Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Elnézést kérek a hosszadalmas prózáért, de egy másik írását még idetenném, mert nagyon tetszik..
***
József Attila
Verstan és versirás
A szavakat, a nyelvet, némák találták ki.
Gyerekkoromban egyszer azt hallottam, hogy az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá. Aznap este, mikor a mama kitette a lábát a konyhából, azonnal kipróbáltam e tétel igazságát. Egy kis vizet fröcsköltem a lámpaüvegre. Az üveg eltört, én megdöbbentem, a mama pedig belépett. Meglepetten s egyben fölindultan támadt rám – Te, te – mért törted el a lámpaüveget? Lesütött szemmel hallgattam a szemrehányást és növekvő daccal türtem a pofonokat, melyek ugyancsak zuhogtak. Anyámat különösen csökönyös hallgatásom ingerelhette. Mért törted el a lámpaüveget? Mit is válaszolhattam volna? A legszemtelenebb hazugságnak látszott volna, ha az igazat felelem: Én nem törtem el a lámpaüveget! Eltört, „mert az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá”. Ugyan én fröcsköltem le, de nem azért, hogy eltörjem, hanem hogy lássam, igaz-e az, amit hallottam s ami oly érdekes volt számomra, hogy meg kellett vizsgálnom. Nagyon igazságtalannak éreztem a fenyitést. De ha védekezésül azt mondom, azért fröcsköltem vizet az üvegre, mert ugy hallottam, hogy akkor eltörik, anyámban azt a hitet keltettem volna, hogy tudatos rosszaság, komoly gonoszság volt, amit tettem. Ugy, hát te tudtad és mégis? Igen, tudtam, de azt is tudtam, hogy a gyereket mindig becsapják, hol a gólyamesével, hol meg azzal, hogy hercsula lesz ebédre.
Igy vagyok azzal a kérdéssel is, hogy miért irok verset. A természetes felelet nem elégitené ki azt, aki választ vár. Költő lettem, mert hallottam, hogy vannak költők s mert mindazt szerettem volna én is csinálni, amit a kiismerhetetlen és félelmetes felnőttek tettek. El akartam lesni lenyügöző biztonságuk titkát. Féltem a lovaktól, de megveregettem farukat, pofájukat, bátor voltam, hogy ne lássák, hogy félek. Magamat azonban nem csalhattam meg. A félelem ott élt bennem s csak annyit értem el, hogy bujkált előlem, amiképp az árnyak éppen az elől szökellnek a tárgyak tulsó oldalára, aki ezen az oldalon akarja lámpával meglepni őket. Kocsis akartam lenni, hiszen ő nem érez félelmet. De arra is gondoltam, hogy elmegyek búvárnak vagy mozdony vezetőnek. Emmiatt kinevettek. Nem baj, mondogatták, ügyes lakatos lesz belőled, a lakat is csak szerkezet, mint a mozdony. Én azonban titokban szétszedtem egy zárat s csalódottan láttam, hogy szerkezetnek szerkezet ugyan, ügyes is, egyszerü is, de nincs benne semmi abból, amit én „felnőttinek” neveztem volna egykor. Nem értették meg, hogy a mozdony az más, az óriási és pöfög, dohog, meg visit s mintha fel akarna robbanni, amikor megáll. S a félelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezető és végtelen nyugalommal néz le a kisgyerekre, akinek a sinek közelébe sem szabad mennie. Nem értették, hogy éppen a félelmet akartam legyőzni.
Bizony, azt a két kötetet talán azóta sem adták ki újra, mindenképpen becsüljed meg!
Egyébként én, aki nagyon sokáig csak költészetét ismertem József Attilának, álmélkodva olvasom -például kritikáit, cikkeit "lapozva"- milyen széles repertoárral is rendelkezett tájékozottságban és műveltségben is ez a fiatal, akkoriban -valós értékei szerint -alábecsült költő. Még olyan témában is írt például cikket, mint például "Az ifjúság nemi problémái". Ki gondolná. Tényleg pótolhatatlan, amit korai halálával elveszítettünk.
Egy Kosztolányi-kritika a költőtől:
***
Ének a semmiről
Ifjúságom elején a kezdődő szociális élet sértő korlátait feledtető kalandorregényeket olvastam el oly hamarjában, értelmetlennek látszó kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső költeményeinek négyszázegynéhányoldalas gyüjteményét. A hatás, melyet ez egymásután olvasott költemények keltettek bennem, szintén a kalandorregények után fennmaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába már beilleszkedő állapotához. Mi váltotta ki ezt a hatást? A versek zeneisége, melynek ritmusára gazdag képek sokasága vonul el az olvasó előtt? Vagy éppen a Kosztolányi-képek álomszerűsége? Mert álomszerűek, jóllehet az érzéki valóságnak megfelelő képek és világosan, logikus szabatossággal formáltak – és nagyon távol állanak például a Vörösmarty-féle képalkotástól. Így ír („Asszonyarckép”):
Csodálatosan érett, mint a kajszin- barack s mosolya úgy csurog le dúsan, mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.
Vagy („Mézes kenyér”):
Külvárosi kapuban kisgyerek száraz kenyeret majszol, ám – igézet – az édes, ikrás napfény rápereg, s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.
És olvassák el ezt a kis verset is („Őszi reggeli”):
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik a kövér bogyóról és elgurul, akár a briliáns. A pompa az, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem.
„Nehéz sötét-smaragd szőlőről” olvasunk. Aki fölemelné e szőlőt, meggyőződnék róla, nem oly nehéz, hogy említeni érdemes volna. A gyermek nehéznek mondja azt a súlyt, melyet szeretne fölemelni, de nem bír. Szőlőről lévén szó – csak a kívánt, de elérhetetlennek látszó szőlő lehet ily nehéz: a vágy, mely nem teljesül. Itt az álomszerűség nyitja: az ötvenéves Kosztolányi, ha verset ír, oly sóvárogva nézi a számára már könnyen elérhető tárgyakat (és az egész világot), mint a gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a dolgoknak, melyeket ma már képzeletével önként tesz elérhetetlenné, képeit latin világosságú, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyénvalónak tűnik föl minden olyan elem, melyet éber szemmel nézve legalább is különösnek és rendkívülinek látnánk.
Jobb volna élni, de... – ámde... – mondja Kosztolányi. Az ő világában (melyet különben ez is közel emel, vagy süllyeszt, az álom színvonalához) alig van cselekvés. Itt minden csak úgy történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapú szépségek emberének vallja magát és ezt a homo aestheticust szembeállítja a homo moralis-szal, vagyis a társadalmi jóra törő, cselekvő – és szembeállítja a homo oeconomicus-szal, tehát a gazdaságilag cselekvő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő feladata az élet és halál kérdései fölött szemlélődni, írta egyszer – pedig hát a költő feladata a versírás is és ez a termelési szükséglet, melyet a maga módján, hallatlan biztonsággal teljesít Kosztolányi, egyszerre gazdasági és morális cselekvés is.
Kosztolányi ezzel az elméletével a saját külön álomvilágához való jogát védte, de az elmélet maga csak jobban érteti meg velünk költészetének álomszerűségét. Homo aestheticusnak csupán az olyan szemlélődő vallhatja magát, ki nem érzi át, hogy élete a társadalmi létbe ereszti gyökereit; ki nem tudja azonosítani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. A gyermek, ki ösztönös tekintetével az értelmetlenséget pillantja meg a felnőttek mai világában, ki felnövekedvén, beléhelyezkedik ugyan a kényszerűség hatására a világ előtalált rendjébe, de szíve mélyén megtagadja, adandó alkalommal pedig kibúvik lelkéből a nihilista. Kosztolányi 25 évvel ezelőtt írta meg, adta ki „A szegény kisgyermek panaszai”-t, de ma is pajtásához intézi ezeket a könyve-záró, szép sorokat:
Pajtás, dalolj hát, mondd utánam: Mi volt a mi bajunk korábban, hogy nem jártunk a föld porában? Mi fájt szívednek és szívemnek Caesar, Napoleon korában?
(Ének a semmiről) Azt hiszem, a Kosztolányi-versek álomszerűségét végső fokon az a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Könyve e nihilizmus fejlődésének filmje. Kezdetben még az impresszionizmus színes leplei fedik, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.
Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei, ezek azonban szemmelláthatóan egy társadalmon kívüli, azazhogy a társadalmi törvényeken kívüli, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni a szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem csak emberi lényt, ki az operálókés alá fekszik. Így jut el ő, ki a Dayka-féle „homályos bánattal” kezdte („A szegény kisgyermek panaszai”-ban például nincs semmi megfogható, tárgyi sérelem) – így jut el, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.
Kosztolányi nihilizmusa azonban – szerencsére – nem hat odáig, hogy tollát elvesse a költő. Így gazdag művészete mégis csak társadalom-alkotó erővé válik. Mert ne higgyük, hogy olvasói is nihilisták lennének. E korban ugyan a szociális törekvések mellett benne lappang a társadalmi üresség érzése is és éppen ezt az érzést igyekeznek magukban sokan a fasizmussal, hitlerizmussal elfojtani. De azok, akik már bele mernek ebbe az ürességbe tekinteni, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is. S mivel a nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható, talán magát Kosztolányit is elvezeti a latin világosságért lelkesülő értelme a társadalmi elvben felfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja napjainkban.
***
Nyomtatott forrás: - Népszava, 1942. szept. 13. pp. 11–12. Aláírás: József Attila.
Mindig északra mentek, átcsal sziklán, mocsáron tenger öble, hol elmerül est csillagával visszfényetek a víztükörbe.
Ti szláv fák! Énvelem jöttök ti, boldogtalanság vándorával, a szürkéllő földet befödni sápadt menyasszonyi ruhával; s ha a világot lombotokon át nézem, megtér a csendes ifjúság.
Mindig látlak. Lelkem szeretne fehér nyugalmatokba szállni, beleszületni testetekbe s az út szélén veletek állni! -
Na ja: ha én bevallanám, hogy mennyi mindenről csak akkor szereztem tudomást, miután internetezni kezdtem -és ez irodalmi vonalon is érvényes- hát bizony jól behúzhatnám a nyakamat. De nem húzom, sőt örülök, hogy- ha kicsit későn is /habár mihez későn??/-de megszereztem ezeket az értékes információkat.
/Ne menj el egyetlen eszperente helyre se ezen helyen lejegyzett kellemes jegyzeteteddel, mert jellege s szelleme e helynek felel meg./
Piruló csendjével, gyermekarcom nézte a hópelyhek vidám táncát a fel- felhördülő metsző szélben. Szomszédban rendnyelű lapát kotort, csikorgó csizma a szűk kis járdán, mögéje a kutya is betévedt
s ugrott nagyot a Postásmariska szapora kis lábhuppogására. Mintha fehérporos tűzben égne, rúgta magára fel a hóbucka tetejét. A gazda megdorgálta, nálunk egyik eb sem várt levélre.
Különben csend honolt. A hó alatt még nyugodtabban pihent a falu, nagy, sürgős dolga csak a télnek volt, egész nap ontotta, szakadatlan. Estére méteres hófalat raktunk odakint s bent sokkal szerényebb szót.
Anyám stoppolgatta a zoknikat a kiégett villanykörte hátán és a sparherd langyosközelében. Érezni véltük a hagymaillat édeskés ízét, mely sültburgonyán füstölgött a suttogó beszéddel,
apám fal felé fordulva aludt. Csak saját horkantására ébredt. Még nem száradt ki a borospohár a konyhaasztalon, így maradtunk félelme elnyugvó börtönében. Mert nem fűtötték a földes szobát,
úgy ugrottam ágyba, mint verembe s rögtön fejemre húztam a dunnát. Éreztem, csak szívem melegít s itt álmodtam meg boldog jövőmet, saját meséimmel, hol egy kislány hajába tavasz virágját tűzik.
Hogy az előbbi gondolathoz kapcsolódjak, épp itt a topikon fedeztem fel fordítóként József Attila nevét. Bevallom, addig nem is tudtam, még ha ezt restellenem is kellene. Kellene szereznem egy fordítói kötetet.
Tartok tőle, hogy átvesszük, vagyis nem csak mi, hanem mindenhol nagy figyelmet kap, és egyre inkább tesznek erőfeszítéseket a szerzői jog védelmére. Sok esetben egyet is értek vele, mikor filmet vagy zenét a megjelenéssel szinte egyidőben le is lehet tölteni, azzal nem csak a szerzőt, hanem sok más műkedvelőt is megkárosítanak, mikor úgyis kevés pénz jut a kultúrára.
A versek esetében én is másképp gondolom, sokkal inkább tartom társadalmi munkában végzett kultúrmissziónak, még ha ezek nagy szavaknak is tűnnek. Nem károsítunk meg senkit. Nem azért mondom, mert magunkfelé hajlik a kezem. Kiindulok pl. abból, hogy kortárs íróink szívesen fogadják, tudtom szerint, amikor idézik őket, nem pedig tiltakoznak, hogy csorbulnának a jogaik. Haragudtam az örökösökre, mikor J.A. verseit levették a MEK-ről, aztán beláttam, hogy számukra ez uo. járandóság, amikor valaki szellemi értékeit hagyja az utódokra, mint ahogy más ember ékszert vagy más javakat hagy örökül. Viszont nem tudom elképzelni, hogy valaki ezért ne venne meg verses köteteket, sokkal inkább kedv csináló kóstolónak tartom az irodalmi topikokat.
Kedves Lutra, álmélkodok némelyik versnél, hogy ezeket is J.A. írta. Részben, mert szokatlan a stílusa, másrészt, mert az én "összesen" kötetemben nincs benne.
~~~~~~~~~~~
Ódor György: Tél
Raktunk egy nagy-nagy tüzet… de hagytuk elhamvadni. És fáznak az emberek! Attila! Odaát is hallani?
Több millió szegény lett s visszatért a fagyhalál. Fekszik utca kövére a versed. Mert jobb helyet nem talált!
Nézd, „munkát és kenyeret” újra a transzparensen. A gazdag ezen nevet. Ugye, te nem így gondoltad egyszer!
Gyújtogató huligán, józsefvárosi szegény… ahol még ott vagy talán, csak szürke hályog lett ember szemén.
Raktunk egy nagy-nagy tüzet… mégis gyűlölet arat. És fáznak az emberek! Attila! Nehogy te szégyelld magad!
Minden szétoldódik szól ébredőben Mert az álom megtöltött gondolattal S emlékezetem zamatos gyümölcs Zamatosabb mint az új nap amely Végigsüt lágyan meleg takarómon
Emlék és pusztaság is puszta csend is
Szép puszta hol légió a halál Morzsa a szív szétszórtság az idő Vak csönd hol minden ellentmond magának¸
Fölébred a szeme már nem az a távol Iker-sziget teste látóhatárán Bejárod dalolsz benne és nevetsz A nappal elnémítja a csöndet
Vladimír Holan költözik. A Kampáról a Luzsicei szeminárium utcájába. Két muraközi ló topog a ház előtt. Ostobának tűnnek.
A Károly téren ugyanebben a pillanatban kipattan egy gomba a fű alól. Rögtön tíz centi magas. De még tovább nő. Egy járókelő nézni kezdi, aztán valami furcsa hangot hall, inkább tovább megy.
Utoljára a porcelánok kerülnek föl a szekérre. Holan nem száll föl, a lovak mellett ballag. Hallja az ostort elsuhanni a feje fölött.
Itt fogok meghalni, gondolja, mikor a ház elé érnek. A Károly téren a gomba már fél méter magas. Ebben megnyugszik, és elhatározza, hogy egy pecsétgyűrűt vásárol. Nagy kár, hogy a kavarodásban a tervéről tíz perc alatt elfeledkezik.
Ha majd egészen összementem, ha majd eláll a szél, simul csapzott főm ősze menten, csak egy ugrás a tél. De ugrani se mód, se hajlam. Bár meg se éljem, meg se haljam! Vagy meg ne éljem, s halni haljak: ugorni már se mód, se hajlakk.
Ma láttam a Draskovics nénit ötven méterre tőlem. Nagyon jól nézett ki, legalább harminc évvel fiatalabbnak látszott, mint életében. Gondoltam, megkérdezem tőle, mit szól a változásokhoz, és hogy tetszik-e neki az új lakó az emeleten, az, aki az ő lakásába költözött be nemrég. De amikor megközelítettem öt méterre, hirtelen átváltozott egy nagy orrú, kreol bőrű idegenné. Hiába, a halottak trükkjei páratlanok. Régebben sose tudtam úgy elmenni előtte azon a másfél méteres szakaszon a folyosón, hogy észre ne vegyen, meg ne fogjon, mint azok a százkarú, indázó őserdei liánok. Most meg, hogy egyszer fordítva, hogy egyszer én szólítanám meg őt via patyolat, közért, beveti ezt a nagy orrú, kreol trükköt. De azért még így is, még ebben az alakban is ugyanolyan szaporán beszél most is valakihez, mint régen a folyosón, ami a birodalma volt, s ahol azóta már én is csak vendég vagyok.
