Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Dicsőség nekik, akik életükben Thermopülét megszállták s őrzik immár. Ki nem mozdulva soha a kötésből, híven és egyenest a tetteikben, de máris gyásszal és szívszelidülten, nagylelkű gazdagok, s ha tán szegények, szegénységükben is nagylelkűek, segítenek, míg futja erejükből, igazságot szolgál minden szavuk, s a hazugokat mégsem gyűlölik.
S még nagyobb dicsőség illeti őket, ha látják (és sokan látják) előre, hogy megjelenik aztán Ephialtész, s a perzsák végül mégis átvonulnak.
„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan? Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek. Mily törvényt hoznának még a szenátorok? Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.
„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért ült ki a legfelső városkapu elé trónjára, koronával, ünnepélyesen?"
Mert várja, hogy a barbárok betörjenek. S a császár méltóképp készül fogadni fő emberüket. Külön pergament íratott, hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.
„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös hímzett tógában, melyben ünnepen szokás? Mért díszítik őket ametiszt karkötők és szikrázó smaragdgyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst művekkel gazdagon mintázott botjukat?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.
„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?"
Mert várják, hogy a barbárok betörjenek, s a barbárokat untatják a szép szavak.
„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!) Mért néptelenednek el utcák és terek, s mért siet ki-ki otthonába komoran?"
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy . . ."
/Somlyó György ford./
*
Orbán Ottó
A barbárokra várva
„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?” Kavafisz-Somlyó
Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán, hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart? És miért rohanunk haza nézni a tévét?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő? Miért kap a torkához? Miért fuldokol? S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?
Mert várja a barbárok tankjait.
S miért spriccel a jó nép százfelé? Miért bújik a pincébe s az árkádok alá? Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”? És mitől hallgat el? És mitől izzik szemében a halálos rettegés? S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?
Mert ezt tanulta és ehhez szokott, s most várja a barbárok tankjait.
S miért gyújtják föl városunkat hétfelől? Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink? És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik? Miért kívánják vérrel jóllakatni azt, akinek nem tudnak kenyeret adni?
Mert tudják, hogy a barbároké a jövő, s most várják a barbárok tankjait.
Így veszi kezdetét a fényes örömünnep; van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör… S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.
Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés? Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?
Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész… Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.
*
Wagner Dezső
A barbárok betörése
Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.
"S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…" (Kavafisz: A barbárokra várva)
Majd reggel lett, és futárok érkeztek megint a limesek felől, s újabb barbár törzs feltűnését jelentik e marcona fiúk.
Nos, ha úgy tetszett is egy kicsinyég, hogy nincsenek többé barbárok, most már bizonyosság: csak azok a barbárok nincsenek; úgyhogy bizakodhatunk ismét…
S a tegnapi hajcihő, az sem tekinthető hiábavalónak, de nem ám, próba volt, hogy ma már flottul működjön minden.
Íme a császár el is indult a városkapu felé, trónjával a hóna alatt, koronával a fején (méltóképp készül fogadni fő emberüket); a szenátus tagjai pedig mind a fórumra sietnek. Ja, és a két konzul is, no meg a prétorok persze, kik a barbárokat elbűvölendő, ma is olyan díszekben pompáznak, hogy a Nap rájuk emelé szalmakalapját…
És nini, már meg is jelent az első barbár (mögötte a végeláthatatlan had), s császárunk kezéből, hopp, kitépi a pergamentekercset, kultúránk rövid foglalatját; de csupáncsak arra kíváncsi, óh, egek! hogy a pergamen miként ég…
Kedvesemtől jövet egy erdőn haladtam át s ekkor észrevettem, hogy a végtelen árnyékban egy öreg, mogorva angyal lépeget mellettem. Ki ez a vándor, hogy ennyire hasonlít rám? Nem szóltam hozzá, alig hallhatóan csak sírtam ahogyan a balga vénemberek hullatják színtelen és sótalan könnyeiket.
És lásd, kedvesem, azóta sem öregedtem meg lassan az erdőből is kijutottam s úgy érzem maholnap ugyanolyan vidám és ártatlan leszek amilyen bohó gyermekkoromban voltam.
Kint jártam a hegyen s a kosaram teleszedtem gyümölccsel. Mire hazaértem a felét útonútfélen elhullattam.
Hogy körülültük az asztalt, mindenkit jószívvel kínálgattam egy zöldhéjú alma maradt utoljára, gondoltam, ez az enyém lesz.
Alig hogy nyúltam utána, egy másik kéz is kinyúlt a tál fölé idegen kéz volt, de ahogy érintettem árnyék suhant át a szívemen.
A gyümölcsből nem maradt nekem semmi, de sohsem felejtem ezt az estét tízen ültünk az asztalnál s egy lány, mintha gonoszul incselkedett volna velem. Aztán felébredtem, mert mindez csak álmomban történt ilyen gyönyörűen. Egyedül álltam a reggelben és éreztem hiába is vágyakozom a lány után, akit nem ismerek s aki talán engem se ismer.
Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, lábatlanul is elkúszom utánad, és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én, szívemmel, mint egy kézzel tartalak, fogd le szívem, agyam dobog hibátlan, s ha lángod agyvelőmbe csap, viszlek tovább, vérem zuhatagában.
Csak olyan lesz, anyám, ha meghalok, mintha magadba zárnál, s én, élő sötétben, lélegző fények, homály-liliomok világűr mélyén szívedhez lapulok, hallgatom visszhangját a földnek: éltem.
Ne mondjuk öregen se, hogy nincsen vesztenivalónk, hisz ez annyit jelentene: utánunk az özönvíz, fütyülünk rá, mi lesz, ha mi már nem leszünk. Ami engem illet, szívesen beletörődnék a halálba, mert már eleget éltem. Igen, beletörődnék, ha feltámadhatnék minden száz évben egyszer, egyetlen napra, és beléphetnék láthatatlanul egy könyvtár ajtaján, s megtudhatnám, mi történt a földön, amióta nem vagyok lakója már, ha megtudhatnám, sokra vitte-e azóta emberi fajtánk, vagy kipusztította egy szálig önmagát. Igaz, az utóbbi, szomorú esetben könyvtár se volna, újságok és könyvek se benne, s csak a puszta hiányt láthatnám, de a részletek, az okok és okozatok ismeretlenek maradnának. Kielégítetlenül kellene újabb száz évi álomra hajtani fejemet, és azontúl feltámadni se vágynék, hisz élet nélkül nem történne semmi megtudni érdemes a földgolyón, amire kíváncsi lehet egy halott is, amiért láthatatlanul belép egy könyvtár ajtaján, amiért nem tud örök álomban nyugton maradni, akármilyen mély is a sírja, akármilyen sötét az éjszakája.
Kinek hódolhatnék még titkos mosollyal eliramlott éveim után? Talán az alvó nőknek, akik szabadon, lazán feküsznek széles ágyukon. A combjuk kilátszik félig a takaró alól, s lepedőjükön mályvák ragyognak át, ha jön a hajnal.
Mennyi szétterült, fekete haj a párnán és szendergő csukló! Mennyi lecsúszott ingváll! S mennyi partra sodródott, nyári izgalom a padlón szétdobált csöpp holmik körül!
Mindennap mennem kell tovább utolsó szállásom felé. Mindennap kidől a falból egy ajtófélfa mögöttem, s elporlad egy-egy küszöb, de ha mégis visszanézek néha, heverő hegyek és heverő, nagy tengerek helyett lopakodó fényeket látok, szobákat, zöld holdakat, melyek alvó asszonyokra sütnek.
Ki ne akarna visszafordulni nyomban, követni akár egy repülő porszemet is?
Nem voltunk fiatalok s már nem leszünk öregek sem, gyorsan eltűnünk, fiúk. Úgy hagyjuk itt az életet, mint összefirkált kéziratlapot vagy szerencsétlen szeretőt, aki folyton vérzik.
Ma még gyors fények ébresztenek reggelente, de estére már könnyedén elkárhozunk. Ma még szerelmesek vagyunk magunkba, mint saját megiramodásaiba az Idő, s kusza, bozótos gyakorlótereken miattunk tanulnak ölni még a hadseregek is.
De ha eltévedt ujjainkkal véletlenül az égbe szúrnánk, gyanúsak lennénk máris, mint akik útlevél nélkül szeretnének átszökni télből a nyárba. Bizonyára bűnösök vagyunk valahányan, hisz ártatlanul is tanúi voltunk e bűnös kornak.
Fejünk körül még lomha darazsak keringenek és hódító, fanyar bazsalikomillat. De holnapra már csak a klorofil zöld szennye marad körülöttünk. Hajunk, szemünk magányos forgószelekkel röpül tovább a földről, s helyünkön kihűlt széksorok csonkjai és városok füstje marad.
Rövidesen végképp elnémulok, elmerülök én is a halálba. Jó lesz. Kedvemre való béke. Végigsimítja gyötrött arcomat. Kitörli az iszonyat képeit szememből. És ő majd szavak nélkül is elhiszi, hogy fenntartás nélkül, önként az övé vagyok. Örökre övé szívem. S nem kell naponta bizonygatnom, nem kell naponta magyaráznom, hogy élni sem tudnék nélküle. Kebléről, combjairól álmodom, ha kegyes hozzám olykor az ég. S tudja, hogy szomjasan mire vágyom. S tudja azt is, hogy tudom: számunkra már alig van esély.
olykor meg-megcsillan valami vékonyka fénysugár káprázni kezd a szemünk lassacskán belénk bizsereg annak a reménye, hogy talán mégis valami emberségesebb emberarcúbb hogyismondjukra lesz kilátás aztán kiderül csak a porkoláb fiacskája játszadozik ajándékba kapott kis zsebtükrével vagy éppen az őrtorony valamelyik őre pásztázza végig önszorgalomból vagy puszta szórakozásból a megszokottól eltérő időben a gondosan fölszántott elboronált senkiföldjét s abból vetült a már-már lakályosnak mondható barakkunkra az a csalóka fénysugár
az eső egykedvűn csorog piszkos állomásépület feketézők és tolvajok számigálják a pénzüket a homlokzatra kent süket betűknek is szakálla nőtt növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
lopni erény az boldogul ki hazudik a becsület lassan némává szótlanul ilyen hosszú áramszünet rég nem volt mondja ki tüzet kér és kacsintva mellbe bök növesztik titkon szőrüket már a hatalma meszelők
csak az nem látja aki vak csak az nem hallja ki süket azt ami van s mit mondanak mázolhatsz öles betűket levedli minden épület homlokzatok és gyártetők növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
az élet csupa kisbetű s akár bennünk a rémület semmi sem örökéletű hiába törvény rendelet mert a sok kicsi sokra megy s lesznek fejüket fölszegők növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
olcsóbb lett volna s hasznosabb bármilyen drága szemüveg mely a látásra m6dot ad kár volt a gyöngülő szemek arányában a betűket nagyítgatni jött csődre csőd növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
koncul hiába vettetünk csillapítani éhüket a millióknak csak velünk ideig óráig lehet s a szítogatott gyűlölet csak késlelteti az időt növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
Ajánlás
Felség késő a szemüveg annak kit elvakít a gőg növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők
metszőollóval vágtál le, hogy vízbe tegyél, a konyhaasztalod közepére. érezni akartad az illatot, ami betölti a teret, a textúráját a testemnek. minden nappal kicsit többet vágtál le belőlem, hátha megmaradok. én meg hetekig őriztem az illatot, hogy kellemes legyen neked hazajönni. mert sötétek a falaid, dohos a párnád, penészes lábnyomok járják át a szobát. később a szádba is vettél. érezni akartad a testemnek a textúráját. forgattál, ízlelgettél, lenyelni nem tudtál. mint ahogyan semmit sem már hosszú évek óta. az a részem végül a toalettben, majd valami koszos csövekben végezte. pár napig még veled voltam. majd lassan fakult el. először az illat. majd a testem. összeaszott, száraz csont lettem. a kapu előtti szemétbe tettél. semmi ceremónia, semmi búcsú. hiszen te sosem búcsúzol. gyorsan elszállítottak. bedaráltak. ezer és ezer test közé vegyítve, így nem is érzem. már nem tudom, mi tartozik hozzám. csak a gyökereim fájnak ott a kertben, amióta leszakítottál.
amikor másodikat fordul a kulcs, akkor kezdesz el sírni. itt szabad. az egyedül lakásban van valami szép: hagyhatsz mosatlant úgy, hogy senki sem aggódik a mentális épséged miatt. járhatsz meztelenül úgy, hogy senki sem fél melléd feküdni. és ha nincs tejed a reggeli kávé mellé, bűntudat nélkül kortyolhatod. a klotyón addig tinderezhetsz, amíg csak akarod. énekelhetsz a zuhanyon túl is, s az ágyneműcserét lehazudhatod, valahányszor hazahozod az új kedvesed. itt szabad előre fizetni villanyszámlát, egyedül mosni bugyit, s tartani kéretlen galambokat. csak akkor kezdesz el sírni, mikor másodikat fordul a kulcs. tudod, itt szabad.
Aludj egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban hó hull komoly fekete medvék vonulnak én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött könyvek hallgatnak köröttünk nagyon örülni nem szabad vigyázz a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál
Az a város: világ, világom. Elvisz oda olykor az álom, utcáit, zugait bejárom.
Napja-holdja fejem fölött ég, s talán itt-ott ráismerek még, ám a hunyorgó régi házak, ahol éltem apró gyerekként, dülöngve mind elcsónakáznak, múltam vizén árnyuk, ha látom.
Úgy rémlik ígértél. Vagy csak félreértettem. Öröknek hinni semmit se szabad. Mert ott voltál. Amikor lázam volt. Amikor féltem. Amikor… Mindig. Megfejthetetlen mosolyok. Ott voltál. Most meg már csak beleálmodlak. A tavaszba. A hétköznapokba. Mert nekem már sosem vagy. Se itt se máshol. Ugyanonnan indultunk. Én tőled. Nem ugyanoda értünk. Természetellenes. Hogy te és nem én. Neked fontosabb más, mint nekem. Semmi sincs nélküled. Esetlen örök szeretet. Olyan szeretet, amely után minden langyos. Hova hullik az élet? Nem vádolok. Csak az emlékek. Azok szúrnak. Meg az ígéretek. Talán csak képzeltem őket. Áruló miként lesz, ki a kezdet volt? Nincs kinek elmondani. Elveszítettem. Pedig azt hittem, örök. Messze tőled még most is fázom. Mert semmi sincs nélküled.
A búcsúzások önző holtidők, perceikért senki sem rajong, várják, ahogy szürke holtterekből, felépül a végső alkalom,
és menedéket kér vagy ölelést, a testek búvó, titkos forróságát, menteget pár léha tévedést; a szívek visszatérő kóborlását.
A búcsúzás szaga; friss orgona, ha túl soká tart, rabjai leszünk, emlékeink harmatillata, megzavarja elképzelt hitünk,
menedékért sír, ami még kedves, a búcsú olykor vállalt tévedés. Nekifutunk újra pár szerepnek, hogy sokadszorra meséljük el másnak; egyedül a minden is kevés.
