Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.12.08 0 0 96703

Romhányi Gyula

Héja-alkonyat

Még játszom veled,
de szememre már az ősz
színes rongyaiból szőtt
nyirkos fátyol hull.

Még ereimben
lomha vért lázít a kedv,
ám szívem pitvarában
horgas szél tutul.

Még elhiszem, hogy
koldult ölelésünk
virághímes ágya az
erdőszéli rét.

Ám szánk hídjára
friss zúzmara rakódik,
s ujjaim alatt tested
csupa-csupa dér.

Még érzem, amint
óvó sugarába fon
és szelíden ringat a
délutáni nap.

de látom, lelkünk
fészkéről már útra kélt,
zsákmányra éhesen, a
héja alkonyat.

Lutra Creative Commons License 2021.12.08 0 0 96702

N. Horváth Péter

Mit higgyek?

Nem válaszolsz anyám, pedig hát jó lenne,
magamra hagytál a sorok közt felejtve.
Feszengek, mint zsidócska az üres boltban,
s az sem egyértelmű, hogy ahol vagy, hol van.

Eleresztettél, és nem gondoskodsz rólam,
lásd, a szereteted kongó, üres szólam;
mit higgyek felőled, ha nem küldesz jelet,
vagy odajutottál, ahonnan nem lehet?

Aki így szökik meg, nem pótolhatatlan.
Érzelmi rabláncon gyászoljak magamban?
Talán találok még boldog búvóhelyet,
hová behúzódhat mellém, aki szeret.

– Félig ébren élek, félig eltemetve;
szeret-e, dajkál-e bárki is helyette?
Kitől számíthatok biztató szavakra,
vagy föladjam én is, hogyha ő feladta?

Lutra Creative Commons License 2021.12.08 0 0 96701

Boda Magdolna

(felszámolás)

Ma megölök egy álmot
megint
régi volt nem kell
holnap egy vágyat
egy régi volt szerelmet
aztán mást.
Történeteim halmazán
botladozom
gyönyörködöm ahogy
az enyészet dombján
komposztálódik a múlt
… hátha…
a lótusz
bárhol kinő
várok
egyre többet nézem a földet
barátkozom

régen az ózonlyuk aggasztott
ma már az sem

Pannika127 Creative Commons License 2021.12.07 0 0 96700

 

 

Kassák Lajos

Decemberi árnyék

 

Fehér dunnák alatt alszik a föld

fehér és hideg dunnák alatt.

Ha gyermekem lenne most, csak egy is

szívemre venném, mint a virágot

s én is elaludnék véle csöndben.

 

Mert alszik minden, hogy megjött a hó

s ki annyit csatáztam dühömben

egyedül morzsolom sok gondjaim

a házban, mely szunnyad már, vagy halkan

tova száll a sirály ezüst szárnyán.

 

De hallgasd csak, kutyánk a küszöbön

mély álmában is ugat vadul

pöröli a vékony hold karéját

hogy világít fölöttünk s árván, még

hajókáz az ég sötét tavain.

 

S ahogy alszik minden, a holdhoz küldöm

én is e dalt. Köszöntsd az asszonyt,

ki vérző szívén halvány kezével

egy felhőn ül s leveti árnyékát

körénk az aluvó, havas földre.

Lutra Creative Commons License 2021.12.07 0 0 96699

Kapui Ágota

Se szó, se dal

Se szó, se dal, sem meddő dünnyögés,
nem használ a csend ellen ma semmi,
ha kiüríted méregpoharát,
s a holnapoddal próbálsz szembemenni.
A holnapod az idő tengelyén,
mint megfáradt nyikorgás fennakad,
mint karcolás egy rongyolt lemezen,
ahol a hang ijedten megszakad--
ha idegeid tükrén siklanak
a percek apró éles körmei,
se szó, se dal, se nyugtató ima,
sem álom-mantra nem használ neki.

               *

Várj még, Idő!

Várj még, Idő, késsetek holnapok!
tavaszt ígértél s forró, új nyarat…
- Hol tart a lét, és én most hol vagyok? -
Cipeld magaddal új napokba azt…
Új hajnalok és új tragédiák,
vad szócsaták a groteszk asztalán,
hol  foszló fény és hervadó virág,
s egy vers hever, egy hattyúdal talán.

Lutra Creative Commons License 2021.12.07 0 0 96698

Rigó Béla

Párbeszéd

– Öt éve már, hogy vendégségbe
csupán sírodhoz invitálsz.
– Jobb, ha hozzászoksz: itt a vége,
s beletörődni idejársz.
– Eljöttünk hozzád, körbeállunk,
föld-tested szegfűtől szeges.
– A kampánycsend örök minálunk.
Minden választás végleges.
– Be sem fértünk a temetőbe
öt éve. Nagy volt a tömeg -
– Látni akartak eltűnőbe;
mielőtt elfelejtenek.
– Most nem tolongnak, nyári délben
nem kívánnak új harcokat…
– Magukban hordják észrevétlen
helyettem élő arcomat.
– Kik mindennel nyakadra jártak,
miért kerülnek bátran el?
– Törvény, hogy nem vész el a párttag,
csak pártolóbb új pártra lel.
– Kit hozzád kötne még a hála,
köpköd, ha néha hátranéz…
– Nem látod, fogytán már a nyála,
s a nyálért járó hálapénz?
– De mit mondasz, hogy ha keresnek,
akik szemébe egyre nősz?
– A magyar talpra áll, ha vesztett,
csak az rohasztja el, ha győz.
– Miért maradjunk egyre hűek?
Menetben merre, mért megyünk?
– Mert így születtünk, együgyűnek.
A Város volt az egy ügyünk.
– Miért formál jogot az egészre,
más részt miért gyűlöl a rész?
– Ezt tőlem kérded? Vedd már észre,
hogy mindig magadban beszélsz!

Lutra Creative Commons License 2021.12.07 0 0 96697

Elmúlások
 
           I.
 
Nőnek az árnyékok
piszkosszürke felhőkön
lomha keresztek úsznak
megfeszített álmos pillanatok
eltűnök hirtelen
 
Foltokban roskad a táj
fáradt pislákoló alkonyok
bennem még a csend remeg
karácsony visszfényei úsznak
egy óriásplakáton
 
Eltört váza-énem
üzen az alkonyat
egy vérből valók vagyunk
könyörgök Háti
temetni akarok
 
          II.
 
Ülsz a tükör előtt
szemed fested éppen
az asztalon évek
fáradt szemceruzái
lopva nézlek sajnállak
 
Hálásan rám mosolyogsz
megrezdül szempillád
ringó melled a régi
mozdulatlan kígyóbűvölés
kezedbe adok egy pólót
 
          III.
 
Megyek a latyakos utcán
havasesőben fürdik arcom
mosott ruhák egy balkonon
száradó ének a lelkem
évek villamosán utazom
 
Kormos bérház az életem
körfolyosókon keringő percek
felugrom hozzád édes
de csak karcolt névtábla fogad
a szerelem is elköltözött
 
          IV.
 
Régen voltam a temetőben
meglátogatlak anyám
ha megérem még a tavaszt
sok minden szorult belém
mint üszkös seb felszakad
 
Leülök és beszélek hozzád
sohasem hallgattalak meg
most te hallgatsz konok kőben
elfúlva mondanám
de csak motyogni tudok
 
          V.
 
Láttam a koporsómat
fekete volt és kurzív a nevem
mit várhatok még 2010?
lángoló felirat vagyok
táncoló tűzkarikák
 
Soha nem akartam Látni
nem hittem kínzó jóslatokban
valamiért más vagyok
áldás vagy átok fia
tudatlan halok meg

(Juhász László (1955-2018))

Lutra Creative Commons License 2021.12.07 0 0 96696

Czékmány Sándor

jelenbe hasított múlt (megkésett emlékezés)


 
kihasítok magamnak egy szűk teret
és nézem ahogy az idő
áthalad rajta
elsírtam magam az unokám előtt
amikor a múltamról beszéltem
benne anyám könnytelen arcáról
húsz éven át hordtam magamban
és most követelte
mutassam mennyire fájt bennem a higgadt mérlegelés
amikor
erőnek hittem a gyávaságot de a hazafelé úton
egy üveg konyakkal kellett tompítanom
anyám könnytelen arcát magamban
tegnap beszélgettem vele újra
mondtam neki
pont ott tartok most
mint húsz évvel ezelőtt amikor elbúcsúztunk
nem hitt nekem
csontszáraz volt a szeme most is
csak az enyém könnyezett

Lutra Creative Commons License 2021.12.07 0 0 96695

Novák Éva

Régiek

Kivénhedt diktátorok aranykorában
már nem mi voltunk az éljenző tömeg,
abban bíztunk, a vakhit elkerülhet,
hozzánk szegődnek holmi kételyek.
De aki sokáig él, mindegyik színt látja
és mindegyiknek a fonák színét,
„elzúgtak forradalmaink” – motyogja,
keresve a szürke komplementerét.
Rezervátumba űznek a tapasztalások,
vicclapot járathatnánk, ha a humor megélne itt,
antikváriumok dohos polcain és sercegő
muzeális adókon keressük sosem volt
ifjúságunk könyveit, filmjeit.
Ránk mutatnak: nézd csak,
illegitim korokban éltek ők,
és mi restelkedve hagyjuk sorsára
a még talán megmenthetőt.
Elnémulásunk ideje érkezett el?
Mások beszélnek helyettünk, legalábbis így hiszik,
míg lengetik, lengetik hajnalkorú diktátorok
markáns színű zászlait.

Pannika127 Creative Commons License 2021.12.06 0 0 96694

JÓZSEF ATTILA

ISTENEM

 

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

 

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

 

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

 

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

 

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

 

1928 eleje/1934

Lutra Creative Commons License 2021.12.06 0 0 96693

Bitter Mónika

Semmit apámról

néhány hónapja jártam oda de
tényleg nem történt semmi úgy
értem tényleg nem tett semmit
a nő aki terapeutának hívta magát

kedélytelen beszélgetésekkel töltöttük ki
a száraz szürke ötven percet
álmosító novemberi délután hallgattam
az esőcseppek monoton kopogását
amikor felriadtam a színtelen hangjára

beszéljen az apjáról

nehéz lett a levegő pont
az apámon tűnődtem ugyanis
gondoltam akkor hangosan mondom
a történetet róla hogy tudniillik
volt egy kedvenc fordulata

örök hülye

az egész gyerekkorom ennek a szólásnak
az árnyékában zajlott
és ezt elég változatosan tudta előadni
akartam egy motort
elesel vele és örök hülye leszel
pszichológiát akarok tanulni
bekattansz és örök hülye leszel
második lettem matekversenyen
lecsúszni a dobogó tetejéről egyenes út
hogy örök hülye legyél
csak a nyerteseket jegyzik

soha nem tudtam élvezni a sikert szépen
lassan tereltem magam a középszerűség felé
az biztonságos nem fenyeget a veszély hogy
egy nem várt esemény következményeként
örök hülye legyek

és most mi van az apjával
kérdezte egy teljesen új hangszínnel
tele lett izgalommal tetszett neki
a sztori valami szenzációt sejtett

hátradőltem és a szemébe néztem
egy kicsit hallgattam hogy most
mondjam vagy ne mondjam
de mély levegőt vettem és egyetlen
levegővel közöltem hogy
innen egyenesen apámhoz megyek mert
most én ápolom senki nem maradt meg
mellette a betegápoló sem bírta a
borzalmas természetét és hát
az Alzheimer nem gyerekjáték
főleg nem a végső stádiumban
törölgethetem apám álláról a nyálat hófehér
textilzsebkendővel mert így is folyton beszél
hiába a kór tegnap mondta magáról hogy
örök hülye lettem
úgy látszik némi humorra is szert tett

hát majdnem elfelejtette megírni a nyugtát
annyira boldoggá tette ez a kis családi krónika
lám a rossz emberek megkapják méltó
büntetésük a karma dolgozik tessék
Istennek van érzéke a dramaturgiához
legszívesebben úgy mentem volna el hogy tényleg
nem fizetem ki ezt az utolsó terápiát

mert többet nem megyek oda
hazafelé majdnem elhánytam magam
jaj nem az eseményen nehogy azt hidd
az nem kavart fel az isten szerelmére
az apámnak semmi baja igazán
sikeres ügyvéd az elbeszélés végét én
találtam ki egy kicsit szórakoztam

de könyörgöm az a tekintet ahogy a nő
szeme felcsillant ezen a mérhetetlen giccsen
ezen a cukormázas szenvedéstörténeten
az kegyetlenül elszomorított komolyan
mondom neki kellene egy hatékony terápia

Lutra Creative Commons License 2021.12.06 0 0 96692

Hepp Béla

Borzsongó

Az őszre kéne inni egy pohárral,
a rőtarany-színű diólevélre,
hogy elrepült a nyári kék madárdal,
piros bogyó a csipkerózsa vére,

hogy árva, szürke néha már a reggel,
a fény sem izzik úgy, a régi lángon,
s a varjak árja károgó sereggel
alázza még ezerszínű világom.

Az őszre kéne, persze így magamra,
ha már a dér fejemre is fehéret
terít, s ha már a zaj se, csönd se vállal,

ha egyre többször édesít a kamra
– magamra tett, de megszegett ígéret –,
az őszre kéne inni egy pohárral.

Lutra Creative Commons License 2021.12.05 0 0 96691

Szőnyi Ferenc

 

A varjak majd helyetted is

 

Bántottalak? Hidd el, hogy nem akartam.
Csak hirtelen minden, a kockán. Forgott.
A szünetjelen átsüvít a dallam.
Eső veri a dominánsakkordot.


Tudom, tudom, az idő nem cselédünk.
S ha mégis felmond? Hibáztunk, hibáztam.
A felismerhetetlenségig élünk
ebben a számon kérő szélzúgásban.


Tél van, vagy az lesz nemsokára. Fázom.
A varjak majd helyetted is szeretnek.
Későmre jár. Arcomon pőre láznyom.
Látvány vagyok csak vesztőhely-szemednek.

Lutra Creative Commons License 2021.12.05 0 0 96690

Szőnyi Ferenc

Miféle Orpheusz

A holtak közt ha nem talállak
tovább kereslek idefent
kit takarnak a síró vállak
milyen túlélő idegent
miféle Orpheusz leszek még
ladiktalan tavon hova
perelve meddig milyen emlék
mindigek közt milyen soha
vigyázz vigyázz ha megtalálom
nem engedem többé veled
annyi sok éve annyi szálon
szívedbe rontó életed
s a lant a lant fülelve várnak
folyó citromfa délvidék
a holtak közt ha nem talállak
kénytelen leszek élni még
s perelve is tovább kereslek
átjárható minden határ
ne szólj kövess ma már a tested
akár az égre lelt madár
most már a föntnek mérge jár át
most már meg kéne hallanod
a fájdalom kromatikáját
a fölfeszített dallamot

Pannika127 Creative Commons License 2021.12.05 0 0 96689

Vörösmarty Mihály

 

CSALOGÁNY 

 

Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak;
     Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.
A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézze
     Lengő bokrait és mennyei hangu dalát?
A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand:
     Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?

 

1839. május 9. előtt

 

 

 

halkabb_on Creative Commons License 2021.12.05 0 0 96688

Szent-Gály Kata: Havazás lámpafényben


Tulajdonképpen utca volna
ez a megbúvó, görbe kis falucska,
mely idenéz az ablakomba:
öt emberarcú ház,
öt össze-vissza ház,
s egy lámpa, mely kerek fejével
a kék homályra dajkaként vigyáz.

 

Hogy hull a hó, a sűrű jeltelen
sötéten és a halványszínű-sárga,
keresztüljátszó lámpafény alatt!

 

Hogy hull, örvénylik, csapdos szélesen
ezen az apró szegleten,
mint ősköd széteső világa --
mint gondolat, mely bennem kavarog,
s melyet belülről átragyog
az értelem --

 

Hogy hull -- -- csak figyelem,
és figyeli velem
öt ház: egy kis falu,
öt emberarcú ház,
s egy lámpa, mely kerek fejével
a kék homályra dajkaként vigyáz,

 

hogy hull -- -- hogy hull a hó!

halkabb_on Creative Commons License 2021.12.05 0 0 96687

Fábri Péter: A csönd és a szó


Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
a szó a csönd ruhája csak.
A szó a dísz, a csábító, kacér selyem,
s a csönd a vér, a hús, a csont,
a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.


Ha néha szóba rejtezik,
csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk,
s hogy vetkezhessen, öltözik,
mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül:
s a csönd is éppen ezt teszi.


A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom,
az öntudatlan élet ő:
a Semmi teste, néma változás, anyag.
S a szó a csönd ruhája csak,
s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

Lutra Creative Commons License 2021.12.05 0 0 96686

Vasas Tamás

Sötétedésig követnélek ezen a csapáson
 
Sötétedésig követnélek ezen a csapáson.
De tudom, hogy te a gyomromba látsz,
érzed az ürességét, hallod kongani,
és képes vagy még azért is sajnálni,
amiért csak ezt a szánalmasan
olcsó, elnyűtt sportcipőt tudtam
magammal hozni.
 
Mintha az otthonom lenne a lábamon, súgom
magamban neked, miközben azt figyelem, ahogy
apró terméseket tépkedsz a bokrokról. Ez van rajtam.
 
Azért egy patakon még áthaladunk, szerintem egy
vízesést akartál megmutatni, talán, viszont ezt tényleg
csak sejteni tudom, mert nyilván valamiféle naturális
és részben rusztikus szenzációnak, valami igazi értékkel
bíró meglepetésnek szántad a nap végére, amikor aztán
csak haza kellett jönnünk miattam.
 
Hiába követnélek sötétedésig ezen a szűk
csapáson, a világ bármely szűk csapásán,
ha a csapdád vagyok, a szeretetnek az
eltűnése benned, ez az érzés mindig úgy
kezdődik majd el nálad, ahogy az én
térfelemen végül irányíthatatlanul
zsákutcába fordul.

Lutra Creative Commons License 2021.12.04 0 0 96685

:)

Előzmény: Pannika127 (96684)
Pannika127 Creative Commons License 2021.12.04 0 0 96684

Mi is, hogy itt lehetünk veled! :-)

 

 

Fésűs Éva: December

 

December, december,
a világ csilingel,
hóember hófején
fazék a cilinder.


Kisbunda, nagybunda,
kell már a szőrkucsma,
hópaplant sző a tél
medvére, mókusra.


Kiscsizma, nagycsizma
csikorgó hóban jár,
piros kis orroddal
cinegét foghatnál.


December deret fúj,
december fagyot hoz,
a világ mégiscsak
ünnepre harangoz.


Hamvadó alkonyban
csillag gyúl faágon,
meglátod, egyszercsak
itt lesz a karácsony!


Pásztorok hirdették,
angyalok dalolták,
meséknél szebb ez a
tündöklő valóság.


Előzmény: Lutra (96683)
Lutra Creative Commons License 2021.12.04 0 0 96683

Szervusztok!

 

Örülök, hogy itt vagytok!:)

halkabb_on Creative Commons License 2021.12.03 0 0 96682

Zágorec-Csuka Judit: A zuhanás


Mennyi esés, landolás,
zuhanás a semmibe.
Mennyi újrakezdés, áhitat
a jóra, virágbontásra,
kijózanodásra.


Mennyi elveszett pillanat,
elfojtott érzés, gyáva
visszavonulás.
Mennyi kietlen út, sivatag
trópusi erdők helyett.


És mégis a zuhanás erősít,
felemel.

halkabb_on Creative Commons License 2021.12.03 0 0 96681

Paul Géraldy: Tűnődés

 

Van örömünk, van régi búnk,
mind a kettőnket egy csók andalít,
s tulajdonképp alig-alig
hasonlitunk.
Egy szó elég, csak egy szilaj,
és semmi pör,
örvény nyilik, és a vihar
kitör!
Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy
és tiszta, lágy,
de hát mihelyt bennünket elhagy
a vágy,
csak félig értjük azt, mi volt már,
és ott az átok...
Te, hogyha férfi volnál,
lennénk barátok?

 

(Kosztolányi Dezső fordítása)

halkabb_on Creative Commons License 2021.12.03 0 0 96680

De rég jártam itt! 

Jólesik megint verselni.

 

~~~~~~~~~

 

Radnóti Miklós: December


Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.

Pannika127 Creative Commons License 2021.12.03 0 0 96679

JÓZSEF ATTILA

(AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT…)

 

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
………………………………………………
………………………………………………

 

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

 

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

 

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

 

1937. szept.–okt.

Lutra Creative Commons License 2021.12.03 0 0 96678

Bertók László

Ez a politikával átitatott

Ez a politikával átitatott
ha-beleesel-elsodor,
ez a náthát, dühöt vagy áhítatot
kelteni képes házipor,

ez a mikor örökké ég a tető,
és múló lángja, mint a nap,
ez a ganéval telt madáretető,
a vigyázz, a kutya harap,

ez a hogy fenekében is feje van,
s jaj, ha a hangja, a szaga,
ez a ha mikor már sok a nyugtalan,
durrant, hogy övé a haza...

Lutra Creative Commons License 2021.12.03 0 0 96677

Imre Flóra

Barátaim egykor

barátaim egykor szép emberek
nekem legalább szépek voltatok
a hangaszál halott az ősz halott
mi maradt meg vajon belőletek

a homályban képek tolonganak
kék-szürke szem egy vékony ujjú kéz
keskeny szemedből a mosoly ha néz
homlokba hulló fekete hajad

van-e a szeretetnek árapálya
ha egyszer úgy éreztük az marad
vagy visszavonja egy szó mozdulat
az volt-e ha egyikünk másnak látja

vörösarany szőrszálak karodon
emlék-kollázs nem maradt semmi nyom


                       *

Hátsó fali infarktus

jobb lett volna mégis elmenni akkor
alig van már amiért érdemes
semmi se maradt már a dallamokból
csupa sercegő ómódi lemez

mint kislányok a filmszínészeket
értelmetlen bámulom arcodat
barátom vagy de nő sosem leszek
szemedben soha test csak gondolat

az angyalok mind rettenetesek
nehéz átmenni azon a falon
de odaát többé már nincsenek

odaát fölém senki sem hajol
érintsd meg kérlek a bal mellemet
múljon el örökre a fájdalom

Lutra Creative Commons License 2021.12.01 0 0 96676

Bertók László

Nem akarnak gondolni rá

Nem akarnak gondolni rá,
azt szeretnék, ha te se gondolsz,
beszélj az örömről, bolondozz,
mit számít, hogy honnan hová.

A nagyobbik rész, aki már
oda se néz, csak oda lép még,
teste a föld, szeme a kék ég,
másról beszél, csodára vár.

A maradék, akit a láz
vagy a múlt a jövőhöz láncol,
lehetetlent képzel magáról,
süket falaknak magyaráz.

Lutra Creative Commons License 2021.12.01 0 0 96675

Edgar Lee Masters

A SPOON RIVER-I HOLTAK

Részletek


Paul McNeely

Kedves Jane! kedves, jó Jane!
Milyen halkan lopództál be a szobába (ahol már betegen feküdtem),
nővérfityuládban, vászon kézelődben,
megfogtad a kezemet, mosolyogtál:
- Semmi komoly - mondtad -, hamarosan jobban leszel. -
És amit gondoltál, szemedből úgy szivárgott bele
az én szemembe, ahogy a harmat csorog végig
a virág belsején.
Kedves Jane! az egész McNeely vagyon
kevés lett volna, hogy megtérítsék neked az ápolást,
éjjel-nappal, és napokon át és éjszakákon;
hogy kifizessék a mosolyodat, a lelked melegét
kis kezedben, ahogy rátapadt a homlokomra.
Jane, amíg az élet lángja ki nem aludt belőlem
a sötétben, az éjjel vaspántja fölött,
én azért akartam, és azért kívántam, hogy újra jól legyek,
hogy fejemet arra a kis melledre hajtsam,
és szerelmes öleléssel összeroppantsalak -
gondoskodott az apám rólad, amikor meghalt,
Jane, kedves Jane?

 


                      *

Mary McNeely

Utas, ki erre jársz:
szeretni annyi, mint megtalálni a lelkedet
a szerelmed lelkének útjain.
Ha pedig szerelmed visszavonul az úton,
elvesztetted akkor a lelkedet,
írva vagyon: „Nekem van barátom,
csak a fájdalmamnak nincs.”
Ezért volt a sok hosszú év magány az apám otthonában,
ahol megpróbáltam visszaszerezni az énemet,
és fájdalmamból felsőbbrendű lényt formálni,
de ott élt az apám, a saját fájdalmával,
ott ült a cédrusfa alatt -
a kép véremmé vált, míg végre eljött
a belenyugvás végtelenje.
Ó, lelkek, ti, akik az életet
mint illatos fehér rózsát hordjátok ki
a föld sötét mocskából,
béke veletek mindörökké!

 

                     *


John Hancock Otis

Ami pedig a demokráciát illeti, polgártársak,
belátjátok-e végre-valahára,
hogy én, aki vagyont örököltem és beleszülettem a rangba,
képességeimmel mindenkit felülmúltam Spoon Riverben,
ha áldozatot kellett hozni a szabadság ügyéért?
Míg nemzedéktársam, Anthony Findlay,
aki bódéban született, úgy kezdte az életét
mint a pályamunkások vízhordója,
aztán pályamunkás lett, amikor
felnőtt, majd brigádvezető, és végül
főellenőr a vasútnál,
Chicagóban élt
ez a cégéres rabszolgahajcsár,
a munkások megnyomorítója,
a demokrácia megveszekedett ellensége -
és én figyelmeztetlek léged, Spoon River,
és léged is, ó, Köztársaság,
óvakodj az olyan embertől, aki úgy kerül hatalomra,
hogy csak egy fél nadrágtartója van.

Lutra Creative Commons License 2021.12.01 0 0 96674

Edgar Lee Masters

A SPOON RIVER-I HOLTAK

Részletek

Hare Drummer

Eljárnak még a fiúk meg a lányok Siever
kertjébe, szeptember végén, almaborért?
Összeszedik a cserjés közt a mogyorót
Aaron Hatfield tanyáján, mielőtt beáll a fagy?
Mennyit játszottam a hancúrozó lányokkal,
fiúkkal a kövesút mentén, mindenfelé a dombokon,
amikor lement a nap, meghűlt a levegő,
és furkósbottal vertük a diót, s a diófa
lecsupasztva meredt a lángoló nyugatnak!
Most már az őszi füst illata,
meg az elhulló makk,
meg a völgyekből a visszhang
hoz álmokat az életről. Itt lebegnek fölöttem.
Azt kérdik tőlem:
hová lettek a hancúrozó társak?
Hányan vannak velem, hányan
a vén gyümölcsösökben, az út mentén, Siever
kertje felé, s az erdőben, amely csak nézi
a hallgatag vizet?

                             *


Washington McNeely

Vagyonos voltam, polgártársaim becsültek,
sok gyerekem született, előkelő anyától,
ott neveltem föl mindet
a tekintélyes kúriában, a város szélén.
Látjátok azt a cédrusfát a pázsiton?
A fiúkat Ann Arborba küldtem, a lányokat Rockfordba,
eközben múlt az élet, még több vagyon, megbecsülés -
esténként pihentem a cédrusfám alatt.
Múlt az időm.
A lányokat Európába küldtem;
hozományt adtam nekik, amikor férjhez mentek,
a fiúknak pénzt, hogy belefogjanak a vállalkozásba.
Erős gyerekek voltak, ígéretesek, mint az alma,
amíg meg nem látszik rajta a harapás.
De hát John rajtavesztett, elbujdosott az országból,
Jenny meghalt gyerekszülésben -
ültem a cédrusfám alatt.
Harry egy züllött éjszaka után végzett magával,
Susan elvált -
ültem a cédrusfám alatt.
Paul belerokkant a túlzott tanulásba,
Mary otthonülő lett, mert elhagyta egy férfi -
ültem a cédrusfám alatt.
Mind odalettek, szárnyuk szegetten, sorsuktól felzabálva -
ültem a cédrusfám alatt.
Párom, a gyerekek anyja, ráment -
ültem a cédrusfám alatt.
Kilencven évért szedik a vámot.
Ó, anyaföld, aki elringatod a hulló levelet!

/Gergely Ágnes ford./

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!