Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Jó reggelt mindenkinek!
-
Karl Krolow: SZERELMI DAL
Fojtott hangon szólok tehozzád:
hallasz-e engem
a hold keserüfű-arca mögött,
mely széthull?
A lég égi szépsége alatt,
ha nappalodik
s a hajnal pirosló hal remegő uszonnyal?
Szép vagy.
A bőröd száraz és hűvös.
Pillantásod szelíd, s oly biztos, mint a madáré.
A lebegő szélnek mondom.
Tarkód - hallasz? - mint a levegő,
mely galambként surran át a lomb ágaboga között.
Felemeled arcod,
s mint árnyék megjelenik újra a téglafalon.
Szép vagy te. Szép vagy.
Vízhűvös volt álmod oldalamon.
Fojtott hangon szólok tehozzád.
És az éj széttörik, miként a szóda, kéken és feketén.
-
fordította: Hajnal Gábor
Te sem vagy az Úrhoz közelebb;
mi mind távol vagyunk.
De csodákkal áldott kezed
előtt meghódolunk.
Ily éretten nem ragyogott
más asszonyi kéz soha:
hajnal vagyok, harmat vagyok,
ámde te vagy a Fa.
Nagy volt az út, most sápadok,
elfeledtem, amit
ő - ki aranypáncélban ott
mint napfény, úgy vakít -
üzent neked, te révedő
(zavart a tér zaja).
Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,
ámde te vagy a Fa.
Kiterjesztettem szárnyamat,
kitágultam nagyon;
elárasztja kis házadat
roppant ruházatom.
Alig tekint rám két szemed,
s magad vagy mint soha;
vagyok szellő liget felett,
ámde te vagy a Fa.
És minden angyal így borong,
s szétválnak; sohasem
volt még a vágy ilyen nagyon
s tétován végtelen.
Megtörténhet már - úgylehet -,
álmodból ismerős.
Légy üdvöz, lelkem van veled:
érett vagy és erős.
Hatalmas kapu életed,
s megnyílsz hamar, tudom.
Dalomnak fül, legkedvesebb,
érzem: hangom beléd veszett,
beléd, te dús vadon.
Így jöttem s beteljesedett
álmaid jóslata.
Az Úr rám nézett: égetett...
Bakfis vagyok! - mondta halkan
egy hazudós kanhal.
5. Ühüm!
Négy bajadér lemeztelenül.
Nagy baj a dér nemeztelenül!
6. Felemás - új századok vakjainak
Arma virumque cano - non vi, sed saepe cadendo...
7. Behízelgő filmreklám
Óz, a cso-dákok cso-dákja!
8. Emancipált?
E Manci nem Pált akarja -
e Manci Pál akarna lenni!
9. Á la Morgenstern
Egy úr, név szerint Fülebot,
szerette a Zenét,
miértis egyszer adatott
ablakán Nacht-zenét.
Ám fájdalom, Zené nem őt
szerette, hanem Zet,
ki véle kisezer-öt
színkópét nemzett.
10. Egy kurafi
Fenekedre
fenekedve
fene kedve
kerekedett,
de lelohadt,
már nem epedt,
mikor hasad
kerekedett
12. Kékharisnya
Edit
előbb
szabadkozott,
aztán
szabad kezet adott.
Rúzsa mint
kolbászzsír,
szétfolyt.
Szép volt!
15. V-érzékenység
Letörött a
bili füle:
kiborult a
szenzibili...
17. Badar
Margaréten
margaréták
meg kamillák
kamillatoznak...
Mindazonáltal
tónaludátusz,
visszamegátusz,
hogyhanemátall!
19. Lányom gajdolta 5 évesen
...Mert a szemetesvödör
és a mosógép
közeli rokonok ám...
Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
ime.
S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?
ESTE LETT
Este lett, a vén tető aszú
fájában alszik most a szú.
S a ringató homályban ringó
virágon dongat még a dongó.
Szárnyukba rejtik csőrük a libák,
szagosat fú felém egy jázminág.
BŰNTUDAT
Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek
felnézni most. Csak várok és sunyítok;
kezemre ütnek-é a régi mesterek?
Kedves Cat: bizony tudnék idézni egy két elmarasztaló véleményt akár kortársaitól,akár kortársainktól...de valóban: itt,közülünk senki nem hangoztattta ezt.
Ennek értelmében -ha nem is költői,hiszen az én kérdésem volt ,így csak laposkúszó prózaként értékelendő- talán vehetjük valósnak és valótlannak is az állítást.
Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrüje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Sokratesszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hült nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.
Sok imbolygó, halk kisértet
lábujjhegyen jön el érted
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.
Rakovszky Zsuzsa műveit nem szabadna szeretni.Nem.Valahogy olyan...olyan-nem is tudom- szóval olyan keserűek.Besötétítik az ember lelkét.Szinte minden sorát át -meg átszővi valami rejtett búskomorság,valami már-már cinizmus...
Vidám verseket kellene olvasni,azokat hallgatni naphosszat:"Tillárom-tillárom..." Hogy épüljön az ember kedve,csillangózzon,permelézzen!
Nem,nem szabad szeretni Rakovszky Zsuzsa verseit..
NAGYON SZERETEM RAKOVSZKY ZSUZSA VERSEIT...
Rakovszky Zsuzsa
NARKOMÁN
Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.
1924-ben,19 évesen írta ezt a verset! 19 ÉVESEN!
Ne mondjátok,hogy nem volt nagy költő!:-(
József Attila
MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikrõl tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Makacs elmulás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?
Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetetlen, mint a kövek -
s nem is uszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!... Hol volt az öled?...
Mig itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egydobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.
Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a müvész pörölt az elmulással -
tanuskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.
-
1936.nov.-dec.
Világkígyó, Káoszkígyó
templomára süt a Hold,
tekeredik, csavarodik
ami lesz és ami volt:
nincsen halál, nincsen élet,
csak a kéjbe fulladt tánc,
Világasszony láng-bokáján
vonaglik a kígyólánc.
Újra áll a Smaragdváros
vén szakadék peremén,
csillagzápor os-fényében
táncolsz Te és veled Én.
Te nem szereted, csak a piros rózsát?
Ha rózsaszín vagy sápadt sárga,
Te mindjárt eldobod a sárba?
Neked a hajnal pirkadása nem szép?
Te csak az izzó napot szereted,
meg a ragyogó, azúrkék eget?
Én, kedves sohse leszek napsugár,
csak sápadt pír, csak távoli derengés,
amin az ember egy kicsit mereng; és
virág se vagyok, kitűzni való,
csak fonnyadni, emlékül, szíved mélyén.
Azért ez a Gheorghe Tomozei ilyeneket is tud!:-)
Lásd:
BÁJOS BALGASÁG
A vadász minden éjjel lovastól mássza meg
az emeletet. Becsenget. Ajtót nyitok, leültetem őket, és
előveszem a kisüstit. A ló remekműveket
majszol, és felhörpinti a patefonlemezeket. Az időjárásról
csevegünk. Megmutatják a zsákmányt: őzike, medve, vaddisznó.
Feldobáljuk a tűzhelyre, majd gyökintünk.
A ló patáit reszeli, ásít, aztán így szól a vadász:
hoztunk neked egy nyírfát is, egy patakot és némi holdat,
de nem a legjobb darabot, mert esőre állt. Harapok a holdból,
patakot pohárszekrénybe zárom, ismét töltök
a kisüstiből, felteszem Aznavourt, és keresztbe rakott
lábbal csak ülünk, míg megsül a vaddisznó. Megjelenik
a küszöbön, de nem ízlik, nem pirult ropogósra, dünnyög
valamit őkelme, majd visszapattan a tűzhelyre.
A kályhába dobok egy vekkert (a kakukkórával a medvét, kedvesem karórájával az őzike szívét sütöm meg).
Éjszaka van, meleg van, kávézunk, s mikor megfordítanám
Aznavourt, a ló megeszi a lemezt, mint egy salátalapit.
Megiszunk egy nyírfát, kivágunk egy szeletet a vaddisznóból.
(Jó vagyok? - kérdi. Remek vagy - mondjuk, hogy neki is örömet
szerezzünk.) Majd a szerelemről elmélkedünk.
Aztán egy fényképet szedek elő: a tenger ünneplőben.
A vadász sorsjegyet, a ló fényképet mutat:
Cassius Clay egy bundán, kétéves korában.
Istenien szórakozunk, kényelembe helyezzük magunkat,
kivesszük mandzsettáinkból a patkókat, és mikor
eltávoznak, rettentő szomorúság tör rám. Rendre összezúzom
a poharakat, a haldokló élőlények sebeiből kiűzöm a halált,
s az ablakból nézem, hogy szállnak fel barátaim
a villamosra. A fantasztikus éjszaka is elpárolog a
falakból, és levelek és madarak szállnak szemére.
Lesem az álmot.
Szigorú álom merevül
lehunyt szempillám alá,
fülem éberen őrködik,
mintha mindig hallaná
a nap sürgető ricsaját,
soha semmit sem álmodom,
kínzó kérdések kopognak a
meghalni nem tudó tudaton;
fáraszt a nappal, összetör
az éjszaka, nincs pihenés,
rohanni kell, a fukar idő
így is, még így is kevés -- --
szigorú álom ostoroz,
a nappal szigorú szele vág --
s egyetlen vigaszom csak az,
hogy nincs, jó, hogy nincs túlvilág.