Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Vigyázz a mára és a holnapokra!
A tegnap már az álmokban kapott helyet,
a holnap még a látomásokban piheg.
Tégy örömmé, ahogy lehet, minden mát!
S legyen időd: TENNI, CSELEKEDNI
akik között élsz, akik között jársz.
S legyen időd SZERETNI
szíved melegét megosztani;
s legyen időd NEVETNI
lelked muzsikáját szebbé tenni;
s legyen időd DOLGOZNI
gondolatod tükréből inni, kezed munkáját tovább adni.
S legyen időd JÁTSZANI,
fiatalságod titkát megőrizni;
s legyen időd OLVASNI,
a bölcsesség forrását felszívni,
És tudj majd SZENVEDNI is
- mert ez is az élethez tartozik-;
hogyha kell csendesen tűrni.
és tudj majd szívedből egy-egy fohászt
az ég felé küldeni.
VIGYÁZZ A MÁRA ÉS A HOLNAPOKRA!
TÉGY EZÉRT ÖRÖMMÉ MINDEN MÁT!
Az életet nem években mérik, hanem örömben.
Minden ember annyit élt,
Amennyi örömet szerzett másoknak.
Kedves Nóra,szeretettel üdvözöllek és kérlek,tiszteld meg a topicot-ha van hozzá kedved-valamilyen szép mű beírásával is...és látogass bennünket máskor is...
:-)
Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett...
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.
Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kíséretem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát...
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.
Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rimek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. - Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.
Feküsznek lent a fűben,
egymás mellett egy fiú s egy lány.
Narancsot esznek, csókolódznak,
mit hullám hullámmal cseréli habját.
Feküsznek kint a parton,
egymás mellett egy fiú s egy lány.
Citromot esznek, csókolódznak,
mint felhő felhővel cseréli habját.
Feküsznek lent a földben,
egymás mellett egy fiú s egy lány.
Nem beszélnek, nem csókolódznak,
mély csöndet mély csönddel cserélnek.
-
fordította: Rónay György
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
Lehunyt szemem pilláján ott remeg,
hajfürtje fürtjeim között,
keze kezemhez oly hasonló,
szeme színe szemem színéhez,
az árnyékomban úgy merül el,
akár egy kő az égi mélyben.
A szeme folyton rámragyog,
s nem hagy aludni engem,
oly fényes álma is,hogy sápatag
és párologva száll a nap;
nevettet,majd a bánat súlya nyom,
beszéltet is,pedig nincs mit mondanom.
Ars poetica helyett azért kell a vers,
hogy kijöjjek a gödörből, de nem kell
a tragikus póz, sem a hamleti monológ,
de kell a szavak néma simogatása,
csendes eső zivatar nélkül, te is mondtad,
hogy nem kell haragudni, de megbocsátani
sem, nem kell a Kései sirató József Attilától,
ha már megszülettünk, verseinket sem kell
lefordítani, be sem kell fejezni, de kell az elégia,
a befelé szivárgó könnyek, a visszanyelt szó,
az elrejtett arc, de jó emlékezni, még
jobb felejteni, nem kell futni mások elől,
mert a vers kihúzhat a gödörből, de nem menthet meg, a szó, a szó, a szó nem
menthet meg.
Úgy hordtam bennetek szavam, akár a lángot,
E sötét gyilkosabb, mint lángnak bár a szél.
S nem döntött semmi még ily véres küzdelembe,
Sem rossz csillagzatom és semmilyen szeszély.
Így éltem volna hát, amíg erőm e láng volt,
És láttam volna mást, mint hogy hamvába tért,
S az éjt, mely jól tudom, eljön, ha szárnyalása
Lerázza sorstalan sok üvegcserepét?
Csak szó vagyok, magam feszítve a hiánynak,
Dadogásom egykor a hiány szórja szét.
Igen, a pusztulás közel, nem lenni, szó csak,
A végzet ez s hiú a megdicsőülés.
Flóra, csináljunk gyereket,
hadd vessen cigánykereket
mert én nehéz vagyok már
s elviszi könnyü szerelem;
hisz hogy én legyek hűtelen
ahhoz nehéz a szívem.
Fényszóróként kutatja
mint öntudatos űrt, a lelkemet
hogy valóban imádjalak
a telhetetlen űr alatt
és mégse csalj meg engem.
*
Az én szívem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanúl.
*
Én azt akarom, bár ostobának látszik
a vágy, mely elmém kockáival játszik,
hogy ugy szeressen az egész világ
téged s engem, mint anya kisfiát
egyetlen kisfiát, vagy kisleányát.
-
Egy fényességes hajnalon a földből nőtt egy ember.
Valaki beoltotta őt két fény-imádó szemmel.
Meglátta a kelő Napot és ment feléje folyvást,
valami vágy vonszolta, mint tenger felé a forrást.
Az élet jött-ment, színesült, pergett a film körülte,
szemébe hullt a múlt, jelen: öklével kitörülte.
Nem döbbentette semmi meg, a cél-érzése tiszta.
Csak ment, csak ment a Nap felé. Nem nézett volna vissza.
A Nap meg megtréfálta őt: az égzenitre pattant,
akkor sejtett meg egy gyanút, rejtélyt, megoldhatatlant.
Most merre menjen ? Fölfelé ? Ha szárnya volna, bordó !
Itt pusztuljon mint egy-nyaras, szegény kis napraforgó ?
A Nap megindult lefelé. Az ember ment utána.
A Nap vért hullatott, bukott. Tán eltörött a szárnya ?
Ha mostan végleg eltűnik : mi jő ? miféle végzet ?
Az ember ősz lett hirtelen, megrémült, hátra nézett.
Most látta meg kitárt-karú árnyékát szívbe-fájón,
amint keresztként feketült s elnyúlt a messzi tájon.
Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet.
A Nap lehullt, a föld kihűlt és alkonyodni kezdett.
Az éj sűrű volt, mint a sár, az ember lába gyúrta,
nem tudta azt se, merre jár s rálépett a tejútra.
Vállán vonszolta a sötét, a mérföldes keresztet,
hogy odaért, a nagy kereszt ragyogni, égni kezdett.
Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment,
beoltott fény-szomjas szeme kereste Őt, az Istent
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
-
Ha emberek közé megyünk, fényes terembe,
remegve toljuk a tiltó reteszt.
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
oly súlyosan lóg az aranykereszt.
Ez a talaj szilárd -- ők állnak, ülnek,
vagy fekszenek, nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a biztos rejtve-élés,
vetésükben lassan kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk,
köldökzsinórját tépjük esztelen,
mi Mágusok vagyunk, Előidézők,
és korcsolyázunk kócos fellegen.
És minden úszik és csurog köröttünk,
bukunk, hacsak hozzánk nyúlnak puhán,
folyton-folyó és folyton-újuló lét,
síkos, csuszamlós trottoir-roulant,
hullám a szélben, szél a fellegekben,
szemét és csillagok közt a kezünk,
bizonytalan habokban, életünkben
alélva és örjöngve evezünk --
csak evezünk a ködben és a szélben,
mint tántorgó és ájult szívbajos,
ki kétes életének óceánján
rozzant ladikkal tétova hajós.
Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
Csábíts gazdagot, vagy fiatalt!
Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
Ne sodoritsd rám s ne mutogasd.
Eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
Arcom előtt, jaj, ne harizsáld!
szád eleven csupa-hús hasíték,
perzsel, ahogy buja száj soha még:
félek a csóktól, nyálkás puha rém,
szörnyű betegség s mit tudom én,
mily bonyodalmak tömkelege -
Ebből elég volt, már elegem!
S a combod, a talpad, az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz...
Hold voltál ott a holdsugárban. Oly sugárzó
és nagy, ahogy a gyűrött, feldúlt ágyból kikeltél,
hogy az alvó, homályos ágyruhák azt hihették,
egy ismeretlen napnak fényforrásai lettek.
A hálószoba csöndes ciszternaként derengett,
mely magába fogadta fénylő vizek varázsát.
Szelíd sugárban úszott egy-egy hullám lebegve,
mit karjaid vetettek meghalni a falakra.
Mikor végül felértél a kristályragyogásba,
amin a messzi hold már ábrándosan merengett,
te, hold a holdsugárban, lehanyatlottál újra,
túlcsordulva, kilobbant fénnyel az ágyra csendben.
S mi mindent nem hozott még nekem a hold az éjben,
míg magányosan kúszott feljebb a néma fákon.
-
fordította:Somlyó György
Csalódott a galamb, igen.
Csalódott a galamb.
Északra készült s délre tévedt.
Tónak hitte a búzaföldet.
Csalódott a galamb.
A tengerről azt hitte: égbolt,
az éjről meg hogy napsütés.
Csalódott a galamb,
A csillagok, azt hitte: harmat,
a forróság meg: hóesés.
Csalódott a galamb.
Szoknyád blúznak gondolta, s a
szíved, gondolta: otthona.
Csalódott a galamb.
(A parton nyomta el az álom.
Te meg fönt voltál egy faágon.)
-
fordította:Csorba Győző
Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmúlás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
