Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 1 napja 0 0 95961

Simek Valéria

Kimért időnk

Ablakrésnyi világom
résein beszivárog a Hold
fehéren. Pillanatonként
öregszem, keverem érzéseim,
hitem. Búzaszem hull az
utamra, kicsírázik.
Úgy jössz, mintha engesztelni
akarnál, hozzám hajolsz,
arcunk szinte összeér.
Leszivárog az este a
tetőn, fehér falon.
Óránk megáll, kéményünk
füstje száll. Látod, kimért
időnk így lobban el.

Lutra Creative Commons License 1 napja 0 0 95960

Búth Emília

Felkészületlenül

Felkészületlenül ér
bármikor
és elviselhetetlen
ezzel-azzal
vigasztalhatnám magam
de vigasztalan vagyok
kezed ügyébe
közelebb húzom
hogy elérd
a poharat
ha megszomjazol
érintetlenül marad
a víz
az étel
a csend
nélkülem járod most a végtelent

Lutra Creative Commons License 1 napja 0 0 95959

Csongor Andrea

Tervez, végez

Befejezi munkáját,
elnyugodnak körülötte mindenek.
Fa gyümölcsében a mag,
az ég madarai, a tenger halai, mind.
Fogyjatok, kevesedjetek,
ne szárnyaljon szárnyas a föld felett.
Sötét a világossal egybefolyik,
az ég boltozatán a két világító kihuny.
A tenger egybegyűlt vizei áradnak,
eltűnik, elmosódik a száraz.
A boltozat alatt s felett halványodik a határ,
még egyszer reggel, majd este lesz.
Ég és föld, alant s felül puszta minden.
Csend

Lutra Creative Commons License 2 napja 0 0 95958

Handi Péter

Szorongva

Mint sebzett gladiátor, ki
a császár hüvelykjelére vár;
éltet jelez-e, vagy a homokon
éri a megváltó halál,

úgy tekintek a lombokon túlra
a kertben homályló fák közé,
s várok rettenten, szívszorulva
a jelre, hogy minden oké,

hogy a rejtőző Takarító
átnéz-e felettem,
hogy kavargó porszem-létem
észrevehetetlen,

seprőjével pásztázva
átvált-e másik sávba,
s egy ideig még nem szippant fel
az örökkévalóságba.

Lutra Creative Commons License 2 napja 0 0 95957

Csongor Andrea
 
Unoka

Az anyakönyvvezető nem számított neki,
és anyám nem állhatott pap elé.
Édesnagymama úgy beszélt apámról: az.
A feltörhető barackmagokat letette a kőre,
ha nála nyaraltam. Nem adta a kezembe.
Pórusaimból tisztátalanság szivárgott,
bőrömre száradt.
Virágot szedtem neki a mezőn, hiába.
Oda kellett raknom egy útszéli kereszthez.
Bambán léptem a feszülethez,
pipaccsal, selyemkóróval kezemben.
Súlyos árnyéka volt, szinte rám dőlt a test,
karja odaszegezve, kitárva:
kényszerítve áldásosztásra.
Mögüle tűzött a nap.
Felnéztem értőn. Letettem a csokrot.
Édesnagymama zárt szájjal bólintott,
és tartott Istenéhez tovább, kitartóan.
Én már mindvégig csak tőle.

Lutra Creative Commons License 2 napja 0 0 95956

Ágoston Tamás

Sárosi Jóska


Még kisfiú voltam, mikor anyám
magához vont a harmincadik születésnapján,
s félrészegen elkotyogta a konyhában,
hogy csak egyszer volt szerelmes életében,
de nem apámba, ó, nem, hanem Sárosi Jóskába,
aki megkérte a kezét, mikor tizenkilenc éves lett.

Másnap faggattam anyámat,
mesélje el megint kettőjük történetét,
de olyan arcot vágott, mint aki nem érti,
miről van szó – megsimogatott,
majd a számra helyezte a mutatóujját.

Attól kezdve a történet titkában éltem,
mint egy vakond – anyám mozdulatait lestem,
sóhajait figyeltem, éjszaka pedig belopództam
a hálószobába, hogy hallgassam a lélegzését.

Őt láttam minden szóban, mosolyban,
kézlegyintésben, akkor már Sármosinak
csúfoltam magamban. Egyszer anyám előtt is
így neveztem, és ő nem javított ki.

Azt mondta, fekete hajú, fekete szemű,
mosolygós fiatalember volt,
akin minden lánynak megakadt a szeme
Derecskén. Lelkes sztahanovistaként
a Rákosi Mátyás Termelőszövetkezetben
traktorozott, még kitüntetést is kapott,
mikor első lett az aratóversenyen
a brigádjával. És a szemöldöke!
Soós Imre dublőre lehetett volna a filmgyárban.

Aztán találtam egy fényképet
a sufni mélyén, leragasztott dobozban.
Akkor láttam először az arcát.
Vidoran, fogait villogtatva állt anyám mellett,
aki fehér ruhában, feltornyozott hajjal
pózolt a kamerának, szalaggal átkötött
virágcsokrot tartott a kezében.

Az esküvő napján készült a fénykép.
Sármosi másnap törött nyakcsigolyával
feküdt a négyes úton
egy árokba fordult szekér
és egy panaszosan bőgő,
vérző szegyű tehén közt.

Anyám soha nem bocsátotta meg
magának, hogy motorral küldte
vissza a menyasszonyi ruhát
Debrecenbe, pedig Sármosi vonattal
akart menni. Úgy gyorsabban megjárod,
erősködött, délre már itthon leszel.

Így történt, hogy közös életük első
s egyben utolsó reggelén megcsókolták
egymást, majd ment mindenki a dolgára.
Anyámat várta a takarítás, a mosás,
az állatok etetése. De azért nem sietett:
sokáig állt a kapuban, a távolodó
motorkerékpárt nézte. És integetett,
mikor Sármosi a Kossuth utca végén
hátrafordult, hogy még egyszer elkapja
szerelmes tekintetét.

Lutra Creative Commons License 3 napja 0 0 95955

Birtalan Ferenc

Ringató

mi lesz a télen túl
a télen túl mi lesz
a felhők messzire vonulnak
nélkülük mire emlékezhetek

az égen túl mi lesz
mi lesz túl az égen
lesz-e visszanézni szem
oda ahol éltem

mi lesz a fákkal
mi lesz a fészkeikkel
hol szól az ellopott madárdal
ki kufárkodik lépteimmel

mi lesz a kezünk melegével
szerelmeinkkel mi lesz
mit kezdenek a lüktetéssel
ha a szív nem kell semmihez

üres lesz minden vagy mindez álom
és jön az ébredés az édes
ma ezt sikerült kitalálnom
január szürke reggeléhez

Lutra Creative Commons License 3 napja 0 0 95954

Somfai Anna

Levél Jake-nek


Ezt a verset Jake-nek írom,
Jake-nek, aki Amerikában élt,
húsz évvel ezelőtt,
az egyetemi kávézóban,
délben a sarokban üldögélt,
hogy vagy Jake,
élsz-e még, öreg barát,
jössz-e még rózsaszín zakóban,
fekete napszemüvegben,
mogorván hallgatva,
vagy előveszed a gitárodat ma is,
és míg pengeted, karcosan
dünnyögöd hozzá a blues-t,
hatodik éve már, Jake,
hogy hazaköltöztünk ide,
az országba, aminek a nevét
te és sok honfitársad csak Hungry-nak érti,
azt jelenti, éhes, de persze rosszul
hallottad, nem az egész ország éhes,
nekem például van mit ennem,
de a magadfajta öreg csavargókra
rossz idők járnak, nem elég,
hogy kevés a plusz egy kávé meg
szendvics – bár remélem,
te még mindig ingyen fogyasztod
a frissen sült, krémsajtos
amerikai lyukas zsemlét, a bégelt,
a kávézóban, ami a nevedet viseli,
és melynek élő arca, logója voltál –
szóval, képzeld, még a hátizsáknyi
holmijukat is elvehetik, a fényképeiket,
a hangszerüket is, ha van nekik,
vajon miféle szavakat eresztenél meg,
ha mindezt hallanád, talán azt gondolnád,
átvertelek, és mégiscsak hungry ország ez,
és mind szegények vagyunk,
már nem a vagyonunkat értve,
hanem a te és zenéd fogalmai szerint,
akárhol vagy most Jake,
ne feledkezz meg rólunk,
hangold be a gitárodat,
és énekeld el helyettünk is
a szegény csavargó dalát,
emeld meg a hangodat,
hogy belekapjon a nyugati szél, hogy
magukkal sodorják a mélytengeri
áramlatok, hogy felforrósodjon
tőle a légkör, és még az
Óperenciás tengeren túlról
is elhallatsszon ide, hozzánk.

Lutra Creative Commons License 3 napja 0 0 95953

Kállay Kotász Zoltán

Urnazárás

Megszavazták, megszámlálták,
meghalt,
már nem lelkesül,
az exit poll telibe talált,
tarolt a Fekete Fény,
az érthetetlen Végtelen Terv
elnyelte, összesítette,
gyászban szárazra mart
ima porzik fel az Úrnak,
hónod alatt sikamlós, csillogó
porcelán urna,
már nem lelkesül,
lezárva, gyári plomba,
botorkálunk a szürkületben
a templomba,
múltat temetni?
sosemlesz-jelent, bomló jövendőt,
húztunk rá fehér, vasalt lepedőt,
aztán a kemence gyomra,
ne maradjon nyoma,
hová került az odakapart iksz,
csak sejtjük, ugyanoda,
„az anyut is már hamunak mondja”,
jól mondod, kisfiam,
de hisz nem is mondtam semmit.

Lutra Creative Commons License 4 napja 0 0 95952

Bogdán László (*)

A Világítótorony őre



               „ mint falnak vetett laza selyemgomolyag
                                                    /Ezra Pound: A kert/

Ha újra kezdhetném az életemet,
amire semmi esély,
nem lennék költő, irodalmár, versbolond,
kora ifjúságomban megpályáznék
egy világító-toronyőri állást,
Emigrálnék egy itáliai világítótoronyba,
figyelve az égi jeleket,
az álmokat,
a rontó szellemek működését.
Őrizném a tüzet,
jeleznék ködben tévelygő hajóknak.
Irányt mutatnék,
hogy ne tévedhessenek el soha,
a nyughatatlan tengeren,
úgy, ahogy én tévedek el mostanában,
az életemben, Pisában,
Kung sétáit felidézve hajnali mezőkön,
s a pagodák csillámló árnyékait figyelve,
miközben utált ketrecem tercelő rácsai
arcomra hullnak, megjelölnek
és egy hangya sem ment meg, egy fűszál se, semmi!
Várom, hogy kivégzésre szólítsanak,
hogy fejeződjön már be ez az egész őrület,
körforgás az én körül,
ez a hajsza...
Már világító toronyőr sem lehetek soha...

 

----------------------------

 

(*) Kolozsvárott elhunyt Bogdán László székelyföldi író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, tudósít az MTI.

A kilencvenes évektől a Háromszék főmunkatársaként főként kulturális és közéleti témákról írt. Most is a lap közölte az író halálhírét. Íróként sokat publikált, évente több verses- és prózakötete is megjelent. Az évek során elnyerte a Márai Sándor-, a József Attila-díjat, az MMA 2011-ben választotta tagjai sorába.

Pannika127 Creative Commons License 4 napja 0 0 95951

P. Pálffy Julianna

honnan tudhatnád

 

 

honnan tudhatnád
hogy a reggeli kávé fűszeres illata
visszahozza a szülői ház minden rejtett zegzugát
még a kamra pókhálós legtávolabbi sarkát is
ahol békésen megférnek a teli befőttes üvegek alatt
az ajándékba kapott bontatlan üvegpoharas dobozok
és nem zörmögnek megkülönböztetett figyelemért
a zsákokba gyömöszölt diók sem

 

honnan tudhatnád
hogy a nádfedeles pihenő mellett kinyílt virágok
hosszú hónapok óta vágyakoznak becéző szavakra
a rácsokon felfutó babhajtások várják a termés gyönyörét
és igazi élni akarással kapaszkodnak a ciprusokon átszűrődő
napsugarak aranysárgán örökmozgó játékába
hogy esti harangzúgáskor áldozhassanak az univerzumnak
örök reménnyel a megmaradásra

 

honnan tudhatnád
hogy a szobák csendjébe sajdult árvaságom emlékoltárt épít
akár borostyánba olvasztva a legapróbb részletet is
a forró nyári esték lobogó tüzénél ülők csilingelő kacagásától kezdve
a léleksimogató családi karácsonyok kézen fogott öröméig
amikor bennem lázadni kezd a csend mert tudom
hogy az emlékezés puha bársonytakarója felett már visszavonhatatlanul
apámé anyámé az egész csillagos ég

 

 

2020. 05. 30.

 

 

 

/Litera-Túra Művészeti Magazin/

Pannika127 Creative Commons License 4 napja 0 0 95950

Papp Árpád 

Üzenet (Téli temető)0

 

A hó üres árkusain
Csak a kereszt-jeleid
Analfabéta Halál

 

*

 

Kazantzakisz sírjánál 

 

„Nem remélek semmit
Nem félek senkitől
Szabad vagyok”

A háttérben az ISTEN-ARCA hegy

Keresztben összerótt szálfák: üres árboc,
a sír földjébe szúrva Egy pici pók
– a téphetetlen vásznat szövi
szorgalmasan És a magános,
reménytelen kiáltás: „Vitorlát föl, gyerünk,
fiúk, hű társaim,
hátszelével a Halálnak!”

 


/http://kepiras.com/2012/02/papp-arpad-versei/

Pannika127 Creative Commons License 4 napja 0 0 95949

Papp Árpád

Ha már…

 

Ha már nem élhetsz úgy, ahogy szeretnél,
ne alázd meg magad, hogy válaszolsz az ostobáknak.
Ha már mindenki árulónak bélyegez,
ne alázd meg magad se véd- se vádbeszéddel.
Húzódj csak félre szótlanul –
hadd forrjon össze újból ajkad nyers sebe!
Vesd el hasznavehetetlen mértékeik s kellékeit
a neked szánt szerepnek!
Legyints – ajtó, amelyen át szabadba jutsz:
nagy, lélegző fák és lüktető csillagok közé.
Ne zúzd szilánkká szolid tekinteted kő-arcukon!
Elég, ha volt egy múlhatatlan semmi-pillanat,
Elég, ha van egy cigarettaparázs –
hogy melengessed magányod,
Miként nem vagy élője senkinek –
halottja sem leszel!
Ne szerezd meg hát nékik azt az örömet,
hogy sírni lássanak.

 

1972.

Lutra Creative Commons License 4 napja 0 0 95948

Fecske Csaba

A hegyek boldogok

nézd csak bárányhimlős az ég
csupa kiütés lett a kék
előbújtak a csillagok
a hold nyála földre csurog

lázas a nyári éjszaka
bágyadtan tér a szél haza
nekibúsul az estike
ingét a sötét festi be

a messzi hegyek boldogok
álmomban egyszer voltam ott
az anyáskodó fák alatt
tollászkodik a pirkadat

Lutra Creative Commons License 4 napja 0 0 95947

Varga Emese Sarolta
 
Égzengő

Hegyvidéken, délibábon,
nyargal hetykén héthatáron,
vihart terel két tenyérrel,
hogy ne süssön olyan hévvel
fent a nap, az óriási,
fátyol-árnyék, felhő-tálnyi.
S furulyázik összes ujja,
a felhőket összefújja,
hangja, mint a bőszült orkán
vörös éggel lángol torkán,
sőt, ha társa szembe halad,
szikrát bont a mennyboltozat.
S majd, ha mérgét kidörögte,
száz kis lepke lengi körbe,
szárnyuk végén apró festék,
szivárványos, nyári esték.

Lutra Creative Commons License 4 napja 0 0 95946

Haász János

Igazán félelmetes

A bátyám folyton ijesztget.
Hogy az ágyam alatt láthatatlan mumus él,
és egy éjjel elvisz a zsákjában.
A padlásról óriási pók
mászik nyolc szőrös lábával a számba.
A szekrényemben kínhalált halt szellem vár,
hogy bosszút álljon.
A parkettám pedig azért recseg, mert alatta
lidérceket kergetnek boszorkányok.
De anya szerint az igazi rémek emberek.
Nem az ágy alatt laknak, hanem a szomszédban.
Nincs varázserejük, csak sötét lelkük, tele gonoszsággal,
se hatalmas foguk, csak szájuk, az viszont
nagyobb sebet ejt, mint bármekkora agyar.
És nem is láthatatlanok, csak elrejtik valódi önmagukat.
Ahogy anya beszél az ő szörnyeiről, na, az igazán félelmetes.

Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 95945

Vörös István

Végre

Mért ne szeretnél egyszer olyanba
végzetesen, hogy téged is átjár,
téged is elfog, téged is éltet
gyűlöletedből átalakult jó
érzeteidnek lázas iramban
létrejövő formája, a vonzás?
Nagy szerelemben kis szerelemből
átkerülő vad érzete éled
rémületeknek, szívdobogásnak,
újra meg újra, egyre erősebb.
Boldog örömben átalakulhat
úgy az üröm, mint bármi a lángban,
bármi a tűzben, bármi a jóban,
bármi a hóban, kezdet a végre
dől bizalommal, végre a kezdet.
Végre eredhet rosszból a jó.

Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 95944

Szabó Attila

Egy kihalásra ítélt faj


Kihűlő csontokról, mosdatlan öregekről
kellene beszélni, az infúzióvégekre
tapadt ujjlenyomatokról, vagy arról,
ahogy kapára támaszkodva megállt egy
pillanatra nagyapám, mielőtt összeesett a
krumplibokrok között. Levetkőztetni egy
öreg, halott testet, akár egy gyereket az
esti fürdetésnél, és odabújni mellé
utoljára, könnyek nélkül. Emlékekbe
kapaszkodni, meghámozni, apróra
vagdalni módszeres figyelemmel, miként
a cefrének szánt szilvát a hordóba, azt a
desztillált, érlelt, kehelybe töltött
                                      szeretetemet.
                            
                            
Arról is beszélni kellene, hogy a születés nem
tartogat semmi ígéretet. Úgy feszülünk
ki két pont közé, mint a rénfára akasztott
disznó hátsó csülkei, és hintázunk az
ösztönök és a lehetőségek ritmusára,
hintázunk még akkor is, amikor a kutya
már a disznó körmén rágódik. Nincs
ebben semmi természetellenes. Szép
ívben, gyakorlott mozdulatokkal
szeleteli le rólunk az idő mind, ami
hasznos másnak, de számunkra már
                                      felesleges.
                            
                            
A kórházakról, ahol a megsárgult körmök
alatt a káposztalevélként fonnyadó
ujjpárnák görcsösen kapaszkodnak még
a légüres érintések kontúrjába.
Klórszagú az ébredés, és az öntudatlan
nyitva maradt száj képtelen megformálni
a szavakat: én már nem
                                      akarok élni.
                            
                            
A gének pedig parancsot teljesítenek, képzett
SS-tisztek, borotválkozás közben éneklik
a Sagmir wo die Blumensindet.
Egészségüket reggel fél hatkor, a
szokásos aznapi kivégzés előtt tornával
védik, határozott karmozdulattal
kijelölve a teljesítendő, egészséges
vágyakat ígérő
                                        jövőt.
                              
                              
A házakról, a meggörbült tetőlécről, a félig
leszakadt redőnyök tehetetlenségéről, és
arról, amit mindez nem jelent már. A
falak kívülről megtámasztva, rá ne
dőljenek a nagyritkán arra tévedő
figyelemre. Megfakult vakolatukon az
idő kitartó smirglije. És ott bent a
sötétben, poros asztalra könyökölve,
feketébe öltözött zsoltárt mormol a
magány. Az emlékezet kihagy,
összekever, majd bocsánatot kér
istenétől, ha hibát vétett az imában. Mást
már úgysem tehet, mielőtt végleg hátára
nem szakad kegyetlen súlyától
                                       a múlt.
                            
                            
Az otthontalanokról, akik úgy kenik
cseppfolyóssá az időt, mint más kenyérre
a zsírt. Kortyonként beosztva, lassan
szemlélik a házfalakra ragadt
simogatások elképzelt melegét,
odaérintik tenyerüket, mintha
kapaszkodnának, csuklanak ilyenkor, a
kannás bor teszi, és emléke egy régen
volt simogatásnak, ami kívül rekedt az
újjá épített város falain, de a vakolat alatt
ott van még, emlékezik, és emlékeztet az
összeroskadó lábak között lassan
szivárgó savak
                                   mardosó szégyenére.
                        
                        
Beszéljünk a falak mögött idegesen ketyegő
órákról, az egyformára húzott idő
lüktetéséről, ahogy kiméri a ránk
szabottat, a ránk kényszerítettet, pergeti
a nappalok játszóterén összegyűlt
homokot az unalom állandósult
ritmusára, darálja a csontok hártyájára
tapadt belenyugvást, rutinná szervezi azt
a keveset, amit életnek nevezünk, a
félhomály andalító sóhajait; beszéljünk a
mozsárba összetört érzékenységről, a
pohár vízzel naponta háromszor lenyelt
minőségjavulás reményéről, a nehezen
kicsikart felejtés álmokban kísértő
lehetetlenségéről, a falak mögött
idegesen ketyegő magányról, ahol olyan
otthonosan semmilyen az élet, ami csak
akkor tűnik fel, ha kizökkenti ritmusából
egy-egy, a falon áttörő emlék súlyától
meghorpadt vakolatdarab
                                     zuhanása.
                           
                           
Az olcsó messiásokról, instant tanácsokról,
Delphoi rutinos jóslatairól a kétségbe
zuhantakhoz, akik érzéki örömöt lelnek
abban, hogy valaki, bár rébuszokban
beszél, de foglalkozik velük, valaki,
akinek csapzott a haja, mert ez a
messiáskép nem kivehető a közízlés
repertoárjából, hiába próbálják az új kor
divatja szerint öltönybe csomagolni az
ezotéria fehér fogsorú üzletembereit,
azok üzletemberek maradnak, ha
becsapnak, ha nem, becsapnak persze
így is, úgy is, de ez lényegtelen, a
létezésük szükségszerű, mint minden
parazitáé, ami az elpusztuló
valóságérzék foszlányaiból hízik öröktől
örökig; de legalább úgy tűnik, mintha
foglalkoznának velük, velük
foglalkoznának, mert ettől ők is, miként
a kiválasztottak, bódult ámulatba
csomagolt különleges,
megismételhetetlenül egyedi jövőt
kaptak, hisz senki sem haldoklik
egészséges lélekkel, mert egy egészséges
lélek sem láthatja meg a kapukat, amiket
a sötét nyitogat, hogy értsd, fájdalmad
nem hiábavaló, vanitatum vanitas,
hanem egyedi kézműves termék,
újrahasznosított reménye őseidnek,
benned csomósodott össze a tudás, amit
ők csak sejthettek, ha sejthettek
egyáltalán, nemcsak a félelem
vakablakait nyitogatták, de inkább nem
is vették észre, élték éveiket a
mindennapok foghíjai közé szorult
közhelyeken, esetleg néha arcukat a
fénybe tartották, és méltósággal
hallgattak szenvedélyük gőzzé váló
                                      vízeséséről.

Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 95943

Krusovszky Dénes

Alkony

A céltalan pillanatnak
értelmet adni magadban,
mintha megragadnál
egy foszlott, régi bőrpórázt,
és aztán hagynád,
vezessen bárhová.
Járja be az árnyak útját
a szökés gőgjétől
a hazatérés szégyenéig.
Hiszen te sem térhetsz ki
az alkony elől,
ha sípoló lélegzetével
megérkezik ismét,
hogy vastag ujjaival
bordáid alá nyúljon,
s mint egy korhadt padlásajtót,
elhagyott kulcsú fiókot,
türelmesen kifeszegessen.

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 0 95942

Lackfi János

A semmi széke

Azért ülök itt. Éppen itt történt. Nem is itt történt. Nem tudom, hol történt. Mindegy, hol történt. Nem mindegy, hol történt. Minden más mindegy, ez az egy nem. A vérét épp ez a föld itta be. Itt ülök a vére felett. Itt kiált a vére az égre. Akkor is, ha milliónyi helyen ül még milliónyi anya a fia vére fölött. De ez az én fiam vére. Ha ezer karom volna, mindegyikbe géppisztolyt fognék, és bosszút állnék. Ha erős lennék, úgy morzsolnám szét a fejüket, mint az olajbogyót.

Hogy kiknek a fejét? Azt nem tudom. Hiába vinnének rendőrségre, bíróságra, nem tudnám felismerni az arcokat. Egyik olajbogyó épp, mint a másik. Nem adnak arcot a tetteikhez. Bujkálnak, fedezékbe, falak mögé, maszk mögé, kendő mögé. Hogy bárki lehessenek. Hogy senkik lehessenek. Így akarnak valakivé válni. Valaki másnak a vére árán. Úgy szereznek arcot, hogy elveszik a fiam arcát. Akit a Teremtő megformázott a maga gyönyörűségére. És kézbe foghattam, amikor nem volt nagyobb egy padlizsánnál.

Majdnem olyan lila feje volt a bőgéstől. És az apja is megfoghatta, pedig ma már ő is a föld alatt van. De neki legalább sírja lett. Igaz, mostanra a temető is romokban. A fiamról nem is tudom, vajon a föld alatt van-e. A föld alatt vagy a föld felett vagy az égben. Akna hullott rá, robbanógolyó, ilyesmi.
Azt mondta, hoz vizet, mert a mi kutunkat teledobálták kosszal meg halottakkal. Hoz vizet, ide két utca. Ezek meg rádobtak valamit, amitől széjjelspriccelt ő is meg az utca is. Mindenhol van és sehol. Ha ezer kezem lenne, összekapargatnám darabokból.

Szeretett biciklizni. Szerette a humuszt. Mindig leette az ingeit, mennyit szidtam miatta. Most már sosem eszi le az ingeit. Sose dézsmálja meg a humuszt, amiből kevés van. Sose nyargal életveszélyesen azzal a nyavalyás biciklivel. Nem lehet szidni, nem lehet ölelgetni. Nem lehet mondani neki, hogy mama kicsi padlizsánja. Nem mondja rá röhögve, hogy ja, hetvenkilós nagy szőrös padlizsán, az már világrekord.

Nem akarta, hogy tutujgassam, olyan nagy felnőtt volt már, a haverjai kiröhögik. Nem dámázik már a haverokkal. Legyőzhetetlen. Sose győz többé. A haverjai is ki tudja, hol vannak már. Nem jön haza részegen, nem mondom, hogy utálom a részeg pofáját. Nem hazudja, csak kávéztunk, mama, erős volt a kávé, na, elfáradtam kicsit, hagyj aludni!

Ez volt az ő széke. Kipárnáztam egy pokróccal, nekem túl kemény. Nem mai csont vagyok. Ezt mondták a katonák is, keljek föl, nem való itt ücsörögni hőségben-fagyban, az én koromban. Mintha volna életkor, amelyikben ez természetes dolog. Kik ücsörögnek egy széken a semmi közepén? A gyerekek? Az erős férfiak? A fiatal lányok? A menyecskék? Csak nekem nem szabad? Mondtam nekik, menjenek, tegye mindenki a dolgát. Ők pufogtassanak, én csak itt ülök, fázok és megsülök.

Kérdezték meddig. Mondtam, amíg a világ világ, s még pár nap. Amíg még emlékszem, miért ülök itt. Amíg érzem a haragot, a fájdalmat magamban. Ha mindezekről már megfeledkeztem, felállok, fogom a székem, és megyek haza. Ha még emlékszem rá, merre van a haza. Ha még lesz akkor haza egyáltalán.

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 0 95941

Somfai Anna

Horizont

Tegnap láttam a kalapos embert,
kukából guberált lódenkabátban,
szakadt hajléktalan-zacskóját
maga mellé a járdára helyezte,
a Lövőház utca sarkán,
úgy tett, mintha várna valakit,
talán egy ismerőst, barátot,
vagy egy kósza angyalt, aki onnan,
a horizonton túlról érkezik,
ahová a tekintetét emelte,
valakit, aki megfogja a karját,
és hazavezeti, nem valami
levegőtlen szükségszállásra,
ahol gumilepedőkkel borított,
párna nélküli fekhelyeken
hallgathatja társai horkolását,
ahol tetűk, poloskák, ijesztő hangok
másznak elő sötét sarkokból –
nem oda, ahol ellopják, vagy
egyszerűen csak elveszik
azt a keveset, amije megmaradt,
hanem haza, egy csendes zugba,
ahol végre magára húzhatja
az égbolt csillagokkal lyuggatott,
frissen mosott takaróját.

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 0 95940

Sz.-Pifkó Célia

Lennél-e


Ha egy szelet pizza volnék, lennél-e a sajtom?
Hogyha felnőtt férfi volnék, lennél-e a bajszom?
Ha egy versenyautó volnék, lennél-e a kormány?
Hogyha csokitorta volnék, lennél hab a tortán?
Ha egy számítógép volnék, lennél-e az egér?
Hogyha én egy nagy polc volnék, lennél rajta regény?
Ha egy állólámpa volnék, lennél-e a körte?
Hogyha kör volnék egy lapon, lennél-e a görbe?
Ha én egy zsebóra volnék, lennél-e a láncom?
Hogyha fodros szoknya volnék, lennél-e a ráncom?
Ha egy meleg sapka volnék, lennél-e a pompom?
Hogyha én egy mondat volnék, lennél-e a pontom?
Ha a naprendszerünk volnék, lennél-e a Napom?
Hogyha én egy kotta volnék, lennél-e a dalom?
Ha egy malacpersely volnék, lennél benne érme?
Hogyha én az élet volnék, lennél-e a része?

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 1 95939

Várkonyi Anikó

Kik a lehetetlen határán.. .”


Érzem, tudom, hogy elhagyom.
A szerelme is börtön, kalitka.
Véresre zúzom szárnyamat
az arany-ezüst rácsokon.
Otthonra vágytam mindig és
sosem volt otthonom.
Már itt az ősz.
Didergő esőkben,
fázó fellegben lakom.
Fiókám fázik, társamat
látom a magány sarkkörén túl:
Vár reám, hívogat.
Társam sem volt, csak kitaláltam.
Hegektől ékes fáradt szárnyam
mégis ő emeli.
A lehetetlenre tanít.
S bár sohasem volt és ma sincs,
erősebb, mint a hit.

Lutra Creative Commons License 2020.08.07 0 0 95938

Hegyi Ede

Békés együttállás

Dühös nyugtalanság űzött
a tizenkét órás munkanap után.
Csak érjek haza, gondoltam,
csak hadd zárjam be magam mögött az ajtót,
csak hadd fordítsam el a kulcsot a zárban,
csak hadd kapcsoljam le a lámpát,
hadd öleljen a béke vágya és a sötétség,
hadd feküdjek vibráló nyugtalanságban.
A villamos mögöttem volt már, az utca előttem,
már csak pár sarok,
már csak néhány arc és néhány tekintet,
már csak az a párszáz méter várt, ami ilyenkor mindig,
amit nem lehet megúszni,
ami elől nincsen menekvés.
A fejkendős hajléktalan ott ült, ahol szokott,
a park melletti padon,
ugyanolyan sört ivott, amilyet minden reggel
és minden este
és vélhetően minden napszakban
nyilván akkor is, amikor nem látom.
Köszönt nekem,
és visszaköszöntem,
és megkérdezte, mennyivel tudnám támogatni.
A zsebembe nyúltam,
találtam némi aprót,
bementem a dohányboltba,
és vettem neki két doboz sört,
olyat, amilyet mindig inni szokott.
Cigid is van?, kérdezte,
mire adtam neki két szálat,
egyet-egyet a sörök mellé.
Tüzet tudsz adni?, folytatta,
mire meggyújtottam neki az egyiket.
Az Isten áldjon meg, mondta,
legalább egy igaz ember van ebben a nyomorult világban.
Igazán semmiség, feleltem,
majd elköszöntem.
Már nem volt sok hátra,
talán az út fele,
ezt még kibírom, csak már ne szóljon senki hozzám.
Elém lépett egy srác, tizenhat lehetett,
megkérdezte, hogy ő is kap-e cigit,
mondtam, hogy sajnos, nem adok,
van még millió módja,
hogyan tehetné rosszabbá az életét,
találjon ki valami mást.
Dögölj meg, mondta, és köpött egyet a földre,
a vállával meglökött és távozott.
Igazán semmiség, gondoltam magamban,
bár nem tagadhatom,
hogy ezzel mégiscsak
kizökkentett valamelyest.
Isten áldjon és dögölj meg.
A kettő összeadva pontosan nulla,
az arany középszer;
jobbat nem is kívánhatnék.

Pannika127 Creative Commons License 2020.08.07 0 0 95937

BELLA ISTVÁN
Elégiák

 

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,
füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,
teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,
elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

 

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

 


*

 

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,
s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;
ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,
a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

 

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

 


*


Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,
a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,
igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,
vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

 

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

 


/Bella_Istvan-Tudsz_e_meg_vilagul_-998/

 

 

 

Lutra Creative Commons License 2020.08.06 0 0 95936

Búth Emília

Fejem babonásan

Ajtó nyílik s te lépsz be rajta
csak nem odanézni mondom
fejem babonásan lehajtva
percek hemzsegnek a koncon
nincs testem nincs lábam nincs arcom
homlokod tenyeremben tartom
most rézsút zuhogó fényben
ha valamit hát ezt kértem
nincs lehetetlen (nézd) ránk látok
időn téren túl – te meg én
(valaki jár a fák hegyén)
karok szorítanak vas-pántok
eszeveszetten és vadul
ennyi csak – vagyunk szótlanul

Lutra Creative Commons License 2020.08.06 0 0 95935

Fecske Csaba

Negyed három

ahogy megnyomtam a leszállásjelző gombot
megszólalt a mobilom a kórházból hívtak
felesége negyed háromkor elhalálozott így mondta
a reszkető női hang elhalálozott gyomrom hirtelen
a torkomba szaladt szerencsére nyílt a busz ajtaja és én
egy drótkerítésbe kapaszkodva könnyítettem magamon
a gyalázatos már korán reggel részeg hallottam
a hátam mögött bár sértő volt a hang igazat szólt
részeg voltam noha semmit sem ittam mint az
alvajáró szédelegtem az ápolási osztályra életünk
romjait eltakarítani nejlonszatyorban vittem haza ami
maradt utánad rózsaszín hálóing fehér papucs amibe
már egy éve nem csúsztattad a lábadat, összekaristolt szemüveg
anélkül is láthattad a téged körülvevő sötétet
sose gondoltam volna hogy ennyire egyedül lehet maradni
szinte agyonnyomja magát az ember negyed három már
nem tegnap de még nem is egészen ma az idő elveszett
valahol közöttünk pedig az állítólag
mindent begyógyít de hol az az idő hol

Lutra Creative Commons License 2020.08.05 0 0 95934

Ács József

Űrhajózás kezdőknek


          1

ha tudni akarod
milyen messze csapott le a villám
a fényjelenség után számolj magadban egyenletesen
míg meg nem hallod az éles csattanást vagy tompa dörgést
aztán szorozd be háromszázharminccal
a végeredményt méterben kapod
én tudni akartam
számoltam és beszoroztam
nem féltem tőle
felvillanyozott
utólag kiszámíthatod
megjósolni mégis képtelenség
ezek a nyár izgalmai
téli estéken
a hetvenes évek közepén
az iskolából hazafelé
a bezárt röltex és papírbolt
majd a park kopasz orgonabokrai mellett
nagykabátban sapka nélkül elhaladva
gyér közvilágításban
a csillagos ég alatt dideregve képzeltem el
hogy a tűpontok roppant gázgömbök
s míg ideér ezer évekig utazik a fény
milyen emberen túli kietlen arányok

féltem anyámtól
noha szerettem
ritkán bújtam hozzá
reggel az ágyban
nagy néha vasárnap
vagy karácsonykor
a paradicsomi béke
nem tartott sokáig
előbb-utóbb kihúztam a gyufát
és nem lehetett kiszámítani
milyen messze jár az érkező vihar
ha lecsapott mindig váratlanul

jól tudtam hogy a szekrényem
időzített bomba
hétvégén
ha belenéz
kitör a patália
elszabadul a pokol
engem kilőnek az űrbe
és ott keringek a semmiben
ennek a mozgásnak már
ismertem a Kepler-törvényeit
anyám dühe majd lecsillapul
s mert bosszantja hogy kijött a sodrából
hogy ordítozott hogy pár pofont is lekevert
miután a polcok lendületes mozdulattal
földre söpört tartalmát rendben visszapakoltam
halkan ugyanazt kérdezi mindig
mért kellett ehhez jelenetet rendezni
mért nem csinálom meg magamtól
és én nem tudom a választ
szipogva bólogatok ugyan
de csak hogy megbékítsem
aligha fogok rendet tartani
nem látom
sem szükségét
sem hasznát
és erre nem tudok
magyarázatot adni
ahogy ő sem váratlan
nagy lánggal felcsapó dühére
nem tudott vagy nem akart
egyre megy
senki sem követelt tőle magyarázatot
láttam hogy ingerült
hogy esténként fáradtan
és idegesen érkezik haza
hallottam ahogy
apámnak panaszkodik
de nekem rémületemben
meg sem fordult a fejemben
hogy csak szikraként szolgálok
hogy másvalamiből készült a robbanó elegy
hogy a kirohanás nem nekem szól
bűnös vagyok valóban
és tehetetlenül ismétlem a bűnöm
ennyit szűrtem csak le belőle
és láthatáron sincs a magyarázat
mely felmentést adhatna
pedig a jó magyarázattal
a felnőttektől látott módon
átháríthatnám felelősségem terhét
és mindketten megszabadulnánk
én a bűntől
ő a fenyítés kötelességétől
de nekem nem volt kiutam
nem voltak eszközeim
kiszáradt kút fenekén ültem
ott az égvilágon semmit
nem tudsz jóvátenni
kimászni sem lehet mert
belőled áll a kút fala
minden visszahull oda
és felgyűlik mint a rothadó avar


          2

tizennégy évvel idősebb bátyám
orvostanhallgató korában
egy zuglói kollégiumban lakott
és viszonylag ritkán járt haza
ám egy alkalommal elvitt a
rákoskeresztúri fiókkönyvtárba
gyalog több mint fél óra
de az elágazásig
kilencvennyolcassal se gyorsabb
mert ritkán jár és a sorompó ráadásul
a rákosligeti vasútállomásnál
tíz percen túl is zárva tartható
keresztúron még álltak
a régi parasztházak
a könyvtár hátrafelé
gazdasági épületekben folytatódott
az ott lakó család
mákot termesztett a kertben
lenyűgözött a könyvtárszag
mit olvasnék el válasszak
kipirult arccal lelkesen
böngésztem majd húsz könyvet
tornyoztam fel a kisasztalra
ők a kartotékjaik mögül
nevettek csak hármat vihetsz
nagyon megszerettem
mindkét könyvtárosnőt
egyiküknek klasszikus
szódásüveg-szemüvege volt
koncentrikus körökkel a lencsén
ott kaptam rá a fizikára meg a
tudományos-fantasztikus irodalomra
az apolló holdra szállása utáni évtizedben
a rádióban ment a mikrobi
a szekrényben a bátyám gyűjtötte
modern külsejű kozmosz sorozat
hosszúkás kötetei
csillagközi utakról képzelegve
festett egekbe néztem
ezerfelé jártam
időgépen csővasúton
kezemben a kuczka-féle galaktikával
idegen űrhajó lebeg a magasban
kapcsolatfelvételre várva
szerelvények tűnnek el
két metróállomás között
egy téridőcsavarban
szovjet és amerikai szerzők
írták meg egymással versengve
mi történik ha a köznapi szabályok
szürke és unalmas világán
rést üt az ismeretlen
a gyökeresen mást
nem saját magamban kerestem
az sokkal veszélyesebbnek tűnt
és kilátástalannak is mert
az önvizsgálatot és az önvádat
sehogy nem tudtam elválasztani
saját csapdámba estem és
menekülni igyekeztem
ez volt egyszemélyes
űrodüsszeiám
pink floyd a himnuszom
the dark side of the moon
nem értettem még a szövegét
csak a hangzása tetszett
ugrás a jövőbe
a csillagászat és atomfizika
kettős árbócához kötözve
az öveges-könyvekben viszont a
legköznapibb témákat találtam
érdekelt ez is az élő fizika
magyarázatok a világ viselkedésére
mennyi minden kiszámítható
akárcsak a párhuzamos
és a soros kapcsolás
faltam simonyit
gamowot heisenberget
gondoltam a kettő valahol találkozik
az űrzene meg a fizikapéldák
az apáczaiban az első évben
a marx györgy-féle atomfizikával kezdtük
a nagy alapkérdésekkel
miért kék az ég
miért hűl le a párolgó folyadék
miért sárgulnak ősszel a falevelek
ezekre csodálatos módon tudtam a választ
de hogy miért nem tartok
magam körül rendet
miféle szorongás hajt és
miféle szégyen
arra nem
s még kevésbé
hogy a sín alattam
hová vezet


          3

a gyerek csillagokat bámul
csillagász lesz
ha szívesen simogat állatokat
zoológus
mikor óvodásként kislapáttal
a barackfa mellett ástam
és a hajdani szemétdomb helyén
a földben régi bögrefülekre leltem
máris megtudtam régész leszek
én is mondogattam minden felnőttnek
s mulattam hogy elképednek
érdekessé váltam
ám ez inkább az ő játékuk volt
nem az enyém
ha felnövök
nem akarok ilyen
bárgyúságokat kérdezni
mi leszek ha nagy leszek
marék por leszek
mint ahogy most is
marék por vagyok
most még egyben
aztán széthord a szél
tíz év múlva újra
mindenki megnyugodhatott
fizikus leszek
válasznak ezt is elfogadták
beérték ennyivel
ám hogy én beérem-e
igencsak kétségessé vált
anyám halála után
minden céltalanul kavargott bennem
pontosan emlékszem
a megbillenés első jelére
második gimnáziumban
magyardolgozat közben
váratlanul megrohantak a gondolatok
osztályfőnököm felvetette
menjek bölcsészkarra
de a sínek másfele vittek
ráadásul gyanakodtam
nem a bögrefülek és a
régészet esetéről van-e szó
minek egy újabb félreértés
a meglévő mellé
nem volt jobb ötletem
a fizika tagozatos osztályból egyedül
felvételiztem fizikus szakra
mindenki más orvosnak
mérnöknek jelentkezett
a háttérben nyilván a szülők
gyakorlatias gondolkodása állt
egyedül én lőttem ki
jobb híján az űrbe magamat


          4

valahányszor gyerekkoromban
hévízre utaztunk a nagynénémhez
tehát expresszvonattal keszthelyre
vagy balatonszentgyörgyre
kezdetnek elfogyasztottam
az utasellátónál vásárolt csokirolót
majd a büdös fémszagú ablakra tapadva figyeltem
a mellettünk futó párhuzamos sínpárt
haladtunk az mégis
mozdulatlannak látszott
ha viszont váltó érkezett
egy másik sín kanyarodott ki belőle
gyorsuló ütemben távolodott
vagy alánk csapódott
s én akárcsak bowman
kubrick űrhajósa
révülten bámultam
a talpfák rohanó tömegén
a sok szétváló és összeolvadó
majd nyílegyenesen szaladó
higanypatakot
az egyetemen hallgattam
nem mertem belegondolni
ha kifut a sín alólam mi lesz
akkor aztán tényleg
gondoltam
oda vet a sors
az űrbe


          5

sokba kerülnek a bögrefülek
játszanom kellett a leendő fizikust
úgy éreztem a katonaság alatt
a tragikomédia színpadán
sikerült elsajátítanom a gyávaságot
melyet éber élelmesség ellensúlyoz
tudtam át lehet vészelni a
legőrültebb helyzeteket is
lentiben is kivártam valahogy
az első nap végét
pedig egy hétig tartott
az első hét egy hónapig
végül letelt a szűk tizenkét hónap is
az életiskolában
ez az öt év meg
csak nem lesz annyira kínos
arcszőrzetem lett a fedezékem
ballonkabátom a szkafanderem
könnyű lezárni arcod
mosollyal vagy szakállal
mint élő kis koporsót
olvastam később weöresnél
harmadév végén mégis
majdnem abbahagytam
apám tartott vissza
kárba veszne az energia
csak átalakul gondoltam
végül lehúztam a két
hátralevő évet a
szárazlégkamrában
az elméletet felfogtam sőt
helyenként izgalmasnak találtam
a kísérletezés meg a példamegoldás
viszont nem érdekelt

negyedévben
a csepel művekbe kellett mennünk
mérési gyakorlatra
a főbejárat és a hév-állomás között
élelmiszerbolt működött
míg a többiekre vártam
bóklásztam a kis épület mögött
nem kavicsok csörögtek ott
nem is fehér murva
lenéztem a földre s láttam
ezerszám söröskupakok
a földbe taposva
több évtized szomjúság
üledékes kőzetén járok
láttam a megmentő italt
száraz gigákon hosszan aláeregetve
láttam habosan lecsurogni
borostás állakon
a fényes-rozsdás érméket
majd kiássák a régészek
a szemétdombon kezdtem én is
negyedóra múltán már a gyárváros utcáit jártam
helyenként ecetfák törték át a beton repedéseit
a magasban futó rozsdás vascsövek
kiürült és elmeszesedett artériáit
erős bilincsek fogták
egy hosszú műhelyépület oldalában
odvas luk tátongott
baleset üthette ki
olajos-zsíros szag csapott ki rajta
régi háborúk lehelete
a levegőben távoli kalapálás zaja
ipari fizikust láttam
saválló bakancsban
kék munkaruhában
heves semmittevés közben
egy szekrény formájú szovjet
ellenállásmérő mellé tolt
széken bóbiskolni
futurisztikus álmaim rég szertefoszlottak
köddé váltak
a kiürült térben utat tört magának
a kínzó nyugtalanság
balassa péterhez jártam
tét nélküli ttk-s kakukktojásként
musil meg gadamer szemináriumra
a műcsarnokban filmklub
erdély bódy huszárik
ebédszünetben
víz alól felbukkanó búvárként
a múzeum körút antikváriumait látogattam
szakállban szemüvegben posztócipőben
tudományos munkák helyett esszéket
filozófiát szépirodalmat olvastam
ideje volna tán érteni a világot
ahová a szülőcsatornán
majd kipottyanok
öt év vajúdás után
két szék közt a pad alá
mint elvetélt fizikus
a nagy váltókattogásban
a rendszerváltás pályaudvarán
gurult egy mozdonyról lecsatolt kocsi
nem vitte már csupán a lendület
a diplomaosztón a gólyavárban állt meg
egyszer s mindenkorra
befellegzett a tudománynak a fizikának lőttek
szerencsére a fényjelenség óta számoltam magamban
így pontosan tudtam milyen messze kerültem tőle

Lutra Creative Commons License 2020.08.04 0 0 95933

Pintér Sándor

Elveszve

Mint telefon, ha hosszasan kicseng,
Felveszed, s nem szól bele senki,
Csak ziháló tüdőmet hallhatod,
Szavamat nem: hogy vége, ennyi;

Bár tudod: én hívlak, hallgatsz te is.
Csended lyukat éget az éjbe;
A múltban ázva elhomályosul:
Mit adtam, s mit kaptam cserébe;

A séta a parton. Tán semmi több.
A sirályok röpte szememben,
A kettőzött magányú éjszakák.
Ahogy mégis eljött a reggel.

Nem szólsz. Nem szólok. Süket a vonal.
Elveszve hallgatom a csended.
Nincs többé hajnal. Romok mindenütt.
Megroggyannak a vastraverzek.

Lutra Creative Commons License 2020.08.03 0 0 95932

Szilasi Katalin

Oszlopos Simeon


Látom, hogy terít füvet, virágot
alátok a rét.
Kócos falombok hajolnak árnyékot
adva a fejetek fölé.
Az áldásnak hitt eső
a megtisztulás, az élet is lehetne.
De ti befogjátok az égi madarakat
könnyű lepkehálóval,
mintha játék lenne az egész.
Pedig gyilkos vizeitekből
bűzlő haltetemek buknak elő,
szemükre merevedve
az ártatlan áldozatok kíváncsisága:
miért?
Az irányt vesztett vadak riadtan
téblábolnak a pöfögő autók közt
a flaszteron,
mert erdők helyett csonka
fatuskók őrzik
a sikoltó körfűrész nyomát.

De egy nap majd hatalmas szárnyat
bont a madárijesztő,
és vijjogni kezd,
a gyáva oroszlán körmöt-fogat
köszörül,
s a jámbor bádogember szeme
vörösen izzik, és forog,
mikor egy-kettő-egy
felétek lépdel.

Ti meg nyíva menekültök majd
oszlopom köré,
de már távol leszek akkor,
fenn, húsz méter magasban.

 

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!