Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mikor sötétedni kezd,
akkor jó sétálni.
Járom az utcát,
belesek az ablakokon.
Az emberek odabenn
úgy mozognak az ablak mögött,
mint halak az akváriumban,
ha felgyújtjuk benne a lámpát.
Mikor egész sötét lesz,
jó beúszni
a saját akváriumomba.
Valaki mondja: Szervusz.
Hol jártál?
És felelek: Csak úgy sétáltam.
És arra gondolok, hogy most én is
hal vagyok a kivilágított tartályban,
és azokra gondolok, akik beleesnek,
akiknek nincs fénytartályuk,
ahol melegedjenek.
Mind a rókákra és a nyulakra,
és otthontalan macskákra
és emberekre.
Mondom néktek: mi mindíg búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsúzunk.
Ez a zilált, zavaros szemű nő
ugyanaz lenne tényleg
mint az, aki a képen nevető
arcával az enyémhez
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?
Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel,
anyádék hogyan éltek.
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”
Mindennel egyetértett.
Most napokig némán járkál le-fel,
mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő,
valami ismeretlen
holtak lelke rikoltozna elő
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete lánc-
reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
ki bír útjába állni?
Akkor a folytatás, a szomorúaknak is (vagy főleg a szomorúaknak)
21. Szókratész
Sokra tesz,
ki szókra tesz!
22. Várván lúdtalp-betétemre
Én, aki voltam futballista,
Othopaedián csücsülök...
Eddig azt hittem: gól miatt s a
pörkölt kedvéért van csülök.
Kezdem már látni: járni, állni
legalább oly fontos dolog...
Szemünk veri ki száz parányi,
míg meglátjuk az egy nagyot!
23. Három névre
Árpád,
Árpád,
gazdátlan az
árpád,
gaz veri föl, konkoly,
árpádat, Árpád!
Attila,
Attila,
bevérzett atilla,
atillán gyöngygombsorok
szavaid, Attila!
Ferenc,
Ferenc,
de messzi, de messze -
az űrben kerengsz,
ablakomban csillag:
sorsunkon merengsz!
25. Angyal Jancsi
A szőlőnkbe Angyal jár,
így nem eshet oly nagy kár.
De pincénkbe is lejár!
S ott bíz eshet szörnyű kár!
26. Joe
Ujjé!
közelít hozzánk
U. J.
Érti a mesterséget ám -
foldozza lelkem bocskorát
ujjá!
27. Árgus-szem
Lentiben vagy Novajon
teán él s teavajon,
árkusból látcsövet sodor,
rajta vers, azon kukkerol,
így néz át a tavalyon -
vajon ki ő? no, vajon?
28. Nanená-né emlékkönyvébe
H. Böll bollana,
Bolla bellana,
Bella ellana,
Ella bullana.
H. Böll mégse boll,
Bolla mégse bel,,
s tán a Bella ell?
Csak az Ella bull.
30. J. P.
Juhász Péter
majd két méter -
csodálhatja-e valaki:
sok bor bánja
és sok étel,
fűszerezvén tréfa-lével.
És e hiba nem alaki!
31. Gy. T.-nek, szeretettel
Gyurko- Tibor
torkát sosem
érin-tibor,
- a fenébe! -:
önti csak,
dönti
le a mélybe -
bendőjébe.
Ám ettől is hangja
öblösödik,
jobban, mint pénzmagja
köblösödik,
s vicsorít, mert a -vics
a nevéből
lemaradt
ritmikai
mifenéből.
32. Móri diák
Móri diák tengerész lett,
halihé,halihó,
s szólt: Na, én most messze nézek,
Eiffel-torony a fedélzet! -
s mit lát? egy kalózhajó!
Úgy megszaladt móri diák,
halihé, halihó:
bottal üthette a nyomát
tenger és minden hajó.
33. Mikor HáPé a lovát ugratja
Horvát Pítör sakk-fenomén,
ugrál véle két fene mén,
de bíz azzal nem sokra mén:
sajog tőlük már - fenekén.
Ugrat Pá-Pé sakkra, sekkre,
hogy majd ettől esünk - hasra.
Egy parasztot megtolintunk:
Pítör úrral kitolintunk!
34. Hogyan lett Lászlóból Zsiga?
Hamlet ül
a sziklán.
Ül csak és kalimpál
hamletül, mert nem vonul kolostorba
Ophélia.
Én viszont,
Győri László,
ki valék kulák-Tsz-elnök fia,
leszek a kiköpött Zsiga,
mert lehetek:
ti suttyó költők, aggott cinikusok -
szakítok veletek!
35. Verebekről
De nem ám
- miért ne? -
azértis:
Tandori Dezsőnek
- Verebekről
jót vagy semmit! -
mondja őszapó őszanyónak,
s mivel pont verebekről
- s más ilyesekről -
társalognak:
hallgatnak,
nem szólnak semmit.
40. A kis dicsvágyó
Futott a kakaska,
futott a vízre:
torkán akadt
egy fránya gloár.
Hősi keservvel kiköpte végre.
Elkapta,
s vitte is már a Loár.
41. Hordó és szónok
A hordódnak higgy,
ne a hordószónoknak!
Szentségesebb frigy.
42. Mérték
Csak ami tenyeremen megül,
azt bocsátom én föl madárnak.
Több ennél csak többe kerül,
s zuhan le
szív-borzadálynak.
43. Vojtinai tanács
Ha hülyeség jut az eszedbe -
az még nem vers, barátom!
Ha sok hülyeség jut az eszedbe -
az még nem költészet.
Bár - szó ami szó -
a költőnek alkalmasint
sok hülyeség jut az eszébe,
de nem mindet írja le - annyira
mégse hülye! -
válogat közülük alkalmasint:
ez alkalmas,
ez nem alkalmas,
s végül maga is csodálkozik,
hogy ami maradt
- a jól megválogatott hülyeség -,
bölcseket megszégyenít.
Nem a szó, szívem parázslik.
Megkapaszkodom az ágyban,
várom az üzenetet.
A sereg megadta magát;
virrasztom az éjszakát,
a múltban téblábolok.
A fehér zászló a homokban.
Hullámzik a testem,
eső áztatja, fuldoklom.
Hol vagy most,
ebben a barbár pillanatban,
amikor vacogó fogakkal imádkozom,
haladékért könyörgök,
megszűnni készülő sejtjeimhez?
Talán akar velem
valamit kezdeni az élet,
ha összekuporodok
hatalmas tenyerében.
Jó reggelt mindenkinek!
-
Karl Krolow: SZERELMI DAL
Fojtott hangon szólok tehozzád:
hallasz-e engem
a hold keserüfű-arca mögött,
mely széthull?
A lég égi szépsége alatt,
ha nappalodik
s a hajnal pirosló hal remegő uszonnyal?
Szép vagy.
A bőröd száraz és hűvös.
Pillantásod szelíd, s oly biztos, mint a madáré.
A lebegő szélnek mondom.
Tarkód - hallasz? - mint a levegő,
mely galambként surran át a lomb ágaboga között.
Felemeled arcod,
s mint árnyék megjelenik újra a téglafalon.
Szép vagy te. Szép vagy.
Vízhűvös volt álmod oldalamon.
Fojtott hangon szólok tehozzád.
És az éj széttörik, miként a szóda, kéken és feketén.
-
fordította: Hajnal Gábor
Te sem vagy az Úrhoz közelebb;
mi mind távol vagyunk.
De csodákkal áldott kezed
előtt meghódolunk.
Ily éretten nem ragyogott
más asszonyi kéz soha:
hajnal vagyok, harmat vagyok,
ámde te vagy a Fa.
Nagy volt az út, most sápadok,
elfeledtem, amit
ő - ki aranypáncélban ott
mint napfény, úgy vakít -
üzent neked, te révedő
(zavart a tér zaja).
Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,
ámde te vagy a Fa.
Kiterjesztettem szárnyamat,
kitágultam nagyon;
elárasztja kis házadat
roppant ruházatom.
Alig tekint rám két szemed,
s magad vagy mint soha;
vagyok szellő liget felett,
ámde te vagy a Fa.
És minden angyal így borong,
s szétválnak; sohasem
volt még a vágy ilyen nagyon
s tétován végtelen.
Megtörténhet már - úgylehet -,
álmodból ismerős.
Légy üdvöz, lelkem van veled:
érett vagy és erős.
Hatalmas kapu életed,
s megnyílsz hamar, tudom.
Dalomnak fül, legkedvesebb,
érzem: hangom beléd veszett,
beléd, te dús vadon.
Így jöttem s beteljesedett
álmaid jóslata.
Az Úr rám nézett: égetett...
Bakfis vagyok! - mondta halkan
egy hazudós kanhal.
5. Ühüm!
Négy bajadér lemeztelenül.
Nagy baj a dér nemeztelenül!
6. Felemás - új századok vakjainak
Arma virumque cano - non vi, sed saepe cadendo...
7. Behízelgő filmreklám
Óz, a cso-dákok cso-dákja!
8. Emancipált?
E Manci nem Pált akarja -
e Manci Pál akarna lenni!
9. Á la Morgenstern
Egy úr, név szerint Fülebot,
szerette a Zenét,
miértis egyszer adatott
ablakán Nacht-zenét.
Ám fájdalom, Zené nem őt
szerette, hanem Zet,
ki véle kisezer-öt
színkópét nemzett.
10. Egy kurafi
Fenekedre
fenekedve
fene kedve
kerekedett,
de lelohadt,
már nem epedt,
mikor hasad
kerekedett
12. Kékharisnya
Edit
előbb
szabadkozott,
aztán
szabad kezet adott.
Rúzsa mint
kolbászzsír,
szétfolyt.
Szép volt!
15. V-érzékenység
Letörött a
bili füle:
kiborult a
szenzibili...
17. Badar
Margaréten
margaréták
meg kamillák
kamillatoznak...
Mindazonáltal
tónaludátusz,
visszamegátusz,
hogyhanemátall!
19. Lányom gajdolta 5 évesen
...Mert a szemetesvödör
és a mosógép
közeli rokonok ám...
Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
ime.
S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?
ESTE LETT
Este lett, a vén tető aszú
fájában alszik most a szú.
S a ringató homályban ringó
virágon dongat még a dongó.
Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
szagosat fú felém egy jázminág.
BŰNTUDAT
Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek
felnézni most. Csak várok és sunyítok;
kezemre ütnek-é a régi mesterek?
Kedves Cat: bizony tudnék idézni egy két elmarasztaló véleményt akár kortársaitól,akár kortársainktól...de valóban: itt,közülünk senki nem hangoztattta ezt.
Ennek értelmében -ha nem is költői,hiszen az én kérdésem volt ,így csak laposkúszó prózaként értékelendő- talán vehetjük valósnak és valótlannak is az állítást.
Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrüje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Sokratesszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hült nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.
Sok imbolygó, halk kisértet
lábujjhegyen jön el érted
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.
Rakovszky Zsuzsa műveit nem szabadna szeretni.Nem.Valahogy olyan...olyan-nem is tudom- szóval olyan keserűek.Besötétítik az ember lelkét.Szinte minden sorát át -meg átszővi valami rejtett búskomorság,valami már-már cinizmus...
Vidám verseket kellene olvasni,azokat hallgatni naphosszat:"Tillárom-tillárom..." Hogy épüljön az ember kedve,csillangózzon,permelézzen!
Nem,nem szabad szeretni Rakovszky Zsuzsa verseit..
NAGYON SZERETEM RAKOVSZKY ZSUZSA VERSEIT...
Rakovszky Zsuzsa
NARKOMÁN
Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.
1924-ben,19 évesen írta ezt a verset! 19 ÉVESEN!
Ne mondjátok,hogy nem volt nagy költő!:-(
József Attila
MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikrõl tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Makacs elmulás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?
Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetetlen, mint a kövek -
s nem is uszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!... Hol volt az öled?...
Mig itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egydobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.
Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a müvész pörölt az elmulással -
tanuskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.
-
1936.nov.-dec.
