Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nem ér az a legény egy szál vöröshagymát,
Nem ér az a legény egy szál vöröshagymát,
Ki a leány mellett összehúzza magát,
Összehúzza magát, eltátja a száját.
Verje meg az isten a málészájúját!
Széles utcán, széles jókedvében
Megy Laboda bor zúgván fejében;
S minden gyermek, aki látja,
E szót utána kiáltja:
„Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda.”
Széles utcán, széles jókedvében
Tovább is Laboda megy vesztében,
S egy piros lány, hogy meglátja,
E szót utána kiáltja:
„Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, nem oda!”
S Laboda bemegyen piros lányhoz,
A lány bort hoz, csókot ád a borhoz,
Labodát ölébe zárja,
És fülébe mondogálja:
„Hej Laboda, Laboda!
Szíved nekem kaloda!”
De Laboda letekint a lányra:
„„Ki mázolt be, szívem, ily csodára?”
„Hej hej nagyon szerettem én;
De megcsalt a barna legény.
Hej Laboda, Laboda!
Ölelj meg, ne menj tova.”
„„Hazudsz leány, hazudsz, mond Laboda,
Te hagytad a barna legényt oda.”
S kiönti a bort a földre,
A leányt ellöki félre.
„Hej Laboda, Laboda!
Mért haragszol, Laboda?”
„„Én vagyok a szögfi, a Laboda,
Engem hagytál, te hitetlen, oda,
Ültél pince derekába,
Lemenőknek az utába.
Átkozott légy, piros lány,
Borod méreg, te sárkány.”
Zúgolódva széles bús kedvében
Megy Laboda, s tántorog mentében;
S minden gyermek aki látja,
E szót utána kiáltja:
„Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda.”
Vörösmarty Mihály
"A dolgok megkülönböztethetetlenek, meghatározhatatlanok és megismerhetetlenek. Éppen ezért sem tapasztalatainkról, sem véleményünkről azt se mondhatjuk, hogy igazak, azt sem, hogy nem igazak. Egyikben sem lehet hinni, hanem megrendíthetetlenül távol kell maradni mindennemű élménytől és elhatározástól, és minden egyes alkalommal azt kell mondani: a dolog éppen annyira van, mint amennyire nincs, vagyis nemcsak létezik, hanem nem létezik, és éppoly kevéssé létezik, mint amennyire nem létezik.
Semmi sem szép, semmi sem rút, semmi nem igaz és semmi nem hamis. Mindez csak a véleményekre vonatkozik. Semmi sincs úgy, ahogy azt a vélemény állítja; az emberek hiszik csak úgy, mert megszokták. A tettekre pedig ugyanez vonatkozik."
A szót, mit sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mely kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész?
S kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.
Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt a szívem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.
Tudod-e még a régi nőket ?
Fáj még, hogy el nem érted őket ?
Üres feju kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak megigéztek,
Te meg dadogtál mint a részeg,
Azt hitted akkor túl nem éled,
Hogy mással hálnak nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk.....
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban :
"Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság."
És hajtogattad még sokáig :
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg."
Gőgös királynők, tiszta hattyúk ?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa ?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket ?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye tesvér ?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy ? Hatvan éves ?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy !
Öreg legény, boldog legény, hajh,
Nem sujtja soha Tűzhely-bánat:
Egyedül él és sorra lakja
Olcsón a kis hotel-szobákat.
Öreg legény, boldog legény, hajh,
Magtalanul, bölcsen, keserüen.
Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál is, mint anya fiát;
bűn volt az is, ha megölellek,
s bűn volt távolról nézni rád;
táncoltam én is és te is,
sírtál értem s miattad is,
szemünkben zöldellt a harag,
míg egyszer rajtakaptalak,
hogy szeretsz; s én is tettenérten
pirultam el. Azóta értem,
hogy kettőnk kölcsönös dühe
nem fog elmúlni sohase.
Ó, mind akit szerettem életemben
s ki lelkemet szeretni még merész,
figyeljen most, talán megérthet engem,
bár hangom szerte tárult mélybe vész,
mint egy örök sodor halásza zengem,
amiről még álmodni is nehéz,
ragadójába markolok kezemmel
s merni merem, amit más nézni sem mer.
.
.
.
Mert néma ő s nem könnyezik soha
és így vesz tőlünk szót és könnyeket
s könnyre mosollyal, szóra mostoha
csönddel felelve csúfra hiteget.
És csöndje végtelen, mint mosolya.
Mosolya nem fogy, csöndje nem reked.
Csöndje mosolyog és mosolya hallgat,
mosollyal, csönddel, úgy mulat terajtad.
Haragvó bércek görgetik
Háborgató haragjukat
S lelkem, e fölvert tó, mulat.
Óh, áldott, áldott izgalom,
Végső háborgás a tavon,
Mikor lelkemre görgetik
Haragjukat haragvó bércek.
Sziklákat nyel, dalol, kacag.
Hajh, be víg a lakodalom
Lelkemen, e fölvert tavon.
Hullj, hullj szikla, ez mind kevés:
Be szép ez a temetkezés,
Ez a szegény tó hogy kacag,
Mikor betemetik a sziklák.
De aki úgy siet,aki annyira átloholja az életét,vajon megérthet valamit pl. egy ilyen versből?
Vagy mi vagyunk a balgák? A deviánsak? Akik valamilyen szerencsétlen véletlen folytán elkerülték a Taigetosz igazságát?
***
Radnóti Miklós
ÉJSZAKA
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
Mint gyermek, én is ezt a szót tanultam.
Azután elfeledtem dallamát -
És azt mondottam: orgonavirág.
S most megtanulom újra: porba hulltan.
Mert egy a két szó, egy - és mégsem egy.
Ott túl azt mondják: orgonavirág.
Az egész csak egy árnyalat-különbség.
Mint testvérek, hogy borús kedvük töltsék:
Mi lessük egymás zengő ajakát.
Ott túl azt mondják: orgonavirág.
Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
És Erdély lelke csillan meg a szóban,
Mint egy darabka mennybolt tiszta tóban,
S reszket, mint Isten szent lelke az ostyán.
Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
Mi ismerjük a messzehúzó vágyat,
Amely ragad a nyíló orgonához.
Lelkünk mégis a borostyánnak áldoz.
Így szeretjük a testvér-orgonákat.
Miért van az,hogy azok a "fölnőttek",akik nem látják az óriáskígyóban az elefántot,meghatódásukat szégyellik bevallani és akik pedig látják,miért nem? :-(