Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Reám figyelj, te nyájas olvasó. Ha még leszek, s miként a konyhasó eláll, s elér ma itt e vers tehozzád, ma hadd kopogjon itt e rím be hozzád. Hisz itt neked ma engem felmutat e furcsa vers, e tompa hangulat. Mutatja azt, hogy én is éltem, és nekem se volt lazább a szenvedés, s miként reád ma, nyájas olvasó, reám talált a gúny, a könnyű szó. Papíron élek itt, ha még vagyok, folyóiratba rejtezett halott. De mégis: élni úgy szerettem én, miként te, kedves olvasóm, szegény.
meg kellett volna vernie mondta kicsit szemrehányóan Cogitó úr meg kellett volna vernie Báthorynak meg kellett volna vernie Ivánt a rettenetest de ő nem akarta megalázni a cárt a szomszédot pedig meg kellett volna vernie nempedig megmenteni a legyőzöttet a vereségtől tudhatta volna egy olyan nagy királynak tudnia kellett volna kivált egy erdélyi fejedelemnek hogy meg kell verni a megverhetőt mert a nagylelkűséget sohasem bocsájtja meg a legyőzött mint ahogy a fölszabadított se bocsájtja meg soha hogy fölszabadították a törökre is nagyobb reménnyel mehetett volna ha előbb jól elnáspángolja a cárt és nem irgal- maskodik békejobbot nyújtva a már legyőzöttnek éppen ezzel alázva őt porig a törökökre is nagyobb eséllyel mehetett volna mint ahogy azt Possevino jezsuita atyával kifundálták (azért említem név szerint is a tanácsadót hogy ne kelljen majd lábjegyzettel bíbelődnie annak aki egyszer megírja ha megírja ezt a rögtönzött monológot) bármilyen nagy lengyel király volt is Stephanus Báthory az inge mégiscsak közelebb volt neki is a szívéhez mint a dolmánya ahogy a pravoszlávok szokták mondani mindenek előtt a maga kicsi hazája Erdélyország gondját-baját érezte-tudta ő is - becsületére legyen mondva - előbbrevalónak nomeg a kereszténységét ó a mi sokszor megmosolyogni való közép-európai egyetemesség-érzetünk amit ebben a kocsmában is csak mi ketten érthetünk aztán a halál korai halála a halál mindig korai mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat bármilyen fejedelmi mondat legyen is hogy elférhetne benne mint biztos partok között a folyó az olykor-olykor meg-megtervezett történelem
drága fiam édes leányom kicsi unokáim mi van veletek éltek-e haltok-e a pénzt amit kértetek megkaptátok-e meg leveleim apád ebbe fog belepusztulni már a kést
is emlegeti szegény hogy kárt tesz bizony magában legalább pár kedves szót csak most őmiatta ez az ember meggyógyulna de elfogy a magányban megfázás ágynak veri a bort mind megitta
hát miránk nem gondoltok a lelkünket is kitesszük értetek a kerttel is alig bírunk és kivesszük az összes vagyonunkat ne mondjátok majd ránk
ha meghalunk ilyen olyan volt anyánk apánk tán későn küldtük a pénzt azért ne haragudjatok ha ráértek és az időtök engedi írjatok
Erre még nem jártunk, királyom. A herdált pillanatok szigetén. Királlyá váljon vagy bolondnak álljon a becsvágyó - itt mindegy. A remény,
hogy megőrizhet, félretehet valamit, annyi, mint almáriumon birsalmák illata. Ott van; meglehet, fölismered, de nincs utána nyom.
Egy szárnycsapás az esti bokron, egy korty a nyelveden, a bálban, egy szó: megállj!, míg ajtó nyílik, tudni, Pénelopé vagy Kirké, hátat vetni a fogadásnak, rossz ügynek, dilettáns irásnak, bűvésztrükk után nyomozásnak, a hiányzó aláirásnak, egymás kútjából facsarásnak, fegyelmezetlen akarásnak, gátat vetni a rohadásnak, mert odaállni csillagrácsnak, toronynak, fogcsikorgatásnak, örökös Isten ostorának, kócjankónak, halálfiának, mindennek, miből lényed árad, hogy lásd az aszimmetriákat, hogy értsd meg, nem lesz két kijárat, két asszony Odysseusának, fölneszező, öreg kutyádnak, kérőnek, pajzsnak, bajvívásnak, szirénnek sem lesz két kijárat, mert mindegy, bolond vagy, király vagy, mindegy, jelvényed hova tűzöd, melledre, tomporodra fűzöd, verset olvasol, mint az űzött, hold süt az öreg temetőre, a kőnek megvillan a bőre, megismered? Hiába izgat, enyészet vagy birsalmaillat.
Ott vár a küldöttség az ormon. Csikarhatod az ismeretlent, elhagy a vers, akár a hormon,
szeretni kell, mi visszarettent - és még előtte szólni pár szót, hol egyszer az a szárnycsapás volt.
Emlékezni még nem tudhatsz. Ha bejárod lombosmoha-perceinket, borzongásod elsimítja hódűnéit a vágynak. Visszavered, mint hó a napsugarat, a régi örömöt (utána sírni kezdtél!); vagy csak a jégtüskét, porhavat repítő szél horzsolta szembogarad? Még rádfonódik a szorongás eukaliptusz-gyökere, irthatatlan, akár a sóbozót; s a téli tengereken lassan feltorlódik a lemondások uszadék- jege: hát minek emlékeznél?
Tervezni már nem tudsz. A jövő homoksivatag. Ne is próbáld belevetíteni magad: köves pusztaság, mit kereshetnél benne hullámtestű álmaiddal? Ha lesz is ragyogás: hematit pírja lesz csak, nem a beteljesülésé. Szárazságtűrő füveké itt hely és jövendő, nem a kékszeműeké.
De ami most van, ott lüktessen pórusaidban, fékezze a passzát- szeleket, állítsa meg az áradó vizet, legyen zátony, áthághatatlan jött-ment hajóknak, tudósoknak: benned sír, benned éled, ők csak tudják te érzed: szenvedély, Nagy-korallgát.
Hírt adhatok a fiataloknak, akik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál, s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében; kezét, lábát mozgatni tudja - jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni; és ezekért az örömekért az ember nem fizet olyan nagy árat, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni. Öregasszony vagyok, tavaszkor múltam ötvenesztendős; öreg és magános; de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor azelőtt; s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha ebben a percben még annak tűnik előttem.
Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassanként lemarad mindenről, és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik - ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek; és mi nem vagyunk rá többet kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni: "Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyre megy!" Pedig nincs igazunk, csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játsztuk.
Az embernek nincsenek ilyenkor már kimutatott céljai, szándékai; de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort; pedig már az életben elváltozunk, nem csak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre. Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik, úgy-ahogy, az életbe; csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei; érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, magaáltatás; ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit; én nagyon is magamra maradtam.
Itt nem jó helyen jársz! A föld, az ég, saját magad, ha újra rájuk érzel nyilallón változatlan, az egésszel találkozol; felejtsd el a nevét
a helynek is! Hazug, kétarcú egy vidék; mint fecskeszárny, tavasz, szerelmes szó vezérel, mocsárba csalogat, ha nem vagy elég éber, eltűnnek csúcsaid, csak part, csak szakadék;
ó, nem jó helyre jöttél: már minden idegen. Önmagadtól is lassan el kell szakadnod, kezdd el, ha nem akarsz halált hordozni perceidben:
a táj magára ismer, s amit átéltél egyszer, most fölborítja benned a földet, az eget, nem, nem jó helyen jársz itt tétova verseiddel.
Gyermekkoromban töltelék időket éltem, mint ki tökharangot tesz ellopott harang helyébe, és úgy rohantam fölfelé a toronyban, mert délben mégis kongott, hogy a csodát én is megértsem, mint pap, ki éppen misét mondott, melyben kételyeknek nem adott hangot, hiszen fölötte angyal szárnya csapkod, egy hír után lohol merészen.
A hír után, mit épp e lény mesélne, hogy nyári fény zuhog a rétre, s a tócsa szélén béka énekel. A gyerekkor az élet nyara mindig, és a tavaszt a kamaszok jelentik, aztán azonnal az őszt éred el, az őszbe lép, ki a húszat megélte, és várhat ötven évet még a télre.
amikor nem tudod, az fáj-e, amiért sírsz, vagy csak az, hogy ég a szemed. várom, hogy hasson a fájdalomcsillapító valamire, ami már nem lesz ép. pedig emlékszem, valahol elhagytalak az utolsó gyógyszeres dobozzal együtt. csak kicsit megszűnök most. adj másfél percet. tedd takarékra ezt a kis maradék szívem. olyan sápadt szegény, fel kéne pofozni. de akkor megint nem tudnám, az ütés fájna, vagy maga a gondolat, hogy utána nem panaszkodhatom, hogy nem érzek semmit sem. pedig itt voltál, és én is, csak a szoba közepén maradtál, még mindig kollázst csinálsz pillanatképekből. szólj, ha befejezted. újrakezdeném.
A konyhába lassanként nem merek kimenni. Ne lássam a kredencet, amin a húst csontoztad, felejtsem kicsit, hogyan cserélsz vizet az itatótálban. Hadd hazudjam a könnyített pályát.
A híradóban leépítések, műhiba, sziesztám előtt még sütőtököt is beraktam sülni, az olaszok ilyenkor jóízűt, gondolom, engem labirintus kerget őrületbe ébredés után is.
Ebből csak az következne, nem vagyok olasz. Ebből tehát nem következik semmi. Ahhoz, hogy ébredés után rágyújtsak, előbb pisilni kell, a wc a konyhán túl van.
Nem merek. A konyhában csak magány van. Didereg a télben, tanul vágyakozni, ott az ablak. Mutatóujjal képregényt köt a jégvirágból, egész történet rajzolódik ki, míg ücsörög vaksin.
Csönd van és tél és hó és halál is. Órák telhettek el mert közben megindult a világ, ne fűtenék, kiolvadnak a gondosan megrajzolt képregény-figurák.
Nincs rá szabály, mely részük csorog le előbb. Az egyik arctalan, a másik hamarabb tud nem járni. Az ablak előtt a csöndben és sötétben szemem láttára bénul meg mind.
Az első grimaszokat vág. De nincs grimasz. A negyedik a húst csontozza. De üres a deszka. A harminchatos vizet cserél. De nincs kinek. Ne legyen gyerekem, hogy ezt megélje.
itt nálunk a városban harmincötezer remete lakik mindegyik külön szobában éli külön életét az aszkézis már nem divat a hedonizmus meg túl fárasztó úgyhogy mindenben a középutat keresik mértékkel esznek mértékkel álmodnak mértékkel járnak ki vécére és mértékkel gyilkolják szomszédaikat akik remetebőrükből nem bújva ki csak mértékkel halnak meg
én nem vagyok remete én Veled élek de Te is remete vagy
A Fővárosi Bíróság a mai napon tárgyalta Skodracsek Béla ügyét nevezett Skodracsek életvitelszerűen lakik a köz területén a köz szemetéből él rendszeres haszonszerzésre törekedve dézsmálja a társadalom kukáit mert életének fenntartását tévesen, sajátos hübrisztől vezérelve valamiféle haszonnak tekinti bár néha vannak kétségei. A Bíróság mérlegelte súlyosbító körülményeket a vádlott a Csepel Vas- és Fémművek esztergályosaként kivette részét önkényuralmi rendszerek fenntartásából munkáját bezzeg akkor jól végezte erről papírjai is voltak amíg volt őket hol tartania akkor nem derogált neki dolgozni és nem evett szemetet sőt házasodott, sokasodott, szemtanúk szerint többször felvonult május elsején amikor is lufikat adott ártatlan gyerekei kezébe így fertőzte őket az ideológiával párttag nem volt ugyan de nyilván csak ravasz számításból bezzeg nekünk, kedves kollégáim muszáj volt belépnünk a Pártba ezek miatt. Skodracsek és a gyerekek szinte lubickoltak a diktatúrában és Skodracsek már akkor is mérték nélkül ivott, ha tehette a társadalom potyasöréből, és két pofára zabálta az ingyenebédeket. Bár születésekor megkeresztelték de sosem lett elsőáldozó és ha elmegy mellette valaki ahogy egy közkapualjban fekszik savanyú pofával rá szokott néha nézni az illetőre kellemetlen inzultus többen panaszolták, hogy aznap utána végig olyan kudarcos volt minden ez persze csak babona mutatott rá a kirendelt elmeszakértő , de társadalom-lélektani okai érthetőek, megvakult, koszos tükörbe ki szeret nézni? A Bíróság enyhítő körülményt nem talált a hivatalból kirendelt védő ujjaival malmozva leszögezte, hogy őt hivatalból rendelték ki, de ha már így esett elmondaná hogy a vádlott is csak ember a Bíróság ezt inkább súlyosbító körülménynek értékelte. A vádlott, életvitelével úgymond, a benne foglalt Embert megalázta. Léte így emberiességellenes vétek. Skodracsek Bélát a Bíróság ezért életvitelének folyatására ítélte vagy arra, hogy tetszése szerint afféle szociális önhóhérként akassza fel magát. Lényegtelen, mondta a Bíróság, Skodracsek Béla nekünk tulajdonképpen nem létezik, minket nem érdekel, már el is felejtettük a nevét, a teremszolgák távolítsák végre el azt az illetőt a jól fűtött teremből! Mi meg, kedves Kollégák fáradjunk át az ebédlőbe káposztás kacsasült lesz ma zsemlegombóccal a menü szerint utána rigójancsi, ahhoz jól csúszik majd valami kissé behűtött vörös.
Epheszoszból hajón jött, Perint volt útiránya, Kvirina fogadójában szállt meg, kereskedőnek mondta magát, de nem pontosította, puhatolózott, milyen árban vannak erre a rabnők. Mielőtt még a baj megesett volna vele, sajtot evett és sós halat, s két obol ára borral öblítette le vacsoráját. Aztán ahogy kapatosan ment szobájába a lépcsőn felfele, tán megcsúszott vagy rosszul lépett, fejét a korlátba verte be, s el se mondhatta, mi baja, máris halálba szenderült. Szobájában befejezetlen levelet találtunk, vége nem volt, csak kezdete, s az aláírás is hiányzott: "Kedvesem, már Apriba értem! Március idusára várj haza..." Szegény feje! Hol és mi les ránk, előre bárki láthatja-e? Állj meg, ki erre jársz, az ismeretlen vándor fekszik a lábad alatt. S mondd, nem vagyunk tán ugyanígy ismeretlen vándorok mindannyian?
A következő pillanatban a nagy teleképből förtelmes, éles hang süvített végig a termen, mintha egy óriási, olajozatlan gép rohant volna végig rajta. Ettől a zajtól vicsorogni kezdett az ember, és felborzolódott a tarkóján a haj. Kezdetét vette a Gyűlölet.
Szokás szerint Emmanuel Goldsteinnek, a Nép Ellenségének arca villant fel a teleképen. A hallgatóság mindenfelé morogni kezdett. A kis seszínű hajú lány félelemmel és utálkozással vegyes nyivákolást hallatott. Goldstein, a renegát és elhajló, valamikor régen (hogy milyen régen, arra senki sem emlékezett pontosan) a Párt vezetőinek egyike volt, majdnem egyenrangú magával Nagy Testvérrel, de aztán ellenforradalmi tevékenységbe keveredett, halálra ítélték, ám titokzatos módon megszökött és eltűnt. A Két Perc Gyűlölet műsora napról napra változott, de mindegyikben Goldstein volt a főszereplő. Ő volt a főáruló, a Párt első számú mocskolója. Minden későbbi bűn, amelyet a Párt ellen elkövettek, minden árulás, szabotázs, eretnekség, elhajlás közvetlenül az ő tanításaiból fakadt. Még élt és tovább tervezte valahol az összeesküvéseket: valahol a tengeren túl, külföldi pénzelőinek védelme alatt, vagy talán - mert néha ilyen hírek is terjengtek - éppen Óceániában, valami rejtekhelyen.
Winston rekeszizma összerándult. Sohasem volt képes gyötrő érzések nélkül nézni Goldstein arcát. Sovány zsidó arc volt, nagy, fehér, göndör hajkoronával s kis kecskeszakállal - okos arc, s valahogyan mégis sajátságosan utálatos; valamilyen szenilis együgyűség érzését keltette hosszú, vékony orra, amelynek majdnem a hegyére csúszott a szemüvege. Goldstein arca egy birka pofájához hasonlított, s a hangja is birkaszerű volt. Elmekegte szokásos ingerült vádjait a Párt tanításai ellen - olyan túlzott és fonák vádakat, amelyeken egy gyermek is átláthatott, s amelyek mégis elég valószerűen hatottak, hogy azzal a kínos érzéssel töltsék el az embert: másokat, akik kevésbé világos fejűek, mint ő maga, rá lehet velük szedni. Gyalázta Nagy Testvért, megbélyegezte a Párt diktatúráját, azonnali békekötést sürgetett Eurázsiával, szólásszabadságot, sajtószabadságot, gyülekezési szabadságot és gondolatszabadságot követelt, s hisztérikusan kiáltozta, hogy elárulták a forradalmat - s mindezt gyors, szaggatott beszédstílusban, amely egyfajta paródiája volt a pártszónokok stílusának, sőt még újbeszél szavakat is tartalmazott: feltétlenül több újbeszél szót, mint amennyit egy párttag használni szokott a mindennapi életben. S közben - nehogy valaki kétségben maradjon afelől, mit takar Goldstein alávaló fecsegése - a feje mögött a teleképen vég nélkül meneteltek az eurázsiai hadsereg oszlopai: merev pillantású, kifejezéstelen ázsiai férfiarcok egyik sora a másik után, a telekép felső széléig úsztak, ott eltűntek, s helyüket újabb, hasonló arcok foglalták el. A katonacsizmák nehézkes, ritmikus dobogása festette alá Goldstein bégető hangját.
A Gyűlölet még harminc másodperce sem tartott, s máris önkéntelen dühkiáltások törtek ki a teremben tartózkodó emberek egy részéből. Az önelégült birkaszerű arcot s mögötte az eurázsiai hadsereg ijesztő látványát nehéz volt elviselni; különben is, Goldstein látványa, sőt már a puszta rágondolás is automatikusan félelmet és nyugtalanságot idézett elő. Ő állandóbb tárgya volt a gyűlöletnek, mint Eurázsia vagy Keletázsia, mert amíg Óceánia háborúban állt e hatalmak egyikével, rendszerint békében élt a másikkal. A különös csak az volt, hogy bár Goldsteint mindenki gyűlölte és megvetette, s bár elméleteit mindennap s napjában ezerszer is megcáfolták, szétzúzták, nevetségessé tették dobogókon, a teleképen, újságokban és könyvekben, s kimutatták róluk, hogy szánalmas zagyvaságok - aminthogy azok is voltak -, mindennek ellenére úgy tetszett, befolyása nem csökken. Mindig akadtak éretlen alakok, akik szinte várták, hogy elszédítse őket. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy a Gondolatrendőrség ne leplezett volna le az ő irányításával működő kémeket és szabotőröket. Ő volt a parancsnoka annak a hatalmas árnyékhadseregnek, az összeesküvők földalatti hálózatának, amely az állam megdöntésére tört. Ennek a szövetségnek állítólag Testvériség volt a neve. Suttogtak egy borzasztó könyvről is, ez azoknak az eretnekségeknek a gyűjteménye volt, amelyek Goldsteintől származtak, s titokban járt kézről kézre. Címe nem volt. Ha egyáltalán szó esett róla, úgy emlegették, hogy: a könyv. De az ilyen dolgokról csak kósza hírek szállongtak. Mind a Testvériség, mind a könyv olyan dolog volt, amelyről az egyszerű párttag, hacsak tehette, nem beszélt.
A második percben a Gyűlölet az őrjöngésig fokozódott. Az emberek felugráltak a helyükről, és torkuk szakadtából üvöltöztek, hogy elnyomják a teleképből áradó őrjítő, bégető hangot. A kis seszínű hajú nő kipirult, és úgy nyitogatta és csukogatta a száját, mint a szárazra került hal. Még OBrien széles arca is kipirult. Nagyon egyenesen ült székében, hatalmas mellkasa úgy süllyedt és emelkedett, mintha a tenger hullámai ostromolnák. Winston mögött a fekete hajú lány elkezdett kiabálni: - Disznó! Disznó! Disznó! -, hirtelen felkapott egy nehéz újbeszél szótárt, s a telekép felé röpítette. A szótár nekiütődött Goldstein orrának, és visszapattant róla; a hang feltartóztathatatlanul áradt tovább. Egy világos pillanatában Winston észrevette, hogy együtt ordít a többiekkel, és sarkával vadul rugdalja széke lábát. A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenséggé vált az ellenállás. Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni, mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó holdkórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét. Így például Winston gyűlölete némelyik pillanatban egyáltalán nem Goldstein ellen irányult, hanem éppen ellenkezőleg: Nagy Testvér, a Párt és a Gondolatrendőrség ellen; s az ilyen pillanatokban együtt érzett a teleképen látható magányos, kigúnyolt eretnekkel, aki a hazugságok világában egyedüli őre az igazságnak és az értelemnek. De már a következő pillanatban a körülötte lévő emberekkel értett egyet, s mindent igaznak érzett, amit Goldsteinről mondtak. Az ilyen pillanatokban Nagy Testvér iránti titkos gyűlölete imádattá változott, úgy érezte, hogy Nagy Testvér legyőzhetetlen, félelem nélküli protektor, aki sziklaként szegül szembe Ázsia hordáival - Goldstein pedig, elszigeteltsége, tehetetlensége s a merő létét kétségbe vonó kétely ellenére, valami gonosz varázsló, aki pusztán hangjának hatalmával képes összezúzni a civilizáció épületét.
Sőt, az is lehetséges volt, pillanatokra, hogy az ember szándékosan irányítsa a gyűlöletét erre vagy arra. Olyasféle dühös erőfeszítéssel, amilyennel a párnán fordítjuk el a fejünket valamilyen lázálomképtől, Winstonnak egyszerre csak sikerült átirányítania gyűlöletét a teleképen látható arcról a mögötte ülő fekete hajú lányra. Valóságnak tetsző, gyönyörűséges látomások villantak át agyán. Szerette volna a lányt gumibottal agyonverni. Szerette volna meztelenül egy oszlophoz kötözni és nyilakkal telelődözni, mint Szent Sebestyént. Szeretett volna erőszakot elkövetni rajta, és az elragadtatás pillanatában elvágni a torkát. S ráadásul e pillanatban sokkal világosabban a tudatában volt annak is, hogy miért gyűlöli a lányt. Gyűlölte, mert fiatal és csinos és nemiség nélküli; mert szeretett volna lefeküdni vele, és sohasem tehette meg; mert édes, hajlékony dereka körül, amely szinte követelte, hogy fonja át valaki a karjával, csak az undorító vörös öv volt, a szüzesség kihívó jelképe.
A Gyűlölet tetőfokára hágott. Goldstein hangja igazi birkabégetéssé torzult, s egy pillanatra az arca is birka pofájává változott. Aztán a birkapofa egy eurázsiai katona félelmetes és óriás alakjába tűnt át, amely kezében vadul kerepelő géppisztollyal egyre közelebb és közelebb nyomult, s azt az érzést keltette a nézőkben, hogy rájuk veti magát a telekép felületéről, annyira, hogy néhányan az első sorban valósággal hátrahőköltek a székekben. De szinte még ugyanabban a pillanatban megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindenkiből, mert az ellenséges figura áttűnt Nagy Testvér fekete hajú, fekete bajszú, hatalmának tudatától sugárzó, rejtelmesen nyugodt arcába, amely akkora terjedelmű volt, hogy majdnem teljesen betöltötte a telekép mezejét. Senki sem értette, mit mond Nagy Testvér. Csak néhány bátorító szó volt, olyasféle szavak, amilyenek a csaták zajában szoktak elhangzani, nem is lehet tisztán felfogni őket, s mégis visszaadja az ember önbizalmát pusztán az a tény, hogy elhangzottak. Aztán Nagy Testvér arca elhalványodott, s a Párt három jelszava jelent meg a helyén, csupa nagybetűvel:
Csupa régi dolgot hoztam magammal, rajtuk át nézem a fákat: van itt egy tél, néhány levél az ágon, egy üres pad.
Fázom, de mintha valaki más volna, aki fázik.
Könyvet hoztam magammal, akárha könyvből léptem volna ki én is, önfeledt férfi, kezében könyvvel.
Távoli nap a mai, tűnődő. Mintha csak festményekről ismernénk a tájat, novellákból a karácsonyt, fekete-fehér nyomatokról a park vonalait.
Hát igen, a magány.
Az a nő a padlóra lepedőt terített, be ne piszkolódjék, lefeküdt, ollót fogott, a mellébe döfte, de nem volt elég ereje, hát kalapácsot ragadott: morbid dolog.
Addig is picit Remélem minél kevésbé drámaian halok meg barátaimnak nem kell majd nyűglődniük ellenségeim sem híznak majd feltűnően a kárörömtől
Addig is picit hallgatnám még Mozartot Brel valamelyik dalát Heine takácsait
Addig is picit csámborognék még szokott útjaimon itt Clervaux-ban kószálnék egy nagyáruházban szagolnék emberi testeket amint mohón élnek fogyasztanak szépségüket romlandóságukat
Addig is picit beülnék még egyetlenegyszer a törzshelyemre szagolnám e meghitt trágyadombot és mérgezett kis nyilakat hajigálnék kapnék is cserébe párat sok mindent felednék
Talán képtelen lennék türtőztetni magam és egy bizonyos alakot kinek már megbocsátottam nem türtőztetném magam és úgy de úgy rúgnám sípcsonton vagy tökön
Talán nem is azt akit kéne hisz már annyi mindenre nem emlékszem
Nemsokára meghalsz, mondja 4 és fél éves kisfiam, és reménykedve végigmér. Szóval úgy (nyelek egyet) gondolod? És ki mondta ezt neked? A ti kezetek ilyen, a miénk az meg ilyen, mutatja a kezem hátán kéken kígyózó ereket. Nemsokára meghalsz, ugye? Felpattan a székéről, rohan hintázni.
hogy mit láttam az ablakból azt akarod tudni mit láttam hogy az ablakból mit láttam ha tudni szeretnéd akkor mást kérdezz inkább kérdezd meg teszem azt miért van kívül kétféle világ ha nem hiszed gyere állj ide nézz az ablakon ki hadd kérdezzem meg tőled én is na mit látsz
nem az érdekel amit kint látsz hisz úgyis kétféle világ van amit az egyikben kimondok ott a másikban nem hallatszik ezt láttam az ablakból tessék
Az Úristen végül jobb belátásra tért, és a földi napoknak, melyek a véres világháborúval fejeződtek be, maga vetett véget, vízözönt bocsátva a sárgolyóra. Könyörületesen mosta el az áradat mindazt, ami bemocskolta az öregedő égitestet: a véres hómezőket és a lövegekkel borított hegységeket, az oszló tetemeket és azokat, akik utánuk sírtak, a felháborodottakat, a vérszomjasakat és az elszegényedetteket, az éhezőket és az elméjükben megzavarodottakat. A kék mennybolt barátságosan tekintett le a fényes golyóbisra.
Az európai technika egyébként egészen az utolsó pillanatig ragyogóan bevált. Európa hetekig tartotta magát szívósan és körültekintően a lassan emelkedő víz ellen. Először hatalmas gátakkal, melyeken hadifoglyok milliói dolgoztak éjjel-nappal, később a mesés gyorsasággal magasba emelkedő mesterséges magaslatokkal, melyek eleinte óriási teraszokhoz hasonlítottak, majd egyre inkább tornyokban csúcsosodtak ki. Ezekben a tornyokban az utolsó napig példát mutattak emberi hősiességből és megható hűségből. Miközben Európa és az egész világ elsüllyedt és megfulladt, az utolsó vastornyok fényszórói még mindig zavartalanul, vakító fénnyel világítottak bele a pusztuló Föld nedves félhomályába, és a lövegekből még mindig elegáns ívben zúgtak oda-vissza a gránátok. A központi hatalmak vezetői két nappal a vég előtt elhatározták, hogy fényjelekkel békét ajánlanak az ellenségnek. Az ellenség azonban a még álló megerősített tornyok azonnali kiürítését követelte, és ezt még a béke legelszántabb hívei sem tudták elfogadni. Így aztán hősiesen lőttek az utolsó óráig. Végül az egész világot elöntötte a víz. Az egyetlen túlélő európai egy mentőövbe kapaszkodva sodródott a hullámok hátán, és utolsó erejével azon volt, hogy feljegyezze az utolsó napok eseményeit, hogy a jövő emberisége megtudja, az ő hazája volt az, amely órákkal túlélte az utolsó ellenség pusztulását, és amely ezzel örökre biztosította magának a diadalkoszorút.
Ekkor egy óriási, fekete, nehézkes jármű jelent meg a szürke horizonton, lassan közeledve a kimerült úszóhoz. Az megnyugvással ismerte fel a hatalmas bárkát, és még mielőtt elájult, meglátta az úszó ház fedélzetén álló vén pátriárkát, lobogó ezüstszakállával. Egy óriási néger halászta ki a sodródót, aki még élt, és nem sokkal később magához tért. A pátriárka barátságosan mosolygott. Műve sikerült: a földi élőlények minden fajtájából megmentett egy-egy példányt. Miközben a bárka kényelmesen haladt a széllel, és a zavaros víz leapadására várt, mozgalmas élet bontakozott ki a fedélzeten. Nagy halak követték a bárkát sűrű rajokban, a madarak és a rovarok meseszerűen tarka kötelékekben rajzottak a nyitott tető fölött, minden állat és minden ember szíve örömmel telt meg, hogy megmenekült és megmaradt egy új élet számára. A páva átható, csengő hangon rikoltott reggelenként a víz felett, a vidám elefánt nevetve, magasra nyújtott ormányából fröcskölve fürdette magát és feleségét, a napfény meg-megcsillant a gerendák között ülő gyíkon; az indián gyors lándzsadöfésekkel csillogó halakat emelt ki a végtelen áradatból, a néger a száraz fából tüzet dörzsölt a tűzhelynél, és örömében kövér felesége csattogó combján dobolt, a szikár hindu egyenesen, keresztbe font karral állt, és ősöreg verseket mormolt maga elé a Teremtés énekeiből. Az eszkimó gőzölögve feküdt a napon, vizet és zsírt izzadt, apró szemével nevetve, miközben egy jámbor tapír szimatolta, az alacsony japán meg egy vékony pálcát faragott magának, amit hol az orrán, hol az állán egyensúlyozott gondosan. Az európai írószerét arra használta, hogy leltárt készítsen a bárka élőlényeiről.
Csoportok és barátságok alakultak ki, és ahol csak vita készült kitörni, a pátriárka egyetlen intésével elsimította. Mindenki barátságos volt és vidám; csak az európai foglalatoskodott magányosan az írással. A sokszínű forgatagban új játék alakult ki: egy verseny, amelyben mindenki képességeit és tudását akarta megmutatni. Mind elsőként akartak sorra kerülni, és magának a pátriárkának kellett rendet teremtenie. Ő külön állította a nagy állatokat és külön a kis állatokat és megint külön az embereket, és mindenkinek jelentkeznie kellett és megnevezni a produkciót, amivel remekelni akart. Aztán egyesével mindenki sorra került. Ez a nagyszerű játék hosszú napokon át tartott, mivel valamelyik csoport mindig félbeszakította a sajátját, és elment egy másikat nézni. Az összes szép produkció hangos sikert aratott. Mennyi csodálatos dolgot lehetett ott látni! Ahogy Isten minden teremtménye bemutatta, milyen tehetségek szunnyadnak benne! Ahogy feltárult az élet gazdagsága! Hogy nevettek, hogy ünnepeltek kiabálva, károgva, tapsolva, dobogva, nyerítve! Csodaszépen futott a menyét, és varázslatosan dalolt a pacsirta, pompásan masírozott a felfújt pulykakakas, és hihetetlen sebesen kúszott a mókus. A mandrill a malájt utánozta, a pávián meg a mandrillt. Futásban és kúszásban, úszásban és repülésben versengtek fáradhatatlanul, és a maga módján mindenki felülmúlhatatlan volt, és mindenki érvényesült tudásával. Az egyik állat varázsával hatott, a másik láthatatlanná tudott válni. Sokan erejükkel tűntek ki, mások ravaszságukkal, némelyek támadással, némelyek védekezéssel. Néhány rovar fűszálra, fadarabra, mohára vagy kődarabra hasonlító kinézetével védte meg magát, mások a gyengék közül azzal arattak tetszést és futamították meg nevető közönségüket, hogy a támadások ellen rettenetes szagokkal védekeztek. Senki sem maradt el a többiek mögött, mindenki fel tudott mutatni valamit. A madarak fészket fontak, ragasztottak, szőttek, építettek. A ragadozó madarak iszonytató magasságból ismerték fel a legapróbb tárgyakat. Az emberek is nagyszerűen tették a dolgukat. Érdemes volt végignézni, ahogy a termetes néger játszi könnyedséggel sétált fel egy gerendán a magasba, vagy ahogy a maláj egy pálmalevélből három fogással evezőt készített. Az indián könnyű nyilával a legkisebb célt is eltalálta, és felesége csodálatra méltó szőnyeget szőtt kétféle gyékényből. Mindenki hosszan hallgatott és csodálkozott, amikor előlépett a hindu, és bemutatott néhány varázslatot. A kínai azt mutatta meg, hogyan lehet kellő szorgalommal a búzatermést megháromszorozni a fiatal növények kihúzásával és egyenletes távolságban való újraültetésével.
Az európai, aki meglepően kevés szeretetet élvezett, többször is felbosszantotta embertársait kemény és megvető bírálatával, mellyel mások tetteit kifogásolta. Amikor az indián a kék ég magasából leszedte a madarát, a fehér ember megvonta a vállát, és azt állította, húsz gramm dinamittal háromszor ilyen magasra lehet lőni. És amikor felkérték, hogy mutassa ezt be, nem tudta, viszont azt mondta, hogyha lenne itt ez meg az meg még tíz másik dolog, akkor meg tudná csinálni. A kínait is kigúnyolta, mondván, a fiatal búza átültetése ugyan biztosan végtelen szorgalmat igényel, de ilyen rabszolgamunka bizonyára nem tud boldoggá tenni egy népet. A kínai válasza, mely szerint egy nép akkor boldog, ha van mit ennie és tiszteli az isteneket, nagy tetszést aratott, de az európai erre is csúfondárosan nevetett. Tovább folytatódott a vidám verseny, és a végére mindenki, minden ember és állat bemutatta képességeit és tudását. A játék mindenkit felvidított, a pátriárka is belenevetett fehér szakállába, és dicsérve mondta, most már nyugodtan leapadhat a víz, és elkezdődhet az új élet a Földön, hiszen Isten ruhájának összes színes szála megvan még, és semmi sem hiányzik a végtelen boldogság megalapozásához. Egyedül az európai nem mutatta még be tudományát, és most mindenki hevesen követelte, lépjen elő, és tegye meg a magáét, hogy lássák, van-e neki is helye Isten szép ege alatt, utazhat-e ő is a pátriárka úszó házán.
Az európai sokáig vonakodott és kifogásokat keresett. Ekkor azonban maga Noé bökött a mellére, és figyelmeztette, fogadjon szót. - Én is - kezdte a fehér ember -, én is magas fokra fejlesztettem és tökéletesítettem egy képességemet. Nem a szemem az, amelyik jobb, mint más lényeké, nem is a fülem vagy az orrom vagy a kézügyességem, vagy bármi efféle. Az én adottságom az intellektus. - Bemutatni! - kiáltotta a néger, és mindenki közelebb nyomult. - Ezen nincs mit megmutatni - mondta szelíden a fehér ember. - Bizonyára nem értettetek jól. Én az eszemmel emelkedem ki. A néger jókedvűen nevetett, és megmutatta hófehér fogait, a hindu gúnyosan lebiggyesztette keskeny ajkát, a kínai ravasz jóindulattal mosolygott maga elé. - Az eszeddel? - mondta lassan. - Hát mutasd meg nekünk az eszedet, kérlek. Mostanáig nem látszott belőle semmi. - Nincs ott semmi látnivaló - védekezett az európai mogorván. - Az én adottságom és jellegzetességem a következő: elraktározom a fejemben a külvilág képeit, és ezekből a képekből egyedül magamnak új képeket és rendszereket állítok össze. Az egész világot el tudom gondolni a fejemben, és így újra meg tudom teremteni. Noé szeméhez emelte a kezét. - Bocsáss meg - mondta lassan -, mire jó ez? A világot, amit Isten már megteremtett, még egyszer megteremteni; és egyedül magadnak, benn, a kis fejedben - mi haszna lehet ennek? Mindenki egyszerre kezdett kiabálni és kérdezősködni. - Várjatok! - kiáltott az európai. - Nem jól értitek, amit mondok. Az ész munkáját nem lehet olyan könnyen bemutatni, mint valami kézügyességet. A hindu mosolygott. - Ó, dehogynem, fehér rokonom, nagyon is könnyen be lehet mutatni. Mutasd meg nekünk egyszer az agymunkádat, például számolásban. Gyere, számoljunk versenyt! Tehát: egy párnak van három gyereke, akik mindannyian újra családot alapítanak. Az összes ifjú párnak születik minden évben egy gyereke. Hány év telik el, amíg elérik a százas számot? Mindenki kíváncsian fülelt és az ujjain számolt, és görcsösen maga elé meredt. Az európai is hozzáfogott a számoláshoz. De már egy pillanat múlva jelentkezett a kínai, aki megoldotta a feladatot. - Nagyon szép - ismerte el a fehér -, de ez csak egy készség. Az én eszem nem arra való, hogy ilyen kis trükköket csináljon, hanem hogy nagy feladatokat oldjon meg, amelyeken az emberiség boldogsága múlik. - Ó, ez tetszik nekem - bátorította Noé. - A boldogság megtalálása okvetlenül fontosabb, mint az összes többi készség. Ebben igazad van. Mondd el nekünk gyorsan, mit tudsz az emberiség boldogságáról, és mindannyian hálásak leszünk neked. Megigézve és lélegzet-visszafojtva csüggött mindenki a fehér ember ajkán. Most jön! Tisztelet annak, aki megmutatja nekünk, hol keressük az emberiség boldogságát! Isten óvja meg ezt a mágust minden gonosz szótól! Mire kéne neki a szem, a fül, a kéz ügyessége, mire a szorgalom vagy a számolás tudománya, hogyha ilyen dolgokat tud!
Az európai arcáról ennek a tiszteletteljes kíváncsiságnak a láttára kezdett eltűnni az eddig mutatott büszkeség, lassanként zavarba jött. - Nem az én hibám! - mondta habozva -, de mindig rosszul értitek, amit mondok. Nem azt mondtam, hogy ismerem a boldogság titkát. Én csak azt mondtam, hogy az eszem olyan feladatokon dolgozik, amelyek megoldása előmozdítja majd az emberiség boldogságát. Az oda vezető út hosszú, és egyikünk sem látja meg a végét, és sok nemzedék fog még ezeken a nehéz kérdéseken töprengeni! Az emberek bizonytalanul és gyanakvóan állták körül. Mit beszél ez az ember? Noé is maga elé nézett, és a homlokát ráncolta. A hindu mosolyt küldött a kínainak, és miközben mindenki más zavartan hallgatott, a kínai barátságosan megszólalt: - Kedves testvérek! Ez a fehér rokon egy bohóc. Azt akarja nekünk bemesélni, hogy a fejében olyan munka folyik, melynek termését az ükunokáink ükunokái fogják talán majd látni, de az is lehet, hogy nem. Azt javaslom, ismerjük el tréfacsinálónak. Olyan dolgokat mond, amelyeket egyikünk sem ért igazán, de mindnyájan sejtjük, hogy ezek a dolgok, ha tényleg értenénk őket, végtelenül kacagtatóak lennének. Ti is így vagytok vele? Jó, akkor éljen a tréfacsináló! A legtöbben helyeseltek, és örültek, hogy véget érni látják ezt a sötét ügyet. Néhányan azonban lehangoltak voltak és bosszúsak, és az európai egyedül maradt, társaság nélkül.
A néger azonban az eszkimó, az indián és a maláj társaságában estefelé felkereste a pátriárkát, és így szólt: - Tisztelt atyánk, kérdéssel fordulunk hozzád. Ez a fehér fickó, aki ma rajtunk gúnyolódott, nem tetszik nekünk. Kérlek, gondold végig: minden ember és állat, minden medve és minden bolha, minden fácán és minden ganajtúró, valamint mi, emberek, mindannyian mutatni tudtunk valamit, amivel tisztelettel adózunk Istennek, és megvédjük vagy szépítjük az életünket. Különös adottságokat láttunk, és némelyik nevettető volt; de a legkisebb jószágnak is volt valami szép és örvendeztető bemutatnivalója - egyes-egyedül ez a sápadt ember, akit utolsónak halásztunk ki, nem tud mit mutatni a különös és fennhéjázó szavain, célzásain és tréfáin kívül, amiket senki sem ért, és amelyek senkinek sem szereznek örömet. Azt kérdezzük ezért tőled, kedves atyánk, vajon helyes-e, hogy egy ilyen teremtmény is segít az új földi életet megalapozni? Nem okozhat-e ez szerencsétlenséget? Nézd csak meg magadnak! A szeme zavaros, a homloka ráncos, a keze sápadt és gyenge, az arca gonosz és szomorú, egyetlen tiszta hangot sem ad ki magából! Bizonyosan nincs rendben vele valami. Isten tudja, ki küldte a bárkánkra ezt a fickót!
Az agg ősatya barátságosan emelte világos szemét a kérdezőkre. - Gyermekeim! - mondta halkan és szeretetteljesen, hogy arcuk rögtön kisimult -, kedves gyermekeim! Igazatok is van meg nem is, abban amit mondtok! Ám Isten megválaszolta kérdéseteket, még mielőtt feltettétek volna. Igazat kell adnom nektek, a háborús föld fia nem kellemes vendég, és nehéz belátni, miért kell ilyen alaknak itt lennie. Ám Isten, aki ezt a fajtát mégiscsak megteremtette, bizonyosan tudja, miért tette ezt. Sokat kell a fehér embereknek megbocsátanotok, őmiattuk ítélkezett Isten újra szegény Földünk felett. De nézzétek, Isten jelt adott arról, mit tervez ezzel a fehér emberrel. Nektek, néger, eszkimó, indián, mindnyájatoknak itt van az új földi életre, amelyet remélhetőleg nemsokára megkezdünk, a kedves feleségetek. Egyedül az európai férfi van egyedül. Sokáig szomorú voltam emiatt, de most már azt hiszem, sejtem az értelmét. Ez a férfi nekünk szóló figyelmeztetésként, ösztönzésként, talán rémképként marad fenn. Szaporodni azonban nem tud, csak ha újra alámerül az emberiség sokszínű áradatába. Nem ronthatja el az új életet a Földön. Legyetek nyugodtak! Leszállt az éjszaka, másnap reggel keleten előbukkant a szent hegy csúcsa a vízből.
A szárny sárga volt, fekete szegéllyel, és rezzenéstelen
Mondják, a holtak lelke ilyen, a mozdulatlan arcra telepedve
Én úgy gondoltam: a szikla hordta ki; a szikla dísze ez a lepke, a kézzelfogható elevenség makacs és titkos álma
Az erdőbeli két sünt elfeledtem, ahogy döglődtek ott, agyondobálva. A fájdalom irreális, a halál illúzió - hallottam saját hangomat. - Halál? Nincs is olyan. S a lepkét kézfedőmmel lefedtem, óvatosan, és mozgott a szikla kezem alatt.
A bibliai súlyú hó minden sötétet fölfele présel; a házak megdermednek, és a pelyhek mint frappáns jelzők, hullnak a rácskapukra. Átmeneti derű: kifigurázott fák az udvaron - mint a csíkos borzfarkak: borzasak.
Fa, ház, kapu hátrál, mint egy tetemtől; kezdődik a tél, akár egy krimi.
Bent krétaporos táj; nem vezet csapás arctól arcig. A tanító mint egy kasza, hajladozik a lesunyt bogáncsfejek fölött, s amíg az évszak a párkányra rondít, diákok gúnyos morajában lógó palákra, a tél szennyesére bámul.
Abból, amit cselekedtem és amit mondtam, ne próbálják meg firtatni, hogy ki voltam! Valami utamba állt, és átváltoztatta tetteimet és életmódomat. Valami utamba állt, és nemegyszer megállított, mikor szólni készültem. Legészrevehetetlenebb tetteimből és legburkoltabb írásaimból -
csupán onnan érezhetnek rá. De talán nem érdemes belefektetni annyi igyekezetet és annyi fáradságot, hogy megismerjenek. Később - a tökéletesebb társadalomban - valaki más, aki olyan, mint én, biztosan megjelenik, és szabadon cselekszik.
Az indiai Ardzsuna, emberszerető és szelíd király, gyűlölte az öldöklést. Soha nem viselt háborút. Ám félelmetes istene a háborúnak megneheztelt - (megfogyatkozott a dicsősége, templomai kiürültek) -, és bement nagy dühösen palotájába Ardzsunának. A király megrémült, és szólt: "Nagy isten, bocsásd meg nekem, ha nem tudom életét elvenni senki emberfiának." Megvetően válaszolt az isten: "Te nálam igazságosabbnak véled magadat? - Szavakkal magad ne áltasd! Semmi élet el nem vétetik. Tudd meg, hogy soha senki nem született, és nem halt meg soha senki."
Minden ami teremtetett valami jóra van Ez a ceruza azért készült hogy használják nem elpusztulni Minden amit látsz amit értesz vagy nem értesz azért van hogy szolgáljon hogy megszentelődjék a használatban s ha fegyverek is vannak közöttük milyen elenyésző a számuk a többi dologgal összevetve Vagy talán nincs a mindenféle apró tárgyaknak joguk kiállni mindaz ellen ami nemlétbe sodor? Ez az út az ő megváltásuk útja
Úgy írj hogy az amit írtál egyszer besüpped alattad ha csak töredéknyi hazugság is van benne mélybe húz ha nem a neked rendeltet írtad erőd szerint ha lazítottál magadon mert a szavak hatalma akárcsak a dolgoké legyőzhetetlen ugyanarra vezet egy szó sorsa egy tárgyé egy emberé
