Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A sorshoz szóltam s zúgolódtam hangosan:
– Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine?
Villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.
Ki égi nedvek rosszszivű csaplára vagy
ki szomjazónak sós vizet mérsz, égő szívnek olajat,
a kéjek és kinok szeszét szeszélyesen töltöd nekünk,
hogy melyikből iszunk, már azt se tudjuk.
De megrészegszünk italodtól és te nézed pajkosan,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk
s te nézed.
Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed hol van visszája, hol szine,
de nézed,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk.
Te Caesar!
a nap talán csak egy mesés karbunkulus, amelyen át
küzdelmeinknek véres szinjátékait
te nézed,
és mi halálra született, vergődő gladiátorok,
mint hizlalt állatok, kiket csak ölni, halni, hullni csak
bocsátanak ki ketrecünkből a teres homok fölé,
üdvözlünk, Caesar, a homokról.
Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine;
villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe
Lent a falumban apró rozoga híd áll a Dráva egy vékony, beteges ere felett. Mindössze öt lépés hosszú. Az innenső hídfőn piros-fehér-zöld táblás jelzés van, túlról piros-fehér-kék: Horvátország – ötlépésnyire. Gyerekkoromban sokszor mentem át e kis hídon, a lila rekettyés alján, és boldog voltam, hogy oly rövid idő alatt egyik országból a másikba lehet sétálni. Boldog voltam és megszerettem magamat nagyon, amikor észrevettem, hogy a rövid hídon a legszívesebben vagyok, mert innen is, túl is, nem volt hosszú maradásom: mindig megálltam a pallón és nagy biztonságban éreztem magamat a két ország között.
Később aztán ez lett a legvégzetesebb szomorúságom. Megtudtam, hogy se magyar, se horvát nem vagyok, csak félszeg, furcsa keverék s a két országok egyike se tud megtartani s egyiket se tudom külön átérezni. Szerencsétlen vagyok: hazátlan vagyok és kitagadott s még ma is egy kurta hídon ragad a lábam – örökké víz fölött állván, idegenségemtől beteg szemeimmel egyre mosom a dolgokat, szeretnék szépen tisztán látni mindent: eredetemet, útamat, megállásaimat, nekilendüléseimet – de nem lehet.
Két ország hajtott ki magából, az egyiknek gyökerei elromlottak a kezemben, a másiknak gyökerei korbáccsá váltak. Talán ezt szeretem jobban! Érzem, hogy ebből az egyoldalú siralmas szeretetből áll össze a verseim lélektana: a horvát vad kultúra és a magyar szomorúság serkentő ereje – ezek kapcsolódtak össze bennem halálos egésszé.
Hogy nagyobbára szerelmes verseket költök, ne riassza vissza az olvasót és kritikusaimat! A szerelem az egyetlen lehetőség, amely a hontalan költőt megmentheti a hazaárulástól!...
-
Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s úgy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rím
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kínoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltűnök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Egy őszi nap, akár a többi ezrek:
ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.
Erdőben ültem, levelek lepergett
sorsán merengve: hova, merre lesztek -
s akkor jöttél felém.
Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem,
bár elfakult a rétek zöldje már,
még egyszer hajtott és virágba szökkent
sebes időnk többé tán el se röppen -
csak lenne örök, örökös a nyár!
Eltévedtem a hideg szélben állva.
Zilált volt nyári békém, a remény -
s költöző madárral kelve szárnyra
tartottam ismeretlen messzi tájra -
s akkor jöttél felém.
Egy őszi nap, akár a napok ezre.
A köd csak szüntelen szitált, de én
az útra léptem ki, a fényt keresve,
hogy az örök nyár honába vezetne:
és ott jöttél felém.
-
fordította: Rába György
"Ballagjunk, ha lehet, derűs kedvvel a sors ekéje mögött, s lessük, hogy mit vet ki a barázda, jót-e, vagy rosszat.
S dolgunk végezetten a temetődomb hajlott gerincén megálljunk.
Nézzünk végig dombjaink fölött, tűnődve őszön, sorson, emberen. Lássuk szelídnek és szépnek az életet, akár az őszi estét, mely puha barna papucsban átoson vetéseink fölött, s álomra simítja a röghöz lapult kis pacsirta tollát."
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
A nem lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény...és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing s a váll s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.
Megint haraggal váltunk el. Miért?
Mindegyikünk pedig fűt-fát igért,
hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg,
mostan nem én kezdtem. De te... Te kezdted...
Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem...
Szóval faképnél hagytál kereken!
És odamondtál az ajtóba' nékem,
azon a hangon! Fájt a büszkeségem!
Erőltetett könny lángolt szemeden!...
Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán
mindig csakis gyűlölködünk. Az ám.
Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem.
Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen.
Talán, mivel hasonlitunk. Talán,
mivel együtt ülünk minduntalan.
Az ember ingerült lesz végre, sértett.
Mindent meg akar érteni... Na érted?
Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan.
Figyeljük és nem éljük a szerelmünk.
Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk.
Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad
keresni mindég a "nagy" vágyakat!
Gyötrődni! Izgatódni! És perelni!
Te! Oly silány dolog az a szerelmi
kéjmámor és egyéb... hát hagyjuk el mi,
mostan szeressünk igazán, bután!...
Nézd, azt tanácsolom, hogy ezután
ne lássuk egymást annyit... Életem,
szeretjük egymást: ez kétségtelen.
De szörnyü, hogy mindig erről beszélünk.
Ritkábban jöjjünk össze. Ha így élünk,
majd megtörténik az, mit ki se mondunk.
Meglátod, akkor nem lesz semmi gondunk,
boldogjai leszünk e bús világnak!
Új, új öröm vár, új csók vígasza.
Jaj, hogy szeretjük egymást majd! Imádlak!...
De holnap aztán jöjj korán haza.
Ingadoztam két vers között, végül győzött a kedvesebbik szerző. Ez sem éppen rövid.
-
József Attila: LEVEGŐT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
-
1935. november 21.
-
Tetszenek ezek a gondolatok.Kicsit emlékeztet az egész eszmefuttatás egy nagyon kedves íróm nagyon kedves könyvének néhány gondolatára.Mert a mi ellenségünk: a mi ragadozónk..
Egy erősen lerövidített formában felteszem ezt a részt a könyvből,remélem nem sértek vele túl sok szerzői jogot és moderátori érzékenységet..
Tehát a részlet Robert Sheckley: Kozmikus főnyeremény c. művéből való.
"............... beszélt a ragadozókról, azok népszokásairól és közerkölcseiről, közgondolkodásáról és észjárásáról, útjaikról-módjaikról.
...........................
...... amiképpen minden férfi számára ott van egy nő, ugyanúgy minden élő szervezetnek van ragadozója. A Nagy Táplálkozási Láncnak (ami a világegyetem mozgásállapotában az élet teljességének költői képe) már csak belső szükségességből is folytatódnia kell. Az élet, ahogyan mi ismerjük, föltételezi a teremtést; a teremtés viszont elképzelhetetlen halál nélkül.
Ily módon a gyilkosság jogos, habár egyes kísérőjelenségei nem mindig találkoznak azonnali méltánylással. Egy lény a maga természetes környezetében bizonyos más lényeket használ táplálékául, míg ő maga is táplálékául szolgál bizonyos egyéb lényeknek. És ez így van rendjén, mivel a Természet - nem szereti, ha a szabályai és a rendelései beszélgetési témává süllyednek minden koktélpartin, méhkasban, konklávéban vagy amit akarsz. Te azonban azzal még nem menekültél meg a Folyamat kérlelhetetlen Törvénye alól, hogy a véletlen folytán kikerültél szülőbolygód számviteléből. Ennélfogva tehát ha az űr legtávolabbi
sarkában sem akadna ragadozó a számodra, akkor keresni kellene egyet. Ha pedig keresve sem találnánk, akkor teremtenünk kell.
azok az emberek... -...nem azok voltak, aminek látszottak . - Ezt csak beláthatod.
- Nem azok voltak, hanem az, vagyis egyetlen valami, egy lény, amelyet külön a te számodra teremtettünk. Az volt a te ragadozód, és szinte szó szerint követte a Ragadozás Törvényének klasszikus példáját.
- És ez a törvény?
Ha kérdés formájába öntőd - a ragadozás elveszíti egyszerű és szimpla jellegét, sőt még az is kétségessé válik, hogy törvény-e egyáltalán. Minden szervezet tudatában van a ragadozásnak, akárcsak a karjának, a lábának, a fejének, csak még nagyobb bizonyossággal. Mert sokkal mélyebben gyökerezik ez a törvény, mint a tudomány törvényei, ennélfogva nem is lehet vulgáris egyszerűsítés tárgya. Már maga a kérdés ilyetén föltevése is szigorú korlátokat állít a válasz elé.
- Te eszel, ezért téged megesznek. Ezzel te is tisztában vagy. Ám azzal már nem, hogyan esznek meg téged. Hogyan ejtenek csapdába, hogyan ragadnak meg, bénítanak meg és készítenek el? Tűzforrón tálalnak-e föl, avagy finoman lehűtve, netán szobahőmérsékleten? Nyilvánvaló, hogy ez annak az ízlésétől függ, aki elfogyaszt. Hogyan ejt el a ragadozód: megfelelő magasságból óvatlanul a hátadra veti magát? Vermet ás, hálót sző, párbajra hív ki, vagy kimeresztett karmokkal a nyakadba ugrik? Mindez a ragadozód természetétől függ, ami megszabja annak alkatát és életfunkcióit. Ezt a természetet viszont behatárolja a te természeted, illetőleg attól függ, és mind az ő, mind a te természetedet szabad akarat hajtja, ennélfogva végső soron kiismerhetetlen.
A ráugrás, a veremásás, a hálószövés egyenes fegyver, ám hatástalanná válik egy olyan lénnyel szemben, aki meg van áldva az emlékezés képességével. Egy olyan lény, mint te, másodszor nem esik csapdába, ha egyszer sikerült megmenekülnie a közvetlen halálos veszély elől.
A Természet azonban nem kedveli az egyenes utat. Azt szokták mondani, hogy a Természet hagyományosan érdekelt az illúziókban, a születésnek és a halálnak eme bábáiban. Ha elfogadjuk ezt a nézetet, akkor látni fogjuk, hogy a te ragadozódnak bonyolult manőverekbe kell fognia, hogy megkaparinthasson egy olyan bonyolult lényt, mint te vagy.
De van a dolognak egy másik oldala is. A te ragadozód nem egyedül arra termett, hogy téged fölfaljon. Az igaz, hogy te vagy az ő életében a legfontosabb egyedi dolog; ám neki is, mint neked, szabad akarat adatott, ennélfogva nem az evési funkció szigorú logikája az egyetlen mozgatórugója. Az istálló egere azt gondolhatja, hogy a padláson a baglyot arra az egyetlen célra találták ki és alkották meg, hogy egérre vadásszon. Mi azonban tudjuk, hogy a bagolynak egyéb dolgok is járnak az eszében. Így van ez minden ragadozóval, a tiéddel is. Ebből fontos következtetés adódik számunkra: a szabad akaratánál fogva minden ragadozó funkcionálisan tökéletlen.
Mert ugye lehet, hogy a gyakorlatban sohasem húzhatsz hasznot a ragadozód tökéletlenségeiből. Sőt még az sem biztos, hogy egyáltalán tudomást szerzel róluk. Ebben a helyzetben szakasztott olyan vagy, mint az istálló egere. Amelynek esetleg sikerül besurrannia egy lyukba, ha meghallja a szárnyak suhogását, arra azonban sohasem lesz képes, hogy kielemezze a bagoly természetét, erősségeit és gyengeségeit.
Miről ismerhetem föl ezt a ragadozót?
- Ez teljességgel lehetetlen. Csak nem gondolod, hogy van olyan áldozat, amely le tudná írni a ragadozóját? Ha ez így lenne, azt jelentené, hogy az áldozat halhatatlanságra tett szert!
. - A te szemszögödből nézve folyton változtatja az alakját. Hallottál ugye az egérről, amely szépen besétál a kígyó szájába; a légyről, amely ráül a béka nyelvére, vagy a csikóról, amely a tigris mancsai közé bandukol? Nos, ebben áll a ragadozás lényege! És megkérdezhetnéd, vajon mit gondoltak ezek a lépre csalt áldozatok, hova mennek, vagy mi tátong ott előttük?
Azt a mai napig sem tudom, milyen maga a ragadozó.
- Nincs rá mód, hogy el tudnám oszlatni a tudatlanságodat - A ragadozókról nem könnyű valamit is megtudni. Mindenki a maga szemével látja őket. A csapdák, a rejtezési módjaik is ráépülnek az áldozat emlékeire, álmaira és képzelgésére, reményeire és vágyaira. A ragadozó fölkarolja áldozatának dédelgetett drámáit, és eljátssza őket az ő szája íze szerint. Ahhoz, hogy a ragadozódat megismerd, meg kell ismerned önmagadat. Csakhogy könnyebb az embernek az egész világegyetemet, mint önmagát megismernie.
- Mit tehetek hát? -
- Tanulj! - Tartsd nyitva a szemed, rohanj inad szakadtából, és ne higgyél senkinek és semminek. Eszedbe se jusson addig megpihenni, amíg haza nem érsz.
- Haza! - kiáltott föl
- Úgy van. A saját otthonodban biztonságban leszel. A ragadozód nem léphet be a te barlangodba. Ott is ki leszel téve persze mindenféle közönséges szerencsétlenségnek, de legalább ettől az egytől megmenekülsz.
"
Vannak a közömbösek, a barátok, az ellenfelek, akik valamely eszme vagy meggyőződés, vagy érdek parancsszavára harcolnak ellened. Ez az emberi élet rendje,csak így van szép feszültsége az életnek: barátok és ellenfelek között, a közömbösök nagy tömegében.
S aztán van az ellenség. Nem ellenfél ő több annál. Mintha a végzett kijelölt volna kettőtöket egy párharcra, melynek nincs oka értelme. Tudsz róla, ahogy ő is tud felőled, noha az élet, a pálya semmilyen területén nem kersztezed útját.Gyűlöl téged, kenyeredre, életedre tör: soha sem vétettél ellene. Egy életen át kerülitek és keresitek egymást.
Mit tehetsz ellene? Mindenekelőtt iparkodj megérteni. Ő az egyensúly életedben. Máskülönben suta és balog lenne életed küzdelme.Szükséged van reá.Le kell győznöd magad, hogy őt legyőzhesd.Meg kell ismerned az igazságot, hogy igazad legyen vele szemben.Jobbnak kell lenned, mert ő gonosznak hisz és hirdet téged. Isten őt jelölte ki társadul a földön.Közös vállalkozásotok van,mint a bajvívónak. Ne döfd le idő előtt, egyáltalán ne döfd le. Ő tanít meg élni, harcolni, védekezni.Tudjad, hogy szükséged van reá.
Vigyázz a mára és a holnapokra!
A tegnap már az álmokban kapott helyet,
a holnap még a látomásokban piheg.
Tégy örömmé, ahogy lehet, minden mát!
S legyen időd: TENNI, CSELEKEDNI
akik között élsz, akik között jársz.
S legyen időd SZERETNI
szíved melegét megosztani;
s legyen időd NEVETNI
lelked muzsikáját szebbé tenni;
s legyen időd DOLGOZNI
gondolatod tükréből inni, kezed munkáját tovább adni.
S legyen időd JÁTSZANI,
fiatalságod titkát megőrizni;
s legyen időd OLVASNI,
a bölcsesség forrását felszívni,
És tudj majd SZENVEDNI is
- mert ez is az élethez tartozik-;
hogyha kell csendesen tűrni.
és tudj majd szívedből egy-egy fohászt
az ég felé küldeni.
VIGYÁZZ A MÁRA ÉS A HOLNAPOKRA!
TÉGY EZÉRT ÖRÖMMÉ MINDEN MÁT!
Az életet nem években mérik, hanem örömben.
Minden ember annyit élt,
Amennyi örömet szerzett másoknak.
Kedves Nóra,szeretettel üdvözöllek és kérlek,tiszteld meg a topicot-ha van hozzá kedved-valamilyen szép mű beírásával is...és látogass bennünket máskor is...
:-)
Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett...
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.
Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kíséretem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát...
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.
Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rimek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. - Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.
Feküsznek lent a fűben,
egymás mellett egy fiú s egy lány.
Narancsot esznek, csókolódznak,
mit hullám hullámmal cseréli habját.
Feküsznek kint a parton,
egymás mellett egy fiú s egy lány.
Citromot esznek, csókolódznak,
mint felhő felhővel cseréli habját.
Feküsznek lent a földben,
egymás mellett egy fiú s egy lány.
Nem beszélnek, nem csókolódznak,
mély csöndet mély csönddel cserélnek.
-
fordította: Rónay György
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
Lehunyt szemem pilláján ott remeg,
hajfürtje fürtjeim között,
keze kezemhez oly hasonló,
szeme színe szemem színéhez,
az árnyékomban úgy merül el,
akár egy kő az égi mélyben.
A szeme folyton rámragyog,
s nem hagy aludni engem,
oly fényes álma is,hogy sápatag
és párologva száll a nap;
nevettet,majd a bánat súlya nyom,
beszéltet is,pedig nincs mit mondanom.
