertől
szabadulna az ember, ám bánja már, de mit tehet,
csak rálegyint, az istenit!
Amikor először jártunk lenn a pokolban,
mi voltunk a legolcsóbb árucikk. Százával
vettünk magunkból, ama teher fejében,
mit elhagytunk, ők majd rendezik.
És megszokott helyünkön számba vettünk
mindent, és láttuk: 1×1, az 1. Máskor talán
jobban megfontoljuk, merre bóklászunk.

Lutra Creative Commons License 2022.06.23 0 0 97088

Vörös István

Számvetés

Csak úgy írhatok számvetést,
ahogy a koldus számolgatja pénzét.
De másképp van-e értelme?
A szenvedésnél fontosabb a részvét.

Még ez is hülyeség vagy részigazság,
a koldusnak nincs mit számolgatnia,
a részvét elavult,
a többi demagógia.

És miről vetnék számot,
kinek fontos a saját élete,
hogy érdekelje, én
mit is teszek vele?

Kockavetés és elvetés,
bármi jó elvetése.
Faragatlan önismeret.
Ez ad jogot reményre?

Vagy ez ad jogot reménytelenségre?
Hiszem, hogy nem, hogy nem csak ennyi,
tudom, hogy ennyi sem,
a végtelenbe föl kell menni,
végig egy életen.

Lutra Creative Commons License 2022.06.22 0 0 97087

Szőcs Géza

Vers a végtelen programokról

„Amit a kis komputer képes megoldani a nagy program
segítségével, azt a nagy komputer is megteheti a kis programmal.
Ebből logikusan következik, hogy a végtelenül nagy program ön-
magától is működhet, mindenfajta komputer nélkül.”

Stanislaw Lem

                  I.


Szerelmünk alatt van egy másik,
a program alatt:
egy másik program,
a szörnyekben egy másik szörny él,
a jog alatt egy mélyebb jog van –

búvópatak az életünkön
átvilágító csillagokban:

szerelmünk alatt van egy másik.

Élőbb, sötétebb, nedvesebb.
Lüktet, s a kéz elől kisiklik,
s a takarót magáról éjjel
lerúgja, mint a kisgyerek.
Ledobja.

Egyszer majd te is belekóstolsz
a borban úszó mélyebb borba.

Lutra Creative Commons License 2022.06.22 0 0 97086

Szőcs Géza tárcája

Milyen országban élünk
avagy a nemzetimázsról: hogyan gyűlöltessük meg magunkat

Hogyan lehetne gyűlöltebbé, lenézettebbé, megvetettebbé tenni a magyarokat, a magyarságot, a magyar nemzetet, a magyar társadalmat, államot, közösséget?
Brutálisan meggyőző válasszal találkoztam egyik kisvárosunkban, egyik történelmi borvidékünk szívében.
Történt, hogy két olasz borász, körbejárván a szőlőtermő éghajlat mentén az egész földgolyót, kikötött minálunk – épp ebben a mi kisvárosunkban – mondván: az egész világon itt állítható elő legegyszerűbben, az ár-érték arányban legmagasabb minőségű vörösbor. Vagyis: sehol a földön ennyi pénzért ilyen jó bort nem lehet kihozni a földből.
És idejöttek. Apa és ifjú feleséggel a fiú, kisgyerekekkel – és letelepedtek, házat építettek, birtokot, pincét, hordókat vásároltak, ahogyan azt kell. Felépítettek egy borászatot, és remek bort kezdtek előállítani. Nálunk nem sok került piacra belőle, mert az egész mennyiséget megvették tőlük az angol kereskedők – ez hagyján – meg az olaszok.
Olaszországban bort eladni: a Szaharában homokot.
Nőtt-növekedett az üzlet, a gyerekek iskolába kezdtek járni – magyarba, nem pedig, mondjuk, velenceibe –, mindenki megtanult magyarul, ki jól, ki rosszabbul, ki tökéletesen.
A magyar állampolgárságot is fölvették, az sem volt egyszerű, de sikerrel letették a magyarságvizsgát, és egyszerre csak öttel többen lettünk mi magyarok, ennyivel nőtt a nemzet lélekszáma reggeltől délig.
Az üzlet is prosperált, a terméstől, évjárattól, piactól függően.
Voltak gyengébb évek is. Új gépeket kellett vásárolni.
40 millió forint hiányzott.
Sebaj, jött tárt karokkal a megbízható fővárosi cimbora, seperc alatt került 40 milkó, csak valami papírokat kellett aláírni, az olasz nem is értette pontosan, mit ír alá, vagy nem akarta hinni, hogy azt olvassa, amit olvas.
Néhány további forduló, és az olaszokat kiforgatták a vagyonukból. Utolsó pillanatban még összeszedtek 150 millió forintot, hogy visszavásárolják a vagyontömeget, kivásárolják a követelést, pontot tegyenek az ügy végére.
A fővárosi cimbora hahotázása, meg a prókátor haveroké, szóval a végrehajtói-felszámolói röhögés Egerig hallatszott. Hallod-e te? Százötvennel akarja kiszúrni a szemünket? Mikor ő tudja legjobban, mennyi munka, mennyi fáradság, mekkora érték van ebben a borászatban. Hány százmillió! És erre ő? Jön százötvennel?
Hahaha!
Az olasz nem mondja, hogy a magyarok így kiszúrtak velünk.
Még azt sem mondja: magyar gengszterek. Csak régi barátokról beszél.
Én pedig nem tudom: kik követték el ezt a gonosztettet? Magyarok? A magyarok? Rablók? Magyar rablók? Van-e jelentősége annak, hogy egy bűncselekményt milyen nemzetiségű ember követ el?
Közvetlen összefüggés a kettő közt többnyire nincs.
De közvetlen következményei vannak a gonosztettnek. Következményei nemzetünkre, megítélésünkre, nemzetimázsunkra.
Nem tudom, lesz-e valaha ismét országimázs-központ Budapesten.
De a negatív országimázst már alakítják, hétpróbás prókátorok, végelszámolók, felszámolók, végrehajtók.
Hatékonyan, eredményesen, hatásosan.

Pannika127 Creative Commons License 2022.06.18 0 0 97085

Csoóri Sándor

Hársfa

 

Méhek világvárosa: hársfa,

sejtekből,

súlyos illatokból fölépült New York.

Leveleid: zöld repülőterek,

ág-utcáid belevesznek a nyárba.

 

Állok előtted s megszégyenítesz:

testem se

és suhogó agyam se volt még soha

ennyi munka és ennyi önfeledtség

kitárult paradicsoma,

 

ennyi sárga düh édenkertje,

ennyi lopott kéj birodalma,

ilyen viharos méz-öböl,

elhagyhatatlan kocsma.

 

Június megrohant gyarmata,

ellenállás nélkül is te hódítasz.

Lázálmod áttör minden teremtett zajon –

s mintha már nem is a hártyaszárnyak

malomzúgását hallanám,

hanem a Földét

egy távoli csillag füvéből hallgatózva

s a halálnélküli idő nyilazna körül,

mint a fecskék.

Lutra Creative Commons License 2022.06.18 0 0 97084

Tadeusz  Sliwiak

Lépted

Homokba
tapadt lépted
időtállóbb
minden bizonygatásnál

igazat mond
tudja hogy voltál  

/Kovács István ford./

Lutra Creative Commons License 2022.06.16 0 0 97083

Gulyás Pál

Vakok

Nem értettétek meg dalom,
árván maradtam, mint a lomb,
amely fölött a levegőnek
láthatatlan várai nőnek.

Így jártam én szét, bujdosó,
ajkaimon lengett a szó,
a lélek csillogó uszálya, -
s ti mégsem kaptatok utána.

Elővettem egy néma fát,
kibontottam az anyagát
és bűvölő igéket súgva
beléhajoltam, mint a kútba.

Habár egy egyszerű fa volt,
de benne tündökölt a Hold!
Ti benne mégis, óh vakok,
csak sötétséget láttatok!

Lutra Creative Commons License 2022.06.15 0 0 97082

Keresztury Dezső

Napok múlása

Eljön a reggel, a mindig egyforma derengés.
Hogy mi fájt, vérzett, tisztult ülepedve
s újult az álom mélyein éppúgy nem tudod
számbavenni, ahogy alig jut időd a fénybe-
boruló nappal történeteit jól végig-
gondolni, úgy sietnek perceid.
                                        Eljön
majd ama végső is, mikor visszalépsz az
útra, melyen jöttél; távozásod épp oly
unottan nézi az ég, mint véresen kivajúdó
tested érkezését; s eltűnik kihunyó
szemedből, mikor átszületsz a halálba. Mert
átmenet csak a Föld.
                             Legalábbis ezt hiszed.
Hogy is hihetnél mást: tudod, anyag s erő
szint váltva megmaradni kényszerül: porodból
új növény, csont, hús támad, ahogy
a föld, szülőhon ormai lankák, folyók fölé
emelve cserélik erdeik lombját, kertjeiket:
másulnak az évszakokkal, de lényegük egy. Ugyanezt
a lélekről tanítják ős hitek: a semmibe te sem
menekülhetsz: bűnhődsz, üdvözülsz, esetleg
az alvilágban árnyként folytatod, várnak rád
kiket szerettél, kik kopóid voltak, bár, ha
igaz haragod kutyáit elbocsátanád, sokan
halnának végső halálnak halálával, s magad nem
utolsóként. De mániánk az ősöket őrzeni. Mert
hinni: alázat, kétleni: gőg, de mindkettő vigasz.

Fel kell kelni, le kell feküdni. S közben? Tedd
a dolgod. Ne várj Godotra! Semmit fel ne adj. Bár
az életkorok rendjét követve: álomban s ébren
lelsz mindig jó munkát és örömöt, ha keressz.

Lutra Creative Commons License 2022.06.15 0 0 97081

Orsovai Emil

Az ember

Fiatalon is azt
mondják hogy előbb
égre fesse

ássa földbe magát
haszonnal
futva menjen

apasszon
korpa-tengert legyen
henyék bírája

állja minden
átkát modern időknek
szállva

légbe holdba sosem
pihenjen s csak
aztán

-  ha még él -
HOGY  ITT  VAN
aztán üzenjen

Lutra Creative Commons License 2022.06.15 0 0 97080

Demjén István

Álmukban kibeszélik

A madarakkal elült
a szél is, ágakra,
eresz alá, vaskapuk
tövébe, árok-partra.

Az este alól előbújnak
a csillagok: kiscsibék,
csipegetik a porszemeket.

Egy-kupacban a házak,
összebújnak, sustorgásaikat
is maguk alá gyűrték,
álmukban majd kibeszélik
a nappalokat.
Ott áll a munka az ágyaknál
kemény kapanyélre támaszkodva,
hátán batyuval, virraszt,
el ne aludjanak a földszagúak,
a földdel-takaródzók,
le ne késsék az első dombot,
ami viszi őket a hegyre,
beleállni a piros földbe:
beszedni a fáradtságot
orvosság helyett.

Éjszaka van. Sötét a falu.
Az oszlopokon fényes madarak:
villanykörték borzolják tollaikat.

Lutra Creative Commons License 2022.06.14 0 0 97079

Tornai József

Roncsként...

Roncsként élni tovább, most ez a dolgom,
mint szél tördelte ág magányos dombon.
Magam nem menthetem, az idő üldöz,
sárkányt egy szál selyem nem köt földhöz.

Olyan torz módra száll, hova lett a képe?
Nappalom is homály és csönd szövedéke.
De tudom, hogy amíg enged a sorsom,
lesz erőm holtomig is mosolyognom.

Lutra Creative Commons License 2022.06.14 0 0 97078

Tornai József

Hej, az öregség „költészete”!

Mikor hirtelen fejbe taszít a fájás,
és a rövid sétákhoz is kell a bot,
vagy orvosnak panaszkodni talán más,
és az izzó nők iránt is közömbös vagyok
én, a Don Giovanni és Casanova?
Stafétát rendeznek nekem a betegségek:
alig gyógyul az egyik, már ott az új
nyavalya, lábgörcs táncával töltöm az éjjelt,
s gőgös, vén lelkem mégis kitartást tanul.

Már alig olvasok. Húsz perc után fáj a szemem,
a bal, a jobb évtizedekkel ezelőtt kialudt.
Versem betűit még leütöm írógépemen.
A múzsák tudják, melyikre mennyi jut.
„Ez mindent olvas”, mondták a társak régen,
ma bezzeg nem irigylik félvakságomat.
Jó, hogy van egy kis könyvtár agyam mélyében,
és néhány verssor, regényrészlet tisztán megmaradt,
ha erőltetem, sok szerző és cím nem kopik
el, bár a nyelvek egyre halványabban szólnak,
keresnem kell szótáram kincseit:
pedig franciák, angolok, németek mind enyémek voltak.

Kínom hol ezt vagy azt a testrészt
rohanja meg, hogy hangosan kérdezem:
kilencven felé miért is okozna az vészt,
ha egyik lábam vagy kezem nem volna többé eleven?
Mikor még erdőt, hegyet jártam, s folyók
voltak testvéreim esztendőkön át,
nem gondoltam, hogy húsz-harminc év, és csak totyogok
megragadva az ajtófélfák sorát.
Egyensúlyérzékem néha semmi, bármikor
fölbuktathat egy víg szőnyeg fodor.

Jaj, ha olyat kiálthatnék a vén korról egyszer, mint Füst Milán,
ifjúságomat talán fölcserélném könnyed
mozdulattal, s nem keseregnék dögéveim után.
De már csak az egyre hosszabb ijedtségek jönnek,
még jó, hogy a hiú számolgatást szégyellem.
Ahány van, pontosan annyi időm van még,
csak legyenek, akik szorítják széthulló ujjpereceimet,
és együtt sírnának mindnyájan, mennyi emlék
robbanna szívükbe, ha hirtelen elesnék.

Lutra Creative Commons License 2022.06.13 0 0 97077

Fekete Vince

Nem van sehol

Az lesz majd a legnehezebb.
Amikor nem lesz semmi. Csak a
csend lesz. Nem lesz Nap, Hold,
nem lesz a közös égitest. És nem
lesznek csillagok sem. Kint vagyok
majd, vizet viszek a kútról. Nézem
a helyeket, mindenik emlékeztet
valamire. Viszem a vizet. Mint
a semmit. Mintha lyukas vödörben
hordanám. Viszem hazafelé az
emelkedőn, be a kapun, az udvarra,
a házba. És megint, és megint,
és megint. Viszem az életembe.

Ahol már nem vagy sehol.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.13 0 0 97076

Szabó Éva: Ha a nyár ujjhegyére vett


Gyerekkoromban csillag voltam
szénaillat az esti réteken
ha a töltésen elaludtam
vigyázott rám a lombos végtelen
hétpettyes álmaim kigyúltak
ha a nyár ujjhegyére vett
és csápoló csöpp ösztönökkel
lengtem a valóság felett.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.13 0 0 97075

Szabó Magda: Hinni


Hinni szeretnék a kimondott szóban,
Hinni az emlékekben, egy régi fotóban.
Hinni szeretnék egy darabka kőben,
Egy száraz faágban, vagy épp zöldelőben.


Hinni szeretnék a könyv betűiben,
A madarak dalában, a tiszta levegőben,
Hinni a szóban, a segítő kézben,
Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.

Lutra Creative Commons License 2022.06.12 0 0 97074

Kádár Ferenc

Hit

Mindennel összekötsz
szorító hűségben,
halálom szálával
szövöd lélegzésem.

Fényre szédült ágak
zengik a létemet -
a világ hajnalán
benned fölébredek!

Lutra Creative Commons License 2022.06.12 0 0 97073

Baranyi Imre

Ma...

Ma szeress a holnapomért,
holnap meg a mai napért,
lyukas zsebem kincseiért,
csengő-csaló álmaimért,
szeress minden mondatomért.
Ma imádj a bájolásért,
holnap meg a csókolásért,
színes szavak mosolyáért,
lengő-bongó dalolásért,
imádj minden fogódzásért.
Ma hajolj a homlokomra,
holnap meg az álmaimra,
szikrát csaló vágyaimra,
meleg-égő bánatomra,
hajolj minden hónapomra.
Adok érte rossz kabátot,
kis kezedbe nagy lapátot,
három marék boldogságot,
izzó-tűző igazságot,
adok érted némaságot.

Lutra Creative Commons License 2022.06.11 0 0 97072

Várkonyi Anikó

Töredelmes ág


              1

Szememben tornyok nőnek
Szemedben tornyok nőnek

Eljössz sorsomba toronyőrnek
Sorsodba toronyőrnek elmegyek

              2

Alkonyul.
Harangzúgás a messzeség,
haldokló galamb.
Tóra hull.

              3

Itthon vagyunk:
Álmaink felett
tornyokat rak
a képzelet
kibéleli meleg éj
pihéivel
a harangokat:
Kikél a csend.

              4

Tornyodat őrzöm: álmodom
Madaraidat hallgatom

Tornyomat őrzöd: álmodol:
Hallod: millió madár dalol.

              5

Millió torkú csend
magamból értelek
Mindenhol kerestelek
S szívemben megtaláltalak
te tiszta hang!

              6

Kőbe zárt szíved ringató
világ harangszavát
én kiköltelek

Kőbe zárt szívem madarát
kiköltöd szerelmemet

              7

- Nyelved alól a követ
énekké oldom életed!

- Add kölcsön nyelvedet
hadd mondjam el
     a rengeteg
madár rengeteg énekét
     egyetlen életét!
    
              8

Láttam az éjszakát.

Denevérek meg asszonyok
toronylakók, napban vakok
keringtek ott
Lehullott mind
Hajnalodott
Elhallgatott a rengeteg

              9

Kivirágzik minden torony
Bontogatván a fényeket
továbbmondja az éneket

              10

Te látod és én hallgatom
  sorsomban laksz daloló torony
  Virágzó sorsod otthonom

              11

Örökké várunk
Messze járunk:
magunkba szállunk
Világra nyíló ablakunkból
öröklombú tájakra látunk
Halhatatlan a halálunk

              12

Szerelmeinkkel elcserélt
örökké költő halál fészket
titkos hatalmú élet
lombja közt rakott

              13

A csend a hanggal álmodott
  Szárny alá dugott
  csengés ringatott
  ájult harmatot
Vak almák tapogatóztak ág után

              14

Hajnal volt
  Boldog semmivé apadt a pillanat
  Boldogan halt belé a végtelen

              15

Világok néznek egymásra vélünk
  Példázatos szerelmed a szerelmünk
  önmagadra pillantó élet
    mert ének vagy
    akár az éjszaka
    millió szárny
    
    s akár a nap
    hulló szirom
    és töredelmes
    ága a fénynek.

Lutra Creative Commons License 2022.06.11 0 0 97071

Várkonyi Anikó

Bányászlámpás Orpheus

okos-bolond asszonyod
elátkoz, megáld.
Te meg csak nevetsz.
A nagyon-nagyon öregek
s a gyerek nevet úgy
-befelé, magának, csöndesen -,
ahogyan te nevetsz:
mint aki innen és túl már mindenen.

Más lantos ez, ki most kel útra,
rendtévő Derű, egy eljövendő
tisztább kor fia.
Szerszámosláda gondja vállán,
fejében bonyolultan egyszerű
elektronikák.

Ám, akár az a hajdani,
a sosem-látott rémteli
m á s -ba száll alá.

Ó, az ő dala!
Be új s be ősi egyaránt.
Pokolra viszi enmagát
miként vagyon
valakiért
mindenestül egy asszonyért.

Türelmes lángú Tűzvivő,
nehezen gyúló, aluvó,
titkokat tettel vallató,
szörnyű hatalmú szörnyeket
szelíd erővel lebíró
Kevésszavú.

Holdlámpással halad.
És mennyi, mennyi hang!
A káosz rendért kiált,
s a rend szólítja káoszát.
Együtt mennek, kézen fogva,
a bátorság meg a félelem.
És mégis-mégis ő remeg.
Eurüdiké: maga az illanó Idő,
a jelenlévő s a távoli,
elmúlt- és lesz-, vaksötét,
láthatatlan Pillanat.

A lámpa ég, akár a Hold,
s akár a hűség, peng a lant.
De tudják ketten ők:
magányuk kettős üvegét
széttörheti a Hiány:
a kéz,
mely eltűnik
a végtelen éj
bányamély-poklában
hirtelen.

Orpheus, Orpheus -
szerelmes árnyékod kiált.
Mert fél nagyon az árulástól,
hogy elveszejt téged, önmagát,
és megöli a Gyermeket,
a dalt, mit ketten költenek,
ami mégis olyan egy,
mint az, ami van,
és az, ami nincs, de lehet.
A többé-már-sohasem-lehet:
hiányod arca rémíti,
elveszett arcáért eseng.

Fogd meg a kezem, Csöndszavú,
szorítsd arcodhoz homlokom,
csókold tisztára árnyak-járta,
sötéthez szokott szemem,
vígy föl a napvilágra,
hited megtalált igazát,
hitetleneknek, Euriüdikét, aki,
mivelhogy mennyet és poklot bejárt,
változik szüntelen, akár a tenger,
apad és árad, mint a vágy.
Mégis a tied, amíg szíved
Vele s a földdel egy ütemre ver.

Boldog a te visszaperelt
szomorú szemű asszonyod:
kétféle sorsa egyetlenegy,
az általad igaz harmadik.
Ez a gondolat, ez a lélek, ez a test
jó pajzsul elmúlás ellen
mindenség ellenében
bűvös lantul is csak ő van neked.
Ez a gondolat, ez a lélek, ez a test,
ez a halandó fény-
Egymás nélkül elvesznétek
a múlt s jövő pokoli útvesztőiben.

Ha meghalsz, Szerelmem, a csoda hal meg veled.
S asszonyod örök árnyak közt bolyongva
keresi, néma lant, mesterét.
Ha meghalok, téged megöl
szörnyeiddel vicsorgó
Csönd-pokol.

A hangszered vagyok, Orpheus.
Játszd el rajtam az Éneket:
életem, élted - az Életet.

És ez lesz a Dal:
az el nem kezdett,
soha be nem fejezett,
de folyton föltörő,
akár a könny,
s a szerelmes, boldog nevetés.

"Minden, mi létezik, szeret,
és tudni akarja önmagát."
Hogy énekel a némaság!
Bányászlámpás Holdvivő,
szíveddel vajon hallod-e?
Sokhúrú csönd a lant.
Minden húr egyszerre zeng.
Dalolnak hajak, kövek, kivágott béna fák.
Ne hagyd, hogy elhagyjalak!
Szeretlek, világ.

Lutra Creative Commons License 2022.06.11 0 0 97069

Várkonyi Anikó

"Kik a lehetetlen határán..."

Érzem, tudom, hogy elhagyom.
A szerelme is börtön, kalitka.
Véresre zúzom szárnyamat
az arany-ezüst rácsokon.
Otthonra vágytam mindig és
sosem volt otthonom.
Már itt az ősz.
Didergő esőkben,
fázó fellegben lakom.
Fiókám fázik, társamat
látom a magány sarkkörén túl:
Vár reám, hívogat.
Társam sem volt, csak kitaláltam.
Hegektől ékes fáradt szárnyam
mégis ő emeli.
A lehetetlenre tanít.
S bár sohasem volt és ma sincs,
erősebb, mint a hit.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.11 0 0 97068

Szabó Lőrinc: Mondják, hogy szép


Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz nagy szemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag, és sóvárogva nézik
gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,
még a rigók is mind megrészegűltek
s közel röpűlve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Lutra Creative Commons License 2022.06.10 0 0 97067

Baranyi Ferenc

Szendrei Júlia panasza

Ha nem lennék egy jelkép özvegye,
engedhetnék a súgott unszolásnak,
mely önkezemmel vetkőztetne le
s alvásom ellen bontaná az ágyat,

ha nem csatolna rám erényövet
az a tudat, hogy szemmel tart az ország:
arcátlan - mint az arctalan tömeg -
sutba vágnám az únt erény koloncát,

a sokaság fölé emelt nehány
hozzám írt költemény - és nincs menekvés!
A halhatatlanság magaslatán
szárít a fény s erőm a fényben elvész,

férjemet - ki megfeszíttetett
keresztjével együtt hordom halálig.
Kárpótlásul kérem: tiszteljetek,
amíg e vállalt rettegés irányít.

Lutra Creative Commons License 2022.06.10 0 0 97066

Györe Imre

Holtomig hordalak...

Holtomig hordalak,
el sosem ejtelek,
csontomba rejtelek,
őrizlek, mint a vak
szemében őrzi még
alkonyi ég színét,
s amit még látott.
az utolsó sugarat.

halkabb_on Creative Commons License 2022.06.10 0 0 97065

Várnai Zseni:Néma bánat


Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem sem mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj: én ki nem mondom,
csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat
ott bent a szívben önmagának!


Kinek beszéljek, tán a szélnek?
Vagy fönt a ködös, szürke égnek,
esőnek, hónak, zivatarnak,
panaszkodjam a hideg falaknak?
Papírra róni is hiába,
belesikoltani a világba
nem érdemes: a néma bánat
maradjon meg csak önmagának!


Ha olykor érzem: tűrhetetlen!
És nem bírom már türelemmel,
hogy így maradtam, így kifosztva,
kedveseimtől elrabolva,
hogy mérhetetlen messze élnek...
kinek zokogjam, tán a szélnek?
Szívemben elbődül a bánat,
de csak befelé önmagának!


És, hogy a hangját én se halljam,
összeharapom lázas ajkam,
a jajkiáltás föl ne törjön, 

inkább a lelkem összetörjön!
Minek a szív, minek a lélek?!
Már nem tudom, miért is élek,
mért húzom, húzom, mint az állat
e sorsot, amely csupa bánat.


Csak nézek, nézek esdekelve,
egy villanásnyi fényt keresve...
s szemembe bús szemek merednek,
és könnyek, könnyek permeteznek!
Ki tette ezt, mi történt itten?
Nem tudja más, csak fönt az Isten,
de hangtalan sírjon a bánat,
csak bent a szívben önmagának!


Csitulj szívem, ne merj dobogni,
csak hagyd a lángot ellobogni,
már ami fáj, ki nem sikoltom,
lélegzetem is visszafojtom,
a néma fájdalom beszéljen,
helyettünk a nagy ég ítéljen...
s maradjon csak a mély búbánat
ott bent a szívben... önmagának!

Lutra Creative Commons License 2022.06.09 0 0 97064

Simonyi Imre

Éden, szalmaszál

azt most sem tudom megmondani néked
hogy az Éden merre van

de a múltkor - egy pillanatra
nem lehetett túl messze tőlünk

emlékszel arra a szalmaszálra
amelyen függött valami
(valami amiről utólag még kérdezted is
hogy vajon mi lehetett)

tudod arra a szalmaszálra gondolok
amelyet már csak akkor vettünk észre
amikor a hátunk mögött
egészen közel hozzánk
azzal a furcsa kettős robajjal
leszakadtunk róla

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!