Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Holtomig hordalak, el sosem ejtelek, csontomba rejtelek, őrizlek, mint a vak szemében őrzi még alkonyi ég színét, s amit még látott. az utolsó sugarat.
Én úgy igyekszem megnyugodni: már a szívem sem mer dobogni, lélegzetem is visszafojtom, és ami fáj: én ki nem mondom, csitítom magam, hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak: maradjon meg a néma bánat ott bent a szívben önmagának!
Kinek beszéljek, tán a szélnek? Vagy fönt a ködös, szürke égnek, esőnek, hónak, zivatarnak, panaszkodjam a hideg falaknak? Papírra róni is hiába, belesikoltani a világba nem érdemes: a néma bánat maradjon meg csak önmagának!
Ha olykor érzem: tűrhetetlen! És nem bírom már türelemmel, hogy így maradtam, így kifosztva, kedveseimtől elrabolva, hogy mérhetetlen messze élnek... kinek zokogjam, tán a szélnek? Szívemben elbődül a bánat, de csak befelé önmagának!
És, hogy a hangját én se halljam, összeharapom lázas ajkam, a jajkiáltás föl ne törjön,
inkább a lelkem összetörjön! Minek a szív, minek a lélek?! Már nem tudom, miért is élek, mért húzom, húzom, mint az állat e sorsot, amely csupa bánat.
Csak nézek, nézek esdekelve, egy villanásnyi fényt keresve... s szemembe bús szemek merednek, és könnyek, könnyek permeteznek! Ki tette ezt, mi történt itten? Nem tudja más, csak fönt az Isten, de hangtalan sírjon a bánat, csak bent a szívben önmagának!
Csitulj szívem, ne merj dobogni, csak hagyd a lángot ellobogni, már ami fáj, ki nem sikoltom, lélegzetem is visszafojtom, a néma fájdalom beszéljen, helyettünk a nagy ég ítéljen... s maradjon csak a mély búbánat ott bent a szívben... önmagának!
azt most sem tudom megmondani néked hogy az Éden merre van
de a múltkor - egy pillanatra nem lehetett túl messze tőlünk
emlékszel arra a szalmaszálra amelyen függött valami (valami amiről utólag még kérdezted is hogy vajon mi lehetett)
tudod arra a szalmaszálra gondolok amelyet már csak akkor vettünk észre amikor a hátunk mögött egészen közel hozzánk azzal a furcsa kettős robajjal leszakadtunk róla
Elvisz a mikulás ha rossz leszek mondta anyu elvisz és kilő a csillagokba feldrótoz a rakétájára és már repülök is egészen a Plútóig vagy lehet hogy a kuiper-övig úgyhogy egyem csak meg szépen a tegnapi töltött káposztát ne csak a darált húst piszkáljam savanyú levelek között fenn a csillagok között majd hiányozna meg a töltött káposzta is majd megenném még a savanyú káposztaleveleket is egyem csak meg szépen mondja anyu mert visszajön a mikulás visszajön a rakétával meg a drótvágóval és kilő a csillagokba a kuiper-övig a jégsziklák közé és ott fogok keringeni villogni mint egy szatellit lebegni a jeges sziklák között és majd ujjal mutogatnak rám minden este így jár az repül aki nem eszi meg az ebédjét.
*
Kipakolták a gyárat csak a munkásokat hagyták itt vitték a darálót a hurkatöltőt talicskákat vaskampókat Csak a munkásokat hagyták itt az ebédlőterem közepén ahol anyák napján meg mikuláskor verseket mondtunk most kis kupacokban munkások állnak és suttogva kérdezik és most? kipakolták a gyárat mint múltkor az icát nem hagytak benne semmit és most hiányzik neki azt mondja hiányzik az is amiről eddig nem is tudta hogy van ó hogy tud hiányozni minden ami nincs ó hogy tud hiányozni anyám az ebédlőteremből kipakolták a gyárat félő a mikulást is magukkal vitték.
*
Pici drónok fényképezik a mikulás udvarát pici elektromos méhecskék döngicsélnek az égen és fényképezik a mikulás udvarát azt hiszem nemzetbiztonsági kockázat az lett a mikulás a mikulás piros rakétája bármikor kilőhet bármikor csokigolyókkal apró izékkel bombázhat ezért pici drónok fényképezik a piros pléhcsöveket milliméterpapíron elemzik mozdult-e mozdult-e a rakéta vajon milyen a röppályája a silóba telepített radarállomást metszi-e az íve nemzetbiztonsági kockázatot fényképeznek a pici kis elektromos méhecskék szorgos kis méhecskék szorgos kis elemzők fényképezik elemzik mert nemzetbiztonsági kockázat a mi hátirakétás mikulásunk szinte már belügy fényképezik elemzik nemzetbiztonságból meg kellene kérdezni kérvényezni kellene nézzék meg azt is milliméterpapíron elemezzék ki hátha megtalálják tavaly hová gurult a csokigolyóm.
*
Elestem a szánkóval nem fáj Csak a bátyám sír mert megijedt megijedt hogy elestem hogy nekem fáj pedig nem pihékkel tömött nadrágomban nem éreztem semmit nem koppant csak mint a pihe éppen csak érintettem a havat nagyot nőttek a szememben a csirkék ezentúl többet simogatom a kiscsibék pelyhes hátát bár azt mondjak nem szabad a simogatástól rossz lesz az emésztésük székrekedést okoz nekik a simogatás lehet hogy a pelyhek statikusságához van köze vagy a nyomkodáshoz összetömörödik beleikben a kukoricadara mint a szánkó talpa alatt a hó bennük reked a jég csak a bátyám sír azt hiszi megütöttem magam épp most most ütöttem meg magam mikor rábíztak mikor ő kellene hogy vigyázzon rám kristályosodnak a könnyei jegesednek tömörödnek félek belefagynak szemeibe a pici kis könnykristályok félek ezentúl csak színeire bontva látja a világot.
Úgy tudsz, kedvesem, rólam, mint a bor a tavaszról: valami összeköt. Nem érdemes kutatni, mi. Rabol s ajándékoz kénye szerint a föld, ragyog és elborul az ég velünk. Csöndes a szív, az árapály dobog,
a dal harmatcsöpp, pókfonálon csüng.
Hajótalan, sirálytalan, nehéz vizek sodornak, számvetésem kész, s hiszem: öröm leszek, pár pillanatnyi kincs - bor vagy sugár-,hozzád közel egészen:
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
Könny nélkül váltam el tőle, sóhajtva nézett utánam, még ölelt volna, még láttam, karját emelte. De a köd, november kölyke borult a anyai ölbe, édes helyemre. Jó volt már visszasajognom oda, hol erővel töltem, szülőm és elhagyott földem egy anyakép lett. Hevesen vettem magamba, emelték fönséges rangra álomi fények. Tornyok közt hordtam-e képet, Marseillaise-t daloltam néki, érette tanultam élni újabb időket. Nem ért meg akkor borotva, fájdalom nem hasogatta esténként főmet. Nagy lett a súlya e képnek, naponként nőtt szakadatlan, mihelyt én hozzáavattam hazát, világot. S hordtam, hogy lehessek boldog, suhogtak bennem a sorsok, törvények, álmok. Éltetett parázsló szándék, hogy mindazt, amiből lettem, amit én magamba vettem, újítsam széppé. Érte a reszketés járt át: ó, ha a harmóniáját végre megérné! S düh perdít szememből könnyet, én tehetetlenül élek, számtalan sóhajos lélek örvényét érzem s biztatót zümmögnöm dalban nehéz már, amikor rajtam orbánc a szégyen. Szándékom eltemetője puska előtt se lehetnék. Süvíti bennem az emlék, mire szegődtem. Értelem, te segíts nékem, hordhassam dúlt anyaképem, szolgálni győzzem. Értelem, nemcsak magamban, hanem a nagy sokaságban kivirágzásodat lássam, féreg ne nyessen! Vadság itt ne nőjjön úrrá, nehogy, ki szülőjét rúgná, vitéz lehessen. Tudtam, hogy sosem jár a tisztesség csillaga árván s nem vész az idő homályán, hanem világít, s élünk alatta a képpel, amit én éltetek vérrel megszakadásig.
Kolumbár Gizella Hatvankét éves háztartásbeli, Család cselédje négy évtized óta - Ha meggondolom életét, Összefacsarja szívem a szomorúság.
Fazekak, teknők, súrolókefék S a heti szennyes tornyai Bástyázták körül életét - Fiatal évei Elrepültek a konyhagőzben...
Gyerekek, pénzgond, idegesség, Reggeltől estig nem fogyó dolog; Fazekak, teknők, súrolókefék, Örök-egyformán surrogó robot: Ez volt a sorsa. Morzsolódott... Fazekak, teknők: győzködött - S negyven év alatt elkopott Az irgalmatlan családi malom, Folyton surlódó kövei között.
Az idő tovább ment küszöbe mellett, S elnézett őszülő feje felett - A heti nagymosásért, Gyereking foltozásért Nem oszt az élet rendjeleket. Konyhája elé sose gördült Riporterekkel gyors autó; Öt gyereket szült, Nem ötös ikreket - Fájdalma sem lett szenzáció. Kolumbár Gizella nem vitte semmire - Szürke kis hőstetteire Napi ebédek, vacsorák, Patyolatpadlójú szobák, Váltás fehérneműk - A csöndes tisztesség emlékezik. Idővel, lassan, Tűzhelye mellett megöregedett; Fonatos, tornyos kontya gyérült, Fekete haja megfehérült; Barázdás arcú, töpörödött, Megfáradt asszony lett belőle. Kérdezték-e valaha tőle: Örömtelen konyhád zugán, Fazekak, teknők, súrolókefék Között, úgy negyven éven át, Miről ábrándoztál, Mire vágyakoztál, Mikor voltál boldog - Kolumbár Gizella?
Ki tartja számon, Hány mázsa krumplit hámozott meg, Amíg a tenyere megkövesedett, Hányszor mondott le, hányszor éjszakázott,
Amíg az öt gyerek felnövekedett? Hányszor kelt korábban a napnál, Hogy győzze, mit kettő se győzhet - Hány teknő szennyest moshatott ki, Amíg a karja reszketős lett? Hány lenyelt sírás fojtogatta? Ki tartja számon, amit ő tűrt? Hány határ padlót moshatott fel, Amíg dereka belegörbült?
Oh, tudom, Kolumbár Gizella Köznapi sorsa nem kivétel; Tudom, mindenki tudna szívet, Amely fölér az ő szívével; Tudom, van társa millió - De tudom, nincsen érdemérem, Mely ne ragyogna haloványan... Egy dérütött, öreg cseléden...
Késő bűntudattal Fényesíti versem Kopott fazekait; Sorsa zománc tükre, mintha napba néznék, Fájón vakít...
Fazekak, teknők, súrolókefék, Álljatok érte őrt! Az én szavam parazsa húnyhat - Tirátok bízom őt. Veletek szolgált szakadásig, S ha már pihenni térne is, - Nyúljon értetek bárki az időben - Ragyogjatok fel érte is! Ti zártátok börtönbe életét - Jól őrizzétek emlékezetét!
Fazekak, teknők, súrolókefék, Tirátok bízom az anyám nevét; Szóljatok felőle - Majd ha már nem mondom, Meg ne fakulhasson Kolumbár Gizella csöndes dicsősége.
Én nem mondom, hogy vihar nélküli idő volt Drágám az elmúlt öt év. — Velem amúgy sincs sehol csöndes tenger — Bánataim minden vizet felvernek, indulataim bőgő rohamát szenvedik földig hajolt örömtölgyek s dühöktől gázolt nevetésmezők, önmagam is kínpadra hányszor vontam. A keserűség ördögeivel — láthattad! — hányszor kellett verekednem. Életem, szobám — feldúlt csatatér.
De volt napfény, olyan, mint sehol máshol, olyan, amely ha ragyogást varázsol, a pillanat is évezredet ér. Kószálások, önfeledt repülések, — ha fenyegettek is kínból vert kések — arany volt fánkon minden kis levél.
Erre gondolj, ha bánod, miért is tetted, hogy nyugodt sorsod énhozzám kötözted, vállalva szégyent, könnyet és veszélyt,
Első emlékem róla négyéves koromból való. Felfújta két arcát, és váltogatva ököllel bokszolta ki belőle a levegőt. Akkor ez nagyon tetszett nekem. Ezután óhatatlanul a „vicces” jelző tapadt Frici bácsihoz. Később már mint nagyobb, kilencéves gyermeket is elvittek hozzá. Korán olvastam az „Így írtok ti”-t, röhögtem rajta, nagyon mulattatott, bár az eredetüket még nem igen ismertem. Azt a nyarat, amit Velencében töltöttünk vele, 1926 nyarát sohasem felejtem el. A Lidón, a tengeren találkoztunk. Ezután gyakran voltunk együtt a San Marcón. Ugratta apámat a „Holnap reggel” c. darabjával kapcsolatban. Majd a Central kávéházban beszélgettünk. Filozófia volt ez a szó legmagasabb értelmében, erről, arról, például az emlékezés mechanizmusáról, az egyéni sorsról. Halála körülményei ismeretesek. A Vitéz-panzió - ban hirtelen rosszul lett és meghalt. Eszembe jutott a régi közhely – számbamenő igazság, hogy mindenki akkor hal meg, amikor meg kell halnia. Nem volt már semmi előtte.
Küzdelem a rossz ellen Uram segíts hisz láttad szenvedő szívem Tudod, hogy úgy szenvedtem én mint senkisem. Szabadíts meg a szenvedéstől Ments meg a kíntól és a késtől. Segíts, segíts. (Nem volt már semmi előtte.) Szívem üres kiégett és hideg Ti ezt nem tudjátok, ti ezt nem értitek. A fájdalomnak nincs már könnye sem Nem is megyek és mégis elesem.
Leszámolás
Kihalt bennem a szeretet a gyűlölet már nem hevít Új utakat nem keresek Nem nézem a más szemeit.
Az emlék már nem hívogat És nagy üres folt a jövő Nem érdeklek már másokat.
Csatavesztés a földeken. Honfoglalás a levegőben. Madarak, nap és megint madarak. Estére mi marad belőlem? Estére csak a lámpasor, a sárga vályogfal ragyog, s a kert alól, a fákon át, mint gyertyasor, az ablakok; hol én is laktam, s nem lakom, a ház, hol éltem, és nem élek, a tető, amely betakart. Istenem, betakartál régen.
„Igen, úgy kell neki!” – üvöltött a tömeg, visszhangozta a tér. Az áldozat pedig megállt a túlvilágon Istenhez így kiáltva: „Ne küldj, vissza, csak vissza ne küldj, Uram!”
még mindig várlak, átokként követ a léted, először csak árnyékom volt, de aztán fázott, nem bírta a szelet és a fényt, az átmeneti állapotokat, a mindennapokkal való osztozkodást, így hát belém költözött, és biztonsági zárral eltorlaszolta magát a holnap elől, ezért én várlak, még mindig, téged, az arcod, a mosolyod, a húsod és véred, várlak, mert hiszem, még mindig hiszem, hogy egyszer eljössz, és leveszed arról a zárról könnyű, puha kézzel, sebek nélkül, azt a tonnányi, mázsányi, kilónyi lakatot
kívüle semmi sincsen csak sivatag hol nagyfülű gyors sivatagi rókák hallgatják rovarok mozgását skorpiók neszét meredő falak állják szelek útját s kiszikkadt kutak mélyén az őrület
a vers azért van hogy elandalodhass kívüle semmi sincs csak végtelen víz sós tükör hol szomjan halsz s kegyetlen (vagy kegyes) mélybeli lények elaggott szörnyek étkeként végzed ha nem vigyázol és nem vigyázol
a vers azért van hogy benne lakhass hogy magaddal vihesd a bárkára hol nincs Noé és Sém nincsenek állatok az unikornis rég kiszállt nincs élet és halál csak a végtelen mi nem barát nem ellenség közöny
a vers azért van hogy hihess benne mert így talán megtarthat megmaradhatsz ma holnap holnapután hánykódhatsz kikötők között a végtelen bárkán egyedül te mert a párok rég kiszálltak (a tiedet nem találtad nélküle szálltál fel potyautasként)
a vers azért van hogy felismerjen téged hogy megismerjen hogy elhagyjon hogy szeressen hogy a végtelen bárkán veled háljon hogy hazudhasson mint egy álom hogy kitakarjon hogy elverjen hogy sebedre sót hintsen hogy legyen ki elhagy elvesz és elátkoz ki eloldoz feloldoz besároz ki pátosszal átokkal s zenével bolonddá tesz és lelécel
Álmomban egy hatalmas, hófehér fal előtt álltam. Az anyaga szilárdnak látszott, ám amikor a bal kezemmel hozzáértem, az ujjaim, akár valami pépben, elmerültek és átnyúltak rajta - nem tudtam, hová. Vonzott a gondolat, hogy lépjek egyet s hatoljak be a falba: titkokat gyanítottam mögötte. Azután valami mégis odacövekelt a földhöz, és amit a bal kar játszva elért, a jobb számára végtelen távolinak tűnt. Legfurcsább talán az volt, hogy mindezt törvényként fogadtam.
********
Kompozíciós lecke
Mondd rosszul, vétsd el. A hiba tiéd, hitelessé tesz és egyediséget szavatol. "Így csak ő tud botlani", csettinthet, aki olvassa - reméled legalábbis, hogy ha más nem, a szeplők rád vallanak munkád arcán, hiszen saját erényeket: olyan jegyet, mely mint kiválóság segít kiválnod a mesterek sorából, keveset mutathatsz. Bár ki tudja? A hiba lehet erény is. Az időzítés számít csak, helyi értékek, arányok, hangsúlyok rendszere. Mondd rosszul bátran, vétsd el. Csak el ne hibázd, ha hibázol.
Ezen a levágott sarkon volt a pék, nyálcsurgató, meleg cipóillat gömbölyűn-testesen kérte hátára késheggyel a keresztet. Ma is szállongó vaníliaszag, mint gyermekkor kéken szitáló téli délutánja, porcukros kifli, kínaezüst kazetta, amit hiába pattintanak be, kinyílik mégis. Tél utóján, ha felbontják az utat, holt lovak patkóját veti fel a föld, csak az akácok mutatják az első időt. Eddig s nem tovább értek a házak, szőlő lugasa, tearózsáé, előkertekben viola, bozontos fenyő. Kaszáló nyújtózott a nádas tóig, szárcsák paradicsoma. A tengeriben estelente fácán csörgette rozsdás kolompját. Csak az arcokat nem látom többé, hídfőben a magas házat, L-ék lakták, sütöttek farsangi fánkba aranypénzt, melyik tanár úr harap rá. Bölcsőnek jó, aztán szűkké válik a hely, kötése megolvadt viaszé a Nap közelében, szétesnek ragasztott tollai Ikarosznak, és zuhan, zuhan, zuhan.
Verebek pengtek az útszéli porban és árnyékok daloltak boldogan házunk előtt a fán, mert tudták reggelre asszonnyá leszel már s mire tél lesz, megjön a gyermek.
Éjjel, csokor orgonával a karjai közt ma, gyerek lopta magát a bokrok alatt és látod hiába már! elhullajtott virág festi nyomát a füvön át!
Most kint jársz a homályban és szemeiddel költöd a kertet, csak áldott tested leng ijedten az alvó út fölött! mert ráfagyott a hajnali harmat a gyönge virágra s még nem kelt föl a nap!
De hallod, bokorban a madár már leengedi szárnyát, repülni készül s énekel! nézd, napvirradás ez, mert szerelemre születtél s ébredő lépteidtől a kert lelkesen ujra kivirágzik!
Emberek akikről nem tudom milyen korúak hová valók kifélék
S amíg kalandok híján töredezetten fehér fodorként gyűlik föl ami lebeg a kert pedig merő csoportos tai chi én a senki férfiak és nők hallgatag ismeretlen arcát figyelem s a kissé sötétebb s tagoltabb árnyakat a falon amelyen eukaliptusz kúszik fölfelé míg csak delelőjéről alább nem száll a nap s a gyász súrolta fényben meg nem pihennek egy valahol másutt levelei
Ágaimon az esztendők sorra elvirágzanak — beleuntam abba is, hogy bánkódjam miattuk. Homlokomat nekivetem az egyik felhőnek — tartjuk egymást, amíg meg nem unja. Milyen fürgék ezek a felhők... Alig tudok leszokni az emlékezésről, pedig én valaha úgy álltam rajtuk bosszút, hogy egymás után elfeledtem őket... Meg se merem kérdezni magamtól, leszokott-e rólam már az élet.
