Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2 napja 0 0 96085

Rákos Sándor

Egy másik törvény

milyen mindenség kellene
milyen törvénye az anyagnak
hogy egyszer mégis szárba szökjön
minden elmaradt beteljesülés
hogy mégis találkozzanak
kik közé évezredek álltak
s azok is akik a vitát
nem tudták végül befejezni
hogy átléphesse a határt
akit a határon lelőttek
hogy életmentő vallomását
a haldokló még megtehesse
hogy kiszemelt áldozatát
mégis megölhesse a gyilkos
hogy mi akik szeretjük egymást
merjünk mégis bátran szeretni

Lutra Creative Commons License 2 napja 0 0 96084

Szakács Eszter

Kötelező gyakorlatok

Mindig nélküled ébredek fel álmaimban,
ezért már lassan elaludni félek.
A kis halál.” Kötelező gyakorlatoknak hívom inkább.
Egyszer tökéletesen megcsinálom, s ott ragadok végleg.

Ha álom-ébredés váltóárama nem küldi
majd lelkem kapszuláját oda-vissza,
a túlpartról még utoljára reád nézek,
s akkor arcod homokját a Léthé magába mossa.

Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 96083

Birtalan Ferenc

Ez itt a

Most mit mondjak Yorick
szar ez az egész
szar itt
nem vagyok több nálad
ne mondd
tudom a választ
kezemben tartom üres koponyádat
és igazán nem érdekel a sorsod
csontkupádból hörbölt bor
zsibbasztja a torkot.

Olyan kurva egyszerű az egész
olyan tiszta
feltesszük a kérdést
mint megnyúlt pulóverében
Kormos Pista
Cicelle Párizs
nem hülyéskedett
csak bámult szegény Yorickra.

Az ifjú dán
puffasztott rizs lett
tűnnek a koponyák az asztalokról
megöregedve se lettem bölcsebb
valahogy nem jön soha a jobb kor
remélve élünk napra nap
királyfi
belőled is mi maradt
To be or not to be
ha a kérdésig eljutunk
már az is valami.

 

Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 96082

Birtalan Ferenc

Mintha messziről


Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.

Legalábbis nem azonnal.

(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték
Kalász Márton fordítása)


a kerti tó partján
fűzfa sápad
haja elomlik
nézi a vadkacsákat
játszó gyerekek a nyárban
fény ragyog az útra
virágok díszszemle-rendjét
hófénnyel kíséri a murva
muskátlizuhatag az ablakokban
pillangó szárnya rebben
vasárnapillatú béke
lehet-e szemérmesebben
betakarni a múltat
kardvirágvitézek
a fekete földbe szúrnak
mintha messziről
marlene hangja szólna
letakarítja köpenyéről a vért
a suhanc-katona fölkél
a kerti tó mosolyáról ne sejtsed
bombatölcsér

Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 96081

Vörös István

Mikor az ember

Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.


Legalábbis nem azonnal.


(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték
Kalász Márton fordítása)

          1

Mikor
a bombázó
leszállt,
és a pilóta belegondolt,
mit tett,
azt mondta:
Soha többé.

Legalábbis a következő bevetésig.

          2

Mikor
az embert
a lebombázott
házak alatt holtan
megtalálták,
megrázkódtak,
és azt mondták:
De jó, hogy ez
nem velünk történt.

Pedig velük történt.

          3

Mikor
az ember
a lebombázott
házak romjai helyén
új házat épített,
megrázkódott,
és azt mondta:
Rondább lett a világ.

De legalább megvan még.

Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 96080

Fecske Csaba

Egyről, aki túlélte

Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.


Legalábbis nem azonnal.


(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték
Kalász Márton fordítása)



amikor nagy nehezen
kikászálódott múltja
romjai alól belenyilallt
a gondolat elfelejtett élni
nem volt bátorsága hozzá
egy megbocsátani nem tudó
kegyetlen isten talpát
nyalta mindvégig
elhatározta hogy
soha többé


csak még most
az egyszer

Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 96079

Polgár Teréz Eszter

Levitáció


Mikor
az embert
lebombázott
házának romjai alól
kiráncigálták,
megrázkódott,
s azt mondta:
Soha többé.


Legalábbis nem azonnal.

(Günter Kunert: Egyesekről, akik túlélték

Kalász Márton fordítása)


mint letakart bútorokon a hófehér lepel
hegyet-völgyet formáz rajzolni kellene
ráncot vet unottat nevetőst sírósat részeget
hová mit gyűrtek az évek évtizedek
nincs eleje vége ha lerántaná egy kéz
hogy titkaim elérje azt sem tudná
hol fogja meg csippentse össze
vagy csak húzza-húzza
nem olyan fontos
legyintene

szép lassan eltünedezik minden alóla
felejtek egyesével és csoportosan
mi hiányzik, mi nem hiányzik
egy emléknek annyi verziója van
szorgos hangyák hordják el
ami történeteimből megmaradt
férfiak nők távoznak futószalagon
mozdulatlanul hanyatt
apám anyám bárkik lehettek
elveszítettem tényleges korom
szerelmeimmel együtt vonulnak
a legvégsőbb soron
felülről nézem mint műtétjüket
visszatérésük előtt egyesek

a nagy fehér vászon lebeg levitál
elég sok bűvész irigyli trükkömet

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 0 96078

Karinthy Frigyes

Barabbás

  A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Kétoldalt feketén füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.
Megállt előtte és csendesen így szólt:
– Itt vagyok.
Az pedig felnézett rá és zokogni kezdett.
– Rabbi! Rabbi! – zokogott.
És a mester szelíden folytatta:
– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé, és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.
– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között. – Ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek. Mondd meg, mit mondjak!
– Semmit – mondta ő szelíden –, csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: ,,Kit engedjek hát el közülük: Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?"
– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve –, ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!
– Jól van – folytatta szelíden a mester –, most hát jöjj velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd, egész szívedből és egész tüdődből: ,,a názáretit" mintha azt kiáltanád: ,,az életemet!"
Az pedig követte őt.
És találának útközben másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát és feleségét, és gyermekét, és szemeit kiszúratta. És ő homlokát érinté csendesen kezével és így szólt:
– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: ,,a názáretit", mintha azt kiáltanád: ,,a házamat! a gyermekemet! a szemem világát!"
Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek kezei és lábai kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bőzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. És odament hozzá, és megoldotta kötelékeit és így szólt:
– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted. Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsd: ,,a názáretit!" mintha ezt kiáltanád: ,,a szabadságot!, a léleknek és gondolatnak szabadságát!"
Az pedig megcsókolta az ő saruját, és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta, és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik, külön-külön, zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: ,,a názáretit!", mintha azt kiáltanák: ,,békesség! békesség! békesség e földön!"
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak és drága ételeket ettek aranyedények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus. Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsássad, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta s engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást, és most új törvényt akar – kérdezd meg őket újból, amint az törvénykönyveinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, s kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt: – Hát kit bocsássak el már most, Barabbást vagy a názáretit?
És ekkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, s mint a mennydörgés zengett a sokaság. És a sokaság ezt kiáltá: ,,Barabbást!"
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: ,,a názáretit!"
A mester pedig halovány lett, és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul, és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: ,,Barabbás!" mintha azt hörögné: ,,halál! halál! halál!"
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit, és mondá neki: – Te látod!...
Ő pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

Lutra Creative Commons License 2020.10.12 0 0 96077

Somfai Anna

Spreek je nederlands

A parkban bronzgyík hever
tapintásra hideg, de szeme
rám mered, mintha élne –
csak a pillanat mozdulatlan,
jó lenne itt élni, eltölteni
két vagy három évet,
imbolygó lámpák fényébe
burkolózva tekerni a kanálisok
partján szorosan összetapadó
mézeskalácsházak mellett,
a sárgán világító ablakokban
összeérő fekete sziluettek,
a virágföldek színes sávjai a
vonat ablakából lassan elmosódnak,
az ajtók nesztelen csukódnak,
újra nyílnak.

Hajnalban jövök el,
a piroslámpás negyed
lámpái még égnek,
sötétített üvegű caféból
kannabisz édeskés szaga dől rám,
csomagjaim a kikötőben,
pontban nyolckor jelenjen meg
érvényes vízumával, útlevelével –
kockaépület előtt csoportba verődve
marokkóiak, szurinámiak bagóznak,
földre köpnek, spreek je Nederlands,
please end of the line –
tartózkodási engedélye
kibocsájtásához fél évig
nem lépheti át az országhatárt –
ismétlem, fél évig nem utazhat
spreek je Nederlands
please don’t cry
a vonat ablakából a haragoszöld
sávok lassan elmosódnak,
az ajtók nesztelen csukódnak,
újra nyílnak.

Itthon újabban mindig csak a tél,
évente egyszer
szúrós gyapjúszvetterek,
nedves kesztyűk fullasztó
töltött káposzta szaga tör rám,
lucskos latyakban sorok araszolnak
az utcai lámpák hideg fénykörében,
és mindig ugyanaz, gyerek mikor lesz?
Nagyanyám már kilencven,
még két évet él majd.
Nem tudja, hogy
megéri a dédunokát.
A gép ablakából figyelem
az ismerős sávokat,
a szürke és zöld ritmusát
megtöri az üvegházak ragyogása,
menekülök a megnyugtató geometriába,
welkom in Nederland,
átléptem a határt,
az ajtók nesztelen csukódnak
újra nyílnak. Végül majd
máshol, és egészen máshová.

Lutra Creative Commons License 2020.10.12 0 0 96076

Kállay Kotász Zoltán

Csillag és kapu

Semmi sem ugyanúgy, de egy meglassult,
esti trillákkal fodrozott madárdalnyi különbséggel megismétlődik.
Eldöntheted, rólad szól-e az ének.

Követed az ösvényt – vagy az ösvény nyújtózik eléd ezúttal is? –,
a házhoz érsz, ahol sohasem jártál, ahol ott élsz már időtlen idők óta.
Idegenül ismerős, kopottas, zegzugos szegletek.

A kapuja zárva.
A hosszan nyitva tartott kaput is beteszik egyszer, behajtják és elreteszelik.
Nem jött, aki beléphetett volna?

„Ott vagyok” – gondolod –, „egyedül. Ezért húztam magamra az ajtót”.
És mintha a gondolat kettészelné az embert, benn bóbiskolsz a búbos padkáján,
miközben kinn ácsorogsz a kerítés előtt,

száguldó felhők alatt. Gazda és vándor.
A szomorúság szívedig mar… Nyúzza, húzza… Magadat fájod, a bentit,
aki zörgetésre sem moccant.

„Lelkem rajta”, súgod, és a kanyargó útra lépsz, mely rengetegen át
szántóföldekig visz. „Hogyhogy ezeket nem hajigálták vissza?”, kérded
a lepottyant csillagok láttán, melyek

szétgurult nyaklánc-gyémántokként hevernek az ázott göröngyökön.
„Éppen fordítva? A fénylőbb, keményebb és mívesebb testek keverednek
végül a csorbák, kényesek és kihunytak közé?”

Lehajolsz, felcsippentesz egyet. Fejed fölé emelve még tündöklőbb.
Benn, a házban összerezzensz, jól hallottad-e:
„Érkezett valaki?”

Lutra Creative Commons License 2020.10.09 0 0 96075

Krasznahorkai László

EGY MONDAT

Metszet egy könyvből

„Ha a virágoknak szár-
nyuk volna, az emberek kö-
zeledtére elrepülnének”
(M. M.)


Ott van mindjárt, példának okáért,
mondta, a közönséges ember,
ez a vagy vérengző, vagy gyáva,
de mindenképpen beleszületett
utcai harcos, aki, miközben
kúszik előre egy örökös utcai harcban
a következő s a következő fedezékig,
egy, legalább egy olyan vonással
eleve rendelkezik, amelyikre
nem terjed ki a történelem hatálya,
nevezetesen, mondta Korim, az árnyékával,
arra nem terjed ki ez a hatály,
így, függetlenül attól, hogy mi teremti meg,
a nappal-e vagy az éjszaka, ez az árnyék
mintegy túllóg az utcai harcok
végtelenül bonyolult hálózatán,
túllóg tehát a történelmen,
mert gondolja csak meg, intett a férfinak
Korim az üres pohárral, aki azonban
ezúttal sem adta semmi jelét, hogy
észrevette volna, vagy hogy észrevett volna
itt bármit is, gondolja csak meg,
bele lehet például lőni ebbe az árnyékba?,
nem lehet, felelte Korim élesen,
ezt az árnyékot nem fogja a golyó,
és biztos benne, jelentette ki,
hogy a másik már ennyiből egyértelműen látja
ő, tudniillik Korim, érti a dolgot,
és pedig helyesen érti, nem fogja a golyó,
és kész!, ennyi bőven elég,
az ember árnyéka nem része a történelem
leírhatatlanul szövevényes s látszólag
mindent magában foglaló szerkezetének,
kész!, sűrűre fogva ennyi,
ezen nincs mit tovább részletezni,
nem kell bizonygatni a dolgot, így van,
és ezzel az egész le van zárva,
ami pedig erről az árnyékról szól,
ami megnevezi és leírja, s ami
ezzel a megnevezéssel és leírással
mintegy irányt ad neki, az, természetesen,
mondta Korim, s az üres pohárral megint
figyelmeztetően jelezni próbált a pincérnek,
aki viszont, mondhatni, ennek az éjszakának
a vakító szerkezetéből lógott ki,
éspedig úgy látszott, végérvényesen,
az tehát, természetesen, mondta,
a költészet.

Pannika127 Creative Commons License 2020.10.07 0 0 96074

Fodor József

 

SÁRGA, ARANYSZÍN

 

A sárga, aranyszín s reszkető-barna
     Lomb, lám lebbenni kezd
S lassan kiválik az egyszínű zöldből
     A kék, piros gerezd;
Lágyulnak a fények és olyanokká
     Lesznek majd, mint a méz,
Az ember szeme gyönyörrel telik meg,
     Miközben szertenéz.

 

Elmúlt a vad nyár, hév, mértéktelenség,
     A láng ideje múlt,
S a könnyü, kora évszak gyenge szírma
     Sorra a földre hullt;
Fojtó illat leng, érnek a gyümölcsök,
     Ma az, holnapra ez,
Sűrűl az árnyék, édes a csend: és mind
     Hamarább este lesz.

 

Zárul a világ, magába hull lassan,
    A táv mind szorosabb,
De mit is keresne messze, ki meghitt
     Melegén puha rab.
Boldog, ki boldog! s nem érzi a bút, mely
     Ilyenkor szíven üt,
Pedig úgy enyhítne a táj: hisz oly sok
     Szépség van mindenütt.

 

ehmianév Creative Commons License 2020.10.06 0 0 96073

Kőrizs Imre: Használati utasítás


Ne szeress meg. Szeress.
Úgy szeress, ahogy növekedsz vagy öregszel,
ahogy a bogár bogár.
Szeress, ahogy glóg tukompi litta-litta.
Ne szeress meg,
azt szeresd meg, hogy a szomszéd nő
beparkol az udvarra,
hogy a telefon önarckép készítésére is alkalmas,
hogy valaki a szemgödrébe akasztott
kampókkal húz el egy uszályt,
meg a többi ilyen folklór dolgokat.
Ne szeress meg. Mit szeretnél meg,
valami vonást? Fintorgok.
Ne ismerj meg.
Mit akarsz a fülem ismerős hajlásától?
Felismersz, mint egy hangot,
mint a megszokott hangot az új versben?
Émelygek.
Ne ismerj meg. Csak szeress.
Én vagyok az a krokodil, szeress.
Nem tudom lenyelni a nyálam, szeress.
Ne szeress, szeress.
Reszess. Sesere.
Ezt nem kérem, nem mondom, nem fütyülöm, szeress.
Hármas iker vagyok, csak éppen
mindhárman pontosan ugyanazon
a helyen vagyunk, szeress.
Szeress, hogy valaki az albérletre
össze tudja szedni a pénzt,
hogy hétvégi házat vehessen a hajléktalan,
hogy stabilizálódjon a nemzeti valuta,
hogy holtig sírdogáljanak
záporozó szemeink,
hogy életemet
visszaélni ne bánnám.
Ha ki tudod mondani, hogy szeretsz, nem szeretsz.
Ha nem szeretsz, szeretsz.
Ha minden ember halandó,
és Szókratész ember, szeress.
Szeress, szere, szer, sze, szö, ó, szeress.
Szeress, ahogy a vakond a sötétet,
ahogy a kövek szeretik a létet,
ahogy ószereit az ószeres.
Szeress, ahogy a szív ver, vér veres,
ahogyan a semmi valamivé lett,
ahogy az élőt szereti az élet,
hűhót a hős, hű húst a húsleves.
Szeress, mint ki ég, mint ki kvázi fázik,
mint aki épp csak elmászik hazáig,
ahogy a győztes fut egy tiszteletkört.
Ahogy egy mísz miszterrel tvisztel egy görl,
ahogy a legszegényebb lányt a herceg,
ahogy futnak a, futnak, futn a percek.
Szóval szeress.
Tettel szeress, mulasztással.
Egyhangúlag. Dömpingszerűen.
Úgy szeress, hogy mindent szeretsz.
Ától zéig, beleértve az összes egyéb grafémát.
Mint egy amatőr.
Úgy szeress, mint egy slágert.
Úgy szeress, hogy szívizomlázat kapj.
Úgy szeress, mintha lenne szeretet,
nem csak ez a rohanás.
Úgy szeress, ahogy szedsz, szenderegsz, szepegsz.
Különben nincs semmire garancia.

Lutra Creative Commons License 2020.10.04 0 0 96071

Rákos Sándor


Az őszi napéjegyenlőség éjszakáján

                    I

Kék tornyok, elszálló magasság,
tejutak tejüvegfolyói.
Őrült angyal zokog a Holdban,
párzó macskák szeme beszűkül.
Földre zuhan egy haldokló madár,
csillagokat szór le az égi Kéz.
Kiterjesztett, nagy, fehér szárnyakon
lebegnek a borzongó szeretők.

                    II

Az éjszaka könnyes beszédei,
gyónás tördelt igéi az ágyban.

                    III

Holdig magas fák.

                    IV

Két szentjánosbogár-tudat,
a hideg csillagok alatt.
Mikor a fölzuhogó csendnek
melled réz-csúcsai felelnek.

                    V

Léptem feléd s eltakartak a bokrok.
Őszig hasztalanul kerestelek
Feltakarnak a hulló levelek.
Lépnék feléd – és erkölcsömbe botlok…

                    VI

Vad áradással torlódnak a fák.

                    VII

Innen, gyáva hős, ne szaladj el!
Mert mielőtt még megöregszel,
szabad boldognak lenned egyszer!

                   VIII

Az a kis ringlószilva-kékség,
ahogy a selymen átdereng.

                    IX

Szeress, ha tudsz! Csak egy kicsit szeress!
Csak annyira…

                    X

Őszi tücsök fölvérzett szájjal
tépi a sötét tarlót,
fekete boronával.

                    XI

Hozzám dőltél,
úgy csatoltad föl a harisnyát.

                    XII

Egy mozdulat több, mint tízezer mérföld,
egy mozdulat több, mint tízezer év,
egy mozdulat örök halálba ránt,
egy mozdulat s nincs visszavonni érv.

                    XIII

Majd kifújja az őszi szél,
az őszi szél majd kifújja belőlem – – –

                    XIV

Megkóstoltam a szelet: nyelvem elégett.
Megkóstoltam a záporokat: földhöz vertek.
Megkóstoltam a húst: torkomra forrott.
Megkóstoltam a simogatást: csontomig metszett.
Megkóstoltam a fölső terek csöndjét: jéggé fagyasztott.
Megkóstoltam minden gyökerek ízét: keserű volt!

                    XV

A neve fáj, a neve gyász:
csöngettyűk sötét csöngetése;
a neve fáj, a neve gyász:
dobok fekete döndülése;
a neve fáj, a neve gyász:
lobogók hollószárnyverése;
a neve fáj, a neve gyász:
nem akarom feledni mégsem!

Lutra Creative Commons License 2020.10.04 0 0 96070

Petri György

Proton


Én most eltávozom,
el az élők sorából.
Hogy porként-e vagy sugárzás formájában,
ki tudja? Nincs különösebb
bizalmam a modern fizika
képszerű megfogalmazásai iránt.
Szalmai tanár úr hősiesen szembeszállt Heisenberggel,
Einstein álláspontján volt,
miszerint Isten nem kockajátékos.
Kitelepített szerzetestanár lévén
lehet, hogy többet tudott nálamnál
afelől, hogy hol lakik az Úristen.
Gyiriköm, gyiriköm — mondta nekem —,
tedd ezt szépen le." Feszület volt a kezemben,
amivel éppen indián csatatáncot jártam.
akkor néma csend lett. (Elfelejtettem
mondani, hogy a Jeney kocsmájában
már eléggé beszívtunk — kisfröccsök, ilyesmik.)
Szalmai tanár urat csak Protonnak hívtuk,
s játékos kedvünkben egyszer kotonokkal
aggattuk fel a physicum függesztőrácsát.
Aztán jött a történelmi jelentőségű érettségi ügy.
Sz. tanár úr arra kért föl, hogy rajzoljak
egy szinuszgörbét,
én pedig dacosan húztam egy vonalat,
és föl-le menő négyszögeket rajzoltam föl:



Hősnek véltem magam, Sz. tanár úr megszemlélte
a produkciómat, és azt kérdezte: „Hallott már
maga a Poisson-eloszlásról?"
Én mondtam neki, hogy a poászon,
az vagy hal, vagy méreg.
Ő azt mondta: „Menj helyre, gyiriköm."
Ő már meghalt. Én próbálok a helyemre menni.

_____________

Mivel Proton könyörtelenül buktatott, csak a pót-
vizsgán tudtunk átmenni. Azzal büntettük, hogy az
érettségi banketten egyedül ő nem kapott virágot.
Az öregember érzékelte a felé áramló igazságtalan
gyűlöletet, és azt mondta: „Ilyenkor már le szok-
tam pihenni. Mulassatok jól.”

Lutra Creative Commons License 2020.10.04 0 0 96069

Szakács Eszter

Fátum

                              I

Görbe hátú, vaksi öregasszony, ez lett belőlem.
Kétrét görnyeszt az örökös hideg.
Fátumom — e hosszú mondat — végén, sötét kérdőjel, állok.
Oly könnyedén tékozoltam bűneimet:

hű társaim, hamarább fogytatok el, mint az életem.
Mit kezdjek ily egyedül immáron?
Egyetlen árva, körbenyírt obulusom sincs már,
hogy a Styx vizén velem átevezhessen Kháron.

                              II

Ó, én nem áldoztam kakasszókor az isteneknek!
Hiábavalóságok napszele röpített föl az űrbe.
Csak az ujjongó magasságra emlékeztem,
a fuldoklásra soha, közétek visszakerülve.

Neked elárulom, te szép szemű,
hogy egy kéz sorsomra a kockát most veti.
Valahol felsorakoztak már a titkos jelentésű számok,
de cinkpohár-életem még szájával mindet lefedi.

                             III

Menj el. Kháron folyója benedvesítette lábam,
s én még nem kerestem meg a fuvardíjravalót.
Elsőszülöttje vagyok a halottaknak, e jogon legszegényebb.
Csengve gurulnak szét előttem az ezüst napok.

Éhem poros fóliánsokkal verem el. Eklogákból iszom.
Semmim sincs, így semmit sem adhatok.
Ludvérc, kecskerágó legyenek eztán tanúim:
csak jót cselekszem, hogy emlékeztessen, milyen rossz vagyok.

Lutra Creative Commons License 2020.10.03 0 0 96068

Ferencz Győző

Sok más élet

Miért maradnál itt tovább,
Ha nem vár semmi máshol?
Vedd már észre magad, elég
Volt az önáltatásból.

Azért fogsz magadnak helyet,
Mert egyelőre nincs jobb?
Hogy ott vagy, ahol épp lehetsz,
Maradni még nem indok.

S hogy minden ide köt? Hiszen;
Annál nincs semmi rosszabb.
Ami romlásnak indul, az
Mindent magába rothaszt.

Volt idő, emlékszel, mikor
Még elképzelhetőnek
Tartottál sok más életet:
Mind elvették-e tőled?

Nem ragaszkodnék annyira
Itt semmihez se most már.
Menj, szívj friss levegőt. Tovább
Úgysem jutsz a saroknál.

Lutra Creative Commons License 2020.10.03 0 0 96067

Robert Frost

Vonakodás

Léptem sok falon átvitt,
És erdő-mező belerengett,
Megmásztam a nagy hegyeket,
A világra pillantani egyet,
És vitt haza már köves út,
S lám, vége van ennek.

A levelek holtak a földön,
Csak a tölgy, ki övét nem ereszti,
Hogy egyenként hullassa el,
És hagyja gurulni, zörögni
Végig a kérges havon,
Míg alszik a többi.

A holt avar összesimul,
Nem fújja a szél se tovább,
Már őszirózsa se nyit,
Elkókad a fán a virág,
A szív még vágyna keresni,
De kérdi a láb: „Hova hát?”

Ó, más-e az emberi szív,
Mint hitszegő, gyáva eretnek,
Ha a dolgokkal tovasiklik,
Ha az érveknek teret enged,
S elhiszi, hogy elmúlt egy évszak,
Vége van egy szerelemnek?

/Varró Dániel ford./

halkabb_on Creative Commons License 2020.10.02 0 0 96066

Sulyok Vince: Visszatekintés


                      Vasy Gézának, a 65. évfordulóra
                      Nagyrabecsüléssel és szeretettel

 

Hisz tudtam, mindig tudtam,
bár elhinni nehéz volt,
szinte már lehetetlen,
hogy nem tart majd örökké,
hogy nem örök itt semmi,
és minden arra intett,
minden arra ma is még,
hogy nem örök a létünk,
nem örök az enyém se,
nem örök a tiéd se,
elrohannak az évek,
„memento mori” mondták
az öreg paptanárok,
„emlékezz a halálra”
(szinte károgta hangjuk),
de fülemet bedugtam,
hallani se akartam,
mert akartam csak élni,
mert akartam csak ülni
az élet asztalánál,
mindenből falatozni,
kóstolót harapni
roskadozó tálakból,
húsokból, gyümölcsökből,
részelni gyönyörökből,
betölteni a vágyat,
a szépet megcsodálni
leányban, gondolatban,
tájakban, tengerekben,
mindenben, mit elértem,
mihez hozzájutottam.


S most arra kell riadnom
a legszebb éveken túl,
mögöttem álmaimmal,
álmaim legtöbbjével,
magam könyvekbe írva,
betűkbe vésve évek,
hogy éhes vagyok egyre,
hogy továbbra is szomjas,
s bármi várna is rám még,
bármily csillogó órák:
az élet asztalától
évtizedek múltán is
majd éhesen kelek fel,
mert betelni a léttel,
a lét csodáival
halálig se leszek képes!

halkabb_on Creative Commons License 2020.10.02 0 0 96065

Plamen Dojnov: Bécsi séta


Kávé, tej, tojáslikőr s az ősz aromája Bécs fölött,
ártatlan őgyelgés a Kertnerstrassén, októberi pára,
fölriadt fehérség világos utcákon ömlik szét...
S mikor ínyed is érzi kellemes, hűvös ízét,
a finom, jó izlés emlékezi majd bizonyára
e tejszín katedrálisokat hol is látta azelőtt.

Lutra Creative Commons License 2020.10.02 0 0 96064

Borbély Szilárd

Levélnyomat

Hogy ahogy múlnak a napok,
Van abban valami nehéz.
Van, amikor könnyebb,
Van, amikor nehezebb.
Az ember teszi a dolgát.
Csak arra gondol,
amire gondolnia kell.
Beosztja a napot.
Igyekszik korán ágyba kerülni.
Igyekszik fáradt lenni,
mire lefekszik.
Igyekszik nem gondolni
a következő napra.
Tudja, az a dolga, hogy éljen.
Elfordítja a kulcsot,
nyitja a csapokat,
hallgatja a rádiót,
lassan issza a kávét.
Néz ki az ablakon.

Lutra Creative Commons License 2020.10.02 0 0 96062

Guy Goffette

Aranyszemcsék a sárban

Mondják, hogy nap után eső, hogy a hegyek
után a tenger, a szerelem után meg,
és menni, menni. Holnap, mikorra minden,
mikor lesz minden, amikor.

Holtak ígérgetése ez, ha élni több,
mint várni és remélni. Tűzre vetett hamu,
kicsit fellobban még aztán kialszik
vigasztalan: az éjszaka

leszáll, a hajnal földereng, eltelt egy nyár.
Máris? kérdi a tanyák füstje, míg az
állatok, kikben harag nem él, csak gyűjtik egyre
aranyát az időnek, aranyát

sóvár, oly hamar csukódó szemeinknek.

/Tóth Krisztina ford./

Lutra Creative Commons License 2020.10.02 0 0 96061

Rainer Maria Rilke

Őszi nap

Uram: eljött időd. Nagy volt a nyár.
Napóráinkra árnyékod terítsd el,
s szeled kerítsd a rónaságra már.

Parancsold, érjen meg minden gyümölcs;
add, két napjuk forduljon déliesre,
tegyed, hogy ők is teljesedjenek be,
s mindent, mi méz, a sűrű borba tölts.

Kinek most háza nincs, nem épít már.
Ki most magányos, az marad sokáig,
hosszú levélen, könyvön éjszakázik,
és föl-le jár, nyugalmat nem talál
a fák során, hol kósza szél cikázik.

/Ertl István ford./

Lutra Creative Commons License 2020.09.30 0 1 96060

...folyt.

 

Ágh István

 

Harangszó a tengerészért

 

 

.............................................

 

Tengerész

Ezen a földön, ezen a földön, ahol
rozsvirágszagot hömpölyget a szél,
rozskalászok ezüst élei forognak
szülőházam előtt,
beláthatatlan távolságon át,
ahol szomjúságomat nem olthatom,
mintha egész hazám rozzsal vetették volna be,
úgy gyűrűzik, villog, bukdos ez a világ,
körülkeríti múltam minden helyét,
körülcsapkodja, átömlik emlékeimen,
süllyedjek bele én is?
mit akarok?
borítsam magamra ezt a fecskékkel játszadozó
zöld fedelet?
ezen a földön, ezen a földön, ahol
lehettem volna jó szántóvető,
ezen a síkon, ahol minden faformát ismerek,
minden útelágazást,
még azt sem felejtettem el,
merrefelé nőnek az ehető gombák,
hol fészkel a legtöbb örvösgalamb,
mit akarok?
mért jöttem ide?
vigasztalan öregeimmel vigasztalom magam?
mit akarok? kezdjem elölről?
húzzak rövidnadrágot?
legyek kopasz? járjak mezítláb?
maszatoljam lekvároskenyérrel a számat?
legyek olyan kicsi, mint a mákszem?
újra?
s nőjek-növekedjek?
álljak meztelenül a sorozók előtt?
tengerre szálljak újra?
boldogságot ígérjek?
megtépett inggel, bevert ablakkal?
ital árával fizessem meg örömeimet?
vérrel, elkopott körömmel, felőrölt szerelemmel?
félelemtől meghibbant társamat
kísérjem haza újra boldogan, mert végre hazajöhetek,
s csak álljak az üres házban, ahol
tűzvész utáni szagot érzek
a hamutartók fölött? ahol
öntudatlanul szaggatom gombjaimat,
s egyszercsak észreveszem kezemben
a gombok, hajszálak, rongyok szemetét?
újra álljak az üres szekrény előtt, ahol
hiányoznak kabátjaim mellől a női ruhák,
cipőim mellől a körömcipők, saruk?
üres papírdobozok,
bolyhosbelsejű üres üvegek fogadjanak újra?
meg por a becsukott ablak alatt?
koporsófedéllel, tenyeremmel födjem le arcomat?
keressem a magas erkélyt?
az éles borotvát?
áldjon meg az isten a megbocsátás mosolyával újra?
mit akarok?
kezdjek, vagy befejezzek?
okoskodjak vagy dühöngjek?
megmagyarázzak vagy hallgassak újra?
magamat ítéljem vagy a világot?
búcsúzó számmal, búcsúzó kezemmel
tépjem ki magamból emlékeimet?
így öljem meg magam?
nyomorúságos legyek?
meneküljek visszafelé, s higgyem
talán a régi barátok?
talán a régi szerelmek?
talán a régi helyek?
talán a régi fák?
talán a régi kocsmák, esték, csillagok?
barátaim csak itatnak
egymáshoz nincsen szavunk!
régi szerelmeim félnek emlékeinktől,
körénk gyűjtenek férjeket, gyerekeket!
megtudjam újra, a szüzek, ringyók, arák
és magányosok
újabbaknak valók, idegeneknek valók?
újra induljak, ahova senki nem követ,
ahova senki nem indul utánam?
útjaim után, ezen a síkon, szülőházam előtt,
ahol még érzem szülőm könnyét a bőrömön,
ezen a földön, kék tengerészruhámban,
rézcsatjaimmal, rézgombjaimmal,
sapkám szokatlan szalagjaival,
útjaim után,
mint egy legombolyított, összekuszált,
végtelen cérnaszál után a kék mákszem,
olyan vagyok.

Öregasszony

Istenem, űzd el varjaidat más vidékre,
fejünk fölül hajtsd el fekete madaraidat,
mert annyi van, de annyi van belőlük,
torkosak és tolakodók,
hiába raktam varjú-dögöt kukoricaföldre
hiába öltöztettem kabátba, kalapba karót,
nem félnek semmitől,
még álmomban sem hagynak nyugodtan,
álmaimat fekete nyüzsgésbe borítod istenem,
millió varjú röpül a rozsföld felől,
azt hiszem, felhős az ég,
csőrükben rézgomb, szalag,
csíkos vászon és sötétkék rongy, jaj istenem,
ha csőrük kinyílik, édes fiam,
széthordott ruháddal tele a világ,
leszakított gombjaiddal tele a fű,
sapkád szalagjait fákon fújja a szél,
de álmomban sem látom testedet,
fölébredek, a reggel sem vigasztal,
mert a te ágyad vetve van,
mert hallatszik a károgás,
varjaktól himbálóznak a fák, pedig a szél se fuj,
tele az udvar fekete tollal,
a halál szárnyatollával mindenfelé,
elindulok a rozson át, hogy megtaláljalak,
hogy letöröljem homlokodról
a sáros madarak lábnyomát, fiam.

Tengerész

Most elmegyek, most elmegyek,
csomag nélkül,
magammal nem viszek hideg ellen meleg ruhát,
fény ellen napszemüveget,
mint aki éppen elszalad dohányért,
úgy megyek el, aki azonnal visszatér,
csomag nélkül,
kezem üres, mint a halottaké,
aki ide nem jön el soha,
magamat nem vigasztalom,
előttem és hátam mögött ugyanaz a világ,
csak elmegyek,
a rozsföld hullámaival tengerig,
mindenütt tengerészruhámban,
mint a hullámok nyugalomban szétomolhatok,
szélben visszajöhetek,
mindig valakihez, mindig valakitől,
hajamat másként hiába fésülöm,
barna szem helyett zöldet hiába szeretek,
kökény helyett déligyümölcsöt hiába eszem,
mindenütt tengerészruhámban,
mint a rozsföld hullámai a tengerig,
mint a tenger hullámai a rozsföldekig,
őrizve harangszót, hajók gömbölyű ablakát,
kéményfüst keserűségét, elmegyek,
előttem és hátam mögött ugyanaz a világ,
hát nem sajnálom magamat,
mintha elölről kezdeném,
mintha a tengert először pillantanám,
a felém forduló arcokat,
nem a vak hátakat őrzöm én,
mint utolsó pillanatot
korlát és víz között,
hát nem sajnálom magamat,
ne sirassatok, ne sajnáljatok, ne haragudjatok,
most elmegyek, most elmegyek,
ti forró párok padokon, vasárnapi csónakosok,
családi ebédhez ülők,
egymásra hasonlító vén házasok,
ti várandós anyák, virágot kapók és adók,
rózsaszín masnit kötözők,
ti hegytetőn uzsonnázó családok, patyolatos teniszezők,
ti egyszer születők, ti egyszer pusztulók,
fiatalon fiatalok, öregen öregek,
ti szabályosan boldogok, szabályosan boldogtalanok,
ugyanúgy tisztességesek, ahogyan tisztességtelenek,
de mindig pontosan menők, de mindig pontosan érkezők,
most elmegyek,
ne sajnáljatok, ne haragudjatok, ne féltsetek,
ti, ti, ti,
előttem és utánam.

Lutra Creative Commons License 2020.09.30 0 0 96059

...folyt.

 

 

Ágh István

 

Harangszó a tengerészért

 

 

............................................

 

 

Tengerész

Ahogy a kikötő lármája elhallgat a fülekben,
s a láthatár alá lesüllyed part, ház és hegyorom,
úgy hiányoznak a gondolatokból
szülők, barátok, feleségek,
mikor magunkra maradunk
a hajólapátokkal, a rádiójelekkel,
a szelek, felhők és csillagok változásaival,
húsz-huszonöt kéz munkája süllyedés ellen, az a fontos,
húsz-huszonöt száj éneke, bolondozása
félelem ellen, fontosabb,
mint az elhagyott szülők, barátok, feleségek emléke,
melyek, mint faliképek
csak letekintenek, csak mosolyognak,
ha ezek a képek látnának, hallanának,
megfeketednének a kétségbeeséstől,
összegyűrődnének a zokogástól,
szétáznának a könnytől,
hát meg ne tudják, micsoda hullámok döntögetik
a hajót viharban, micsoda hullámok dörögnek
a fedélzeten kedveseik lába előtt,
van, aki egy éjszakába beleőrül,
öltözzenek fel az otthoniak a világ minden ruhájába,
vágyakozzanak, hallgassák a különös történeteket,
de szót se arról, hogy a gyapotbálák kigyulladnak
egy nappal a kikötő előtt,
szót se a hosszas italozásról,
amikor nincs egyetlen józan a fedélzeten,
csak az isten védi részeg fiait,
a mennyet kideríti, a vizet megnyugtatja,
repülőhalakkal locsbolja a hajó oldalát,
egy szót se arról, hogyan várják az autós nők
fehér testükre a barna szenvedélyt,
szót se minden kikötővárosban arról az egyről
akihez hazamenni, akitől búcsúzni lehet,
mert ez az élet könyörtelenül összeroppantja az érzelmeseket,
akár a szél a roskadásig termő gyümölcsfa-koronát,
a múlt terhét nem lehet viselni annak,
aki veszélyből menti magát,
nem lehet tűnődni édes otthoni síron
kettéhasadt hullámok fölött,
nem lehet ünnep nélkül hagyni a megmaradást.

Feleség

Ha egyszer tied leszek,
én akár meg is halhatok,
mint a lepkék, s a virágok,
azt hittem valaha, nem hittem
micsoda idő jön a vérre,
a virágok elhervadtak,
a lepkék elbújtak meghalni fakéreg alá,
s én itt maradtam levetett menyasszony-ruhámmal,
elárvult nászágyammal,
a távoli tenger emlékeivel,
s már irigyen nézek a parkok felé,
kart karba öltött párokon felejtem szemem,
nincs olyan tavasz és nyár,
amikor sárga ruhámban lefekhetek
a zöld erdő elé veled,
párzás utáni ragyogást
látok a nők tekintetében,
már néha észreveszem,
hűség mankóján bicegek,
tudják a férfiak nyomorúságom okát,
gerincemet csiklandozzák lélegző simulással
a zsúfolt villamoson,
kanyarban megölelnek,
bocsásd meg nekem a gyorsabb szívdobogást,
a bőr bizsergését bocsásd meg,
ne vess meg engem keblem forrósága miatt,
a boldog faleveleknek mondom el bánatomat,
majd ezek a boldog falevelek is leperegnek,
megkóstolják a sár ízét,
kínomra ráismernek, amikor
leszakadnak a fáról, lecsapódnak a földre
a kerekek alá, az emberek talpa alá.

 

 

folyt...

Lutra Creative Commons License 2020.09.30 0 0 96058

....folyt.

 

Ágh István

 

Harangszó a tengerészért

 

 

......................................

 

Öregember

Diófák vitorlásain vonult el tőlünk a gyerek,
üres ólak bárkáin csorgott alá,
a rozsföldek hullámait elhagyta igazi tengerért,
most ismeretlen csillagok alatt,
ismeretlen halak fölött hajózik
ki tudja hol? miféle parton áll?
a szétmállott térképeken keresem
szemüveggel és gyönge lámpafénnyel,
arca oroszlánfejű földrészekkel keveredik,
ködös öblökben látom őt,
itthagyta árkaink vizét,
esőutáni pocsolyák papírhajóit az úton,
irkákba álmodott gőzöseit, számjegyeit,
a tölcsérekbe nem huhol,
újságpapír-ragasztásos távcsövekkel
nem leskelődik napnyugat felé,
elment tőlünk,
nem is élt velünk igazán,
nem szerette a földet,
nem kedvelte a szelíd teheneket,
a dacos kisbikákat, a vetés, aratás idejét,
a hosszú esőket szerette,
igen-kék egű, igen-sárga házfalú,
igen-zöld lombú képeslapjaival tele a ház,
lábnyomával tele a földkerekség,
csak háborúzó katonák,
hadifoglyok járhatnak ilyen messzire,
hihetetlen, hogy az én fiam,
hihetetlen, hogy a mi gyerekünk.

Öregasszony

Ígértél nekünk meséket idegen világról,
selymet, gyöngyöt, prémet ígértél nekünk,
hogy ne legyen olyan egyedül
hogy ne legyen olyan elhagyatott-szegény
a te apád, anyád,
tudjuk, a tenger gyönyörű,
aratáselőtti mezőkre hasonlít talán,
de félek én fiam a hirtelen viharoktól,
a síró kiscsibékre, a becsukott ablakokra,
a kioltott tűzre emlékszel-e még?
ágyszélen remegő, gyors-szívverésű,
szapora-lélegzetű édesanyádra
gondolsz-e még fiam,
távoli viharoktól féltelek én,
tengerbe veszni annak nem szabad,
akit ennyire szeretnek édesem,
álmomban gyakran megjelennek
a bucsui bálok,
rossz nőkkel, késhegyekkel,
ó mennyire féltettelek,
kiáltottam, sírtam érted,
most karodba kicsoda kapaszkodik,
hogy oda ne menj ahol vért ontanak,
hogy meg ne üssenek, kicsoda áll eléd?
ki fektet le, ha az ital ledönt?
ki mormolja neked bátortalanul:
vigyázz magadra, ki suttogja neked,
hogy el ne vessz, hogy meg ne halj!

Feleség

Eszedbe jutok-e még?
ruháim, ékszereim, cipőim,
kenőcseim és illataim tőled valók,
eszedbe jut-e még hangom, szám íze,
tenyerem vonalai, szememben a fény,
a teneked megjelenő?
eszedbe jut-e még ez a ház,
ahol ritka látogatásaidra vár
ágy, kamra, forró víz és ital?
ahol ritka jöveteledre készülök,
ha magamra lobbantom a selymet,
fiatal testem, mint repülni induló kócsag,
lábam épphogy a földre ér,
ha muszlinruhámban fölállok,
tömjénfüstben akár,
mikor jössz haza?
ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom,
láthatnád gyönyörű vagyok,
s már azt sem tudnád mi a szebb,
szemem, vagy a borostyán,
bőröm, vagy a selyem,
lábfejem, vagy az aranysarú,
láthatnád, gyönyörű vagyok,
mondanád-e nekem?
gyönyörű vagy te így egyetlenem,
tested elfedett hajlata
még gyönyörűbb,
gyönyörű vagyok, mégis hasonló
korai özvegyekhez,
levegőm, áttetsző társam a vágyakozás,
mint az elhagyott asszonyok,
egyedül fekszem az ágyban,
s nappal, mint szűz viselem
testem, öltözetem pompáját miattad,
hogy egyszer visszagyere.

 

 

folyt....

Lutra Creative Commons License 2020.09.30 0 0 96057

Ágh István

Harangszó a tengerészért

Öregember

Varjak ganaját
söpröm, az udvart,
varjak, kakasok tollát,
verébszájból hullatott szalmaszálat,
port, kavicsot söprök halomba,
öreg vagyok,
csuklóim görcsösek, sírba valók,
sírba valók, nem söprögetésre,
nem vízhúzásra,
ágbogas ujjaim közül az idő kiszalad,
arcom a koponyát jelzi már, aki leszek,
bőrömhöz jobban illene
az utolsó mosdatás vize, mint az eső,
lassan már etetni kell akár a csecsemőt,
de gondozóm se lesz, tehetetlen öreg az asszony,
csak a halotthoz jönnek el,
csak a halottat mosdatják,
csak a halottat öltöztetik,
koporsót vesznek neki,
nevét keresztre vésik,
meghalt, sokat élt, öreg volt,
tűzre vágom a pajta tetejét, apránként, lassan,
én az ágyban is fázom, kell a tűz,
az a láng, az a parázs,
mennyezetre vetődő piros lobogás altat el este,
tűzre vágom a pajta tetejét,
minek? mit födne be?
hol az a puha széna,
hol az a kardpengésü sás?
kit védene a nyári éjszakán
harmatzáportól a tető?
hol az a fiú?

Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb,
ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe,
ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak,
ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak,
könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.

Tengerész

Hagyjátok a sírást öregek,
ne sajnáljátok magatok, üljetek ki a napra,
nézzétek a bogarak röpdösését,
ne féltsétek fiatokat sem,
a zúgó madár-vonulásból
hallgassátok ki a törvényt,
jutott tinektek jóidő elég,
higgyétek el, az öregkor: magány,
ha fiatok tenyerén élnétek tovább
akkor sem lennétek boldogabbak,
higgyétek el, az ifjúság
nem az a sűrűlombú fa,
ahol tinektek hűsölni lehet,
s megbújni a vihar elől,
az ifjúság: búcsúzkodás,
ő a vízszagú kikötők,
ő a virágos udvarú falusi állomások,
mögötte kendőlobogás,
előtte föld, víz, szél szabadsága,
s valahol egy másablakú ház,
máspuhaságú ágy, másízű kenyér.

 

folyt......

Lutra Creative Commons License 2020.09.30 0 0 96056

Turboly Lilla

Az elhagyott lakás

A zár is olyan furcsa, néha be sem enged,
csak úgy, ha duruzsolok neki egy kicsit,
ettől megenyhül, diszkréten kattan egyet —
kis közjátékunk fel mégsem vidít.

Tudom, mi vár: az elhagyott lakás ma
bosszút áll, sértetten dacol velem,
vakuló tükröt fon körbe a ráma,
és pattog a festék a régi képeken.

Nem rajta múlt, hogy viszonyunk meglazult,
és máshol mondom: köszöntlek, otthon édes —
hogy kölcsönadtam, a helyzet nem javult,
bizalmi válság ez, és egyre mélyebb.

Próbálkozzon bár újból és újból,
mit együtt éltünk át, nem jön el megint,
hiába vet fel tárgyakat a múltból
szeszélyes, belső ritmusa szerint.

A szemközti ház olyan, mint régen,
a szőke asszony még mindig Robit keresi,
de férje most nem gyújt rá az erkélyen,
mint szokott, miközben az ablakunkat lesi.

Könyvek és könyvek: ágyneműtartóban,
íróasztal alatt és befőttek helyén,
jé, ezt megvettem a Blues Bagolyban,
kedves, ám kissé széteső regény.

Vagy itt ez a másik kézikönyv:
"Hogyan legyünk boldogtalanok?"
Megtanultam négy éve (volt is annyi könny),
olvasni belőle többet nem akarok.

Lakás eladó, negyvenkét négyzetméter
zöldövezetben — szól majd a hirdetés.
Az élethez egyszerre egy színtér kell?
Lehet, hogy kettő már kevés.

Lutra Creative Commons License 2020.09.30 0 0 96055

Fábri Péter

A szavak mélyén

Ki lát a szavak belsejébe?
Hány betűből áll a hegy?
Ki lát a hegyek belsejébe?
Mik vannak ott? Kövek?
Ki lát a kövek belsejébe?
Ami ott van, van arra szó?
Ami belül van, nézhető?
Nincs belül már, ha látható!
S mi mindent lát ott, aki lát?
Hány szóból áll a kő?
S ha végül mégis megnevezhető,
ez a rím egy versre utal;
nem tudhatom, hogy ez a vers
akkor benne van-e a kőben,
hiszen a kő is az időben
létezik, és ha írva áll,
akkor hol áll? Egy verssor mélyén,
egy verssorrá lett utca szélén,
vagy egy hegy alján: néma rím?
De ki lát át egy verssor kövein?

(Talán inkább a sorok közti résen,
gondolatok sikátor-közein.)

S ha lát, mit lát a szavak belsejében?

Eltakarnak a saját szavaim.

Lutra Creative Commons License 2020.09.30 0 0 96054

Várady Szabolcs

Még nem

Elmúlt egy hét. Múlik a második.
Majd lassan megszokjuk, hogy nem vagy itt.
Megszokjuk majd, mert az élet ilyen,
és majd meghalunk valamennyien.
De most még várom, hogy felébredek.
Mert képtelenség. Mert az nem lehet,
hogy épp te — így? Nem fogja fel az agy.
Akivel ez történt, az nem te vagy!
Te nem fekszel az utcakőre le,
ilyen botrányba te nem mész bele,
veled nem tud packázni holmi Végzet,
gúnyosan elhessented az egészet.
Hát nem? Judit! Mi ez a némaság?
Nem, nem tudok még emlékezni rád.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!