Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Bántottalak? Hidd el, hogy nem akartam. Csak hirtelen minden, a kockán. Forgott. A szünetjelen átsüvít a dallam. Eső veri a dominánsakkordot.
Tudom, tudom, az idő nem cselédünk. S ha mégis felmond? Hibáztunk, hibáztam. A felismerhetetlenségig élünk ebben a számon kérő szélzúgásban.
Tél van, vagy az lesz nemsokára. Fázom. A varjak majd helyetted is szeretnek. Későmre jár. Arcomon pőre láznyom. Látvány vagyok csak vesztőhely-szemednek.
A holtak közt ha nem talállak tovább kereslek idefent kit takarnak a síró vállak milyen túlélő idegent miféle Orpheusz leszek még ladiktalan tavon hova perelve meddig milyen emlék mindigek közt milyen soha vigyázz vigyázz ha megtalálom nem engedem többé veled annyi sok éve annyi szálon szívedbe rontó életed s a lant a lant fülelve várnak folyó citromfa délvidék a holtak közt ha nem talállak kénytelen leszek élni még s perelve is tovább kereslek átjárható minden határ ne szólj kövess ma már a tested akár az égre lelt madár most már a föntnek mérge jár át most már meg kéne hallanod a fájdalom kromatikáját a fölfeszített dallamot
Elhervadt a virág, a fák koszorúi lehulltak; Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar. A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézze Lengő bokrait és mennyei hangu dalát? A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand: Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?
Tulajdonképpen utca volna ez a megbúvó, görbe kis falucska, mely idenéz az ablakomba: öt emberarcú ház, öt össze-vissza ház, s egy lámpa, mely kerek fejével a kék homályra dajkaként vigyáz.
Hogy hull a hó, a sűrű jeltelen sötéten és a halványszínű-sárga, keresztüljátszó lámpafény alatt!
Hogy hull, örvénylik, csapdos szélesen ezen az apró szegleten, mint ősköd széteső világa -- mint gondolat, mely bennem kavarog, s melyet belülről átragyog az értelem --
Hogy hull -- -- csak figyelem, és figyeli velem öt ház: egy kis falu, öt emberarcú ház, s egy lámpa, mely kerek fejével a kék homályra dajkaként vigyáz,
Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más: a szó a csönd ruhája csak. A szó a dísz, a csábító, kacér selyem, s a csönd a vér, a hús, a csont, a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Ha néha szóba rejtezik, csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk, s hogy vetkezhessen, öltözik, mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül: s a csönd is éppen ezt teszi.
A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom, az öntudatlan élet ő: a Semmi teste, néma változás, anyag. S a szó a csönd ruhája csak, s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Sötétedésig követnélek ezen a csapáson Sötétedésig követnélek ezen a csapáson. De tudom, hogy te a gyomromba látsz, érzed az ürességét, hallod kongani, és képes vagy még azért is sajnálni, amiért csak ezt a szánalmasan olcsó, elnyűtt sportcipőt tudtam magammal hozni. Mintha az otthonom lenne a lábamon, súgom magamban neked, miközben azt figyelem, ahogy apró terméseket tépkedsz a bokrokról. Ez van rajtam. Azért egy patakon még áthaladunk, szerintem egy vízesést akartál megmutatni, talán, viszont ezt tényleg csak sejteni tudom, mert nyilván valamiféle naturális és részben rusztikus szenzációnak, valami igazi értékkel bíró meglepetésnek szántad a nap végére, amikor aztán csak haza kellett jönnünk miattam. Hiába követnélek sötétedésig ezen a szűk csapáson, a világ bármely szűk csapásán, ha a csapdád vagyok, a szeretetnek az eltűnése benned, ez az érzés mindig úgy kezdődik majd el nálad, ahogy az én térfelemen végül irányíthatatlanul zsákutcába fordul.
Van örömünk, van régi búnk, mind a kettőnket egy csók andalít, s tulajdonképp alig-alig hasonlitunk. Egy szó elég, csak egy szilaj, és semmi pör, örvény nyilik, és a vihar kitör! Azt hisszük, a szerelmünk végtelen-nagy és tiszta, lágy, de hát mihelyt bennünket elhagy a vágy, csak félig értjük azt, mi volt már, és ott az átok... Te, hogyha férfi volnál, lennénk barátok?
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Kedves Jane! kedves, jó Jane! Milyen halkan lopództál be a szobába (ahol már betegen feküdtem), nővérfityuládban, vászon kézelődben, megfogtad a kezemet, mosolyogtál: - Semmi komoly - mondtad -, hamarosan jobban leszel. - És amit gondoltál, szemedből úgy szivárgott bele az én szemembe, ahogy a harmat csorog végig a virág belsején. Kedves Jane! az egész McNeely vagyon kevés lett volna, hogy megtérítsék neked az ápolást, éjjel-nappal, és napokon át és éjszakákon; hogy kifizessék a mosolyodat, a lelked melegét kis kezedben, ahogy rátapadt a homlokomra. Jane, amíg az élet lángja ki nem aludt belőlem a sötétben, az éjjel vaspántja fölött, én azért akartam, és azért kívántam, hogy újra jól legyek, hogy fejemet arra a kis melledre hajtsam, és szerelmes öleléssel összeroppantsalak - gondoskodott az apám rólad, amikor meghalt, Jane, kedves Jane?
*
Mary McNeely
Utas, ki erre jársz: szeretni annyi, mint megtalálni a lelkedet a szerelmed lelkének útjain. Ha pedig szerelmed visszavonul az úton, elvesztetted akkor a lelkedet, írva vagyon: „Nekem van barátom, csak a fájdalmamnak nincs.” Ezért volt a sok hosszú év magány az apám otthonában, ahol megpróbáltam visszaszerezni az énemet, és fájdalmamból felsőbbrendű lényt formálni, de ott élt az apám, a saját fájdalmával, ott ült a cédrusfa alatt - a kép véremmé vált, míg végre eljött a belenyugvás végtelenje. Ó, lelkek, ti, akik az életet mint illatos fehér rózsát hordjátok ki a föld sötét mocskából, béke veletek mindörökké!
*
John Hancock Otis
Ami pedig a demokráciát illeti, polgártársak, belátjátok-e végre-valahára, hogy én, aki vagyont örököltem és beleszülettem a rangba, képességeimmel mindenkit felülmúltam Spoon Riverben, ha áldozatot kellett hozni a szabadság ügyéért? Míg nemzedéktársam, Anthony Findlay, aki bódéban született, úgy kezdte az életét mint a pályamunkások vízhordója, aztán pályamunkás lett, amikor felnőtt, majd brigádvezető, és végül főellenőr a vasútnál, Chicagóban élt ez a cégéres rabszolgahajcsár, a munkások megnyomorítója, a demokrácia megveszekedett ellensége - és én figyelmeztetlek léged, Spoon River, és léged is, ó, Köztársaság, óvakodj az olyan embertől, aki úgy kerül hatalomra, hogy csak egy fél nadrágtartója van.
Eljárnak még a fiúk meg a lányok Siever kertjébe, szeptember végén, almaborért? Összeszedik a cserjés közt a mogyorót Aaron Hatfield tanyáján, mielőtt beáll a fagy? Mennyit játszottam a hancúrozó lányokkal, fiúkkal a kövesút mentén, mindenfelé a dombokon, amikor lement a nap, meghűlt a levegő, és furkósbottal vertük a diót, s a diófa lecsupasztva meredt a lángoló nyugatnak! Most már az őszi füst illata, meg az elhulló makk, meg a völgyekből a visszhang hoz álmokat az életről. Itt lebegnek fölöttem. Azt kérdik tőlem: hová lettek a hancúrozó társak? Hányan vannak velem, hányan a vén gyümölcsösökben, az út mentén, Siever kertje felé, s az erdőben, amely csak nézi a hallgatag vizet?
*
Washington McNeely
Vagyonos voltam, polgártársaim becsültek, sok gyerekem született, előkelő anyától, ott neveltem föl mindet a tekintélyes kúriában, a város szélén. Látjátok azt a cédrusfát a pázsiton? A fiúkat Ann Arborba küldtem, a lányokat Rockfordba, eközben múlt az élet, még több vagyon, megbecsülés - esténként pihentem a cédrusfám alatt. Múlt az időm. A lányokat Európába küldtem; hozományt adtam nekik, amikor férjhez mentek, a fiúknak pénzt, hogy belefogjanak a vállalkozásba. Erős gyerekek voltak, ígéretesek, mint az alma, amíg meg nem látszik rajta a harapás. De hát John rajtavesztett, elbujdosott az országból, Jenny meghalt gyerekszülésben - ültem a cédrusfám alatt. Harry egy züllött éjszaka után végzett magával, Susan elvált - ültem a cédrusfám alatt. Paul belerokkant a túlzott tanulásba, Mary otthonülő lett, mert elhagyta egy férfi - ültem a cédrusfám alatt. Mind odalettek, szárnyuk szegetten, sorsuktól felzabálva - ültem a cédrusfám alatt. Párom, a gyerekek anyja, ráment - ültem a cédrusfám alatt. Kilencven évért szedik a vámot. Ó, anyaföld, aki elringatod a hulló levelet!
Apai nagyapám fiatal fiú korában tudtán kívül vett részt az ellenállásban. Vaskos téglalapokká hajtogatott papírcetliken kézbesítette az üzeneteket, melyekben lövése sem volt, hogy mi áll. Minden bizonnyal mások lövése. Még inkább lövetése. A családokat az evangélikus templom melletti utcában, egy fehérre meszelt sarokházban és a hozzá ragasztott raktárépületben zsúfolták össze. (A házak fölülről nézve, akárha négyrét hajtogatott papírcetlik.) Nagyapám egyszer az ablakon keresztül kolbászt és tejet is becsempészett. Nem kellett nekik. Nem értette, miért. Mire föl ez az arisztokratikus finnya?
„Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon” (Szép Ernő: NÉKED SZÓL)
Néked, ki száz év múlva kopott nevemre linkelsz, Bár éppen mást keresgélsz, de rákattansz e versre, E hűlt szövegre, mely holt nyelven fut egyre fel s le, S nem érted - más korokban, más gondokkal telin kelsz,
Görnyedten gombokat nyomsz a gépen este-reggel... Csak elfityegsz idődben, mely egybefolyva fogytán, Sejtelmed sincs - miért pont e verset olvasod tán, Mert oly telítve borzongsz lehetséges terekkel,
Mint űr sötét lyukakkal, gyors képekkel képernyő... Ha semmiben hajózgatsz, logoszban elblogozva, Ha még mohó tudásvágy hálóra felbogozna, Ha fejtörést okozna, hogy élt Pesten Szép Ernő,
S hogyan, hol éltem én is, imént vagy messze hajdan, S ki voltam én, miféle szervekkel, szerverekkel Működtem én beszőve gerjedt, meszelt erekkel, Mit gondoltam, miket nem, örömben s persze bajban,
S mi voltam én - magyar, baszk, zsidó, spanyol vagy olmék? Kihalt vagy pusztuló nép közé sorolsz - lenézel, Vagy összetévesztesz egy filmsztárral, rockzenésszel? Utólag egyre megy... Fő, hogy néha olvasol még
Nagy ugrásokkal ezt-azt, bár verseket csak olykor, S nem sejtheted, mit írt Keats, Shakespeare, Villon, Homérosz, Hogy Dante merre járt-kelt, s Hüpnosz, Thanatosz, Érosz, Gilgames mit jelenthet a nyers neten, ha bolygol?
Néked, ki száz év múlva sétálsz a híg Tejúton, Már otthonos hazád lesz a Hold, a Mars, a Vénusz, Csillagtól csillagig nem vén, roskatag tevén jutsz - Az űroázisokban a lét precíz meg újdon,
Sorsod megbízható, van rád adat temérdek, A szerkezet hibátlan, mert még létezel... Jól van... S nem tudhatod, mi történt nemrég, kétezernyolcban, Sem kétezerkilencben velem, s magad sem érted,
Hisz hozzám vagy hasonló - csak más a hang, a hangszín, A helyszín, arc, idősáv, s teljessé lesz az összkép, Ha meghasadt tükörben, álmomban szembejössz még Velem, te ismeretlen, mint vándor árny, ki Sanhszin
Kel át kék templomok közt, s távolra tart, Tibetbe, A tiszta lég fagyába - szájában mély, kevert íz, Az életé, s csak egy szám számára kétezertíz... Most írom ezt - valómat vádolva, számkivetve,
S talán te átfutod majd a szókat átlagozván, Hiszen mindegy ki volt Szép Ernő, Jékely Zoltán, S hogy Trisztán is miért sír, jajveszékel Izoldán? A vágytalan felejtés iszonnyal átlapoz tán
Versek fölött, fölöttünk egy égi, néma könyvben - Most is, hogy írok itt... Jaj, világom ízlelem még, Jaj, mindenütt jelenlét van, aztán minden emlék - Jaj, földi semmit őröl, emészt kimért közöny fenn!
Néked szól, bárki is vagy, ha szellemlény, ha féreg... Csak olvasd, bárhol is légy, csak leld meg, és töröld ki Gépedből éltemet, mely szók jelmezét fölölti - Ha szólít, testtelen zeng, meztelen fény a lélek.
Mi bántja? Fehér csöndjeit ma mért nem szórja szét? Orcája mért ily sápatag? Betett magának tán a fagy? Magára vessen! – Ön rendelt mindent így voltaképp.
Ki más? E sértődött időt, e koszlott, sprőd avart, a nagy, táskásra sírt eget, mi új havakkal hiteget, a friss sarat, mit régi, rossz abroncsunk fölkapart.
Nem túl nagy ár ez így? – mármint a télért – kérdem én. Tagadja még? Ön is remeg. Tisztelt Uram, engedje meg, legyen nagylelkű, higgye el, nem csorbít érdemén.
Eljár fejünk fölött az év, lassacskán eltelik! Küldjön hát könnyű, mély havat, mely, mint az álom, megmarad a párafátylas ablakok szemhéján reggelig.
Szép szó, mázas ígéretek? Ó, Uram, rég kevés! Cselekedjék akárhogy is, most már egész karácsonyig, mint díszdobozban, ott lapul bennünk a kétkedés.
Korbács a perc, a másodperc galóca, éles penge az óra, vág a fény, bilincs a fényes csillogó karóra, a szerelem pirosló vára kény. Ködökben állnak sánta, álmos őrök, pazarló ifjak autója ragyog, azt álmodom, a Holdon hátradőlök, és nézem, hogy a földi film forog. S nézem a poros űrön át a rendet, hallgatom a kozmosz szűrt sikolyát, a Nap mögül egy kis istenke csenget, tűri az ember vértes iszonyát. A háborúk csak robbanások innen. A békeidők szerelmes csaták. A szívekben dől össze egyszer minden. A holdról így lát ember, hogyha lát. Csak csík az idő, hullámos és érdes. A ködök mögött mélyfekete szél. A galaxis alatt egy tollas, mérges angyalka vadabb rendeket remél. Pozőr viadukt minden féreglyuk csak, de nincsen rajtuk hasznos forgalom. A napszél kedves, mégiscsak arcul csap. S mint szárnyas ördög jön az oltalom: vad gyíkok szállnak át a holdi égen, a hatalomnak csendje sincs, de fáj. Itt nem viselkedhetsz máshogy, csak szépen. És minden szabadság kényes muszáj.
Most legyek újra madár, oldozd szárnyaimat, gúzsba kötött, szomorú lelkem gémberedik. Hajnalban született angyalom, állj elibém, oldozd szárnyaimat, mondd, hogy tiszta az ég. Csonttollú hidegek jönnek, hóban a tél vézna lidérce tüzet szít és lángot okád. Égni fog egy farakás alján egy falevél, néhány szép üzenet, néhány hangyatojás. Most legyek újra madár, oldozd szárnyaimat – Hajnalban született angyalom, elsuhanunk. Égig emelkedik árnyéktalan, ébredező gondolatom, égig a hangom. Majd vijjogok, egyre rikoltozom, és hallani kell idelenn, széles e földön, a fénylő Isten mit üzen.
Soha nem volt annyira jó az eper mint azon a fülledt délutánon a francia- ablakban ültünk szemben egymással térded a térdeim közt ölünkben a kék tányérokon az eprek csillogtak a forró napsütésben cukorba mártogattuk és néztük egymást nem siettettük az eljövendő ünnepet a két tányért egymásba tettük a villákat keresztbe feléd hajoltam
gyerekként adtad át magad a meleg levegőben mohó szádon édes az eperíz emlékeimben dőlj hátra újra hadd szeresselek
hadd verje a nap önfeledésünk csak egy órára bár öntsön el újra a hőség verje a villám a Kilpatrick-hegyeket
Hol vannak hát a vezércikkek, amiken olvasni tanultunk: a sóderból itt-ott kifittyent holmi tény-nyom, halvány vakond-út. A szimbólumok nyelve hol van? kihagyások és utalások - bújtattuk a közös nyomorban a szókimondó ifjúságot.
Az ígéret földje, szabadság? Rendszerváltások jöttek-mentek, nevük, köpenyük váltogatták, a sötét meg csak sötétebb lett. Megélhetési irodalmár, visszamenőleg ellenállók bohócpofára mázolgatták a tündérléptű ifjúságot.
Hol volt a ragyogás, a résnyi? Elsötétítés volt itt folyvást. Szemhéjunk mögött napba nézni: csak belül volt a világosság. Kövér piócák, galandférgek, az élősködők hada rágott életünkön, mi védett téged, végképp kivérzett ifjúságot?
Herceg, elhulltak a remények, hogy lehet, hogy mi mégis állunk? Szorítsd a kezem, tartsuk még meg őszbe halványult ifjúságunk.
Tavaszi vad szelek vizet árasztanak, Vadak, madarak most társat választanak, Körül égen-földön gyürkőzik az élet, Tavaszi fűszer száll, vérszaga a szélnek, Véré, mely élvezni, nemzeni türemlik, Gyönyörű véré, mely szelíden kiömlik, Erő ágaskodik, ölelve meg ölve, Férfiak hullanak, ki sírba, ki ölbe, Részeg ködben úszik minden, ami közel, Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg: Hol van most az asszony, kit ősszel temettek? Komor olvadáskor, vakult-rideg órán Látja befolyni a vizet koporsóján. Az tudja, mi a test, aki külön-külön Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön. Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény... Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén? Egy bece-szót mormol, de senki se felel. Az tudja, mi a test: aki árnyat ölel.
Ifjú nő a sírban, ifjú rügy az ágon, Tavaszi szél fújja, virágom, virágom. Tavaszi szél... messze földek illatával Csábított hajdan, most fiatal halállal. Jobb volna sötétbe elomolni, mint te, Hullani a mélybe, teveled egy szintre, De az a forma, mely odalent enyész el, Ragyog idefönt is örök epedéssel, Fú, fa, virág, tavasz színe tőle tüzel, Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
Az tudja, mi a test, aki szenved vele, Te tudod, Istenem, szenvedés istene, Te tetted, a lélek jogát el nem veszti, Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti, Kezed alkotását szeretni se bűn még, Mielőtt e földről végképp tovatűnnék, Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét, Az embert, akinek testét itt felöltéd, Amit teremtettél, szereted, szeretted Akkor is, mikor már vitted a keresztet,
Szeretted akkor is, mikor már szögeztek, Szenvedés istene, Te tudod a testet, S amióta láttam, mi érte a váltság, Elhiszem már én is test feltámadását, Nekem is az kellett, mint régen Tamásnak, Hogy hitetlen ujjat drága sebbe mártsak, Megtanultam én is, amióta láttam Édes-dacos arcát feketedni lázban Így szállt el a lélek... utána azonban Felragyogott a test bátor nyugalomban.
Elárvult testének büszke biztonsága Mosolyogva indult sírba, őszi sárba, Mosolyát érzi az újuló kikelet, Hegyek, habok, hosszú útra hívó szelek. Tavaszi szél zendül, mintha az az angyal Szólana belőle vad, tavaszi hanggal, Aki rég a nőknek — amikor kerestek S nem lelték fűszerrel kenegetett tested - Kiáltott. Most nekem zeng, zenél, zúg, zizeg: „Holtak közt az élőt miért keresitek?”
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek? Csak Te tudod, aki vitted a keresztet Vérben, verítékben Koponyák Helyére, Mit kapott gyönyörű testéért cserébe, S felzsendülő fűben, felzendülő szélben Tudom halálodat, őérte, énértem, Dárdának dúlását, tavasz gyors múlását, Szép erős ifjúság hirtelen hullását: Keresztre feszülni, borulni a rögre, Aki elveszíti, az nyeri örökbe.
Kereszten, olajban, vérben a szent sereg: Bűnhődik a földön, aki nagyon szeret. Tavaszi szél fújja, hozza a szép hitet: Szétomló testünket szebben megépíted. Engem is merítsél, bár el is veszítsél, A vérszagba, melyet hordoz ez a víg szél, Virágzó sebedet ültesd el testemben, S áldani foglak majd csúf, hörgő estemben. Szomjazó, bomlasztó gyönyörűség, jövel! Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.
/Vas Istvánt fiatal felesége, -Kassák mostohalánya- halála ihlette e vers megírására./
