Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Dalod és táncod lennék...
reggeli zöld-arany
kisszoknyában elsuhanó
lendület
téged üdvözl? tánc
mezítelen karral
és szívvel
ágyadba virágot hajító
s lennék én
déli polkád
vörösen lobogó
mosoly mögül
felcsillanó
csókod
is lennék
és este
lennék neked a
szikrázó sejtelem
perg? forgó vágy
örvény
ami földob leránt
aranypénzes sárga ruhám
fekete tüll lobogó selyem
bokámon holdfény
ezüstpénz
csíp?mön kezed
szoknyám ráncából szerelem hull
eléd öledbe köréd szerteszét
lennék dalod és táncod
vagy csak síró heged?muzsikád.
De csak csönd vagyok
és a csöndedben telis-teli kétség.
Egy erdélyi,1961-ben Brassóban született költő.Érdekes a stílusa,néha egészen jó,mondhatni elgondolkodtató villanásai vannak a verseiben..
/persze ez szubjektív véleményem..:-)/
Nekem tetszik ez a kis ötsorosa is...
TAVASZ
Én tudom, hogy te mit akarsz.
Te tudod, én mit akarok.
Beszélsz, csak beszélsz,
s én szavaidat hallgatom.
Előttem egy hóvirág
bóbiskol az asztalon.
Szervusztok,
Szervusz kedves Karak!
Hát akkor legyen:
Edgar Allan Poe
ÁLOMORSZÁG
Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidolón
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn — túl teren.
Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.
S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél — e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál —
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz —
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár —
Mindez átokvert helyekben —
Minden méla szögeletben —
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit —
Szemfedős formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek —
Holt barátaiért, kik rég be-
Költöztek a földbe — s az Égbe.
Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.
Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon,
Fenn uralg gyász-színű trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.
Kedves Karak, köszönöm:de jó volna-e, ha mindenki ismerné minden költő minden versét?Akkor mi motiválna bennünket? /...egyébként sem láttam még "sárgarókát":-))/
-
Csorba Győző: CSAK EGY-EGY SZÓ
Se rím, se ritmus, se külön nyelv,
se hang, se tűz, se szárnyalás:
csak egy-egy szó, amit különben
vagy úgy nem mondott még ki más.
-
Virágos napot mindenkinek!:-)
-
Francis Jammes: KÉT HARANGVIRÁG
Két harangvirág hintázott a domb oldalában,
s a harangvirág szólt hugának, a harangvirágnak:
megremegek előtted s csupa zavar vagyok.
S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog
a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva váj be,
látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.
Ringatta őket a fuvalom egyre jobban,
beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant.
-
fordította: Rónay György
A kislányt "gyermeknek" nevezték,
mert egyszer Adrianino kérdésére:
"Mi vagy te?" - így válaszolt:
"Én gyermek vagyok."
(Kurt Tucholsky)
Ha felnőtt leszek
s te egész piciny,
majd úgy leszek,
hogy ne félj soha,
Naphullás közben is megvédelek
ha utánad rúg a Zongora,
soron kívül adok majd tortát,
málna-íz lesz a bánat tora,
elalvás előtt fujok hat nótát!
(és reggel is néha,
csak ne sírj soha.)
Ha jeget eszel
(egy egész picit),
vagy levelet nyelsz
(virágot soha!)
jaj és júj nélkül
vetem meg az ágyad,
nevetés lesz a bánat tora,
párnádra kötök mályvaláng-vitorlát,
mert didereg a tenger! -
(csak elérj oda!)
Az Óceánig is elhajózhatsz,
ott majd én leszek a Tortahegy,
s ha fentről a Szél elfújja a gyertyát,
Vackort, a mackót is előveheted,
hisz sötétben lenni cudar
nehéz, mert a sötét
az sötét, és harap nagyon!
(hogy mi a bátorság
akkor s milyen?)
Én Óznál is jártam és azt is tudom.
Zenélő levélként
pörgök a fán,
rozsdamész vakol
s a szél fénypora.
Ha felnőtt leszek,
s te egész piciny,
majd úgy leszek,
hogy ne félj soha!
Biztosan az én hiányos műveltségem az oka,de -kedves Ilang-Te néha olyan-számomra ismeretlen költőktől hozol annyira gyönyörű verseket,hogy csak ámulok és-megvallom-irigykedem.
Virágzás, napsugár.
Hozzám éj jön be már.
Halkan énekelem: búcsúzni kell.
Ha tépett is vihar,
köszönöm. Nem akar
szívem mást. Csendesen
múlik a perc.
Nincs hátra semmi más,
csak megpróbáltatás:
tőled, te kincs, te fény,
búcsút veszek.
Ülj mellém most, kezed
nyújtsd, hadd mondjak neked
"jó éjt", amíg enyém
marad e perc.
-
fordította: Hajnal Gábor
Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és mára már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond
rágatlan enni meg?
Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.
S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék - a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.
Lehunyt szemem pilláján ott remeg,
hajfürtje fürtjeim között,
keze kezemhez oly hasonló,
szeme színe szemem színéhez,
az árnyékomban úgy merül el,
akár egy kő az égi mélyben.
A szeme folyton rámragyog,
s nem hagy aludni engem,
oly fényes álma is,hogy sápatag
és párologva száll a nap;
nevettet,majd a bánat súlya nyom,
beszéltet is,pedig nincs mit mondanom.
Nem tud valaki Meschendörferről valamely rövid életrajzi adatokat?Csak pár szóban.Próbáltam keresgélni a Weben,de csak annyit találtam:erdélyi szász író,élt 1877-1963.
Köszönöm.
Másképen zeng a kút itt,másként fut az idő.
A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
Apáknak csontja porlik a kriptafal mögött,
egyre csak hullnak az órák,hulló kövek fölött.
Kapun a címert látod-é?Elfonnyadt rég a kéz.
Népek jöttek és mentek,nevük semmibe vész.
De holtak felett arat az istenadta nép,
s míg szőlőhegyére tart,közben sírokra lép.
Más a március íze,a széna szaga más,
másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
Vörös hold,számos éjen egyetlen hű barát,
megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,
belengi,mint a nagy halál barangoló szaga,
mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
Érces ragyogással futnak az évek elő,
szeptember érkezik már.A fürtöt érlelő.
Anyuska,vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük,ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek,ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha,ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok,akiket a labancok
régen,Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha,ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya,kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
Anyuska,ma vigyázz,ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
Ölbe kap s uzsgyé,visz a földbe,
hiába instálnád őt,hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefűrészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz,ha jön,kit kővel hajigáltam,
mi lesz,ha jön a félkarú cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már,rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt,sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík,melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek,jönnek,elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska,védd meg tőlük a fiad,
s kicsilámpát ma nehogy eloltsad!
Ha most elmennél,
utánad futnának az utak,
az elveszített évek sűrűjében
magára maradna a remény,
s nem volna más,
csak az éjszaka üres csendje,
amely megfojtja a vágyat.
Ha most elmennél,
utánad kószálnék én is,
mert magaddal vinnéd
a keskeny ösvényeket is,
amelyeken elbotorkálok
naponként hozzád.
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Elfelejtem magam,
láss olyannak, amilyennek szeretnél,
amilyennek a felfedező izgalom
sejtjeidbe égeti megtört alakomat.
Nem leszek más, csak az,
akinek megláttak szemeid,
s akinek a várakozás napjaiban
magadnak szeretnél.
Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot.
Fojtogat az éjszaka, elkerül az álom.
A nyálkás sötét bebújik a bőröm alá,
s burjánzik, nő, dagad, keményedik.
Ablakszemek figyelnek az úton,
megrettenve álldogálnak a fák a parkban,
zsugorodnak a magukra hagyott bokrok.
A csillagok remegnek az égbolt
foszladozó szoknyája alatt.
Itt maradtam. Egyedül.
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.
A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.
Vergődtem, vergődöm magam is,
– megviseltek a hosszú századok –;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.
Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.
Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.
S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.
Tartom az eget két karomban. Nemcsak emelem, át is ölelem. A szeretet vagyok, amely mindenre képes. Egykor azért emeltem két karom az égre, mert elborzadtam az emberek s a természet, leginkább pedig az emberek természetének kegyetlenségén. De akkor hirtelen megéreztem az eget. Magas vagyok, elértem odáig. Megpihent a karomban, mint nyugalomra váró nagy madár. Így lettem a szeretet fészke. A szereteté, amelyre szükség sem volna, ha nem volna rettenet, amely fölnöveszti, megépíti, élteti. Minél nyugtalanabb vagyok, égboltozat, annál nyugodtabb lehetsz; annál kétségbeesettebben, annál erősebben tartalak. Ragyogj.
-
