Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Kedves Cat: bizony tudnék idézni egy két elmarasztaló véleményt akár kortársaitól,akár kortársainktól...de valóban: itt,közülünk senki nem hangoztattta ezt.
Ennek értelmében -ha nem is költői,hiszen az én kérdésem volt ,így csak laposkúszó prózaként értékelendő- talán vehetjük valósnak és valótlannak is az állítást.
Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrüje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Sokratesszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hült nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.
Sok imbolygó, halk kisértet
lábujjhegyen jön el érted
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.
Rakovszky Zsuzsa műveit nem szabadna szeretni.Nem.Valahogy olyan...olyan-nem is tudom- szóval olyan keserűek.Besötétítik az ember lelkét.Szinte minden sorát át -meg átszővi valami rejtett búskomorság,valami már-már cinizmus...
Vidám verseket kellene olvasni,azokat hallgatni naphosszat:"Tillárom-tillárom..." Hogy épüljön az ember kedve,csillangózzon,permelézzen!
Nem,nem szabad szeretni Rakovszky Zsuzsa verseit..
NAGYON SZERETEM RAKOVSZKY ZSUZSA VERSEIT...
Rakovszky Zsuzsa
NARKOMÁN
Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.
1924-ben,19 évesen írta ezt a verset! 19 ÉVESEN!
Ne mondjátok,hogy nem volt nagy költő!:-(
József Attila
MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikrõl tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Makacs elmulás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?
Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetetlen, mint a kövek -
s nem is uszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!... Hol volt az öled?...
Mig itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egydobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.
Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a müvész pörölt az elmulással -
tanuskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.
-
1936.nov.-dec.
Világkígyó, Káoszkígyó
templomára süt a Hold,
tekeredik, csavarodik
ami lesz és ami volt:
nincsen halál, nincsen élet,
csak a kéjbe fulladt tánc,
Világasszony láng-bokáján
vonaglik a kígyólánc.
Újra áll a Smaragdváros
vén szakadék peremén,
csillagzápor os-fényében
táncolsz Te és veled Én.
Te nem szereted, csak a piros rózsát?
Ha rózsaszín vagy sápadt sárga,
Te mindjárt eldobod a sárba?
Neked a hajnal pirkadása nem szép?
Te csak az izzó napot szereted,
meg a ragyogó, azúrkék eget?
Én, kedves sohse leszek napsugár,
csak sápadt pír, csak távoli derengés,
amin az ember egy kicsit mereng; és
virág se vagyok, kitűzni való,
csak fonnyadni, emlékül, szíved mélyén.
Azért ez a Gheorghe Tomozei ilyeneket is tud!:-)
Lásd:
BÁJOS BALGASÁG
A vadász minden éjjel lovastól mássza meg
az emeletet. Becsenget. Ajtót nyitok, leültetem őket, és
előveszem a kisüstit. A ló remekműveket
majszol, és felhörpinti a patefonlemezeket. Az időjárásról
csevegünk. Megmutatják a zsákmányt: őzike, medve, vaddisznó.
Feldobáljuk a tűzhelyre, majd gyökintünk.
A ló patáit reszeli, ásít, aztán így szól a vadász:
hoztunk neked egy nyírfát is, egy patakot és némi holdat,
de nem a legjobb darabot, mert esőre állt. Harapok a holdból,
patakot pohárszekrénybe zárom, ismét töltök
a kisüstiből, felteszem Aznavourt, és keresztbe rakott
lábbal csak ülünk, míg megsül a vaddisznó. Megjelenik
a küszöbön, de nem ízlik, nem pirult ropogósra, dünnyög
valamit őkelme, majd visszapattan a tűzhelyre.
A kályhába dobok egy vekkert (a kakukkórával a medvét, kedvesem karórájával az őzike szívét sütöm meg).
Éjszaka van, meleg van, kávézunk, s mikor megfordítanám
Aznavourt, a ló megeszi a lemezt, mint egy salátalapit.
Megiszunk egy nyírfát, kivágunk egy szeletet a vaddisznóból.
(Jó vagyok? - kérdi. Remek vagy - mondjuk, hogy neki is örömet
szerezzünk.) Majd a szerelemről elmélkedünk.
Aztán egy fényképet szedek elő: a tenger ünneplőben.
A vadász sorsjegyet, a ló fényképet mutat:
Cassius Clay egy bundán, kétéves korában.
Istenien szórakozunk, kényelembe helyezzük magunkat,
kivesszük mandzsettáinkból a patkókat, és mikor
eltávoznak, rettentő szomorúság tör rám. Rendre összezúzom
a poharakat, a haldokló élőlények sebeiből kiűzöm a halált,
s az ablakból nézem, hogy szállnak fel barátaim
a villamosra. A fantasztikus éjszaka is elpárolog a
falakból, és levelek és madarak szállnak szemére.
Lesem az álmot.
Szigorú álom merevül
lehunyt szempillám alá,
fülem éberen őrködik,
mintha mindig hallaná
a nap sürgető ricsaját,
soha semmit sem álmodom,
kínzó kérdések kopognak a
meghalni nem tudó tudaton;
fáraszt a nappal, összetör
az éjszaka, nincs pihenés,
rohanni kell, a fukar idő
így is, még így is kevés -- --
szigorú álom ostoroz,
a nappal szigorú szele vág --
s egyetlen vigaszom csak az,
hogy nincs, jó, hogy nincs túlvilág.
Igen Szuszmok: ez a Gheorghe Tomozei amúgy is érdekes műveket komponál,de azt mondják róla,egy domináns egyénisége a román irodalomnak..
Ha nem haragszol,én is hoztam egy elgondolkodtató verset tőle...
LÁNGOK
Jó tűz, régi tűz. Falják a lángok a
tönköket s a valaha mögöttük lapuló ordasokat,
forró hamu hull, s a
falánk tűz füstje feketíti a faliórát.
Dühöng a vihar - medvék rázzák a boronaházat,
vázában víz fakítja a tavirózsát,
fagy tisztítja véred a rettenettől,
elfelejtett asszonyaid görcsösen tapadnak hozzád,
akár a máglyáról mentett boszorkányok;
s rád szögezi ajtód a jég.
Viasz-puha álom környékez,
s megtört testtel egyedül bukdácsolsz
vérpiros ajkak erdejében...
A hold tükörképe - a szomjúságom,
éhségem - őszi falevél,
támaszom - eső-liliom,
a hó - álmom,
a viasz - nyugalmam.
A szerelem is a magány egyik fajtája,
elgyötört hallgatásom - feledés.
Alig kezdtem: ködök ereszkednek
Nap a napnak gondolatlan sirt ás,
Ami tegnap ökölemelés volt,
Ma bizony jó, ha szájrándítás.
Innen is, onnan is kezem lehanyatlik
Ahogy, idegen, magam elé nézek,
El sem mentem: más ül a helyemben,
S ajkam elernyed, ahogy fütyörészek.
Egyre-kettőre lekopik rólam,
Amit tudtam, amit akartam
Magam is alig emlékszem magamra,
S mire meghalok, rég meghaltam.
Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték-
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Anyámnak fáj a feje -
nem iszik feketét.
Anyámnak fáj a feje -
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak
jött-ment idegenek?
Anyám az ijedtségtől
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.
Anyám utakon lépdel,
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgona-
virág is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
anyám csönd sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
"segítek, azért jöttem."
Anyámnak fáj a feje -
anyámnak fáj a Semmi.
Anyám fekete rózsa,
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi -
Bejön egy madár érte,
s csőrében elviszi.
ilang: hasonló volt nekem is a véleményem akkor is és ma is, a csíkosak valahogy sokkal jobbak voltak:)) az utolsó két sor meg a való világot tükrözi...