Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
De aki úgy siet,aki annyira átloholja az életét,vajon megérthet valamit pl. egy ilyen versből?
Vagy mi vagyunk a balgák? A deviánsak? Akik valamilyen szerencsétlen véletlen folytán elkerülték a Taigetosz igazságát?
***
Radnóti Miklós
ÉJSZAKA
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
Mint gyermek, én is ezt a szót tanultam.
Azután elfeledtem dallamát -
És azt mondottam: orgonavirág.
S most megtanulom újra: porba hulltan.
Mert egy a két szó, egy - és mégsem egy.
Ott túl azt mondják: orgonavirág.
Az egész csak egy árnyalat-különbség.
Mint testvérek, hogy borús kedvük töltsék:
Mi lessük egymás zengő ajakát.
Ott túl azt mondják: orgonavirág.
Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
És Erdély lelke csillan meg a szóban,
Mint egy darabka mennybolt tiszta tóban,
S reszket, mint Isten szent lelke az ostyán.
Erre mifelénk azt mondják: borostyán.
Mi ismerjük a messzehúzó vágyat,
Amely ragad a nyíló orgonához.
Lelkünk mégis a borostyánnak áldoz.
Így szeretjük a testvér-orgonákat.
Miért van az,hogy azok a "fölnőttek",akik nem látják az óriáskígyóban az elefántot,meghatódásukat szégyellik bevallani és akik pedig látják,miért nem? :-(
- Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.
De leült, mert félt.
Aztán azt mondta:
- Tudod... a virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge!
És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy
a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
- Hát igen - mondta. - Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni
se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig
mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák.
Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.
Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom.
Más visszhangok pedig
A kertben laknak. Kövessük-e őket?
Siess, szólt a madár, keresd meg őket
A sarkon túl. Az első kapun át
Első világunkba kövessük-e
A rigó csalszavát? Első világunk.
Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Őszi melegben, rezgő levegőben,
S a madár szólt, felelve a sűrűben
Elrejtett és nem hallható zenére,
S látatlan szemsugár villant föl, mert a rózsák
Néztek, mint virágok, ha nézik őket.
Ott voltak ők, mint fogadott s fogadó vendégeink.
Így mentünk, mi meg ők, szertartásos menetben,
Az üres fasorban, a puszpáng köröndbe,
S a kiszáradt medencébe lenéztünk.
Száraz volt a medence, száraz cement, barna szegélyű,
S a tó napfényből lett vízzel telítve,
S a lótusz halkan, halkan felmagaslott,
S a felszín csillogott a fény szivéből,
S mögöttünk voltak és a tóban tükröződtek.
Majd felhő vonult át, s a tó üres lett.
Menj, szólt a madár, mert a lomb teli volt gyerekkel,
Elbújtak izgatottan, nevetésük visszafojtva.
Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.
Múlt idő és jövő idő
Ami lehetett volna és az, ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.
Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.
Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek
a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem,
azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet. Te, homokos,
köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kínáld őket
gyümölccsel, almafa, tanítsd őket csillagos
éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok, tanítsátok őket,
felhők, sasok, vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz,
benne nem bízom. De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek,
ha meghalok; tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!
A zöld erdőre, pusztára s folyóra,
A tengervízre, mely felmérhetetlen,
E márványtestre, mely csábít ragyogva,
Ez éj-szempárra, mely igézve rebben,
E mély serlegre, színig telve borral,
A csillagra, ha fenn szikrázik égve,
A halk nádsípra, mely zsongítva szólal,
E rózsák sárga, harmat-friss szinére,
A tó vízén tekergő liljomokra,
Az égbolt forditott, kék serlegére,
E vad hullámra, mely ordít robogva,
E tisztult és örök-nagy szenvedélyre
Im, ezt írták fel, ez zúgatja vérünk:
Örülnünk kell az életnek, mig élünk!
Tenyeremben maradt az arcod,
magammal viszem az éjszakákba,
amikor útjukra indulnak a félelem
reggelig érő árnyékai,
amikor nincs más,
csak a visszhangzó
szívverések.
Tenyeremben maradt az arcod,
imára fonom az ujjaimat,
s vigyázok, össze ne gyűrjék
a nappalok,
amikor már csak egyetlen
vissza nem vonható pillanatot
áldoz fel a hallgatás,
Kedves ÁcsNóra,ritkán látott vendég vagy errefelé és ezt szívből sajnálom.Kérlek,ha teheted,látogass bennünket gyakrabban,hiszen mindig valamilyen értékes ajándékot hozol magaddal..
A valódi szerelem tevékenységre ösztönöz. Az izgalmak, melyek szívünkben támadnak, arra késztetnek, hogy eszünk is megfelelő mozgásba jöjjön, s a tevékenységre való vágyódás kihat a külvilágra is. Lelkünk magasztosabbá válik, s életünk nem folyhatik le a köznapiság megszokott viszonyai közt. Minden, ami emeli lelkünket, éleszti szerelmünket is.
Pascal
... azóta kell halálos szerelem...
azóta kellenek krisztusok nekem,
akikben kitapintható a fájás,
akik vállukon hordják furcsa világukat.
... nekem krisztusok kellenek, mázsás
terhet cipelő sebek, és kikből
Isten vére csepeg.
Halálszagú, csenddé sűrült égi küldetések.
Egymásba vérzések,
tövishegyek karcoló mártózásai...
földig rombolt életek,
szemen köpött alázatosságok,
áldásból kitépett jajongások,
ellent kiáltó nemek,
vérző férfiszemek,
homályuló, zöld magány,
időtlen, örök talány,
... nekem máglyahalál kell,
lelket gyullasztó eretnek gondolat,
mi merészen égre mutat.
Amiből olvasnál, ha lenne hozzá szemed,
és vezetne is, ha nyújtanád kezed.
... nekem szikrázás kell,
csengő hang, merész igen...
... valami ilyen...
- talán észrevétlen -,
de halálos szerelem...
Összezárták ajkukat
a virágok az éjben,
a fenyő kopasz ágai
keresztbe nőttek,
megőszült a moha, megrendült a kő,
a gleccser fölött felébredt, kész
a végtelen repülésre a csóka:
íme, a vidék, hol megpihentek,
kiket beértünk:
nem nevezik meg az órát,
nem számlálják a pelyheket,
nem követik a tárolóba a vizeket.
A közel s távol derével bevonva,
hajadonfőtt, mogorván,
éjük oldalán,
haláluk oldalán
állnak a világban.
Leróják a tartozást, mitől kezdetük megéledt,
leróják egy szónak,
mely mint a nyár bitorolja a létet.
Egy szó - hisz tudod:
holttest.
Hadd mosdassuk meg,
hadd fésüljük meg,
hadd fordítsuk
a szemét az égre.
Aki nem tud semmit, nem szeret semmit.
Aki tehetetlen: értelmetlen. Aki nem ért
semmit, nem is ér semmit. Aki viszont
ért, az szeret is, néz is, lát is...Minél
több tudás rejlik egy-egy dologban,
annál nagyobb a szeretet... Aki azt
képzeli, hogy minden gyümölcs
ugyanakkor érik meg, mint a szamóca,
az semmit sem tud a szőlőről.
Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll, s lesi, hogy
hová ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon, és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhhel,
nem jut eszetekbe az édesanyátok?
Valaki egyszer felvetette: miért van az,hogy mi csupán beírunk ide verseket,prózát,minden kommentár és mellékgondolat,minősítés nélkül.Elgondolkodtam ezen.Azután rájöttem:
A mi kommentárunk,minősítésünk,"mellékgondolatunk" maga a mű.Sőt: ez a mű -az értőnek- a legtöbbet mondja el rólunk,a "közlőről".Nos,gyenge saját szavaink alkothatnának-e szebb gondolatokat?
Ne gondolj a hanyatlásodra, mert bekövetkezik.
Ne gondolj a veszteségre, mert veszteségek érnek.
Ne gondolj a szomorúságra, mert lelked sötétségbe borul.
Ne gondolj a rosszra, mert a mélységbe taszít.
A jó gondolat: magasba vágyódás, szárnyalás, felemelkedés, ajándék.
Jó gondolat helyébe jót várj; a rossz gondolatokért ne várj semmit.
Az vagy amit egész nap gondolsz.
A lélek, akár a világ kapuja, befogad mindent.
A lélek, akár a világ kapuja, bezárul bármi előtt.
Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körűl minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, -
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevűlt arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét;
Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, -
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szivét nem bízta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!