Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ars poetica Nem csak közlésvágy; volt annál erősebb késztetés is. Építeni, faragni, anyaggal bánni, ez vonzott, hiába tudtam: reménytelen; se kő, se fa, se ecset, semmi kézzelfogható nem áll kezemhez. A formák, színek világa elbűvölt, s egyszerre frusztrált. Rosszkedvemben hálátlannak, frigidnek szidtam magam, mint akit elhalmoztak, s nem képes viszonozni, megköszönni: passzívan csak befogad, elfogad. El is veszíti meg nem érdemelt kincseit, a sok míves, ritka holmit. Emlékeim sápadó sziluettek, körvonalak szétfolyó mag körül. És akkor mentsváramra rátaláltam. Megértettem, hogy tünékeny világom – csakis a nyelv – újjáteremtheti. Hisz alkímia, mágikus vegyészet eszköze! Ha érzetek, képzetek, gondolatok, tér- és időszilánkok vegyi reakciója végbemegy: a jelentésben újra felragyog fénytörő prizmán át az univerzum. Láthatom úgy is már a tejutat, mint „tündöklő testvérét Kánaán patakjainak”. Hajnalban, ahogy „a fűszálakon hálni tér a harmat”. S „napsugarak zúgása, amit hallok”. A világ könyve megnyílt, számtalan oldalain újra olvashatom mindazt, amit valaha megszerettem, vagy épp kihagytam, léhán átlapoztam. S talán a margón én is hagyhatok – testis vitae – egy szerény „láttam”-ot.
Hogy mit érzek, mit gondolok, nem sejti a világ Nem értik a dolgaim elrejtett indokát Hogy miért üvöltök hangosan, vagy ismétlem magam Vagy miért mozgok máshogyan, és mit jelent szavam. Mitől van, hogy a lapra fordítva írok én És megőrjít a változás, a zaj, vagy a sok fény. Úgy szeretnék jó lenni, élni, ahogy más Egy belső hang nem engedi, egy nem szűnő nyomás. Vannak napok, mikor nem tudok egy helyben ülni sem Az ételt pedig rendszerint mindenen szétkenem. Úgy szeretnék pedig mindent csinálni jól Az agyam rút tréfákat űz, és mindig közbeszól. Nem tudok megoldani egyszerű dolgokat Fejemben a gondolat csak kisiklott vonat. Ha kiöntöm a tejet, bocsásd meg nekem Vagy ha az ajtót csapom durván, hirtelen. Vannak rosszabb napjaim, pont úgy, mint neked De nagy, bánatos, szép szívem csak téged szeret. Máshogy van bekötve tán fiad furcsa agya De ugye nem bántad még meg, hogy megszültél, anya? Könnyen dühbe gurulok, nem ügyes a kezem A többi gyerek sem szeret játszani velem De ne tarts másmilyennek, kevésbé ne szeress Én mindent megteszek azért, hogy rám büszke lehess! A magam módján én különleges vagyok Mellettem nem lesz majd sok unalmas napod...
A kakukfüvet ismered? Oly csepp, szelíd, gyengelila, hogy észre sem veszi a réten szinte senki emberfia.
De amikor leszáll az est, mikor a mező szendereg, s arra járnak az esti lepkék, a fémes-szürke szenderek, nagy potrohukat, fejüket befonja akkor, mint a fátyol a kakukfű mézes szaga s lebukfenceznek illatától.
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről Az ember és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek És gondtalanul járt a szende őz, A gólyák télre ismét útra keltek És százszor szebben múlt a csendes ősz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzottak az utcakövek, Illat tömjéne szállt áldón az estbe S örökre elhervadt -- a gyűlölet.
Kik egymásnak szerelmet adtak, szétválva is egyek maradnak. Mint makacs nap a felhős égen, ki-kisütnek egymás szívében. Rabul ejtve a másik álmát, egyikük túléli halálát. Élő részed velem is itt van holtomiglan: holtodiglan.
Uram, oké, az édenből kirúgtál, Kegyeidből az utamat kiadtad, S üstben habozva fő nekem ki lúg már - Ám versbe szállok még egyszer miattad. Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad... S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám. Elme s ösztön, mi bármit is vitathat - Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!
Tanulságnak hosszú, életnek kevés Volt. Másfél oktávban, ami még örök, Nyújtózkodhat is. A létben-nem-levés Skáláin félhangnyi közökkel dörög; A feszültség, ím, esőként elzörög- het. S nem nyílhat egyébre, mint e rím, szám, Míg birtokolnak koncentrikus körök: Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!
Körülbelül félórás volt az út, min Szántszándékkal léptünk a bűnbe át. Kíméleted - pár pillanat - de úgy, mint Egy napnyi bérlet - váratlanul lejárt. És új szövetség imám; Igéd bevárt Lesz. S Te sem tudod, hányadik bugyor, lám, Mi már itt három poklod körébe zárt. Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!
Veletek leszek a bárkán a szörnyű hajótörés, a katasztrófa után a hajó elmerül majd valahol (hova lettek a többi bárkák? kik menekültek meg?) mi meg csak találunk egy szárazföldet valami elhagyott szigetet, ahogy a könyvekben írva áll ott megépítjük majd a házainkat egy nagy tér körül annak közepére egy templomot annak közepébe meg felakasztjuk odaveszett kapitányunk fényképét - jó magasra valamivel alacsonyabbra a másodkapitányét még alacsonyabbra a fedélzetmesterünkét kerítünk új asszonyt, sok gyereket csinálunk aztán ácsolunk egy nagy hajót új lesz, vadonatúj és vízre tesszük
Közben, igaz, megöregszünk, de azért ránk fognak ismerni, csak éppen - nem fognak hozzánk hasonlítani a gyermekeink ...
Thermopülai Harcoltunk, valamennyien ahogy göröghöz illik hajlíthatatlanok - egyeseket azzá tett ifjúságuk másokat maga a küzdelem a bátrakat a becstelenségtől való félelem s a reménytelenség a legbátrabbakat és elbuktunk, valamennyien igen, egyszerűen: elbuktunk nem elestünk az "elestünk" csak később bukkant fel, cselből hogy előkészítsen egy új öldöklést egy új tragédiát
Sok-sok évvel a Bűnbeesés után, amit Erénynek mondtak és megáldottak a templomokban. Régvolt csillagok csonkjait és az ég pókhálós zugait elsöprő szélvihar, amit szül az emberi elme. És hajdani kormányzók tetteit megtorolva, a Teremtés megrökönyödik. Megrendül a Pokol, és a deszkavár a nap tűrhetetlen tüzétől megvetemedik. A nap előbb még visszatartja sugarait, jeléül annak, hogy eljött az idő, amikor bosszút állnak az álmok. És ekkor megszólal s ezt kérdezi tőled: száműzött, mit látsz ebben a korban? - Látok nemzeteket, kiknek valaha egeket verte a gőgjük, s most megadják magukat a darazsak és dudvák hadának. - Látok fejszéket, amint magasba szöknek, hogy széthasítsák kényurak és hadvezérek mellszobrait. - Látom a kalmárokat, amint meghajolva besöprik saját hullájukból a hasznot. - Látom az egymást követő titkos jeleket.
Sok-sok évvel a Bűnbeesés után, amit Erénynek mondtak és megáldottak a templomokban. De íme, előbb még: eljön az idő, mikor a Fülöpök és Róbertek, szépségükben Nárciszként tetszelegve kínálják magukat az utcasarkokon. Akik a gyűrűket megfordítják ujjaikon, akik szeggel fésülik hajukat, és halálfejekkel díszítik mellüket, hogy így csalogassák magukhoz a nőket. És a nők csakugyan megszédülnek és beadják derekukat. Mert valóság lett az ige, hogy elközeleg az idő, mikor a szépség megadja magát a Piac legyeinek. És a szajha teste felháborodik, mert már nincs mit irigyelnie többé. És vádlója lesz a szajha a bölcseknek és fejedelmeknek, bizonyságul mutatva fel a magot, melyet híven szolgált vala eddig. És átkot szórva nyújtva ki karját Keletnek, ezt kiáltja nekem: száműzött költő, mit látsz ebben a korban? - Látom Imittosz színszövevényét, polgári szent Törvénykönyvűnk alapját. - Látom Mürtót, a kis szajhát Sziküónból, amint kőszoborrá meredve áll a Piactéren, források és felemelt fejjel figyelő oroszlánok előtt. - Látom az ifjakat és a lányokat a Párok évenként visszatérő Sorsolásán. - Látom fenn a magasban a madarak Erektheiónját.
Régvolt csillagok kiégett csonkjait és az ég pókhálós zugait elsöprő szélvihar, amit szül az emberi elme. De íme, előbb még nemzedékek ekéje hasogatja fel a terméketlen ugart. És a kormányzók titokban számlálják meg javaikat, háborúkat szabadítva az emberiségre. Melyek csak arra jók, hogy torkig lakjanak a Csendőrök meg a Hadbírók. Az aranyat láthatatlan kezekben hagyva, hogy ekképpen gyűjtsék be a gőg és a kín bérét. És a nagy hajókon felvonva a zászlók, indulók öntik el az utcákat, az erkélyekről virágözön hull a Győző fejére. Aki a holttestek bűzében él. És a sír szélén megnyitja száját a sötétség, szavait mértékre szedve kiált: no, száműzött költő, mit látsz ebben a korban? - Látom a Hadbírókat, amint gyertyaként égnek a Feltámadás terített asztalán. - Látom a Csendőröket, amint vérüket adják áldozatul, hogy megtisztuljon tőle az ég. - Látom a növények s virágok megszakítatlan forradalmát. - Látom a Szeretet ágyúnaszádjait.
Hajdani kormányzók tetteit megtorolva, a Teremtés megrökönyödik.Megrendül a Pokol. És a deszkavár a nap tűrhetetlen tüzétől megvetemedik. De íme, előbb még, sírnak-rínak az ifjak: vérük minden ok nélkül megöregszik. Kopaszra nyírt rabok koponyája koppan a rácson. Akkor minden gyár kiürül, majd parancsszóra megtelik megint: gyártanak álomkonzerveket, ezerszám, palackozott természetet, tízezerszám. És mindenki elégedett lehet, ha csak egy gramm örömet kap. És lelkében a dolgok szép romok. És a költőnek nincs mit siratnia többé, hisz a sorsa már nem száműzetés. Szabadon kiönti hát mellének tisztító viharát, s visszatér önmagába, hol a dolgok csak szép romok immár. És első szava az emberiség utolsó szava lesz, hogy sarjadjanak a füvek, s mellette napsugárként sürögjön az asszony. És imádni fogja újra az asszonyt, és lefekteti a füvekre, mert hát ez a dolgok rendje. És bosszút állnak az álmok, és születnek új s új nemzedékek örökkön örökké.
De büszke lennék erre az esőre, hogyha az apám élne még! Mutatnám neki, nézd, Apu, tényleg nincs, úgy látszik, semmi új, itt van például ez az eső, olyan, amilyennek lennie kell, ugye, nincs rá egy rossz szavad? Bármelyik régi esővel fölveszi a versenyt! És hogy a lóláb ki ne lógjon, úgy tennék, mint aki mérgelődik, hogy az új eső nem korszerűbb, mint azok a régi nagy esők, amiket ő szokott emlegetni, én pedig hittem is, nem is, és most látnám be érett fejjel, hogy neki volt igaza, a francba, megint. Mérgelődnék, ő gyanakodna: ravaszkodom, hogy hadd örüljön, de erre bátran a szemébe néznék, és hagynám, hogy lásson rajtam át, elemezze vagy szedje is szét és rakja össze a lelkemet, míg megértené, hogy őszinte voltam, és akkor talán megnyugodna. Ő büszke lenne a régi esőkre, én büszke lennék az új esőkre, egymás esőit pedig szeretnénk nagyon. Pedig becsapnám mindkettőnket, mert bizony mindig is attól féltem, hogy az új esők vizesebbek, erősebbek és aljasabbak, például itt ez a mostani: nem állt el még, mióta élek, gyűlik, gyűlik a föld alatt, és majd előbugyog egy szép napon, de hiába tudom ezt előre, úgy fogok járni a vízözönnel, mint az a cinikus, vén király, vagy egy pszichésen munkaképtelen Noé: a kisujjamat se mozdítom, hanem ugyanúgy, mint apám, felelőtlenül meghalok.
Nyelvészeti haiku A szerető az, aki szeret, és nem az, akit szeretnek.
************
Feltételes mondatok ha lenne hatékony isten nem a tilalmaké és a megpróbáltatásoké hanem a velem örülő szereteté aki engedne játszani még a macskáimmal engedné szeretni a testem és ha itt az idő elengedne semmivé lenni ha lenne
Ők megvetnek engem, én megvetem őket, a haszonleső törtetőket, akik országomat országolják, perceimet bitorolják, felszámolják az időmet. Pisztolyuk van, puskájuk van, de nem lőnek, reggeltől estig fenyegetőznek. Nem számít nekik, ki vagy te, nem számít, hogy ki vagyok én, nem számít a főváros, és nem számít a vidék, csak dőljön össze minden, ahol állat vagy ember él. Lerohanni minden teret, megtenni mindent, amit lehet, kiűzni mindenhonnan a tieidet. Neked és nekem tíz parancsolat, nekik csak egy van, add a testedet, a csontodat, add a hazát, amiben élsz, a házat, amiben laksz. Keleti átok, nem látják az erdőtől a fákat. Micsoda nyomorult népség, határuk semmit nem határol. Már minden az övék, de semmi nem elég, gyomruk mélyén a minden elég, lángol a puszta, lángol minden lekopott röghegység. Testvérem, bújj hozzám, ők a sokaság, de mi vagyunk egység.
a betonból hamisított elefántcsonttorony hetedik emeletén ahol a leázás esélye kisebb mint az alsóbb szinteken de azért a veszélyt még hárman dédelgetik fölöttem ahová a mentősök a hordággyal nem jutnak fel a lifttel hogy hajnali órán kiszerencsétlenkedjenek velem a dél-pestibe ebben a szeparált de a körülményeket figyelembe véve mégiscsak magánbirodalomból félkörben látom e kies hont s mindennapjaimat hozzárendeztem az elmúláshoz csak egy út visz akárhogy cifrázom is a dolgot de ez a rész a történet utószavához fog tartozni amihez nem lesz semmi közöm ahogy a szomszédokat se fogja érdekelni matatok-e még e hivalkodásoktól mentes ötvennyolc négyzetméteren legfeljebb ha túl büdössé válik a helyzet s tiltakoztak a köjálnál azután törik be az ajtót ezért mindig a legegyszerűbben zárom magamra a tizenkét biztonsági pontot bár igazából semmi jelentősége nincs a történet szempontjából irreleváns
ehhez a hamisított toronyhoz na de ez marhaság mert a beton igazi én ragasztottam a hetedik emelet negyvennégyet elefántcsontból ahol a filozófia esztétika és a metrumok lépdelik finoman a szőnyegeket s bármennyire vigyáznak időnként kiporszívózok utánuk itt ebben az álbirodalomban csak a betonfúrók agyzsibbasztó-csikorgó zsivaja a hívatlan látogató ahol tizenkét éve mint egy buddha ülök és merengek mi a bánatos faszt akar tőlem aki itt megtörik a mondat mert a kérdés feltevése is képtelenség ellentmond az életemnek megnevesíteni aki messziről akárha fölöttem szállna gépen nem tudok csak magamra hagyatkozni pedig milyen jó lenne szidni bárkit de az isteneknek több esze van hogy kiszolgáltassák magukat bebújnak láthatatlanná tévő köpenyük mögé mi meg szívhatjuk emlőikből ócska kis meséiket az örökkévalóságról
ez az én tornyom a hetediken ahonnan visszatekintek amíg lehet ahol magamnak osztom az észt mantrázva hitről szeretetről nem engedem be jehova tanúit ha évente rám csöngetnek a vasrácsos ajtón keresztül váltunk pár szót és alig várom hogy menjenek a picsába ne zavarják a köreimet reggelente szellőztetek beengedem a rám koszosodó falak közé az internetet és azon gondolkozom vajon engem érnek-e utol e hívságok vagy én diktálom-e innen a csak-bennem-létező velem-halót én aki azt hazudom magamnak költő vagyok és nincs semmi ami fontosabb lehetne ennél és hetvenévesen ugyanolyan kicsinek érzem magam mint aki először leírta egyedül vagyok azóta ezen a szűk bohócporondon ugrálok tudva senki se vevő ilyen ostobaságra pár múmia figyel de az is szemfényvesztés üres tekinteteik mögött az arc lakatlan mégis olyan hihetetlen hogy egyszer csak kiürül minden emelet megáll a lift és menni se le se föl se sehová nem lehet
pikáns asszociálni krisztusi korra ki-ki elmondhatja kik álljanak a sorba kinek ami jutott mennyi év melyik század belőlünk a huszadik szakított harminchármat romhalmazvilágon gyönyörű gyerekkor lánctalprekviemmel ezerkilencszázötvenhatból fölsebzett utcák tankok égnek ritmustalan kattogás davajgitár-ének sötét szobában varázsszemet lesve megváltó híreket várunk míg ájulásba sodor a november-este s szolnokon meghágva a forradalmat munkás-paraszt kormányt avatnak tizenegy alig múltan vérrel gyalázattal telt meg a múltam vasárnaponként muskátlis ablakokkal szálltak a nóták ócska rádiónak hittük a szabad európát rendet csináltak rendet teli börtönök rejtegettek akasztófa-csendet harminchárom év megtalált elhagyott a szerelem azt mondjátok korszak az a harminchárom volt mindenem fiatalság élet amit most elsíbolnak szégyenkezve hallgatom miket beszélnek ámulok hogy fogynak a gazok szaporodnak a jók a szépek vannak millióan azt a harminchármat ki lopta el hol van fogyékonyak vagyunk vásó anyagból a ma nem mondhatja hogyan volt az akkor örültünk szerettünk akárhogy is éltünk felülírható-e harminchárom évünk
Én is örömre születtem Arkádia berkében, Rózsapárnán szenderegtem Cypris ambrás ölében. Az aranyszázad istene Pásztorai közé kene.
Ah, de mint az aranyvilág, A rózsakor elrepül! Olympusra más isten hág, S Dodona berke dördül. Elvirít a szép kikelet, S véle a hesperi liget.
Az enyém is elvirult már! Pályám vége közelít; Hol a gigászi Örök vár, S chaoszában elmerít, Mint egy cseppet az óceán, Mint egy sóhajtást az orkán.
Légyen álom, légyen bíró, Bátran megyek elébe, Mint egy elfáradt utazó A vadon enyhelyébe. Mert ha bíró: nem furdal vád, Mert ha álom: nyugalmat ád.
Ember voltam, csak gyarlóság Létem fényes bélyege, Ha virtusom nem hiúság, Forró vérem melege, Ha szívem nemesebben vert: Önmagában méltó bért nyert.
Sírjak-e, hogy életemet Jól használni nem tudtam, S legkiesebb ösvényimet Álmodozva folytattam? Ha ezt újra elkezdhetném: Ismét a múltat követném.
Az ifjúság örömeit Lelkesedve öleltem, De szívem szebb ösztöneit Soha bé nem tölthettem. Ithakám partját elértem: S ah, hazámra nem ismértem!
Úgy éltem, hogy életemet Visszaélni ne bánnám, Úgy éltem, hogy életemet Végezni ne fájlalnám; Megcsókolgattam rózsáit, Megizzadtam vaspályáit.
Láttam a mosolygó tavaszt, Láttam az égető nyárt, Láttam minden időszakaszt S minden földi láthatárt: Ha örök időket élnék, Ezeknél többet nem érnék.
Tűnő éltem rövidségét Én tehát nem siratom, S a jövendő kétes képét Előre nem borzadom, Minden kornak van istene, Nem zúgolódom ellene, S kebelemben marasztom.
Rossz idők ezek február volt sötétedett a martinelli téri templom előtt isten járt eszemben jézus be kellene menni letérdepelni nem ment akkor se ment elindultam az erzsébet híd felé talán dér szemerkélt vacak városi idő súlytalan voltam sehová-tartozó néztem a dunát nem volt szuicid késztetésem mégis a mocskos hömpölygő víz volt csak elfogadni képes hintalánc csikorog a játszótéren föl kellene állni kinézni az ablakon jobb így sikongatás gyereknevetés hallgatom magasan a hetediken rosszak a gondolatok újra ott a víz fölött vonszolom magam otthonom mintha volna öt óra van dől minden garcia lorca feketében menekültél esztergomba én itt te ott hittél amíg tudtál a vérmezőnél már könnyem se folyt elhagyattak mindenki kurvára elhagyott talán tévedtem talán a hinta minden igaz és mégis hamis nem emlékszem álmaimra mintha a mélység hívna menjek de nem mehetek péntekig nem fekete kabátot kell vennem virágok május sütni fog a nap fekete kocsi mögött megyek arcomra dér szitál a mindig-február magadra sose hagytalak
Lenni, másodszor Lenni fraktál-lakó a hópehely-parkban, sétálni nagyítóval és messzelátóval, hallgatni viharistent, ahogy villámaival játszik a bazaltorgonán, tavasszal kitalálni egy új rovart: májusi cseresznyebogár, napszélbe napvitorlával kapaszkodni, a fény íját délben megfeszíteni, Ezeregyéjszaka meséket hallgatni, írni, szinte már halhatatlanulni, mindent elfelejteni és újra megtanulni, amit valaha elvett, mindent visszaadni, nem kotródni el a világból, amíg a motorok dübögnek belül, amíg a fagylaltkehelybe forró kanál merül, maradni másoknak, mentségül s ha nem marad más, végül magadat látni vendégül.
Kotródom el a világból, halálos fáradt ember. Dolgoznak bennem a motorok, az én kanalaz belőlem engem. Kotródom, vége, nincs mit hívni mentségre, segítségre. Tűnik a test, és el a kép a szemből. Veszve minden, s veszve lenni: végül is jó, csak közben élni, amíg a gépek dolgoznak fel, és sajognak a részek, s nem tudni, marad-e koncnak, ahogy a láb, a szív, a máj, vagy elszáll a lélek.
Deák Mór Amulett azért az őszi lombok szépek azért csak elteltek az évek azért fejed fölött galambraj az eresz alatt fecskefészek azért visszajönnek a fecskék azért a visszatérés is szép azért az őszbe alkonyodva megkísérthet a föld helyett ég azért a magány szürke tornya egy érintéstől leomolna az elcsöndesedő esőben a galamb olajágat hozna azért ez az évszak is áldott ez lehetett a kívánságod még egyszer díszbe öltöztetni a meztelenné tett világot azért a szív még kidobogja ki-kihagyva megiramodva hogy volt ebben jó s mert teljes rossz is volt ebben néhány kis katarzis azért még vonz az ősz s az ittlét elvettem Isten amulettjét azért hogy méltóan köszöntsék galambok és megtérő fecskék
Nincs semmim... Így megyek magamban - tip-top - szelíden, csendesen. S ha éjjel bántanak a rablók, kitárom két üres kezem. A rablók sírnak velem együtt, olyan-olyan szegény vagyok, mint kisded első fürdetőjén, és mint a teknőn a halott. De tart a föld. Ez az enyém még, feszül az ég fejem felett, s kitárom az örök egeknek örök-mezítlen testemet.
Teng-leng az öregember Ideje mint a tenger Se hossza nincs se vége Kifakul szeme fénye Pók egy mély bögre alján Szorong a Semmi partján Célját maga sem tudja Bármihez fog megunja Sóhajt morog köhécsel Kenyeret vág a késsel Ám enni sincs már kedve Gunnyaszt elgémberedve Elalél újraéled Éjjel riadva ébred Régóta sehova nem jár Senkitől semmit nem vár Senkinek nem üzenget A csapból vizet enged Egy vízköves pohárba Kilöttyenti a sárba Magára is mogorva Létét cipeli hordja E láthatatlan láncot S míg a tikkadt akácok Tüskéiket növesztik Ő még tovább öregszik Mentén egy görbe rácsnak Elméje körbe jár csak Folyton körbe meg körbe Meg-megáll falnak dőlve Nézi a földet nézi Készül beleenyészni
Fecske Csaba Bűvészmutatvány mi mindent gyömöszöl az ember a voltba és cipeli magával mintha volna csontok is zörögnek abban a bőröndben kitetszik létünk tünékeny mivolta veri már a rozoga lomb az ablakot sikoltoznak a zaklatott levelek az üvegen kis foltot hagy a lehelet tétova üzenet ez lám itt vagyok izgatottan várod mozdul-e a kilincs minden ember a saját árvaháza van hogy életének már semmi tétje nincs a lélek szenvedő húst ölt magára minden pillanat bizony mást és mást mutat s nem lehet ittfogni azt se meg ezt se a bűvész kihúzza a kalapból a nyulat és ő szór sót az eleven sebre mindig más következik és sohasem te agyadat angyal helyezi üzembe csak azért hogy tudd van rajtad kívül más is Isten trükkje az egész banális
Filip Tamás Villámcsődület Zuhog. Ilyenkor ellepnek terveim, sok múlt idő tér be sáros cipőben. Valaha én adtam kulcsot nekik – zárat kellett volna cserélnem. Mintha beavatottként jönnének tiltott kiállításra, álnéven firkálgatnak a vendégkönyvbe, fecsegnek, akárha ott se lennék, kajánul fölemlegetve minden ígéretet, amit valaha kicsikartak belőlem. Már annyiszor sikerült kitessékelnem őket, de most nem tudom, mi lesz. Ha szerencsém van: kisüt a nap, és egy darabig tervek nélkül élhetek.
Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti, Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám! Ceresnek koszorús homloka illatoz, S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád. Termékeny mezeid mennyei harmatok Mossák, s csűreidért Europa írigyed. Itt édent mutató sorhegyek oldalin Bacchus tölt poharat, s néked az isteni Nektár legnemesebb vedreiből merít. Itt Arkádia zöld halmai nyílanak, Hol Pán legjelesebb barmok után dalol, Barmok, millyeneket boldog Arábia Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt. Kárpátidnak arany gyomra kevély Perut Felmúlván, örökös kincseit önti rád. Minden jót, valamit hint az Olymp ura, Minden jót, valamit Tellus az emberi Táplálásra teremt, néked az istenek Bőv mértékje pazarl büszke határidon. Boldog népeidet Títusok őrizik, Kik mindannyi atyák és kegyes istenek, S kiknek trónusokon Trézia lelke leng. Törvényed s koronád Chérubim őr fedi, Nem fertőzteti meg durva tirán keze: Törvény, nem hatalom kénnye uralkodik Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll. Oh, bár vajha kies gyöngykoszorud között Még egy illatozó rózsa fakadna ki: Szállnának le reád Graecia isteni, Kik hajdan lehozák Attika földire A nagy mestereket s bölcs tudományokat. Akkor csillagokat hatna kevély fejed, S elbámulna reád a Zenith és Nadir.
Mire rám mutatnál: nem vagyok. Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság, E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. S elrendezôdik-e? - felelj rá hogyha tudsz. Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. Az ég is tágúl, gömbölyûbb a föld S mi apró-cseprô volt: felszívatik. S egyetlen hang dong: hogy este van. S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, Mert jó valék. Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat Nem törtem meg, ha ingadoztam is... Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, - Egy kis derû is lám, mégiscsak jut nekem... A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, - Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát is találok ott a vég elôtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán Akirôl álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.
