Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derüje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.
S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.
Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.
Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.
Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.
..és ezt meg azért,mert Reményik Sándort nagy költőnek tartom,Cassandrát pedig hozzám közelállónak a "megnemértett" jóslatai miatt..
CASSANDRA
Lobog az áldozati tűz,
Szellő szent füstöt űz,
Szent füstben száll a Sors.
Mit kívántok Ilion fiai,
Kongó sisakok, csengő aranyvértek?
Jósoljak néktek?
Szent füstben száll a sors.
Szívem fenekén, mint az aludt vér,
Fekszik a sors,
De megindul és ajkamig ér.
Fussatok tőlem,
Rejtőzzetek, Ilion fiai,
Rejtőzzetek, ameddig lehet,
Vagy tépjétek ki,
Tépjétek ki fekete nyelvemet!
Mert nem szólhatom
Halkan azt, ami szívemben kiált,
Se mézes szóval keserű halált
Nem szólhatok.
És nem ígérhetek.
A menyasszonynak rózsás gyermeket,
Se büszke megtérést a vőlegénynek.
És nem is lehetek
Forró hiúságtokra legyező,
Se üszkös sebetekre enyhe ír,
Se lágy selyempalástja vágyatoknak.
Az én beszédem kemény, mint a sír.
Leroskad Ilion. Ha kettévágtok:
Én egyebet akkor se szólhatok,
Csak a meztelen, véres igazságot.
Mit néztek úgy reám?
Vigasztaló igét én nem tudok
Néktek, ti veszni rendelt seregek
Én csak meghalni tudok veletek.
Lobog a tűz,
Szellő szent füstöt űz,
Szent füstben száll a sors.
Szívem fenekén, mint az aludt vér,
Alszik a sors,
De felriad és az ajkamig ér
S én kisikoltom
Száraz szemmel, fagyos ajakkal Néktek,
Kongó sisakok, csengő aranyvértek!
Fussatok tőlem,
Rejtőzzetek, Ilion fiai,
Rejtőzzetek, ameddig lehet,
Tépjétek ki fekete nyelvemet,
Titoktudó szívem
Verjétek éles vassal át,
Mert nem szólhatom, csak az istenek szavát!
Megkockáztatva,hogy Cheshirecat újfent megfedd,miszerint ez a vers SEM hozzám illő /jaj,Cat,csak tudnám,mi az,ami hozzám illő-próbálkozom,erősen próbálkozom..:-((/ mégis beillesztek egy "olyan" verset.Mert tetszik,mert szép,mert....mert.:-)
KISTOTÁL
ha megtanultad a kárhozat táncait
és éjszakádban megjelent a végtelen
már tudhatod, az eszét ki játssza itt
kié a jog, s kié a nyálkás félelem
dús gazok lakják be a tájat még
de jégeső csüng az égi füstökön
s ha hinni ennyi kétely nem elég
pisszegj a nyárra, ha cédán rádköszön
perelj a zajjal, s kósza képzetek
vetítik eléd: a tér kihalt, kopár
fejed fölött ködöcske ténfereg
magadra nyit, felfed a kistotál
talán a csenddel kéne kezdened
a gyönge szűzzel, amint feltárja magát
de holló szántja fel a kábult kerteket
és fények hintik rád a kíntalan magányt
Jogos...:-)
Nem tudom.
Tippem szerint régi ír szöveg, szerző nélkül
(Ezek a "régi ír szövegek" amúgy gyanúsak....)
Kaptam valakitől, és azt gondoltam, kár lenne magamnak tartani, csak azért, mert nem tudom, ki a szerzője.
Mit szégyelltek, ti szerencsétlenek?
Mannát nem tudtam szórni, mint Atyám,
de jól tartottam hallal és kenyérrel
szegényemberek ezreit, akiknek
a boldogságról szóltam a hegyen.
Feltámasztottam Jairus leányát,
visszarendeltem Lázárt a halálból,
vakok, bénák, leprások, csonkabonkák
áldották mindenütt a nevemet.
És lát ma is, jár-kél, rózsásra tisztult
testét csodálja s épségének örvend
e sok-sok ember.
Ezt szégyellitek?
Igaz, korbáccsal kergettem ki minden
kufárt a templomból, melyet korántsem
nyerészkedő gazok használatára
raktak munkában kérgesült kezek.
És azt se tagadom, hogy gazdagokkal
gyakorta voltam engesztelhetetlen,
tevét és tűfokát idézve nékik –
de talán ezt se kell szégyellnetek.
Most itt feszülök, két lator között,
kikkel nemcsak kínzóim mosnak össze,
de azok is kiket meggyógyítottam
vagy megvendégeltem ama hegyen.
Őket nem átkozom. Mint annyiszor már:
most sem tudják, hogy mit cselekszenek,
de bánt Júdásnak árulása, Péter
elgyávulása és a többi tíznek
szégyenkezése.
Elvégeztetett?
És hamarosan a vizeknek
partjai rommá kövesednek
s dideregnek olajba mártott
köntösükben a kormoránok.
És hamarosan összezárul
útunkon az elől s a hátul,
a kezdet egybeér a véggel,
csak egy utolsót estebédel.
És hamarosan vágyainkra
nem les gyutacs-bújtatta szikra,
a robbanások szép kegyelmét
faggyúba ágyazzák az esték.
És hamarosan megcsikordul
a mindenség a hantokon túl,
kozmikus rozsdát záporozva
a földregázolt csillagokra.
És hamarosan összeállnak
fekete tömbökké az árnyak,
födve az ég kihasadt rését.
Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.
Csak azt tudom,
hogy nemcsak körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihúnyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiveheti belőlem
egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Feladom Uram
zárkám e nyelv
és Európa nem otthonom
messze sztyeppékre vágyom
tudom - ilyenkor elkárhozom
de érzem ahogyan jő az este
s hozza füvek illatát
s a levegő még nem ismeri
harangok csendes dallamát
néha nem fáj hogy bezártál
néha nem fáj hogy meghalok
néha tudom hozzám is szólnak
a templomban az angyalok
tévelygek Uram de nagyon
néha hozzám szól a reggel
s behinti lassan szememet
őszülő deres levelekkel
elvágyom innen de hagyd
hogy holnap megint újrakezdjem
hisz ennek a nyelvnek a legmélyén
soha senki sem hallhat engem
éreztem hogy itt vagy Uram
hisz én voltam csak egymagam
madarak daloltak párosan
s mi ketten itt elsápadó
s bujdosó estcsillag alatt
új fényekkel jelet váltottunk
nem látták csak a madarak
a játszma kegyetlen volt Uram
jó lapot osztottál nekem
egy álmod maradt csak tudom
madarak daloltak édesen
`fiat voluntas Tua` Uram
ennyi lenne az életem
amíg az angyalok kardala
ringatja lelkem csendesen
II
láttalak
az árnyékodba léptem
és tán szerettelek
ha nem is téged
a pillanatot mi elém térdelt
s az alázat hangján üdvözölt
féltem
a nap átsütött a hegygerincen
nevetséges volt s ósdi
hogy a fájdalomról nem tudok leszokni
s egy nevető világ ege alatt
láttam ahogy tovább suhannak
a denevérek s a madarak
***
kelet felé
hol a Kába-kő fényében
kábultan megmossák arcukat
s nem hagyják
hogy árnyékot vessen rájuk
a megfeszített gondolat
arra több a napfény
és a rózsa
illatos tőlük a kezed
s a boldogság akár a homokóra
homokja - átpereg
Allah áttetsző üvegkezén
s burjánzik tovább a lila
átható illatot árasztó
szerelem s romantika
III
Uram
ma szél van és fagy a dombtetőn
tán ez a fagyott álmok hava
itt állok s nézlek még kérlelőn
hogy vigyél csak lassan és csendesen
hol bérc van s nagy csendesség honol
s a lelkek kék vérében fürödve
egy álmatag gondolat bujdokol
`van fájdalom a gondolatban`
a lelkek sebesek s tán kék a vérük
ezt az emberek mondták odalent
s a reggeli misén az arcéled
minden gondolatban megjelent
tegnap volt mikor álmodott a tücsök
zsolozsma szólt a réten át
s az áldás hangja idáig hozta
piros kenyerek illatát
