Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék.
Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk önmagunkba, mozdulatlanságunkba.
Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő
újsághírek és lázadó gyűlések zajaitól fullad
a századunk, ha álmaink helyett káromkodások
visszhangjába temetkezünk.
Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelenül összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a CSILLAGHULLÁST.
Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.
Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.
Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.
Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.
Kopogsz az ajtón. Lámpát oltok.
Feltűzöm hajam. Farmert húzok.
Már vártalak. Vártál.
Odakinn esik. Bőrig áztál.
Nézel. Reszketve nézlek.
Vágyak vagyunk, lélegzések.
Álmot kergetve (vagy megidézve?)
símogatod homlokom igézve.
Erdőnyi homály úszik lelkünkig,
kidőlt fák ágai recsegik
a vihart. Patakzik a víz.
A múlttal hadakozik egy íz.
Csak állunk és várjuk, hogy az esők
belénk záródjanak, mint a velők...,
viharok csendesüljenek húsz év után,
csak neved mondhassa végre a szám.
Sátrak emelkednek, széllé válnak,
csak a miéink maradnak, örökké állnak.
Tábortűz gyullad szemeinkben,
tiltást tett a sors kezeinkbe.
Vízbe szórjuk a könnyfelhőket.
A Tisza kiönti emlékeinket.
Állunk a ház előtt bőrig ázva,
állunk másokat meg se látva.
Szorítjuk egymás kezét és testét,
nem akarjuk áthúzni velünk a tervét,
se látni a sápadt Istent,
ahogy fejével nemet biccent.
Csak hallgatni az esőzuhogást
és csókolni, csókolni éhesen egymást.
Látod olyan furcsán zavaros minden körülöttem
mégse haragszom rád hálód hogyha kifog
és nem vethet senki meg érte a legnemesebb tett
hogyha iszapból a hal réveden így szabadul
A folyó kanyarulatánál megváltozik a nyelv,
más a bugyogás, más még a neve is
ugyanannak a folyónak. A víz átkel a határon,
lefordítja magát, de a szavak megbotlanak, visszaesnek,
és ott, a fának szögezve van a bizonyíték. Egy jel
új nyelven feltűnő a fán. Egy madár,
ki eddig ismeretlen volt, s egy ágon énekel. Egy asszony
a folyó menti ösvényen, s furcsa hangot ismételget,
hogy meg tudja fejteni a madárdalt, s a madár nevét kérje – utána.
Piros virágért térdel le, letépi, később
majd óvatosan összepréseli egy könyv lapjai között.
Mit jelentene neked, ha vele lehetnél ott,
saját kezed lógatnád a vízben,
ahol kék és ezüst halak suhannak, s köröttük a víz,
wasser, voda, s mint a dolgok jelentése, eltűnnének?
Az asszony úgy érzi, másutt van, erőteljesen, egyszerűen
szavak
miatt; hangosan halandzsát énekel, s mosolyog, mosolyog.
Ha tényleg ott lennél, mit írnál
egy képeslapra,
vagy a homokba, ahol a folyó a tengerbe torkollik?
Hegy megett az esti nap
Most pihen el épen.
Bodros felhők játszanak
Jóságos tüzében.
Lágy-fehéren tiszta hold
S egy kis csillag int mosolyt
Boldogságos égen.
Bennem is békén virraszt
Boldog mély imádság,
Rám is hármas hű malaszt
Hinti fénypalástját:
Mélyemen az Úr mosolyg,
Anyám arca drága hold,
Csillag a barátság.
De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepett megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, mert ilyen az emberi szív."
„…Je sais ton coeur, mon coeur…”:
a csak egy Asszonynak küldöm.
Szívem ütném rá pirosan e virágos,
Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
S bágyadt írású, májusi napra.
De levelem, mire elérne, virradna
És félénk fakulók a mi betűink.
Titkokat küldenék, küldeném magam,
Ki itt állok, mióta a szemedben
Sorsom villant és százszor szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és titkom.
Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,
Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
Titkunk titok és a pörünk pihen
És múltjaink dermedik a Napot.
Ha azt mondom, hogy mégis te vagy a Kezdet,
Látom, ahogy a homlokodon
Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
S hogy a szemed távolban is bezárod.
S én künnrekesztve dideregve várok
És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.
Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
És könnyeiddel vegyülve megtudom,
Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
Félsz még és miért kell neked félned.
Jaj, az a május, ez az Élet,
Jaj, mi két ember, akik félünk,
Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.
Olyan csodásan kezesek a titkok
Fogózzon a szívembe a szíved
S ne átkozz semmit, ami elmúlt
S úgy várd a késő üdvösséget.
Az elfáradt szívek is szépek
S áldottak az ölelő zokogások.
És meg ne rikkasson a levelem,
S a május: ne sírj, mert sírok én.
Isten így szól:
„Nem mindig szeretem, amit alkotok.
Itt van például az ember,
két szemet, két kart, két lábat adok neki,
s mindez roppant praktikus,
ám egyszercsak kezdem fukarul mérni,
egyetlen gerincet
és egyetlen szívet,
mintha félnék, hogy túlságosan kiegyenesedik
vagy túlságos szeretetre gerjed.
Jobban tenném, ha újra kezdeném az embert."
*
Isten így szól:
„Miután megalkottam a tüdőt, a beleket,
a kecskefejőt, az iszalagot,
a folyót, a tátongó napot,
kitaláltam néhány elvont fogalmat,
s most szétosztom ezeket.
Lássuk csak, a lelkiismeretet a márvány kapja,
az emlékezetet a gyep,
a lelkifurdalást a csillag,
a kételyt mondjuk a tigris.
Van itt valaki, aki figyelmeztet, ha
tévedek?"
*
Isten így szól:
„Nem futja majd erőmből
hogy egyedül eligazítsam a világ sorát.
Ezért nagy titokban
kitaláltam egy másik istent,
s olykor kifaggatom:
»Nem gondolod, hogy lehetne
kissé szárazabb is az óceánom?
És nem tenné e jobban a platánom,
ha a gyepen szökdécselne?
Legyünk őszinték, nem érdemelne meg
ez az emberem egy-két szárnyat?«
Vajon vetélytársam
lesz ez a másik isten?"
*
Isten így szól:
„Sikerült összehoznom egy fura szervet:
égőpiros szivacs,
érzelmes neszek kíséretében
néha felfúvódik, máskor lelappad,
azt hiszem, a tüdő lesz ez.
Nem tudom, kinek adományozzam,
a vulkánnak, a csillagnak,
a szaladni képtelen kutyának,
a hullám-korbácsolta
elhagyott szigetnek?
Végül döntöttem:
először a kőnek lesz tüdeje."
*
Isten így szól: „Szükségem van az eszedre.
Mit gondolsz erről a világról?
Május hónapnak nem kellene
netán egész novemberig tartania?
És nem lenne jobb, ha lassú lenne
a ló is, akár a tehén?
Nem bánod, hogy az üstökös
nem tér be hozzád, és nem ül le
a családi ebédhez?
Ami a lelket illeti,
szeretnéd, ha ki lehetne tapintani,
akár a zabot vagy a galambot?
Ígérem, kijavítom, ha bírom,
e számtalan hibát."
*
Isten így szól:
„Sürgősen tenni kellett valamit,
felöltött bennem,
vajon mire jók legfurább
teremtményeim:
a sárkány, az angyal és az egyszarvú.
Összehívtam mindazokat, akikben hittem,
akik valósak, erőteljesek, kétségbevonhatatlanok:
a baobabfát, az igáslovat
és a tengerbe nyúló hegyet.
Tízszer ültek össze,
de nem jutottak megegyezésre.
Megtartottam tehát
a sárkányt, az angyalt és az egyszarvút,
de a félreértések elkerülése végett
úgy véltem, jobb, ha láthatatlanná teszem őket."
*
Isten így szól: „Szórakozásképpen
az ember képére formálom magamat.
Választok magamnak testet,
néhány izmot, egy koponyát.
Adok magamnak szavakat, hogy megmagyarázzam,
hogy meghazudtoljam magamat,
adok álmot,
melyben hol vagyok, hol nem vagyok.
De a hasonlatosság
nem téveszt meg:
lelkem nehezebb marad,
mint átmeneti testem."
Szenvedtél-e már gyötrelmes-keményen,
úgy, hogy legjobban álmaidtól féltél,
étel- s italként sebeiden éltél,
mint gályarabok vizen és kenyéren,
és minden új nap még mélyebbre rántott,
magányos maró savába merültél,
a barátaidtól is menekültél,
mint a csordától beteg elefántok;
mert nem segített sem jó szó, sem orvos,
sem kábítók, sem idegcsillapítók,
nem volt menekvés se nőhöz, se borhoz,
az együttérzés mágnese - taszított;
már csak a kínt, mely úrrá lett feletted,
már csak saját szenvedésed szeretted.
Az este, ahogy beléptem
A pétervári éjszakák mögött van
még egy éjszaka van
még egy sötétebb éjszaka van
még egy sötétebb sötét van
akár a mély bársonyok
csatornalejárók fölmeredő csonkján
A koponya szemüregén át városok
fényei, világvárosok fénye csordul
a fekete asztalon derengő
koponya szemüregéből
Nemléten jövő-átszivárgások
lelkemben most
buggyan fel zavarosságát veszítve
mindaz, amit eddig kerestem
A hideg posztón
ezüst tőr hever – idegen
villanása végigszánt arcomon
A gyertyák csontig égnek
akkorra
elkészül végrendeletem
És már nem tudom
mit kell nem felejtenem, súlyos
érceim hová kerültek, mit
elhagynom, ha oda kerülök végre, és
a Világegyetem
Nagy Építőmestere elfogadja
kései jelentkezésemet
megrokkanásom
megroppanásom
után
Kit szólít ez a távoli kalapácskoppanás
Félig térden
bekötött szemmel is látom a gyönge fényt
a szépséget
pedig még nem vagyok a fénynél
a bölcsességet
a fény messze van
és az erőt
és mégis látom már, hiába
hogy az elején
vagyok
a vége tisztán tűnik szemembe
a tiszta
vég. És tiszta leszek a végén
én is a véghez – végtelenül tisztább
Elhagyott érceimtől
megkönnyült szívvel
léptem ki a sötétkamrából, hogy
soha nem ismert vidéken kezdjem meg
három utazásomat
Nehéz
férfikéz vállamon
Nehéz
levegőben
nehéz
szagú ruhákban
ünneplőbe öltözött férfiakat sejtek meg
körben, hallom nyaki ütőerük
halk neszezését
Orromban gyertyák kanócának
illata
Idegeimben szégyen és
a régen elutasított
lelkesedés valamiért
valami után
A mellem fölé tartott tőröket
csodálkozás nélkül, férfiként fogadom
Sic transit gloria mundi
Feketével letakart
hosszú asztal mögött
komor férfiak ülnek – fölöttük a falból
csillag tündököl le rám
De nincs szükségük életemre
Az életemre
van szükségük ezeknek
a tőröknek is
Jobb kezem az Íráson
a körző hegye szívemre mered
valaki elsorolja a rend törvényeit az
eskü szavait, megérzem a
derékszögbe állított láb kollektív
magányát
Az oszlopok alatt
már elviselhetetlen a fény, fejem szédül
homályosodik szemem
Amit látok, az már csak belül
Köténnyel felöveznek, kezemre
kesztyűt húznak
ékszerrel felékesítenek
Nem ismerek többé fokozatokat
erény és bűn között
Segítek testvéreimnek
bárkicsodák is
a tévelygőt jóra intem
az elesőt felkarolom
haragot vagy gyűlölséget nem forralok
testvérem ellen
Ellenségeimnek
megbocsátok, rajtuk nem állok
bosszút
Régi, elveszített
fenségem nyomaira rátalálok
Szememből könny csordul, alig
hallom az ezüst kalapács újabb koppanásait
Ki vagyok
Ki lettem
Ha innen kilépek
melyik szörny-Oroszország hever el lustán a lábam előtt
Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.
