Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Most veszem észre az ablakba, hogy olyan szél fúj, hogy mindent lever. Éjjel egyszer igen nagyot dörrent, akkor megeredt az eső is. Most is esik, de nem olyan nagyon, csak lassan. Szél is van, megen támad föl. A menyem hozott ilyen lehulló almát, meg akartam hámozni, de nem lehet most kiülni, mer hűvös van. Föl köll őtözni, azon gondolkodok, hogy még harisnyát is húzok a lábomra. Ez a hülye kurva dög macskám itt nyihog. Betettem az ajtót este a bakmacska miatt, ezér nem tudott kimenni, aztán mikor menek ki a fürdőbe, jajjaj, látom, hogy mit csinyált. Odafosott. Ha meg tudtam vóna fogni, agyonvágom. De amúgy meg szeretem ám. Még mindig a kölkeit keresi. Megy be a rekamiéhoz, mer oda vitte be őket, ott keresi. Nem tudja, hogy agyonvágtam őket. Végigfosta a fürdőt. Föl köllött söpörni meg fölmosni. Éjjel nem vettem észre, hogy ki köll mennie, mer aludtam. Azon félek, hogy megen gyün hozzá az a ronda fekete ördögmacska. Olyanok vótak a kismacskák is, kettő fekete, egy meg olyan vöröses. Ezeket a bakmacskákat nem fogják el a kutyák, pedig annyi van belőlük, mint a hétrosseb. Agyon tudnám vágni, de mire odakerülök, hetvenszer elmegy. A fiamnak meg hiába is mondanám, az nem vágná fejbe, meg a menyem is olyan, hogy aszondja, nem köll bántani. A lányomék is, nem tudom, mit csinyálnak avval a sok állattal, csak vesződnek velük. Főleg a férje szereti. Jaj, az milyen rondán beszél mindig. Nem annyira káromkodás, amit mond, hanem hogy az anyád picsája, meg ilyenek. Menj az anyád kibaszott picsájába. Nem nekem mondja, csak hallom sokat, ahogy a lányommal beszélget. Most beszélte a tévé ezt a csúnya, nagy balesetet. Nyóc halottja van. Mennyi bánat van ebbe az életbe, a világba! Borzalmas helyzet, ennyi halott, meg ennyi sok sérült. Este vót film a Szent Márton életérül. Az vót kiírva, hogy Jézus, a jó pásztor. Kilenc órakor kezdődött. Mondom, nem bánom, akárhogyan, ha álmos leszek is, ezt akkor is megnézem. Jézus is benn vót, de főleg a Szent Márton. Jaj, de szerettem nézni, nem álmosodtam el rajta, olyan gyönyörű vót. Még a palástját is szétosztotta a szegény embereknek. Fázott, reszketett a sok szegény ember. Szép vót. Hogy mennyire sajnáltam én azokat a szegény embereket! Szent helyeket is mutattak. Tennap még meleg vót igen, de a szobába annyira nem, azér tudtam nézni. Beszéltek az augusztus huszadikárul is, hogy gyün megen a tűzijáték. Mikor Pesten vótam a Misiéknél, és pont ez az augusztus huszadika gyütt, a Duna-parton vótunk, közelrül néztük a tűzijátékot. Jaj, de gyönyörű vót, de szép vót az. A tévén is szép, de olyan közelrül... Hát egy kis kevés valami szépet is láttam az életbe. Bennem is maradt egész életemre. Sokszor eszembe jut, fiatal koromba mi vót, hogy vót. Mindig az van az eszembe, hogy ha újbul kezdhetném, másként végezném, másként csinyálnám a dolgaimat. Azér a Béla papa, ha bolond is vót idább-odább, mindig szépen beszélt velem. Soha nem tudtam visszaadni neki a sok jótettét, amit csinyált. Ha még egyszer fölébredne, talán mindent másként tennék. De hát már nem ébred föl. Nem vótam olyan kedves hozzá, pedig megillette vóna, de nekem más tervem vót. Hiába hízelgett nekem, én nem olyan vótam. Ötven év nem kevés ám. Azután itt maradtam, itt vagyok egyedül huszonharmadik éve. Ez se kevés ám. Mondja mindig a lányom lánya, hogy mi bajod van neked, mindened megvan. Igaz, hiába is mondanám, hogy nem, de azér csak egyedül vagyok. De a fiam fia is aszondja, hogy mi a bajságom, hányszor megmondták, hogy menjek oda hozzájuk. Igaz, de mit csinyáljak én ott? Jó itt nekem, csak akkor nem jó, mikor nem vagyok jól. Megen itt ez a kurva macska. Mindenképpen oda akar kepesztetni a rekamiéhoz. Úgy tud nézni, néz szembe velem, les, hogy mikor eresztem be oda. Nem eresztem. A konyhaajtó félig nyitva van, ki tud menni, ha akar. Csak nehogy bemenjen a fürdőbe, mer akkor valagba vágom. Görhes, mióta kigyüttek a kismacskák belőle. A menyem annyi tejet megetet vele meg tápot, de azt a drága tejet, meg drága tápot ám, aztán görhes mégis. Pedig húst is kap, mer a szálkásat én nem szeretem, aztán mindig olyat hoznak. Meg rizst. Azt a világér se szeretem. A paradicsomlevesbe is vót most, abba valahogy megeszem. De így magába nem. Nem vótam ám én ilyen régen, sok étel van, ami nem köll már, mer undorodok tőlük. Most engemet köll kiszolgálni. Valamikor én sütöttem-főztem, akkor fordítva vót. Aztán hogy ez meddig lesz, hogyan lesz, ki tudja. Sok alma lepotyog, de már jó pirnyogosok, jó piros a színük. A menyem hozott fődi epret is, vagy mi az, nem eper, hanem szeder. Kétszer is hozott belőle. Tiszta fekete. Régen málnát ettem sokat, meg szőlő is vót a kertbe, meg szilva, jó nagy szemű. Milyen jó íze vót annak! A fiam aszondja, talán jövőre lesz jóízű. De hát én azt már nem élem meg. A barack már idén is jó lesz talán. A cseresznye érik, de abbul nincs sok. Szépek ezek a fák. Nálam is, meg a fiaméknál is. Pedig újak, mer a régiekből csak az egy diófa maradt. A másikat tavaly ősszel kivágta a fiam, mer elszáradt. Ez nem száradt el, kizöldült, de nincs diója. Valami betegsége lehet a fának.
Nagy zaj vót valamelyik este, aszittem, a cigányok buliznak, de a kutyás Bori aszondja, a kis Gabinál vót valami. Gyüttek a haverok, ettek-ittak. Ilyen lett ez a kis Gabi. Pedig olyan egy szerényforma fiatalember, nem lehet ám kinézni belőle. Jó kövér az is meg az anyja is, talán már biciklizni se tudnak, akkora seggük van. Ennek a kis Gabinak vót már vagy öt barátnője, de mind elment. Legutóbb a Viki, az olyan kis csöndes fehérnép vót, aztán az is itthagyta. Hogy most van-e új nő, vagy nincs, nem tudom. Az öregaptyára fajtázott, hogy mindig így váltogatja őket. Aszondja a kutyás Bori, hogy az aptya vallására keresztelték a kis Gabit is, az is evangélikus. Régen nem szokták ám így összehozni a más vallásokat. A faluba mindenki katolikus vót, akit tudok. Még régen vót egy gazdag zsidó, az különben igen jó ember vót, az anyósom eljárt hozzá főzni, mosni, takarítani, mindig jól meg lett fizetve. Mondta az anyósom, hogy az milyen egy igen jó ember vót. Aztán üldözték. Meg a kulákokat is. Az uram aptyának a testvérét is, az csendőr vót. Akkoriba a csendőrök csak gazdag nőt vehettek feleségül. Aztán mindentül megfosztották őket. Elvették a gazdagságukat, a házukat, mindent. Jaj, az de szeretett engem. A felesége zsidó nő vót, aszondják, annak a családja is igen rendes vót. Lehetett náluk vásárolni, aztán ha valakinek nem vót pénze, vagy szeretett vóna valamit előre, aszondták neki, csak vigye, vigye, majd meghozza az árát, amikor tudja. Az anyám is szokta mondani, hogy azokba a zsidókba is milyen jó emberek vótak. Persze, hogy vótak. Régen is vótak jó emberek. Az anyósom urodalomba is dógozott, egy nagy, birtokos embernél. Azok egy héten háromszor, négyszer is disznót vágtak. Ez a földbirtokos szerette az anyósomat, mindig adott egy jó csomó húst neki. Az anyósom három gyereket nevelt egyedül. Mer akkor még élt a kislány is. Aztán mikor már a Béla papa is tudott vóna keresni, elvitték katonának őt is, meg a testvérét is. Öt évig mind a kettő katona vót a háborúba meg a fogságba. De mikor hazagyüttek, az anyósom még akkor is a kislányt siratgatta. Az kilenc- vagy tízéves vót, mikor vérmérgezést kapott. Abba halt meg. Szép kis síremléket csinyáltattak neki. Legközelebb, ha gyün a fiam, megmondom neki, hogy gondolkodjon azon, amit mondtam neki. Okvetlen keressen valakit, aki kipucolja a sírunkat. Meghalok, aztán nem lesz kipucolva. Nem olyan szép, mint köllene. A fölirat márvány rajt, de az egész az nem az. A Béla papa nem engedte. Mikor csinyáltattuk, mondtam neki, hogy legyen márvány. Már beteg vót, tudta, hogy mindjár meghal. Aszondta, nem. Mér vernéd bele a pénzedet, aszondja. Pedig lett vóna rá pénzünk. Ha több eszem lett vóna, ebbe nem engedek neki. De azt igen akarta, hogy a fényképünket tettessük a sírra, én meg arra mondtam, hogy minek. Ha most kezdeném, másként gondolkodnék. Másképp rendezném a dógaimat. A márványt sajnálom, de azér minden más úgy vót, hogy beleegyezett abba, amit én akartam. Pedig sokszor jobban tudta a dolgokat, mint ahogy én. De beleegyezett. Legyen, ahogyan te akarod. Csak ebbe az egybe ragaszkodott valamiér, nem akarta a drága márványt, hogy maradjon pénzem, nehogy hiányt szenvedjek, mikor ő már nem lesz. Pedig hát nem lett vóna probléma, hetvenegy éves vótam akkor, még jól tudtam dógozni. Most már mindegy, most már készen van. Csak ki köll pucolni. Hiába is bánom már, hogy mér nem úgy lett, ahogy akartam. A Béla papa sose mondta, hogy meghal. Én mondtam, de most már nem mondom én se. Igen sokszor hallották tűlem, de többet nem mondom. Nem beszélek róla. Lesz, ahogy lesz. Csak azér imádkozom sokat, hogy akármikor, de a jóisten azt adja meg nekem, adjon annyi erőt, hogy itt, ebbe a kis szobába tudjam magam elrendezni, és itt halhassak meg. Hogy megadja-e, nem tudom. Ebbe a kis szobába lenne a legjobb, az uram is itt halt meg. Azér itt szeretnék én is, de ez bizonytalan ám, amennyit esek-kelek. Aztán lehet, hogy úgy lesz, mit tudjam én.
ötven év felett a szerelem már nem hódítás ízű nem posvány-dagonya ahová bölcsődből kiszorulva becsörtetsz – mint vadkan nem méz-ízű ragacs s mégis leragadsz nem tartozol sehova mégis maradsz követlek
Sosem az eredendő, sosem a teljes, a szemtől-szembe kimondott igazság, csak rejtély s töredék, rendhagyó folyosókon, szögeken át lopózó hidegre sápadt tükröződés.
Nap-gondolatok kihunyt parazsa, lidércfényként kísértő kardpengevillanás, ha hang, ha kép, örökké csak a valami által, közbeiktatott buktatók során közvetített valóság.
Azt hisszük, élünk, szabadon, a földet jogosan érezve tulajdonunknak, pedig csak egy ormótlan piramis sírkamrájában kaptunk lakhelyet, bebalzsamozott fáraók gyanánt, kikre titokzatos tükrök játéka folytán esik a kozmosz könyörületéből fukar, csalóka visszfény az igazi világból.
... mert kell egy tavasz, melyre emlékezhetek, mert kell egy dallam, melyet sokáig zenghetek s kell még néhány perc, mely mindig visszavár, örökkévalóság, tél tél után lázas nyár, kell sok szép gondolat, időtlen, örök, és sok-sok öröm, mit össze nem török, kell még sok emlék, hogy bele kapaszkodjak, olyan élet, melyre sose panaszkodjak, biztos út, melyen el nem tévedhetek, s hit, amelyben végleg megbékélhetek.
Semmit se adtak, mi segíthetett volna megmaradni. Semmi hitet, hogy valamit reméljek, vádoljam magam, könyörögjek és megváltott legyek. Semmiféle szeretetet, mit mindenkire pazarolhatnék. Hogy ne ütközzek folyton valamibe, esedezzem mások figyelméért, gyengédségért, karok után, melyek szenvedéllyel ölelnének át. Nem kaptam régi szokásokat, hagyományokat, minden napom egyforma és egyikre se áhítozom különösen, egyiknek se örvendek. Megadták nekem a fájdalom túlélésének a módját, ha már mozdulnak a levelek, legyen mit elviseljek. Összeszorított ajkakat. Rideg pontosságot adtak csak, mely minden alkalommal annyira megreped, hogy a szakadékba zuhanjak. Világot adtak nekem, melyben szédelgek, és melyet nem érzek. Csak embereket látok, akik áldozatul estek. Magukra öltöttek egy feliratos pólót: I’m nobody. Who are you? Az utcákon, munkahelyen, moziban s bárokban találkozunk egymással és ezt adjuk egymásnak feleletül, kérdezősködünk és válaszolunk. S átjár minket a fájdalom. Ám másként nem megy.
az éjszaka megszűrte a csöndet amelynek mélyén a tücsök mint száraz virág lelkét a virág kékje egy tehén párás szemébe rejlett nyugalom árad belőle a pásztorgyerekre ok nélküli könnyektől virágai a tiszta fűbe ugratja a nyúlfiat a legmeghittebb virág illata érzik a gyermekkorból ahol nagyanyja arcát a tehén nyakához szorítva sír menedéket keres az emlékektől fagyos viráglehelet süt belőlük szürke ökrök ballagnak ezüst eke előtt akinek virágot dobott a kertből a sövényen át elengedte az eke szarvát és kedvesen hívja a nagyanyját virágözön angyalok az árvagyerek körül angyalok s virágok hunyorognak s a nagymama már nincs sehol
Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal az égen át: azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyűlt volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden ígérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos husát s egész testében az egymásbaringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem a szememet…Ő épp fölnézett rám: A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: szénaszag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing.
Bocsáss meg, látod, az idő kevés. Elfolynak kezemből a percek. Bocsáss meg, tudod, a jövő nehéz, nem is tudom, mit is merjek.
Bocsáss meg, hisz lelkem néha hiányok, árnyak után lohol. Bocsáss meg, ha a tél napjaimban minden álmot letarol.
Bocsáss meg, ha úgy érezted, ajándékom hiába várod. Bocsáss meg, ha nem érezted szavaimban a Te világod. Bocsáss meg, lásd, titkaimmal feléd fordulok hitért. Bocsáss meg - csak ennyit kérek - el nem követett bűneimért.
Szeretnék ott lenni, ahol te vagy, kisimítani arcodból a ráncokat, letörölni szemedből a könnyed, hinni, hogy velem együtt könnyebb.
Nem akarok lemerülni, mégis hív a tenger, nem akarok felrepülni, mégis hív az ég. Nem akarok álmodni, de esendő az ember, nem akarok semmit, és semmi nem elég.
Nem tudom, mit is akarok, várlak, s közben majd meghalok ...
Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi napon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak, s a főszereplők ezer pengőt kapnak a mutatványért esténként. Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, figyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek.
Hogyan lett Karaus úr alkoholista Karaus úr életbiztosítási főfelügyelő volt egy biztosítóvállalatnál. Társaságunkban nagy élvezettel beszélt arról, milyen gyönyörű lenne, ha felütné fejét valami járvány, vagy kitörne a háború. Amellett szódavizet ivott, mert cselekvő tagja volt az antialkoholista egyletnek, járatta Krofta Természetbarát című lapját, és a legnagyobb élvezetét lelte benne, ha arról mesélhetett, hogy vannak egész népek, amelyek kizárólag növényi táplálékot fogyasztanak, vizet isznak, és egyesek közülük magas kort érnek el. Például az angolok Új-Zélandon találtak egy anyókát, aki betöltötte száznyolcvanadik életévét, és mindmáig él, pedig már annak is jó egynéhány esztendeje, hogy rábukkantak. Nekünk is ajánlgatta, hogy együnk aszalt banánt, melyet, úgymond, Palacký a “jövő eledelének” nevezett, ámbátor a dolog a valóságban így áll: A Természetbarát kiadója, a smíchovi Krofta egyszer régen összevásárolt egy halom banánt, mely már részben rohadtas volt, megpörkölte, kitette boltja kirakatába ezzel a felirattal: “Aszalt banán, amelyről Palacký, a nemzet atyja megjósolta, hogy a jövő eledelévé válik.” Nem Palacký mondta hát a fentieket, hanem Krofta úr, de Karaus úr ehhez tartotta magát. Kortyolgatta köztünk az Aranypintesben egyik pohár szódavizet a másik után, és beszélt a szeszes ital káros voltáról. Sőt egyszer egy nagy laterna magicát is odacipelt, és a fehér falra rávetítette az alkoholista ember gyomrát, máját. A vetítést előadással kísérte, és arról beszélt, milyen hatása van a szesznek az agyvelőre meg az egész emberi társadalomra. – Képzeljék el – mondta –, képzeljék el, hogy a paráznák, gyilkosok, fajtalankodók, csalók, betörők, apagyilkosok, tolvajok és gyújtogatók, nemzetközi szélhámosok, kémek, munka-kerülők, pénzhamisítók többsége átlagosan napi három pohár sörnél többet ivott. Azonkívül ezek az emberek, az emberiség e kitaszítottjai, ittak néha pálinkát, rumot, konyakot vagy köményest, ittak bort, és a bitófán vagy a tömlöcben végezték. Már Aranyszájú Szent János azt mondja: “Kinek, ó, kinek, jaj, kinek vége? Annak, aki, a bor mellett ül, és iszákosokkal cimboráskodik.” Azért iszom én csak szódavizet. E legutóbbi előadás pénteken hangzott el. Szombaton megint csak együtt üldögéltünk, s amikor Karaus úr közénk jött, és szokása szerint szódavizet rendelt, felállt Mahen cimbora, és odaszólt a vendéglősnek: – Pergler úr, vigye vissza a szódavizet, és adjon ennek az úrnak sört! – Soha! – kiáltott fel Karaus úr. – Akkor három hónapon belül kiterítik – mondta ridegen Škarda doktor, az orvos. – Már engedelmet, uraim! – Semmi engedelmet – mondta Škarda doktor. – Hát nem olvasta az újságban? – Én újságot nem olvasok. – Akkor elveszett ember, barátom – jegyezte meg Mahen. – Milyen régen issza a szódavizet? – kérdezte Škarda doktor. – Tizenöt éve – felelte elkomolyodva Karaus úr. – Akkor még nincs minden veszve, felügyelő úr, mert ahogy pár nappal ezelőtt a tudományos vizsgálat kiderítette, a szódavíz arzént tartalmaz, mely a szénsavval kerül a szódavízbe. A szénsavat ugyanis mészkőből állítják elő, és a mészkő minden fajtája tartalmaz arzént. S tudja, mi a le nem kötött arzén? Tudja, mi a fehér por, a méreg? – Teremtő isten! – kiáltott fel Karaus úr. – Ne teremtőistenezzen, amíg nem haldoklik! Egy pohár szódában nincs ugyan nagyon sok arzén, azaz méreg, de ha rendszeresen isszák, beáll a lassú arzénmérgezés, megáll a szív-működés, és az ember megfullad. Csak a boncolás deríti ki, hogy nem gutaütés volt, hanem arzénmérgezés. Hasonló fulladásos halál következik be állati méreggel való mérgezés esetén, ha például vipera mar meg valakit, s az egyetlen, ami megmentheti: azonnal nagy mennyiségű szeszes italt fogyaszt. A hatásos adagot ilyen esetekben rendszerint fél liter konyakban állapítják meg. – Adjon ide fél liter konyakot! – kiáltotta Karaus úr. Škarda doktor visszafogta Karaus úr kezét: – Nem megy az egyszerre – mondta. – Nem ihatik rögtön konyakot, hanem a mérsékelt mennyiségű alkoholt tartalmazó sörrel kell kezdenie. Mégpedig az elsőt egyszerre hajtja fel, most rögtön, a másodikat tíz perc múlva, a harmadikat negyedóra múlva. Két óra alatt Karaus úr tizenöt pohár sört ivott meg. Így lett Karaus úr alkoholista, s egyúttal a törvény keretei közt működő Mérsékelt Haladás Pártjának rendíthetetlen híve.
Hideg ösvény Valami miatt gyakran visszatérsz, ülsz ágyam szélén, állsz az ablakban, mint kiáltást a partról, visz a szél, jössz, s mintha csalódnál száz alakban, lüktetsz nem múló nagy sebedben, (elkapargatom a friss varratot, hajszálaid még mindig zsebemben), szél s lassú folyó csiszolja arcod. Élőbb vagy nálam, mélyre rejtett mag meleg földben. Volna mért féltened. Halad magas tetőnk felett a nap, lonc s vadfű nőtte be az éveket, nem múló lüktetésbe dobbant át világod, erdő, völgy, a fák, a part s kertedben az elvirult primulák. Látod, amihez nyúltál, itt maradt. Csak a levelek hulltak le újra. Csak a fatörzsek kérge hasadt meg. Csak a folyó fagyott, partját zúzza. Csak a szív vékony burka szakadt meg. Hogy megtaláljalak, űrt és időt mind bejárom, anyám, szárnyas alak, rémülten nézel, mint én egy kidőlt fát a horhosban, fekve is magasat. Kitépi magát az őszből a táj, lenyűgöző, mohó a pusztulás, látom minden pontos pillanatát, s a hideg ösvényt is, az átjutást!
Hallgasd meg mit suttog az élet, élni hív újra meg újra téged. Ne nézz vissza a sáros útra, legyen előtted minden tiszta.
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet szemed kékjében égjen a fényed.. Lásd meg végre, hogy szeretnek még akkor is, ha nevetnek, hisz mosolyt te csalsz arcukra, ismerj bennük magadra!
Soha ne bánd, ha fáj, hisz erőre így találsz. S mi most bánatot okoz később nem lesz rá gondod.
Hidd el jól tudom, hogy fáj, de hinnünk mindig muszáj. Fogd a kezem, ha úgy érzed, hogy szívedből kihull az élet.
Ne keresd már, hogy hol tévedtél, ne sírj azon, mit meg nem tettél. Gyere velem, én hívlak élni vérző szívvel is remélni.
Akartátok vagy sem, itt vagyok, mint hálójába ragadt pók: önmagam labirintusa. Meggörbült tükrömben magamat meglátni félek. Ahogy körülöttem a falról leolvadnak az órák, a betonfalak között elkószálnak az álmok, és rohannak a füstfelhők fölé. Kívül görnyedt hát és szélfogó göndör haj. Belül fogaskerekek, mint elsüllyedt malmok őrlik a múltat, s kék, puha köd jövőről álmodnak a szív lomha billentyűi.
Azért vagy sokszor olyan magányos, mert lehunyod lelki szemedet, és nem látod, hogy ott vagyok veled. És azért hunyod le a szemed, mert nincs benned bizalom, tele vagy sebekkel, melyeket folyamatosan ápolgatok, de sokáig tart a teljes gyógyulás. Sebeid nem tűnnek el, ha begyógyítom őket, hanem szent sebekké lesznek, áldás árad belőlük. Mikor a földre jöttem, embertestem sátra betakarta Isten-létem fényét, sokan csak egy rabbit láttak bennem. A tömör hús nálad is beárnyékolja a természetfeletti lelket, csak a sebeken keresztül áramlik ki a valódi fényesség. Szerelmes társamnak teremtettelek a kezdet kezdetén, s azóta pillanatra sem váltunk el egymástól. Sokmillió éve szeretlek, előre tudtam, mikor fogansz meg, vágytam rád, dédelgettelek. Arra születtél, hogy szolgálj, de ehhez nem kell feladnod magad. Szolgáló önmagad a legmélyebb, legsajátabb éned, ilyenre alkottalak. Mikor én lejöttem a földre, mindenki szolgája lettem, mégsem látszottam valaki másnak, volt arcom mindvégig. Azt hiszed, ez nem is az én hangom, csak te beszélgetsz saját magaddal? Megroggyant a hited? Ne félj, a szíved és a szereteted annál erősebb, hagyatkozz rájuk. Semmi baj, ha úgy érzed, fogytán a kegyelem! Elfogy-e apálykor a tenger? Dehogy, csak pár száz méterrel odébb vonul! Ugyanúgy nincs Isten-fogyatkozás, ha az áradás szintje nő vagy csökken titkos természete szerint.
Jól esik itt a rom között ülnöm mégis, az otthonomban. Nap süt, odaát tál csönög, mert csak a ház fele van romban. De én ezt választom, a félig nyilt falú-tetejű szobát. A kerti hármas sír se rémít, én ástam nektek, katonák. . Összedobált székek és képek, földre hányt könyvek, bútorok – letörölöm a törmeléket egy hű asztalról, így írok. Ládán ülve itt írok és itt olvasok, innen hallgatom a madarak csevetelésit s kislányomét az udvaron. . Elképzelem (s ez a valóság) egy ország rom-csúcsán ülök. De enged már a szomorúság – Bár a jajok, bajok, dühök fölcsapnak rám, fröcskölve-zúgva – Ülök a tenger mult felett s szeretnék énekelni újra, mint a madarak s gyerekek!
Nézd, vörös lett a cseresznyék bőre, árnyak pihennek a fák alatt! Téged várnak ők is, hogy a nyári nap elől elrejthessenek, s oltalmukban múljon el torkodból a fájdalom. Ha a gyümölcsösben lennénk, úgy simogatnálak, hogy visszanyerd a hangod! Igyekeznék megóvni téged, ahogy liliomokra vigyáz a nedvesség.
Nem tudunk szépen megöregedni se te, se én, se ő macskajátékot játszik veled a rosszindulatú idő Férfiből banyát képez, asszonyból obsitost nézd meg nagyapád tiszta vonásait és e1rettenve nézz tükörbe most
Megládd, megint futunk a berken át, feledve tél jegét. A záros kert-ajtón s a kerten át, ha felszikkadt a rét. Most hűs estére hűsebb éjszakát borít fehér sötét. De majd megint futunk a berken át s fogjuk köröskörül az almafát, feledve tél jegét, ha felszikkadt a rét.
