Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Leesett az első hó. Az utcán az autókat belepte. Ha nem jegyezted meg, hol parkoltál, mielőtt esni kezdett, olvadásig nem találod meg a sajátod. Félelmed is összetéveszthető mások félelmével, de ne hagyd. Ragaszkodj saját félelmedhez, így nem maradsz egyedül sohasem. Sem hóeséskor, sem olvadáskor.
Nem válaszolsz anyám, pedig hát jó lenne, magamra hagytál a sorok közt felejtve. Feszengek, mint zsidócska az üres boltban, s az sem egyértelmű, hogy ahol vagy, hol van.
Eleresztettél, és nem gondoskodsz rólam, lásd, a szereteted kongó, üres szólam; mit higgyek felőled, ha nem küldesz jelet, vagy odajutottál, ahonnan nem lehet?
Aki így szökik meg, nem pótolhatatlan. Érzelmi rabláncon gyászoljak magamban? Talán találok még boldog búvóhelyet, hová behúzódhat mellém, aki szeret.
– Félig ébren élek, félig eltemetve; szeret-e, dajkál-e bárki is helyette? Kitől számíthatok biztató szavakra, vagy föladjam én is, hogyha ő feladta?
Ma megölök egy álmot megint régi volt nem kell holnap egy vágyat egy régi volt szerelmet aztán mást. Történeteim halmazán botladozom gyönyörködöm ahogy az enyészet dombján komposztálódik a múlt … hátha… a lótusz bárhol kinő várok egyre többet nézem a földet barátkozom
Se szó, se dal, sem meddő dünnyögés, nem használ a csend ellen ma semmi, ha kiüríted méregpoharát, s a holnapoddal próbálsz szembemenni. A holnapod az idő tengelyén, mint megfáradt nyikorgás fennakad, mint karcolás egy rongyolt lemezen, ahol a hang ijedten megszakad-- ha idegeid tükrén siklanak a percek apró éles körmei, se szó, se dal, se nyugtató ima, sem álom-mantra nem használ neki.
*
Várj még, Idő!
Várj még, Idő, késsetek holnapok! tavaszt ígértél s forró, új nyarat… - Hol tart a lét, és én most hol vagyok? - Cipeld magaddal új napokba azt… Új hajnalok és új tragédiák, vad szócsaták a groteszk asztalán, hol foszló fény és hervadó virág, s egy vers hever, egy hattyúdal talán.
– Öt éve már, hogy vendégségbe csupán sírodhoz invitálsz. – Jobb, ha hozzászoksz: itt a vége, s beletörődni idejársz. – Eljöttünk hozzád, körbeállunk, föld-tested szegfűtől szeges. – A kampánycsend örök minálunk. Minden választás végleges. – Be sem fértünk a temetőbe öt éve. Nagy volt a tömeg - – Látni akartak eltűnőbe; mielőtt elfelejtenek. – Most nem tolongnak, nyári délben nem kívánnak új harcokat… – Magukban hordják észrevétlen helyettem élő arcomat. – Kik mindennel nyakadra jártak, miért kerülnek bátran el? – Törvény, hogy nem vész el a párttag, csak pártolóbb új pártra lel. – Kit hozzád kötne még a hála, köpköd, ha néha hátranéz… – Nem látod, fogytán már a nyála, s a nyálért járó hálapénz? – De mit mondasz, hogy ha keresnek, akik szemébe egyre nősz? – A magyar talpra áll, ha vesztett, csak az rohasztja el, ha győz. – Miért maradjunk egyre hűek? Menetben merre, mért megyünk? – Mert így születtünk, együgyűnek. A Város volt az egy ügyünk. – Miért formál jogot az egészre, más részt miért gyűlöl a rész? – Ezt tőlem kérded? Vedd már észre, hogy mindig magadban beszélsz!
Elmúlások I. Nőnek az árnyékok piszkosszürke felhőkön lomha keresztek úsznak megfeszített álmos pillanatok eltűnök hirtelen Foltokban roskad a táj fáradt pislákoló alkonyok bennem még a csend remeg karácsony visszfényei úsznak egy óriásplakáton Eltört váza-énem üzen az alkonyat egy vérből valók vagyunk könyörgök Háti temetni akarok II. Ülsz a tükör előtt szemed fested éppen az asztalon évek fáradt szemceruzái lopva nézlek sajnállak Hálásan rám mosolyogsz megrezdül szempillád ringó melled a régi mozdulatlan kígyóbűvölés kezedbe adok egy pólót III. Megyek a latyakos utcán havasesőben fürdik arcom mosott ruhák egy balkonon száradó ének a lelkem évek villamosán utazom Kormos bérház az életem körfolyosókon keringő percek felugrom hozzád édes de csak karcolt névtábla fogad a szerelem is elköltözött IV. Régen voltam a temetőben meglátogatlak anyám ha megérem még a tavaszt sok minden szorult belém mint üszkös seb felszakad Leülök és beszélek hozzád sohasem hallgattalak meg most te hallgatsz konok kőben elfúlva mondanám de csak motyogni tudok V. Láttam a koporsómat fekete volt és kurzív a nevem mit várhatok még 2010? lángoló felirat vagyok táncoló tűzkarikák Soha nem akartam Látni nem hittem kínzó jóslatokban valamiért más vagyok áldás vagy átok fia tudatlan halok meg
kihasítok magamnak egy szűk teret és nézem ahogy az idő áthalad rajta elsírtam magam az unokám előtt amikor a múltamról beszéltem benne anyám könnytelen arcáról húsz éven át hordtam magamban és most követelte mutassam mennyire fájt bennem a higgadt mérlegelés amikor erőnek hittem a gyávaságot de a hazafelé úton egy üveg konyakkal kellett tompítanom anyám könnytelen arcát magamban tegnap beszélgettem vele újra mondtam neki pont ott tartok most mint húsz évvel ezelőtt amikor elbúcsúztunk nem hitt nekem csontszáraz volt a szeme most is csak az enyém könnyezett
Kivénhedt diktátorok aranykorában már nem mi voltunk az éljenző tömeg, abban bíztunk, a vakhit elkerülhet, hozzánk szegődnek holmi kételyek. De aki sokáig él, mindegyik színt látja és mindegyiknek a fonák színét, „elzúgtak forradalmaink” – motyogja, keresve a szürke komplementerét. Rezervátumba űznek a tapasztalások, vicclapot járathatnánk, ha a humor megélne itt, antikváriumok dohos polcain és sercegő muzeális adókon keressük sosem volt ifjúságunk könyveit, filmjeit. Ránk mutatnak: nézd csak, illegitim korokban éltek ők, és mi restelkedve hagyjuk sorsára a még talán megmenthetőt. Elnémulásunk ideje érkezett el? Mások beszélnek helyettünk, legalábbis így hiszik, míg lengetik, lengetik hajnalkorú diktátorok markáns színű zászlait.
néhány hónapja jártam oda de tényleg nem történt semmi úgy értem tényleg nem tett semmit a nő aki terapeutának hívta magát
kedélytelen beszélgetésekkel töltöttük ki a száraz szürke ötven percet álmosító novemberi délután hallgattam az esőcseppek monoton kopogását amikor felriadtam a színtelen hangjára
beszéljen az apjáról
nehéz lett a levegő pont az apámon tűnődtem ugyanis gondoltam akkor hangosan mondom a történetet róla hogy tudniillik volt egy kedvenc fordulata
örök hülye
az egész gyerekkorom ennek a szólásnak az árnyékában zajlott és ezt elég változatosan tudta előadni akartam egy motort elesel vele és örök hülye leszel pszichológiát akarok tanulni bekattansz és örök hülye leszel második lettem matekversenyen lecsúszni a dobogó tetejéről egyenes út hogy örök hülye legyél csak a nyerteseket jegyzik
soha nem tudtam élvezni a sikert szépen lassan tereltem magam a középszerűség felé az biztonságos nem fenyeget a veszély hogy egy nem várt esemény következményeként örök hülye legyek
és most mi van az apjával kérdezte egy teljesen új hangszínnel tele lett izgalommal tetszett neki a sztori valami szenzációt sejtett
hátradőltem és a szemébe néztem egy kicsit hallgattam hogy most mondjam vagy ne mondjam de mély levegőt vettem és egyetlen levegővel közöltem hogy innen egyenesen apámhoz megyek mert most én ápolom senki nem maradt meg mellette a betegápoló sem bírta a borzalmas természetét és hát az Alzheimer nem gyerekjáték főleg nem a végső stádiumban törölgethetem apám álláról a nyálat hófehér textilzsebkendővel mert így is folyton beszél hiába a kór tegnap mondta magáról hogy örök hülye lettem úgy látszik némi humorra is szert tett
hát majdnem elfelejtette megírni a nyugtát annyira boldoggá tette ez a kis családi krónika lám a rossz emberek megkapják méltó büntetésük a karma dolgozik tessék Istennek van érzéke a dramaturgiához legszívesebben úgy mentem volna el hogy tényleg nem fizetem ki ezt az utolsó terápiát
mert többet nem megyek oda hazafelé majdnem elhánytam magam jaj nem az eseményen nehogy azt hidd az nem kavart fel az isten szerelmére az apámnak semmi baja igazán sikeres ügyvéd az elbeszélés végét én találtam ki egy kicsit szórakoztam
de könyörgöm az a tekintet ahogy a nő szeme felcsillant ezen a mérhetetlen giccsen ezen a cukormázas szenvedéstörténeten az kegyetlenül elszomorított komolyan mondom neki kellene egy hatékony terápia
Bántottalak? Hidd el, hogy nem akartam. Csak hirtelen minden, a kockán. Forgott. A szünetjelen átsüvít a dallam. Eső veri a dominánsakkordot.
Tudom, tudom, az idő nem cselédünk. S ha mégis felmond? Hibáztunk, hibáztam. A felismerhetetlenségig élünk ebben a számon kérő szélzúgásban.
Tél van, vagy az lesz nemsokára. Fázom. A varjak majd helyetted is szeretnek. Későmre jár. Arcomon pőre láznyom. Látvány vagyok csak vesztőhely-szemednek.
A holtak közt ha nem talállak tovább kereslek idefent kit takarnak a síró vállak milyen túlélő idegent miféle Orpheusz leszek még ladiktalan tavon hova perelve meddig milyen emlék mindigek közt milyen soha vigyázz vigyázz ha megtalálom nem engedem többé veled annyi sok éve annyi szálon szívedbe rontó életed s a lant a lant fülelve várnak folyó citromfa délvidék a holtak közt ha nem talállak kénytelen leszek élni még s perelve is tovább kereslek átjárható minden határ ne szólj kövess ma már a tested akár az égre lelt madár most már a föntnek mérge jár át most már meg kéne hallanod a fájdalom kromatikáját a fölfeszített dallamot
Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak; Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar. A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézze Lengő bokrait és mennyei hangu dalát? A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand: Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?
Tulajdonképpen utca volna ez a megbúvó, görbe kis falucska, mely idenéz az ablakomba: öt emberarcú ház, öt össze-vissza ház, s egy lámpa, mely kerek fejével a kék homályra dajkaként vigyáz.
Hogy hull a hó, a sűrű jeltelen sötéten és a halványszínű-sárga, keresztüljátszó lámpafény alatt!
Hogy hull, örvénylik, csapdos szélesen ezen az apró szegleten, mint ősköd széteső világa -- mint gondolat, mely bennem kavarog, s melyet belülről átragyog az értelem --
Hogy hull -- -- csak figyelem, és figyeli velem öt ház: egy kis falu, öt emberarcú ház, s egy lámpa, mely kerek fejével a kék homályra dajkaként vigyáz,
Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más: a szó a csönd ruhája csak. A szó a dísz, a csábító, kacér selyem, s a csönd a vér, a hús, a csont, a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Ha néha szóba rejtezik, csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk, s hogy vetkezhessen, öltözik, mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül: s a csönd is éppen ezt teszi.
A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom, az öntudatlan élet ő: a Semmi teste, néma változás, anyag. S a szó a csönd ruhája csak, s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Sötétedésig követnélek ezen a csapáson Sötétedésig követnélek ezen a csapáson. De tudom, hogy te a gyomromba látsz, érzed az ürességét, hallod kongani, és képes vagy még azért is sajnálni, amiért csak ezt a szánalmasan olcsó, elnyűtt sportcipőt tudtam magammal hozni. Mintha az otthonom lenne a lábamon, súgom magamban neked, miközben azt figyelem, ahogy apró terméseket tépkedsz a bokrokról. Ez van rajtam. Azért egy patakon még áthaladunk, szerintem egy vízesést akartál megmutatni, talán, viszont ezt tényleg csak sejteni tudom, mert nyilván valamiféle naturális és részben rusztikus szenzációnak, valami igazi értékkel bíró meglepetésnek szántad a nap végére, amikor aztán csak haza kellett jönnünk miattam. Hiába követnélek sötétedésig ezen a szűk csapáson, a világ bármely szűk csapásán, ha a csapdád vagyok, a szeretetnek az eltűnése benned, ez az érzés mindig úgy kezdődik majd el nálad, ahogy az én térfelemen végül irányíthatatlanul zsákutcába fordul.
Van örömünk, van régi búnk, mind a kettőnket egy csók andalít, s tulajdonképp alig-alig hasonlitunk. Egy szó elég, csak egy szilaj, és semmi pör, örvény nyilik, és a vihar kitör! Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy és tiszta, lágy, de hát mihelyt bennünket elhagy a vágy, csak félig értjük azt, mi volt már, és ott az átok... Te, hogyha férfi volnál, lennénk barátok?
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.