Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Eljön a reggel, a mindig egyforma derengés. Hogy mi fájt, vérzett, tisztult ülepedve s újult az álom mélyein éppúgy nem tudod számbavenni, ahogy alig jut időd a fénybe- boruló nappal történeteit jól végig- gondolni, úgy sietnek perceid. Eljön majd ama végső is, mikor visszalépsz az útra, melyen jöttél; távozásod épp oly unottan nézi az ég, mint véresen kivajúdó tested érkezését; s eltűnik kihunyó szemedből, mikor átszületsz a halálba. Mert átmenet csak a Föld. Legalábbis ezt hiszed. Hogy is hihetnél mást: tudod, anyag s erő szint váltva megmaradni kényszerül: porodból új növény, csont, hús támad, ahogy a föld, szülőhon ormai lankák, folyók fölé emelve cserélik erdeik lombját, kertjeiket: másulnak az évszakokkal, de lényegük egy. Ugyanezt a lélekről tanítják ős hitek: a semmibe te sem menekülhetsz: bűnhődsz, üdvözülsz, esetleg az alvilágban árnyként folytatod, várnak rád kiket szerettél, kik kopóid voltak, bár, ha igaz haragod kutyáit elbocsátanád, sokan halnának végső halálnak halálával, s magad nem utolsóként. De mániánk az ősöket őrzeni. Mert hinni: alázat, kétleni: gőg, de mindkettő vigasz.
Fel kell kelni, le kell feküdni. S közben? Tedd a dolgod. Ne várj Godotra! Semmit fel ne adj. Bár az életkorok rendjét követve: álomban s ébren lelsz mindig jó munkát és örömöt, ha keressz.
A madarakkal elült a szél is, ágakra, eresz alá, vaskapuk tövébe, árok-partra.
Az este alól előbújnak a csillagok: kiscsibék, csipegetik a porszemeket.
Egy-kupacban a házak, összebújnak, sustorgásaikat is maguk alá gyűrték, álmukban majd kibeszélik a nappalokat. Ott áll a munka az ágyaknál kemény kapanyélre támaszkodva, hátán batyuval, virraszt, el ne aludjanak a földszagúak, a földdel-takaródzók, le ne késsék az első dombot, ami viszi őket a hegyre, beleállni a piros földbe: beszedni a fáradtságot orvosság helyett.
Éjszaka van. Sötét a falu. Az oszlopokon fényes madarak: villanykörték borzolják tollaikat.
Roncsként élni tovább, most ez a dolgom, mint szél tördelte ág magányos dombon. Magam nem menthetem, az idő üldöz, sárkányt egy szál selyem nem köt földhöz.
Olyan torz módra száll, hova lett a képe? Nappalom is homály és csönd szövedéke. De tudom, hogy amíg enged a sorsom, lesz erőm holtomig is mosolyognom.
Mikor hirtelen fejbe taszít a fájás, és a rövid sétákhoz is kell a bot, vagy orvosnak panaszkodni talán más, és az izzó nők iránt is közömbös vagyok én, a Don Giovanni és Casanova? Stafétát rendeznek nekem a betegségek: alig gyógyul az egyik, már ott az új nyavalya, lábgörcs táncával töltöm az éjjelt, s gőgös, vén lelkem mégis kitartást tanul.
Már alig olvasok. Húsz perc után fáj a szemem, a bal, a jobb évtizedekkel ezelőtt kialudt. Versem betűit még leütöm írógépemen. A múzsák tudják, melyikre mennyi jut. „Ez mindent olvas”, mondták a társak régen, ma bezzeg nem irigylik félvakságomat. Jó, hogy van egy kis könyvtár agyam mélyében, és néhány verssor, regényrészlet tisztán megmaradt, ha erőltetem, sok szerző és cím nem kopik el, bár a nyelvek egyre halványabban szólnak, keresnem kell szótáram kincseit: pedig franciák, angolok, németek mind enyémek voltak.
Kínom hol ezt vagy azt a testrészt rohanja meg, hogy hangosan kérdezem: kilencven felé miért is okozna az vészt, ha egyik lábam vagy kezem nem volna többé eleven? Mikor még erdőt, hegyet jártam, s folyók voltak testvéreim esztendőkön át, nem gondoltam, hogy húsz-harminc év, és csak totyogok megragadva az ajtófélfák sorát. Egyensúlyérzékem néha semmi, bármikor fölbuktathat egy víg szőnyeg fodor.
Jaj, ha olyat kiálthatnék a vén korról egyszer, mint Füst Milán, ifjúságomat talán fölcserélném könnyed mozdulattal, s nem keseregnék dögéveim után. De már csak az egyre hosszabb ijedtségek jönnek, még jó, hogy a hiú számolgatást szégyellem. Ahány van, pontosan annyi időm van még, csak legyenek, akik szorítják széthulló ujjpereceimet, és együtt sírnának mindnyájan, mennyi emlék robbanna szívükbe, ha hirtelen elesnék.
Az lesz majd a legnehezebb. Amikor nem lesz semmi. Csak a csend lesz. Nem lesz Nap, Hold, nem lesz a közös égitest. És nem lesznek csillagok sem. Kint vagyok majd, vizet viszek a kútról. Nézem a helyeket, mindenik emlékeztet valamire. Viszem a vizet. Mint a semmit. Mintha lyukas vödörben hordanám. Viszem hazafelé az emelkedőn, be a kapun, az udvarra, a házba. És megint, és megint, és megint. Viszem az életembe.
Gyerekkoromban csillag voltam szénaillat az esti réteken ha a töltésen elaludtam vigyázott rám a lombos végtelen hétpettyes álmaim kigyúltak ha a nyár ujjhegyére vett és csápoló csöpp ösztönökkel lengtem a valóság felett.
Ma szeress a holnapomért, holnap meg a mai napért, lyukas zsebem kincseiért, csengő-csaló álmaimért, szeress minden mondatomért. Ma imádj a bájolásért, holnap meg a csókolásért, színes szavak mosolyáért, lengő-bongó dalolásért, imádj minden fogódzásért. Ma hajolj a homlokomra, holnap meg az álmaimra, szikrát csaló vágyaimra, meleg-égő bánatomra, hajolj minden hónapomra. Adok érte rossz kabátot, kis kezedbe nagy lapátot, három marék boldogságot, izzó-tűző igazságot, adok érted némaságot.
Alkonyul. Harangzúgás a messzeség, haldokló galamb. Tóra hull.
3
Itthon vagyunk: Álmaink felett tornyokat rak a képzelet kibéleli meleg éj pihéivel a harangokat: Kikél a csend.
4
Tornyodat őrzöm: álmodom Madaraidat hallgatom
Tornyomat őrzöd: álmodol: Hallod: millió madár dalol.
5
Millió torkú csend magamból értelek Mindenhol kerestelek S szívemben megtaláltalak te tiszta hang!
6
Kőbe zárt szíved ringató világ harangszavát én kiköltelek
Kőbe zárt szívem madarát kiköltöd szerelmemet
7
- Nyelved alól a követ énekké oldom életed!
- Add kölcsön nyelvedet hadd mondjam el a rengeteg madár rengeteg énekét egyetlen életét! 8
Láttam az éjszakát.
Denevérek meg asszonyok toronylakók, napban vakok keringtek ott Lehullott mind Hajnalodott Elhallgatott a rengeteg
9
Kivirágzik minden torony Bontogatván a fényeket továbbmondja az éneket
10
Te látod és én hallgatom sorsomban laksz daloló torony Virágzó sorsod otthonom
11
Örökké várunk Messze járunk: magunkba szállunk Világra nyíló ablakunkból öröklombú tájakra látunk Halhatatlan a halálunk
12
Szerelmeinkkel elcserélt örökké költő halál fészket titkos hatalmú élet lombja közt rakott
13
A csend a hanggal álmodott Szárny alá dugott csengés ringatott ájult harmatot Vak almák tapogatóztak ág után
14
Hajnal volt Boldog semmivé apadt a pillanat Boldogan halt belé a végtelen
15
Világok néznek egymásra vélünk Példázatos szerelmed a szerelmünk önmagadra pillantó élet mert ének vagy akár az éjszaka millió szárny s akár a nap hulló szirom és töredelmes ága a fénynek.
okos-bolond asszonyod elátkoz, megáld. Te meg csak nevetsz. A nagyon-nagyon öregek s a gyerek nevet úgy -befelé, magának, csöndesen -, ahogyan te nevetsz: mint aki innen és túl már mindenen.
Más lantos ez, ki most kel útra, rendtévő Derű, egy eljövendő tisztább kor fia. Szerszámosláda gondja vállán, fejében bonyolultan egyszerű elektronikák.
Ám, akár az a hajdani, a sosem-látott rémteli m á s -ba száll alá.
Ó, az ő dala! Be új s be ősi egyaránt. Pokolra viszi enmagát miként vagyon valakiért mindenestül egy asszonyért.
Türelmes lángú Tűzvivő, nehezen gyúló, aluvó, titkokat tettel vallató, szörnyű hatalmú szörnyeket szelíd erővel lebíró Kevésszavú.
Holdlámpással halad. És mennyi, mennyi hang! A káosz rendért kiált, s a rend szólítja káoszát. Együtt mennek, kézen fogva, a bátorság meg a félelem. És mégis-mégis ő remeg. Eurüdiké: maga az illanó Idő, a jelenlévő s a távoli, elmúlt- és lesz-, vaksötét, láthatatlan Pillanat.
A lámpa ég, akár a Hold, s akár a hűség, peng a lant. De tudják ketten ők: magányuk kettős üvegét széttörheti a Hiány: a kéz, mely eltűnik a végtelen éj bányamély-poklában hirtelen.
Orpheus, Orpheus - szerelmes árnyékod kiált. Mert fél nagyon az árulástól, hogy elveszejt téged, önmagát, és megöli a Gyermeket, a dalt, mit ketten költenek, ami mégis olyan egy, mint az, ami van, és az, ami nincs, de lehet. A többé-már-sohasem-lehet: hiányod arca rémíti, elveszett arcáért eseng.
Fogd meg a kezem, Csöndszavú, szorítsd arcodhoz homlokom, csókold tisztára árnyak-járta, sötéthez szokott szemem, vígy föl a napvilágra, hited megtalált igazát, hitetleneknek, Euriüdikét, aki, mivelhogy mennyet és poklot bejárt, változik szüntelen, akár a tenger, apad és árad, mint a vágy. Mégis a tied, amíg szíved Vele s a földdel egy ütemre ver.
Boldog a te visszaperelt szomorú szemű asszonyod: kétféle sorsa egyetlenegy, az általad igaz harmadik. Ez a gondolat, ez a lélek, ez a test jó pajzsul elmúlás ellen mindenség ellenében bűvös lantul is csak ő van neked. Ez a gondolat, ez a lélek, ez a test, ez a halandó fény- Egymás nélkül elvesznétek a múlt s jövő pokoli útvesztőiben.
Ha meghalsz, Szerelmem, a csoda hal meg veled. S asszonyod örök árnyak közt bolyongva keresi, néma lant, mesterét. Ha meghalok, téged megöl szörnyeiddel vicsorgó Csönd-pokol.
A hangszered vagyok, Orpheus. Játszd el rajtam az Éneket: életem, élted - az Életet.
És ez lesz a Dal: az el nem kezdett, soha be nem fejezett, de folyton föltörő, akár a könny, s a szerelmes, boldog nevetés.
"Minden, mi létezik, szeret, és tudni akarja önmagát." Hogy énekel a némaság! Bányászlámpás Holdvivő, szíveddel vajon hallod-e? Sokhúrú csönd a lant. Minden húr egyszerre zeng. Dalolnak hajak, kövek, kivágott béna fák. Ne hagyd, hogy elhagyjalak! Szeretlek, világ.
Érzem, tudom, hogy elhagyom. A szerelme is börtön, kalitka. Véresre zúzom szárnyamat az arany-ezüst rácsokon. Otthonra vágytam mindig és sosem volt otthonom. Már itt az ősz. Didergő esőkben, fázó fellegben lakom. Fiókám fázik, társamat látom a magány sarkkörén túl: Vár reám, hívogat. Társam sem volt, csak kitaláltam. Hegektől ékes fáradt szárnyam mégis ő emeli. A lehetetlenre tanít. S bár sohasem volt és ma sincs, erősebb, mint a hit.
Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, hogy csillagokat hordoz nagy szemében s hogy büszke és dacos és rá se nézne oly csúnya, fekete fiúra, mint én. Ő csak kacag, és sóvárogva nézik gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, s hogy tegnap, látva boldog heverésünk, még a rigók is mind megrészegűltek s közel röpűlve a májusi lomb közt eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.
Holtomig hordalak, el sosem ejtelek, csontomba rejtelek, őrizlek, mint a vak szemében őrzi még alkonyi ég színét, s amit még látott. az utolsó sugarat.
Én úgy igyekszem megnyugodni: már a szívem sem mer dobogni, lélegzetem is visszafojtom, és ami fáj: én ki nem mondom, csitítom magam, hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak: maradjon meg a néma bánat ott bent a szívben önmagának!
Kinek beszéljek, tán a szélnek? Vagy fönt a ködös, szürke égnek, esőnek, hónak, zivatarnak, panaszkodjam a hideg falaknak? Papírra róni is hiába, belesikoltani a világba nem érdemes: a néma bánat maradjon meg csak önmagának!
Ha olykor érzem: tűrhetetlen! És nem bírom már türelemmel, hogy így maradtam, így kifosztva, kedveseimtől elrabolva, hogy mérhetetlen messze élnek... kinek zokogjam, tán a szélnek? Szívemben elbődül a bánat, de csak befelé önmagának!
És, hogy a hangját én se halljam, összeharapom lázas ajkam, a jajkiáltás föl ne törjön,
inkább a lelkem összetörjön! Minek a szív, minek a lélek?! Már nem tudom, miért is élek, mért húzom, húzom, mint az állat e sorsot, amely csupa bánat.
Csak nézek, nézek esdekelve, egy villanásnyi fényt keresve... s szemembe bús szemek merednek, és könnyek, könnyek permeteznek! Ki tette ezt, mi történt itten? Nem tudja más, csak fönt az Isten, de hangtalan sírjon a bánat, csak bent a szívben önmagának!
Csitulj szívem, ne merj dobogni, csak hagyd a lángot ellobogni, már ami fáj, ki nem sikoltom, lélegzetem is visszafojtom, a néma fájdalom beszéljen, helyettünk a nagy ég ítéljen... s maradjon csak a mély búbánat ott bent a szívben... önmagának!
azt most sem tudom megmondani néked hogy az Éden merre van
de a múltkor - egy pillanatra nem lehetett túl messze tőlünk
emlékszel arra a szalmaszálra amelyen függött valami (valami amiről utólag még kérdezted is hogy vajon mi lehetett)
tudod arra a szalmaszálra gondolok amelyet már csak akkor vettünk észre amikor a hátunk mögött egészen közel hozzánk azzal a furcsa kettős robajjal leszakadtunk róla
Elvisz a mikulás ha rossz leszek mondta anyu elvisz és kilő a csillagokba feldrótoz a rakétájára és már repülök is egészen a Plútóig vagy lehet hogy a kuiper-övig úgyhogy egyem csak meg szépen a tegnapi töltött káposztát ne csak a darált húst piszkáljam savanyú levelek között fenn a csillagok között majd hiányozna meg a töltött káposzta is majd megenném még a savanyú káposztaleveleket is egyem csak meg szépen mondja anyu mert visszajön a mikulás visszajön a rakétával meg a drótvágóval és kilő a csillagokba a kuiper-övig a jégsziklák közé és ott fogok keringeni villogni mint egy szatellit lebegni a jeges sziklák között és majd ujjal mutogatnak rám minden este így jár az repül aki nem eszi meg az ebédjét.
*
Kipakolták a gyárat csak a munkásokat hagyták itt vitték a darálót a hurkatöltőt talicskákat vaskampókat Csak a munkásokat hagyták itt az ebédlőterem közepén ahol anyák napján meg mikuláskor verseket mondtunk most kis kupacokban munkások állnak és suttogva kérdezik és most? kipakolták a gyárat mint múltkor az icát nem hagytak benne semmit és most hiányzik neki azt mondja hiányzik az is amiről eddig nem is tudta hogy van ó hogy tud hiányozni minden ami nincs ó hogy tud hiányozni anyám az ebédlőteremből kipakolták a gyárat félő a mikulást is magukkal vitték.
*
Pici drónok fényképezik a mikulás udvarát pici elektromos méhecskék döngicsélnek az égen és fényképezik a mikulás udvarát azt hiszem nemzetbiztonsági kockázat az lett a mikulás a mikulás piros rakétája bármikor kilőhet bármikor csokigolyókkal apró izékkel bombázhat ezért pici drónok fényképezik a piros pléhcsöveket milliméterpapíron elemzik mozdult-e mozdult-e a rakéta vajon milyen a röppályája a silóba telepített radarállomást metszi-e az íve nemzetbiztonsági kockázatot fényképeznek a pici kis elektromos méhecskék szorgos kis méhecskék szorgos kis elemzők fényképezik elemzik mert nemzetbiztonsági kockázat a mi hátirakétás mikulásunk szinte már belügy fényképezik elemzik nemzetbiztonságból meg kellene kérdezni kérvényezni kellene nézzék meg azt is milliméterpapíron elemezzék ki hátha megtalálják tavaly hová gurult a csokigolyóm.
*
Elestem a szánkóval nem fáj Csak a bátyám sír mert megijedt megijedt hogy elestem hogy nekem fáj pedig nem pihékkel tömött nadrágomban nem éreztem semmit nem koppant csak mint a pihe éppen csak érintettem a havat nagyot nőttek a szememben a csirkék ezentúl többet simogatom a kiscsibék pelyhes hátát bár azt mondjak nem szabad a simogatástól rossz lesz az emésztésük székrekedést okoz nekik a simogatás lehet hogy a pelyhek statikusságához van köze vagy a nyomkodáshoz összetömörödik beleikben a kukoricadara mint a szánkó talpa alatt a hó bennük reked a jég csak a bátyám sír azt hiszi megütöttem magam épp most most ütöttem meg magam mikor rábíztak mikor ő kellene hogy vigyázzon rám kristályosodnak a könnyei jegesednek tömörödnek félek belefagynak szemeibe a pici kis könnykristályok félek ezentúl csak színeire bontva látja a világot.
Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor a tavaszról: valami összeköt. Nem érdemes kutatni, mi. Rabol s ajándékoz kénye szerint a föld, ragyog és elborul az ég velünk. Csöndes a szív, az árapály dobog,
a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.
Hajótalan, sirálytalan, nehéz vizek sodornak, számvetésem kész, s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs - bor vagy sugár-,hozzád közel egészen:
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
Könny nélkül váltam el tőle, sóhajtva nézett utánam, még ölelt volna, még láttam, karját emelte. De a köd, november kölyke borult a anyai ölbe, édes helyemre. Jó volt már visszasajognom oda, hol erővel töltem, szülőm és elhagyott földem egy anyakép lett. Hevesen vettem magamba, emelték fönséges rangra álomi fények. Tornyok közt hordtam-e képet, Marseillaise-t daloltam néki, érette tanultam élni újabb időket. Nem ért meg akkor borotva, fájdalom nem hasogatta esténként főmet. Nagy lett a súlya e képnek, naponként nőtt szakadatlan, mihelyt én hozzáavattam hazát, világot. S hordtam, hogy lehessek boldog, suhogtak bennem a sorsok, törvények, álmok. Éltetett parázsló szándék, hogy mindazt, amiből lettem, amit én magamba vettem, újítsam széppé. Érte a reszketés járt át: ó, ha a harmóniáját végre megérné! S düh perdít szememből könnyet, én tehetetlenül élek, számtalan sóhajos lélek örvényét érzem s biztatót zümmögnöm dalban nehéz már, amikor rajtam orbánc a szégyen. Szándékom eltemetője puska előtt se lehetnék. Süvíti bennem az emlék, mire szegődtem. Értelem, te segíts nékem, hordhassam dúlt anyaképem, szolgálni győzzem. Értelem, nemcsak magamban, hanem a nagy sokaságban kivirágzásodat lássam, féreg ne nyessen! Vadság itt ne nőjjön úrrá, nehogy, ki szülőjét rúgná, vitéz lehessen. Tudtam, hogy sosem jár a tisztesség csillaga árván s nem vész az idő homályán, hanem világít, s élünk alatta a képpel, amit én éltetek vérrel megszakadásig.
Kolumbár Gizella Hatvankét éves háztartásbeli, Család cselédje négy évtized óta - Ha meggondolom életét, Összefacsarja szívem a szomorúság.
Fazekak, teknők, súrolókefék S a heti szennyes tornyai Bástyázták körül életét - Fiatal évei Elrepültek a konyhagőzben...
Gyerekek, pénzgond, idegesség, Reggeltől estig nem fogyó dolog; Fazekak, teknők, súrolókefék, Örök-egyformán surrogó robot: Ez volt a sorsa. Morzsolódott... Fazekak, teknők: győzködött - S negyven év alatt elkopott Az irgalmatlan családi malom, Folyton surlódó kövei között.
Az idő tovább ment küszöbe mellett, S elnézett őszülő feje felett - A heti nagymosásért, Gyereking foltozásért Nem oszt az élet rendjeleket. Konyhája elé sose gördült Riporterekkel gyors autó; Öt gyereket szült, Nem ötös ikreket - Fájdalma sem lett szenzáció. Kolumbár Gizella nem vitte semmire - Szürke kis hőstetteire Napi ebédek, vacsorák, Patyolatpadlójú szobák, Váltás fehérneműk - A csöndes tisztesség emlékezik. Idővel, lassan, Tűzhelye mellett megöregedett; Fonatos, tornyos kontya gyérült, Fekete haja megfehérült; Barázdás arcú, töpörödött, Megfáradt asszony lett belőle. Kérdezték-e valaha tőle: Örömtelen konyhád zugán, Fazekak, teknők, súrolókefék Között, úgy negyven éven át, Miről ábrándoztál, Mire vágyakoztál, Mikor voltál boldog - Kolumbár Gizella?
Ki tartja számon, Hány mázsa krumplit hámozott meg, Amíg a tenyere megkövesedett, Hányszor mondott le, hányszor éjszakázott,
Amíg az öt gyerek felnövekedett? Hányszor kelt korábban a napnál, Hogy győzze, mit kettő se győzhet - Hány teknő szennyest moshatott ki, Amíg a karja reszketős lett? Hány lenyelt sírás fojtogatta? Ki tartja számon, amit ő tűrt? Hány határ padlót moshatott fel, Amíg dereka belegörbült?
Oh, tudom, Kolumbár Gizella Köznapi sorsa nem kivétel; Tudom, mindenki tudna szívet, Amely fölér az ő szívével; Tudom, van társa millió - De tudom, nincsen érdemérem, Mely ne ragyogna haloványan... Egy dérütött, öreg cseléden...
Késő bűntudattal Fényesíti versem Kopott fazekait; Sorsa zománc tükre, mintha napba néznék, Fájón vakít...
Fazekak, teknők, súrolókefék, Álljatok érte őrt! Az én szavam parazsa húnyhat - Tirátok bízom őt. Veletek szolgált szakadásig, S ha már pihenni térne is, - Nyúljon értetek bárki az időben - Ragyogjatok fel érte is! Ti zártátok börtönbe életét - Jól őrizzétek emlékezetét!
Fazekak, teknők, súrolókefék, Tirátok bízom az anyám nevét; Szóljatok felőle - Majd ha már nem mondom, Meg ne fakulhasson Kolumbár Gizella csöndes dicsősége.
Én nem mondom, hogy vihar nélküli idő volt Drágám az elmúlt öt év. — Velem amúgy sincs sehol csöndes tenger — Bánataim minden vizet felvernek, indulataim bőgő rohamát szenvedik földig hajolt örömtölgyek s dühöktől gázolt nevetésmezők, önmagam is kínpadra hányszor vontam. A keserűség ördögeivel — láthattad! — hányszor kellett verekednem. Életem, szobám — feldúlt csatatér.
De volt napfény, olyan, mint sehol máshol, olyan, amely ha ragyogást varázsol, a pillanat is évezredet ér. Kószálások, önfeledt repülések, — ha fenyegettek is kínból vert kések — arany volt fánkon minden kis levél.
Erre gondolj, ha bánod, miért is tetted, hogy nyugodt sorsod énhozzám kötözted, vállalva szégyent, könnyet és veszélyt,
Első emlékem róla négyéves koromból való. Felfújta két arcát, és váltogatva ököllel bokszolta ki belőle a levegőt. Akkor ez nagyon tetszett nekem. Ezután óhatatlanul a „vicces” jelző tapadt Frici bácsihoz. Később már mint nagyobb, kilencéves gyermeket is elvittek hozzá. Korán olvastam az „Így írtok ti”-t, röhögtem rajta, nagyon mulattatott, bár az eredetüket még nem igen ismertem. Azt a nyarat, amit Velencében töltöttünk vele, 1926 nyarát sohasem felejtem el. A Lidón, a tengeren találkoztunk. Ezután gyakran voltunk együtt a San Marcón. Ugratta apámat a „Holnap reggel” c. darabjával kapcsolatban. Majd a Central kávéházban beszélgettünk. Filozófia volt ez a szó legmagasabb értelmében, erről, arról, például az emlékezés mechanizmusáról, az egyéni sorsról. Halála körülményei ismeretesek. A Vitéz-panzió - ban hirtelen rosszul lett és meghalt. Eszembe jutott a régi közhely – számbamenő igazság, hogy mindenki akkor hal meg, amikor meg kell halnia. Nem volt már semmi előtte.
Küzdelem a rossz ellen Uram segíts hisz láttad szenvedő szívem Tudod, hogy úgy szenvedtem én mint senkisem. Szabadíts meg a szenvedéstől Ments meg a kíntól és a késtől. Segíts, segíts. (Nem volt már semmi előtte.) Szívem üres kiégett és hideg Ti ezt nem tudjátok, ti ezt nem értitek. A fájdalomnak nincs már könnye sem Nem is megyek és mégis elesem.
Leszámolás
Kihalt bennem a szeretet a gyűlölet már nem hevít Új utakat nem keresek Nem nézem a más szemeit.
Az emlék már nem hívogat És nagy üres folt a jövő Nem érdeklek már másokat.
