Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Visszafordultál a semmiből
hús-ritmus haj-ritmus
fekete ritmus zöld ritmus
visszafordultál a semmiből
kő-ritmus folyam-ritmus
fehér fogaid dalai
dalaid fehér fogai
nap-ritmus madár ritmus
táncolni mezítláb
kukoricacsuhé-ingben
akáctüske-koszorúsan
végig a vakondtúrásokon
A fáradtságból nem lehet kilépni.
Hol véget ér, új kezdetét találja.
Múlása nincs, nem oldja meg helyettem
egy fel sem tűnő hónap változása.
Átélhető. Időt csak ennyit ad.
Figyelmem önmagára ráterelje.
Higgyem, hogy így bármeddig elmehet:
rájátszik nappalokra, szürkületre.
Ha vége van, most nem nevezne nyárnak.
Fordulna őszbe, félig zárt szemekkel.
Álom-tél – hívná meg hasonlatát;
és tartana, míg tart ébreszthetetlen.
Rejti magát a sok csillag,
alig-alig világítnak,
rejti magát az ég arca,
fátyolfellegeket hajtva,
meg-megakad a szél lomhán
egy-egy vén diófa lombján.
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Nem ártana már egy csendes
tartós-eső. Sose rendez
zivatart az ég minálunk.
Esőtlenül, eső nélkül
mit csináljunk?
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Azt se bánnám, ha jégverés,
(pusztuljon a silány vetés!)
Csak tudnám, hogy jövendőre
dől az áldás a mezőre.
Nagy udvara van a holdnak:
eső lesz holnap.
Köröskörül nagy idő jár,
egy-egy dörgés, egy-egy villám,
idehallszik, idelátszik:
de itt nálunk tikkadásig
eped a föld, full az ember,
mindig esőtlenül leng el
fejünk fölött ahány felhő.
Nyugszik a nap s újra feljő.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Kedves Roamer! Üdvözöllek a topicunkban és rögtön meg is kérlek valamire: ne légy már ennyire önző!:-) Mert mi az,hogy "csak" olvastál bennünket? Kérlek,ha van még,ami szívednek,lelkednek tetsző mű és megosztanád velünk /és biztosan van/ hozzad ide hozzánk,mert mi is szeretünk olvasni, nem csak írni és számunkra is élmény ha szépre,jóra bukkanunk..
Köszönjük ezt a verset is...
Talán nem baj,hogy topicgazda létemre mindannyiunk nevében nyilatkoztam.?....
Üdv mindenkinek!
Lelkes olvasója vagyok a topicnak,csodálatos gondolatokkal szembesültem már itt a monitor előtt...mondhatni volt már katarzisom is
Köszönöm!
Megosztanék veletek egy 1979-es Baranyi verset...
Sántha Gergő 1974-ben született Budapesten.
Néhány írása eleddig Magyarországon (1998, 1999)
és Angliában,
a Norwich School of Art and Design
Birdsuit nevet viselő
irodalmi antológiájában (1998, 2000)
jelent meg.
"Hát kibontottam a mennyezetet, újabb és újabb ablakokat nyitottam, levegőre vágyva, mígnem elértem a legfelső szintet is, és akkor lenéztem, bele a lakásom hatalmas terébe: csiglépcsők, fehér falak, lelátni egészen a földszintig -csoda, hogy megmaradtak, szinte csak lebegnek a falak a levegőben. Aztán láttam a sok-sok fénycsóvát, a legkülönfélébb irányokban tükrök által megtörve, a növények erőre kaptak, harsány zöldbe vátottak át és kivirágoztak. Körbe ás le-föl bejártam az egészet, alig ismertem rá régi lakásomra (már amennyi megmaradt belőle…) Vidám lettem.
Suttogások.
Most a tetőn alszom, ott lakok. Egy hatalmas, fényes hullócsillag hasítja meg a sötét eget. Nem tűnik el, ott ragyog. A suttogás én vagyok. "
Bús, sáppadó poéta-ember,
Édes, bús nóták dalolója,
Még egy tavaszt várt türelemmel.
S ahogy megjött a fecske, gólya,
Ahogy az élet újra támadt,
Elébe nyargalt a halálnak.
Meghalt, amikor minden éled,
Csak azért, mert hát: szép az élet!
Tele volt a szíve még dallal,
Csak a tüdője volt a fogytán,
Nem harcolt, szegény, diadallal,
A fátum ujjong összerogytán.
Bús, sáppadó poéta-ember
Szivében dallal, szerelemmel,
Nagy szomjusággal sírba lépett,
Csak azért, mert hát: szép az élet!