Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Anyuska,vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük,ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek,ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha,ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok,akiket a labancok
régen,Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha,ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya,kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
Anyuska,ma vigyázz,ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
Ölbe kap s uzsgyé,visz a földbe,
hiába instálnád őt,hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefűrészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz,ha jön,kit kővel hajigáltam,
mi lesz,ha jön a félkarú cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már,rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt,sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík,melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek,jönnek,elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska,védd meg tőlük a fiad,
s kicsilámpát ma nehogy eloltsad!
Ha most elmennél,
utánad futnának az utak,
az elveszített évek sűrűjében
magára maradna a remény,
s nem volna más,
csak az éjszaka üres csendje,
amely megfojtja a vágyat.
Ha most elmennél,
utánad kószálnék én is,
mert magaddal vinnéd
a keskeny ösvényeket is,
amelyeken elbotorkálok
naponként hozzád.
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Elfelejtem magam,
láss olyannak, amilyennek szeretnél,
amilyennek a felfedező izgalom
sejtjeidbe égeti megtört alakomat.
Nem leszek más, csak az,
akinek megláttak szemeid,
s akinek a várakozás napjaiban
magadnak szeretnél.
Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot.
Fojtogat az éjszaka, elkerül az álom.
A nyálkás sötét bebújik a bőröm alá,
s burjánzik, nő, dagad, keményedik.
Ablakszemek figyelnek az úton,
megrettenve álldogálnak a fák a parkban,
zsugorodnak a magukra hagyott bokrok.
A csillagok remegnek az égbolt
foszladozó szoknyája alatt.
Itt maradtam. Egyedül.
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.
A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.
Vergődtem, vergődöm magam is,
– megviseltek a hosszú századok –;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.
Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.
Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.
S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.
Tartom az eget két karomban. Nemcsak emelem, át is ölelem. A szeretet vagyok, amely mindenre képes. Egykor azért emeltem két karom az égre, mert elborzadtam az emberek s a természet, leginkább pedig az emberek természetének kegyetlenségén. De akkor hirtelen megéreztem az eget. Magas vagyok, elértem odáig. Megpihent a karomban, mint nyugalomra váró nagy madár. Így lettem a szeretet fészke. A szereteté, amelyre szükség sem volna, ha nem volna rettenet, amely fölnöveszti, megépíti, élteti. Minél nyugtalanabb vagyok, égboltozat, annál nyugodtabb lehetsz; annál kétségbeesettebben, annál erősebben tartalak. Ragyogj.
-
"Mikor ébren-álmodásotokban csendben befelé figyeltek, gondolataitok hópehelyként táncolnak, és fehér némaságba öltöztetik ürességetek hangjait. És mi egyebek lennének ébren-álmaitok, mint szívetek égi fáján rügyező és virágzó felhők? És a gondolatok tán nem szirmok serege, 'mit szívetek szele hord széjjel dombokon s mezőkön?
És ahogy a békét várjátok, 'míg a bennetek lévő forma nélküli alakot ölt, úgy gyülekeznek és oszlanak szét újfent majd a felhők is, amíg a Legszentebb Ujjak a szürke vágyakat kis kristály-napokká, holdakká és csillagokká gyúrják."
Akkor Sarkis, a félig kételkedő szólt:
"De amikor eljön a tavasz, álmaink és gondolataink hava elolvad majd, s megszűnik létezni."
Ő azt válaszolta, mondván:
"Ha eljön a tavasz, hogy fellelje ligetekben és szőlőlugasokban szunnyadó kedvesét, bizton elolvad a hó, és patakként rohan felkeresni a völgyi folyót, hogy mirtusz és babérfák pohárnoka legyen.
Épp így olvad el majdan szívetek hava is, és titkotok az élet folyójába ömlik. A folyó magához öleli és átadja majd titkotok' a határtalan tengernek.
Minden felolvad, átváltozik és dallá lesz, ha eljön a tavasz. Még a csillagok, ezek a széles mezőkre lassan hulló, hatalmas hópelyhek is beleolvadnak az áramló énekbe. És amikor az isteni arc napja a távoli horizonton felkél, mely rideg szimmetria ne válna szívesen folyékony dallammá? És közületek vajon ki habozna, hogysem mirtusz és babérfák pohárnoka legyen?
Csak tegnap még, hogy kint jártatok a messzi tengeren, távol a partoktól s távol magatoktól is. Aztán hátára kapott a szél - az élet lélegzete - fényből szőtt fátyollal arcán, keze megragadott és formát adott, hogy emelt fővel nézhessetek a magasba. De a tenger utánatok jött és még mindig bennetek zengi énekét. És bár elfelejtettétek, honnan jöttetek, a tenger makacs anya és örökké hívni fog.
Vándorútjaitokon a hegyekben, vagy sivatagokon át is mindig emlékezni fogtok szívének hűvös mélységére. Mégha gyakran nem is tudjátok, mi után vágytok; mély és határtalan békéje az. Hogy' is lehetne másként?
Amikor a dombok ligeteiben és a szőlőskertjeiben az eső a leveleken táncol és hull a hó - mint áldás és szövetség - amikor nyájaitokat a völgyi folyóhoz vezetitek, amikor földjeiteken, 'miket a patakok ezüstös szálakkal hálóznak be, kertjeitekben, ahol a reggeli harmat tükrözi vissza az eget, és amikor a legelőiteken az esti köd féli elfátyolozza ösvényeteket, - mindenhol a tenger van veletek, örökségetek tanújaként, szereteteket követelve.
A bennetek lévő hópehely törekszik a tenger felé."
Nincs ebben semmi ravaszság, kedves Karak. Baranyi Ferenc írta, igaz?
Akkor annak szól, aki úgy érzi...eszemben sincs személyességet vélni mögötte, hisz nincs alapja, nem igaz?
Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult yár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
Lehet mérték
az optika,
és kettőnk
párhuzamosa
a végtelenbe
tartva ponttá
rövidül,
lehet mérték
a talpfa,
végtelenig össze-
s messzetartva
egymást
loholunk
egyedül
Másik:
Ignotus: Nézlek
1
Nézlek - csak az isten tudja,
Hogy mi láng ez a szememben:
Te nem érzed, te nem érted,
Még csak észre sem veszed.
Kezet adsz - csak isten tudja,
Hogy mi láz ez a kezemben:
A te karcsú ujjaidnak
Nincs hozzá elég eszük.
2.
Megyek is. Te föltekintesz,
S mosolyogsz - s ahogy búcsúztatsz:
Rács a pillád és mögötte
Tekinteted idegen.
Mind a vidám nyaralókert,
Hol benézek és kinéznek
S látom: elegek maguknak
S nem szorultak énrám...
Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Álmodni vágyó ifjusága...
Mikor először szőttem álmot,
Beteg, de szűzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt szépről álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem...
Volt... volt. Ez a másodvirágzás,
Ez már csak az álmoknak álma
A cél nem cél, a babér nem zöld,
Nem pálma már többé a pálma.
Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
Nekem sincs már semmim, csak lázam,
Ilyen olcsó lelket nem kapnak:
Csak egy forint, kérem alássan!...
Csak egy forint... Piacon volnánk!...
Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
Eladom még a megvetést is,
Az én lelkem már úgyis lázár,
A piacról hulljon még rá sár!
Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
Mit sem remélve, mit se várva,
Még mindig van az én lelkemnek
Szárnyakat adó büszke álma.
És bár előttem vak sötétség
És bár előttem mit se látok:
Még mindig meg tudok én vetni
Egy nálam is bénább világot!
Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat!...
Ím, megtaláltam s a piacra
Kivonszoltam, hol áll a vásár:
Ez én vagyok, hitvány és büszke,
Érints, vevő és hullj reám, sár!
... Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága,
Piacra vont az ifju évek
Bénán is büszke ifjusága...
ha megtanultad a kárhozat táncait
és éjszakádban megjelent a végtelen
már tudhatod, az eszét ki játssza itt
kié a jog, s kié a nyálkás félelem
dús gazok lakják be a tájat még
de jégeső csüng az égi füstökön
s ha hinni ennyi kétely nem elég
pisszegj a nyárra, ha cédán rádköszön
perelj a zajjal, s kósza képzetek
vetítik eléd: a tér kihalt, kopár
fejed fölött ködöcske ténfereg
magadra nyit, felfed a kistotál
talán a csenddel kéne kezdened
a gyönge szűzzel, amint feltárja magát
de holló szántja fel a kábult kerteket
és fények hintik rád a kíntalan magányt
Ki tudja, miket gondol
egy macska, ha dorombol.
Ki se látszik a gondból.
Kiugrana karomból.
Élete kész karambol.
Szőrből van és koromból,
sok völgyből, kis halomból,
két ég-pupillagombból,
mit - bárki bármit gondol -
ha a lét begorombol,
mindig magára gombol.
S bár a világ künn tombol,
halál csahol a lombból,
úgy néz az álomalomból,
tudatalatti limlomból,
létanalízis-akolból,
mint fény egy csillagatomból.
Messze-magában barangol.
S egy kicsit elborongón
igazít a dorombon,
halálból hangokat hangol,
és dorombol és dorombol.
Mivel ma én vagyok az első: szép napot mindenkinek!
-
Juana de Ibarbourou: CSODA
Mi történt? Csoda történt! A két kezem virágzik.
Minden ujjam hegyén rózsa, rózsavirág nyit.
Szeretőm csókja érte kezemet és a csókra
csillagként hullt belőle a rózsa, rózsa, rózsa.
S hírdetve a csodát bejárok minden ösvényt,
mosolyként ég a könnyem, s mosolyom drága könnyként,
és nő a bűvölet, szálltában bűvölődve
már rózsaillatú lett a szellő szárnya tőle.
S hogy szembejön velem, a nép susogja csendben:
Nem látjátok? Bolons! Vigyétek haza menten.
Azt mondja, hogy kezét rózsák rajai lepték,
s úgy lebegteti őket, akár egy rajnyi lepkét.
Ó, szegény emberek, kikben sosem világol
efajta bűvölet, s azt tudják a világról,
hogy csak a rózsakertben terem rózsát a pázsit,
s hogy búzamag csakis búzaföldben csírázik!
Kiknek kell a vonal, a forma, hathatós szín,
és csakis a szabályt értik ők a valódin.
S ha azt mondom nekik: megyek a kedvesemhez,
ők azt mondják nekem, hogy nyilván gyermekem lesz.
Hadd hírdessék: bolond; s ha majd cellába zárnak,
zárják hét-tollú kulccsal azt a hétféle zárat,
ültessenek az ajtóm elé agárkutyákat,
s hűséges porkolábot szigorú porkolábnak.
Csak ezt énekelem:-A két kezem virágzik,
minden ujjam hegyén rózsa, rózsavirág nyit.
S illatos lesz a cellám, színültig illatozza
édes, francia rózsák roppant nyalábnyi csokra.
-
fordította: Nemes Nagy Ágnes
