Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Bögölyrajok felhőznek az álmos kedvű gebékre, és lángpiros kalugai ing hólyagzik a szélbe, és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám, és árad a rozs-hullámra harangszó-hullám, és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német, és messze gyalult fakereszt sáfrányszíne éget, és édes hőség dárdáz fénysugarakkal, és újra neved - zeng, mint ez a szó zeng: angyal.
Vágy ez? Ki tudja? Más, ami volt, a vágy. Mégis, ne hagyj el! Nézem a két szemed, s akár a forrás partja mellett, újra magam vagyok, újra élek.
Fölöttem elszállt kétszer is annyi tél, ahány tavasztól bimbaja harmatos testednek; árnyas völgyeiben hagyd kimerült fejemet pihenni.
Kezed s az arcod gyermekien puha; az én kezem már, nézd, csupa barna ín. Megőszültem. Maradj velem még, arcodat és kezedet ne vidd el!
.......................
/*Törtem a fejem és keresgéltem a neten, eldöntendő, vajon elírás-e ez /Haratius-Horatius/, de nem találtam meggyőző bizonyítékot sem erre, sem arra. Így aztán hagyom úgy, ahogy felleltem. Persze valószínű, hogy ez csak hiányos irodalmi/történelmi ismereteim bizonyítéka/
Tudom hogy mit mondanál Hallom a szavaid mielőtt szólnál Érzem amit éreznél ha itt volnál Nézem a filmet és látom amit látsz Te is nézel egyet köztünk pár országhatár Nincs vágyunk semmi más Mint megnézni az összes filmet heverve egymás lábainál
ülök betonfalú lakásomban verseket olvasok és a hetvenes évek klasszikus rock lemezeit hallgatom macskáim mogorva képpel bámulnak talán odakint kéne járnom a dombokat a völgyeket jobb lenne-e a testemnek a lelkemnek és a macskáimnak mehetnék reggeltől estig sőt még éjjel is keresztül-kasul bejárhatnám a városomat az erdőt amit ismerek és amit nem mehetnék fáradhatatlanul leküzdve álmokat gondolatokat félelmeket vágyakat az időt a teret leküzdve önmagamat és minden mást vagy végigjárhatnám a kocsmákat bárokat klubokat órákig hallgathatnám saját életem visszhangzó eseményeit mások interpretálásában esetleg online barangolhatnék a végtelenbe különböző közösségi oldalakra szelfizném lájkolnám napjaim intim részleteit percről-percre talán az jobb volna csak lehet ugyanazt a fickót találnám mindenhol mindenkiben aki itt ül most és verseket olvas
gyerekkoromban két postás is lakott a házunkban egyik Ny. Józsi bácsi csendes szavú volt mellettünk laktak a földszinten nem tudom ő volt-e névlegesen a házfelügyelő vagy Jolika a felesége és már nyugdíjba készült mondta is mindig hogy akkor majd akkor sokat sakkozunk mert ő is szeret de aztán a sakkmeccsekre valahogy mégsem került sor egy szép napon fogta és meghalta magát
az első bocskai postássapkámat mégse tőle kaptam amellyel megalapoztam gyűjteményemet hanem a második emeleten lakó másik postástól B. János bácsitól nekik már a hatvanas évek közepén volt egy fekete-fehér tavasz televíziójuk és hozzájuk jártunk fel tévét nézni ő fontos járaton teljesített szolgálatot a Münnich Ferenc (később újra Nádor) utca és egyik mellékutcája volt a kézbesítési területe egyszer nagyanyámmal arra jártunk és találkozunk vele teljes harci díszben nagyon odáig voltam a gyönyörűségtől
tőle kaptam gyűjteményem első darabját a már emlegetett bocskai postássapkát vele időnként sakkoztunk is váltakozó eredménnyel de közben jó szövegekkel szórakoztatott szerettem feljárni hozzájuk később a fiától örököltem egy szép zöld pénzügyőr tányérsapkát s így már két darabosra bővült a gyűjtemény
a fia később tűzoltónak állt így idő múltán egy szép szürke tűzoltósapka is gyarapította féltve őrzött gyűjteményemet volt egy húga is nálam pár évvel idősebb és gyönyörű valahogy barátok lettünk szerettem feljárni beszélgetni hozzá aztán amikor elkerültem dolgozni vidékre kaptam a hírt hogy eltűnt s tavasszal találták meg valahol a budai hegyekben mellette egy szétázott búcsúlevéllel
tányérsapkagyűjteményem utolsó darabja már nem a házunkhoz kötődik hanem a Váci úthoz a Ferdinánd hídhoz a mellette lévő házban lakott a nagynéném akinek a férje vasúti mérnök volt egykor sötétkék tányérsapkáját én örököltem vörös csillag az nem volt rajta csak a szárnyas kerék boldogan repültem vele hazafelé az I jelzésű csak vasárnaponként közlekedő villamoson amelyik a Déli pályaudvarról indult és végigment a körúton s a Váci úton így még átszállnom sem kellett friss zsákmányommal hazafelé
a sapkákat időnként felpróbáltam anyám s nagyanyám rosszallása közepette jaj csak nehogy baj legyen belőle de nem lett baj nem jelentett fel senki igaz mi se jelentgettünk senkit aztán valahogy feledésbe merült a sapkagyűjtemény a spájz volt a tárolóhelye s mikor egyszer kamaszkoromban eszembe jutott és keresni kezdtem sehol nem találtam eltűntek a sapkák aztán eltűntek a régi emberek meghaltak elköltöztek remélem legalább a mennyben viselnek tányérsapkát az én tányérsapkáimat
Sziklás erdőkig ér házam a hegyen, mókusok jönnek és játszanak velem. Milyen jó lenne élni még néhány telet, havat lesni, esőt, mely áll és megered. Élni felhőben, szélben és ködben, s várni, míg hív anyám: érted jöttem!
akár mondhatnád is, amit. de ha már elindultál. hangosabban kellene. a távolság már túl. szerintem sem lenne. de mind a ketten akarjuk. úgyhogy tovább ne. mert a végén nehogy. nehogy egyedül. se te, se én. mert lehet, hogy már soha. és az nagyon. még egyszer utoljára. hogy semmiképpen ne legyen. talan – telen.
háttal állsz az összetartozásnak, két mozdulat között az állomás vagy. két mozdulat, mi egymásba érne, mikor a mozdulat megért a cserére. aki áll, ahol, abban töredékek vannak, becsapódások, önmaguknál
súlyosabbak, és nincs ablakuk levegőre, látni. otthonból próbálnak hazatalálni, lélegzetvisszafojtott, zárt állapot. hit, tagadás együtt elhagyott, nem belátható a gondolat-sarok, s a
körülményekbe hímzett indulatok foszlott falvédője kinek kell. csörög a szív, ócska vekker. hagyod, hogy átöleljen egy másik nyomorult nap. a szó ketrecéből a vadak kiszabadulnak.
Messze, a kéklő üveghegyeken él egy madár, a neve szerelem. Topáz a csőre, és a két szemén rubintos tűzben szikrázik a fény. A szárnya zöld, a begyén kék pihe, alatta ver forró piciny szíve, és mint a villám lecsap hirtelen, fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat szívemre ült és hittem, itt marad, utána kaptam gyorsan és kezem átfogta csöppnyi testét melegen, vergődött, karmolt és az átkozott tenyeremben verébbé változott, szebbik valója eltűnt, messzeszállt s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet, akár a fényt, vagy nyargaló szelet, csupán a vágy oly szárnyaló szabad, hogy utolérje azt a madarat. A színe, hangja mindig újra más, meseszerű, különös és csodás. Ott fönt lakik a kék üveghegyen az a madár, a neve szerelem.
Legszívesebben burokban tartanálak. A burok megvéd. Engem. Tőled. Csak néznél onnan szépen kifelé. És nem hallanám, mit mondasz. Tegnap különben is nem szerettelek harminc percig.
Uram, ne feledj itt engem, öregen és sebzetten a csöndben, ne hagyd, hogy csak tengődjem a létben, mint aszályban a fölszáradó lábnyom, tudatomba töltsél sűrű mákonyt, és emelj engem magasra a fénybe, hogy visszahulló bűnös tagadásból beléphessek hited örökébe.
Ülj ki a padra, kóstold a szelet. Bolond vagy te is, Isten se szeret. Aludjál el, vagy mozogj, ha kérik. Remélj hiába, sértődjél vérig. Legyél, mint a kő, meztelen, csupasz. Akard más szívét, s tudd meg, csak lyuk az. Melegét sose érezd ölednek. Azt, aki bánt, ezerszer öleld meg.
Mögöttem állnak mind a tegnapok, és nem hagyja el zokszó sem a számat – az asztalomon szétzilált lapok: elveszett versek suttognak utánad. Ha elrepül a szárnyas pillanat, az ihlet fénylő szentjánosbogárka, hiába iramlik a gondolat, hogy szavak ékes ketrecébe zárja. Mint hátam mögé dobált tegnapok, papírra izzadt galacsin a versem, múltam könyvéből kitépett lapok: ha jön a perc, értük kell majd felelnem.
Dicsőség nekik, akik életükben Thermopülét megszállták s őrzik immár. Ki nem mozdulva soha a kötésből, híven és egyenest a tetteikben, de máris gyásszal és szívszelidülten, nagylelkű gazdagok, s ha tán szegények, szegénységükben is nagylelkűek, segítenek, míg futja erejükből, igazságot szolgál minden szavuk, s a hazugokat mégsem gyűlölik.
S még nagyobb dicsőség illeti őket, ha látják (és sokan látják) előre, hogy megjelenik aztán Ephialtész, s a perzsák végül mégis átvonulnak.
„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan? Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek. Mily törvényt hoznának még a szenátorok? Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért ült ki a legfelső városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen?"
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek. S a császár méltóképp készül fogadni fő emberüket. Külön pergament íratott, hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös hímzett tógában, melyben ünnepen szokás? Mért díszítik őket ametiszt karkötők és szikrázó smaragdgyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, s a barbárokat untatják a szép szavak.
„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) Mért néptelenednek el utcák és terek, s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy . . ."
/Somlyó György ford./
*
Orbán Ottó
A barbárokra várva
„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?” Kavafisz-Somlyó
Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán, hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart? És miért rohanunk haza nézni a tévét?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő? Miért kap a torkához? Miért fuldokol? S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?
Mert várja a barbárok tankjait.
S miért spriccel a jó nép százfelé? Miért bújik a pincébe s az árkádok alá? Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”? És mitől hallgat el? És mitől izzik szemében a halálos rettegés? S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?
Mert ezt tanulta és ehhez szokott, s most várja a barbárok tankjait.
S miért gyújtják föl városunkat hétfelől? Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink? És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik? Miért kívánják vérrel jóllakatni azt, akinek nem tudnak kenyeret adni?
Mert tudják, hogy a barbároké a jövő, s most várják a barbárok tankjait.
Így veszi kezdetét a fényes örömünnep; van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör… S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.
Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés? Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?
Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész… Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.
*
Wagner Dezső
A barbárok betörése
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
"S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…" (Kavafisz: A barbárokra várva)
Majd reggel lett, és futárok érkeztek megint a limesek felől, s újabb barbár törzs feltűnését jelentik e marcona fiúk.
Nos, ha úgy tetszett is egy kicsinyég, hogy nincsenek többé barbárok, most már bizonyosság: csak azok a barbárok nincsenek; úgyhogy bizakodhatunk ismét…
S a tegnapi hajcihő, az sem tekinthető hiábavalónak, de nem ám, próba volt, hogy ma már flottul működjön minden.
Íme a császár el is indult a városkapu felé, trónjával a hóna alatt, koronával a fején (méltóképp készül fogadni fő emberüket); a szenátus tagjai pedig mind a fórumra sietnek. Ja, és a két konzul is, no meg a prétorok persze, kik a barbárokat elbűvölendő, ma is olyan díszekben pompáznak, hogy a Nap rájuk emelé szalmakalapját…
És nini, már meg is jelent az első barbár (mögötte a végeláthatatlan had), s császárunk kezéből, hopp, kitépi a pergamentekercset, kultúránk rövid foglalatját; de csupáncsak arra kíváncsi, óh, egek! hogy a pergamen miként ég…
Kedvesemtől jövet egy erdőn haladtam át s ekkor észrevettem, hogy a végtelen árnyékban egy öreg, mogorva angyal lépeget mellettem. Ki ez a vándor, hogy ennyire hasonlít rám? Nem szóltam hozzá, alig hallhatóan csak sírtam ahogyan a balga vénemberek hullatják színtelen és sótalan könnyeiket.
És lásd, kedvesem, azóta sem öregedtem meg lassan az erdőből is kijutottam s úgy érzem maholnap ugyanolyan vidám és ártatlan leszek amilyen bohó gyermekkoromban voltam.
Kint jártam a hegyen s a kosaram teleszedtem gyümölccsel. Mire hazaértem a felét útonútfélen elhullattam.
Hogy körülültük az asztalt, mindenkit jószívvel kínálgattam egy zöldhéjú alma maradt utoljára, gondoltam, ez az enyém lesz.
Alig hogy nyúltam utána, egy másik kéz is kinyúlt a tál fölé idegen kéz volt, de ahogy érintettem árnyék suhant át a szívemen.
A gyümölcsből nem maradt nekem semmi, de sohsem felejtem ezt az estét tízen ültünk az asztalnál s egy lány, mintha gonoszul incselkedett volna velem. Aztán felébredtem, mert mindez csak álmomban történt ilyen gyönyörűen. Egyedül álltam a reggelben és éreztem hiába is vágyakozom a lány után, akit nem ismerek s aki talán engem se ismer.
Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, lábatlanul is elkúszom utánad, és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én, szívemmel, mint egy kézzel tartalak, fogd le szívem, agyam dobog hibátlan, s ha lángod agyvelőmbe csap, viszlek tovább, vérem zuhatagában.
