Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Hiába, akárhány verssel rakva a padlás, erőt vesz rajtam a szánalmas hanyatlás -a költő addig él, ameddig ír! És ha hónapok óta egy jó sort se bír? Halott, ha mondom, két lábon járó halott, holott tegnap még élt, holott fél éve még... - Vakít a tündöklő közöny, az ég.
Volt előtte. Már utána van. Csak közben volt szép. Most arctalan. Előtte csend. Utána némaság. Boldog nevetések közötti néma sáv. Áradás volt. Most vizes homok. Parti homokban vizes lábnyomok. Érintés volt. Érző pillanat. Hangok voltak, és nagy szavak. Volt előtte. Már utána van. Sértetlen maradt. Örökre karctalan.
Amikor már mindentől szabadulni akarna az ember, ami fék, korlát, kötél, kötelezettség, megkötöttség, szabály, istráng, heveder, béklyó, kioldná magát a szíjból, felmentené minden szabály alól, a versről lepattintaná a rímet, felrúgná az ütemek rendjét, kilazítaná a grammatika fűzőjét, a szavak jelentésébe beletúrna, mert nem tűr magán semmi nehezítéket, semmi röghöz kötést, semmit, ami úgymond, megkívántatik. Elszakadni, kiszakadni, felszakadni, elrugaszkodni mindentől, ami illik, ami elvárt, ami előírt. Lázadás ez, kései anarchia, a széttörés eufóriája, a törvényből s a világból való kiköltözés nagy, látványos hurcolkodása, a szétrúgás és feldöntés merészsége, illetve gyávasága, a kiköpött szavak héjának ízlelgetése, a rombolás ördögi kéje, mely végül valamiféle rendszerré áll össze, mert a világ a szabályok gyűjteménye, és az antiszabályok épp oly erősek, hiszen a lét feltétele és tartozéka a rend. Az összhang és a ritmus ott pulzál az ereidben, nem tudsz kilépni önmagadból, még a halálod is szabályos és törvényszerű. Ágálni csak az élő tud, ő bonthatja szét a csomókat, ő alkothat új rendszert, új törvényt, új szabályzatot, melyet később már nem kell, és nem is tud betartani.
Nem, ma ne várj, nem akarok találkozni veled, itthon maradok a gyerekekkel, nézzük a tévét, lehet, főzök valami vacsorát, legalább a kicsik nem fognak morogni, hogy olyan sokszor veled töltöm az éjszakát, pedig az a havi egy-két este szerintem igazán nem is sok, ha lehetne, én minden éjszaka melletted aludnék, csak dühít már, hogy nem értem, mit akarsz tőlem, miért engem akarsz, miért költöd rám az Isten pénzét is, és miért nem kellek neked mégsem egészen, délben és délután, télen, nyáron és tavasszal, miért csak lopott egy-két napok, tudnom kell végre, meddig leszek örök második én, aki az első voltam neked, mindenben a legelső, akitől annyira nem tudsz elszakadni, hogy mindig megtalálsz, bármily messze is futok, mindig újra magadhoz láncolsz valami furcsa, régi szerelem emlékével, azzal, hogy te még emlékszel az apámra és az öcsémre is, pedig már rég meghaltak, hogy ismertél, mikor még ötvennyolc centis volt a derekam és a heteseket kivédtem a Szentkirályi utcában, hogy együtt jártunk felvonulni, és mindennap megvártalak az egyetem előtt, és mindig vettél nekem jégkrémet. Tudom, többé nem fogod mondani nekem, hogy szeretsz. De az ifjúságom része vagy, úgy, hogy ne félj, felhúzom a nyolcvanezer forintos gyűrűm, és fülembe teszem a százezer forintos fülbevalóm, taxit hívok és mégis csak elmegyek abba a szállodába, ahol ma este engem vársz. Mert a halottaim is ott lesznek veled.
Onnan, ettől az úttól porzanak most a verssorok. Mondják, csak a beduinok képesek elviselni a határtalan végtelent, míg homok süvít sima peremű dűne árnyékában, ahol kókadozó tevék hátán róják vándorútjukat. Átsétálsz a szőnyegen, s ottmaradnak lábnyomaid. Kikerülöd a skorpiómintákat: gyilkos csípésre készülődtek. Nem felelsz mindjárt sem korábbi, sem mostani szavaimra. A csend Bach elenyészett dallamát zengeti fülemben hatalmasan. Kezed megmoccan, sebes gyík fut a térdemre. Lélegzel, könnyedén s forrón homokot fúj arcomba a szél.
Leesett az első hó. Az utcán az autókat belepte. Ha nem jegyezted meg, hol parkoltál, mielőtt esni kezdett, olvadásig nem találod meg a sajátod. Félelmed is összetéveszthető mások félelmével, de ne hagyd. Ragaszkodj saját félelmedhez, így nem maradsz egyedül sohasem. Sem hóeséskor, sem olvadáskor.
Nem válaszolsz anyám, pedig hát jó lenne, magamra hagytál a sorok közt felejtve. Feszengek, mint zsidócska az üres boltban, s az sem egyértelmű, hogy ahol vagy, hol van.
Eleresztettél, és nem gondoskodsz rólam, lásd, a szereteted kongó, üres szólam; mit higgyek felőled, ha nem küldesz jelet, vagy odajutottál, ahonnan nem lehet?
Aki így szökik meg, nem pótolhatatlan. Érzelmi rabláncon gyászoljak magamban? Talán találok még boldog búvóhelyet, hová behúzódhat mellém, aki szeret.
– Félig ébren élek, félig eltemetve; szeret-e, dajkál-e bárki is helyette? Kitől számíthatok biztató szavakra, vagy föladjam én is, hogyha ő feladta?
Ma megölök egy álmot megint régi volt nem kell holnap egy vágyat egy régi volt szerelmet aztán mást. Történeteim halmazán botladozom gyönyörködöm ahogy az enyészet dombján komposztálódik a múlt … hátha… a lótusz bárhol kinő várok egyre többet nézem a földet barátkozom
Se szó, se dal, sem meddő dünnyögés, nem használ a csend ellen ma semmi, ha kiüríted méregpoharát, s a holnapoddal próbálsz szembemenni. A holnapod az idő tengelyén, mint megfáradt nyikorgás fennakad, mint karcolás egy rongyolt lemezen, ahol a hang ijedten megszakad-- ha idegeid tükrén siklanak a percek apró éles körmei, se szó, se dal, se nyugtató ima, sem álom-mantra nem használ neki.
*
Várj még, Idő!
Várj még, Idő, késsetek holnapok! tavaszt ígértél s forró, új nyarat… - Hol tart a lét, és én most hol vagyok? - Cipeld magaddal új napokba azt… Új hajnalok és új tragédiák, vad szócsaták a groteszk asztalán, hol foszló fény és hervadó virág, s egy vers hever, egy hattyúdal talán.
– Öt éve már, hogy vendégségbe csupán sírodhoz invitálsz. – Jobb, ha hozzászoksz: itt a vége, s beletörődni idejársz. – Eljöttünk hozzád, körbeállunk, föld-tested szegfűtől szeges. – A kampánycsend örök minálunk. Minden választás végleges. – Be sem fértünk a temetőbe öt éve. Nagy volt a tömeg - – Látni akartak eltűnőbe; mielőtt elfelejtenek. – Most nem tolongnak, nyári délben nem kívánnak új harcokat… – Magukban hordják észrevétlen helyettem élő arcomat. – Kik mindennel nyakadra jártak, miért kerülnek bátran el? – Törvény, hogy nem vész el a párttag, csak pártolóbb új pártra lel. – Kit hozzád kötne még a hála, köpköd, ha néha hátranéz… – Nem látod, fogytán már a nyála, s a nyálért járó hálapénz? – De mit mondasz, hogy ha keresnek, akik szemébe egyre nősz? – A magyar talpra áll, ha vesztett, csak az rohasztja el, ha győz. – Miért maradjunk egyre hűek? Menetben merre, mért megyünk? – Mert így születtünk, együgyűnek. A Város volt az egy ügyünk. – Miért formál jogot az egészre, más részt miért gyűlöl a rész? – Ezt tőlem kérded? Vedd már észre, hogy mindig magadban beszélsz!
Elmúlások I. Nőnek az árnyékok piszkosszürke felhőkön lomha keresztek úsznak megfeszített álmos pillanatok eltűnök hirtelen Foltokban roskad a táj fáradt pislákoló alkonyok bennem még a csend remeg karácsony visszfényei úsznak egy óriásplakáton Eltört váza-énem üzen az alkonyat egy vérből valók vagyunk könyörgök Háti temetni akarok II. Ülsz a tükör előtt szemed fested éppen az asztalon évek fáradt szemceruzái lopva nézlek sajnállak Hálásan rám mosolyogsz megrezdül szempillád ringó melled a régi mozdulatlan kígyóbűvölés kezedbe adok egy pólót III. Megyek a latyakos utcán havasesőben fürdik arcom mosott ruhák egy balkonon száradó ének a lelkem évek villamosán utazom Kormos bérház az életem körfolyosókon keringő percek felugrom hozzád édes de csak karcolt névtábla fogad a szerelem is elköltözött IV. Régen voltam a temetőben meglátogatlak anyám ha megérem még a tavaszt sok minden szorult belém mint üszkös seb felszakad Leülök és beszélek hozzád sohasem hallgattalak meg most te hallgatsz konok kőben elfúlva mondanám de csak motyogni tudok V. Láttam a koporsómat fekete volt és kurzív a nevem mit várhatok még 2010? lángoló felirat vagyok táncoló tűzkarikák Soha nem akartam Látni nem hittem kínzó jóslatokban valamiért más vagyok áldás vagy átok fia tudatlan halok meg
kihasítok magamnak egy szűk teret és nézem ahogy az idő áthalad rajta elsírtam magam az unokám előtt amikor a múltamról beszéltem benne anyám könnytelen arcáról húsz éven át hordtam magamban és most követelte mutassam mennyire fájt bennem a higgadt mérlegelés amikor erőnek hittem a gyávaságot de a hazafelé úton egy üveg konyakkal kellett tompítanom anyám könnytelen arcát magamban tegnap beszélgettem vele újra mondtam neki pont ott tartok most mint húsz évvel ezelőtt amikor elbúcsúztunk nem hitt nekem csontszáraz volt a szeme most is csak az enyém könnyezett
Kivénhedt diktátorok aranykorában már nem mi voltunk az éljenző tömeg, abban bíztunk, a vakhit elkerülhet, hozzánk szegődnek holmi kételyek. De aki sokáig él, mindegyik színt látja és mindegyiknek a fonák színét, „elzúgtak forradalmaink” – motyogja, keresve a szürke komplementerét. Rezervátumba űznek a tapasztalások, vicclapot járathatnánk, ha a humor megélne itt, antikváriumok dohos polcain és sercegő muzeális adókon keressük sosem volt ifjúságunk könyveit, filmjeit. Ránk mutatnak: nézd csak, illegitim korokban éltek ők, és mi restelkedve hagyjuk sorsára a még talán megmenthetőt. Elnémulásunk ideje érkezett el? Mások beszélnek helyettünk, legalábbis így hiszik, míg lengetik, lengetik hajnalkorú diktátorok markáns színű zászlait.
néhány hónapja jártam oda de tényleg nem történt semmi úgy értem tényleg nem tett semmit a nő aki terapeutának hívta magát
kedélytelen beszélgetésekkel töltöttük ki a száraz szürke ötven percet álmosító novemberi délután hallgattam az esőcseppek monoton kopogását amikor felriadtam a színtelen hangjára
beszéljen az apjáról
nehéz lett a levegő pont az apámon tűnődtem ugyanis gondoltam akkor hangosan mondom a történetet róla hogy tudniillik volt egy kedvenc fordulata
örök hülye
az egész gyerekkorom ennek a szólásnak az árnyékában zajlott és ezt elég változatosan tudta előadni akartam egy motort elesel vele és örök hülye leszel pszichológiát akarok tanulni bekattansz és örök hülye leszel második lettem matekversenyen lecsúszni a dobogó tetejéről egyenes út hogy örök hülye legyél csak a nyerteseket jegyzik
soha nem tudtam élvezni a sikert szépen lassan tereltem magam a középszerűség felé az biztonságos nem fenyeget a veszély hogy egy nem várt esemény következményeként örök hülye legyek
és most mi van az apjával kérdezte egy teljesen új hangszínnel tele lett izgalommal tetszett neki a sztori valami szenzációt sejtett
hátradőltem és a szemébe néztem egy kicsit hallgattam hogy most mondjam vagy ne mondjam de mély levegőt vettem és egyetlen levegővel közöltem hogy innen egyenesen apámhoz megyek mert most én ápolom senki nem maradt meg mellette a betegápoló sem bírta a borzalmas természetét és hát az Alzheimer nem gyerekjáték főleg nem a végső stádiumban törölgethetem apám álláról a nyálat hófehér textilzsebkendővel mert így is folyton beszél hiába a kór tegnap mondta magáról hogy örök hülye lettem úgy látszik némi humorra is szert tett
hát majdnem elfelejtette megírni a nyugtát annyira boldoggá tette ez a kis családi krónika lám a rossz emberek megkapják méltó büntetésük a karma dolgozik tessék Istennek van érzéke a dramaturgiához legszívesebben úgy mentem volna el hogy tényleg nem fizetem ki ezt az utolsó terápiát
mert többet nem megyek oda hazafelé majdnem elhánytam magam jaj nem az eseményen nehogy azt hidd az nem kavart fel az isten szerelmére az apámnak semmi baja igazán sikeres ügyvéd az elbeszélés végét én találtam ki egy kicsit szórakoztam
de könyörgöm az a tekintet ahogy a nő szeme felcsillant ezen a mérhetetlen giccsen ezen a cukormázas szenvedéstörténeten az kegyetlenül elszomorított komolyan mondom neki kellene egy hatékony terápia
Bántottalak? Hidd el, hogy nem akartam. Csak hirtelen minden, a kockán. Forgott. A szünetjelen átsüvít a dallam. Eső veri a dominánsakkordot.
Tudom, tudom, az idő nem cselédünk. S ha mégis felmond? Hibáztunk, hibáztam. A felismerhetetlenségig élünk ebben a számon kérő szélzúgásban.
Tél van, vagy az lesz nemsokára. Fázom. A varjak majd helyetted is szeretnek. Későmre jár. Arcomon pőre láznyom. Látvány vagyok csak vesztőhely-szemednek.
A holtak közt ha nem talállak tovább kereslek idefent kit takarnak a síró vállak milyen túlélő idegent miféle Orpheusz leszek még ladiktalan tavon hova perelve meddig milyen emlék mindigek közt milyen soha vigyázz vigyázz ha megtalálom nem engedem többé veled annyi sok éve annyi szálon szívedbe rontó életed s a lant a lant fülelve várnak folyó citromfa délvidék a holtak közt ha nem talállak kénytelen leszek élni még s perelve is tovább kereslek átjárható minden határ ne szólj kövess ma már a tested akár az égre lelt madár most már a föntnek mérge jár át most már meg kéne hallanod a fájdalom kromatikáját a fölfeszített dallamot
Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak; Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar. A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézze Lengő bokrait és mennyei hangu dalát? A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand: Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?
Tulajdonképpen utca volna ez a megbúvó, görbe kis falucska, mely idenéz az ablakomba: öt emberarcú ház, öt össze-vissza ház, s egy lámpa, mely kerek fejével a kék homályra dajkaként vigyáz.
Hogy hull a hó, a sűrű jeltelen sötéten és a halványszínű-sárga, keresztüljátszó lámpafény alatt!
Hogy hull, örvénylik, csapdos szélesen ezen az apró szegleten, mint ősköd széteső világa -- mint gondolat, mely bennem kavarog, s melyet belülről átragyog az értelem --
Hogy hull -- -- csak figyelem, és figyeli velem öt ház: egy kis falu, öt emberarcú ház, s egy lámpa, mely kerek fejével a kék homályra dajkaként vigyáz,