Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Te szép, te szomorú, te tiszta láng! Most már: avarba hamvadó parázs, Én nem gyujtottalak, Én nem oltottalak Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól. Arra jártamban Megcsapott messziről a meleged, Tovább mentem,
Nem éleszthettelek. Most hát elalszol. Aludj. Békesség neked. Takarjon be a diadalmas Ősz, A csend, S a nesztelenül hulló levelek.
Csak szem a szemre, lánc a láncra, miként sodort a három párka… Ki munkál, hajszol, mindörökre sorsunk szívósan ölti egybe. Tervrajz szerint, vagy ég bolondja szövi a szálat összevissza? Nem tudhatjuk, mi lesz belőle, közülünk kinek van jövője, kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva, csak szem a szemre, lánc a láncra… Oltárra lesz terítő, fényes… király palástja, széle véres… vagy lábtörlő dohos sarokba, aztán a sors szemétre dobja? Ne nézz előre, ne nézz hátra, horgolva, szőve, varrva, vágva… csak szem a szemre, lánc a láncra… Jaj, aki csak egy szem a láncban, ne gondolkozzon, hisz bezártan sodródik sorsa áramában, és nincs kiút, csak ősi kényszer megtartani, ne málljon széjjel, amit a többi összefogna. Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra, csak ez a szédítő motolla… s magasztalva, vagy meggyalázva, csak szem a szemre, lánc a láncra…
Nincs is itt barlang! Istálló sincsen! Csordapásztorok, menjetek innen! Királyok jönnek? Keleti bölcsek? Urak várják fenn őket, meg hölgyek… Miféle kisded? Istenfi, persze… Hamis csillag jár, mint mindig, erre.
Senki se megy be, veszélyes hajlék! Roskadt jászolból szálaz a bak még, Kihajtjuk azt is, nem lesz benn semmi, Nem maradt, ki elé le tudnák tenni Aranyunk, mirhánk, tömjénünk sorba, Vigyék be tüstént a közvagyonba.
Számlálóbiztos szimatol száz is, Jött megváltónak? Adózhat máris. Született szűztől? Ki az a József? Mindegy, megértjük. Szolgának jó lesz. Meg kéne ölnünk? Heródes mondta? Megtudakoljuk, mit szól rá Róma.
Valami angyal kavirnyált erre. Szolgálati út, épp Betlehembe… Egyiptom felé! Mentsd a gyermeket! Őt megmenteném. S a többieket? Szamárháton jön, érik az idő… Tízezer szenttel lángol a jövő.
Mit is beszélek? Műfenyő alatt Műversek szólnak, műanyag szavak. Egymáshoz szólnak, csikorog havuk. Mi meg? Jobb lesz, ha csendben maradunk. Nincs itt barlang, s ki igét hintsen, Nem velünk van, ha van, az Isten!
mind a tizenkettőt szeretem. mégis akkor vagyok a legboldogabb, amikor láthatom az augusztus és a szeptember kézfogását. amikor elköszön az egyik, vidámságait és gyűjtögetett fiatalságát zsebre téve. sosem szomorú vagy életunt, csak lejárt a munka- ideje és megtette, amit kellett. a cipőinek kopogá- sában még visszhangzik a nyár összes frissessége és ezért nem is tud búslakodni. aláírogatják a papír- munkát és helyet foglal a kilencedik. csak egy nap- pal idősebb, mégsem vethetőek össze, mert más- hogyan tökéletesek mindenkor. ő is üde és mégis minden csepp esőjében méltóságot parancsol ma- gának az elmúlás tudása. távol van még a szürke- ség, de már nem hazudik örök napsugarakat. ezért is bölcs és rámutat az örökölt adományaira. szeré- nyen és elegánsan. nem skandál harsányan dalokat, inkább csak rekedten szaval mély dallamokat mindenkinek és saját magának. nem tolakodik so- sem, csak látni és hallani tanít. de nem lehetne ilyen markáns elődje munkálkodása nélkül, aho- gyan az sem lehetett volna annyira visongó utódját nélkülözvén. mást adnak és másként szólítanak meg. szeretni is csak másként lehet őket. nem kü- lönbek a többi tíznél, de a legtisztább mondatok akkor születnek, amikor ők találkoznak.
Juhászodtam már, mint kutya; csábított a csont, meg a tűzhely. A tél lágy zsírral csordula, a nyár meg édes borral, hűssel. Vigasztaltak aztán egy szűzzel, próbáltam is szagát, izét – aztán egyszerre a sírét.
Volt már barátom, jóbarát. És pendült nékem is a pengő. Kezdtem megszokni e hazát. Visszaköszönt a tisztelendő; napfénybe játszó enyhe felhő volt szigora, ha korhola – aztán az örvény mosolya.
És volt úgy is már, hogy vidám, boldog is voltam; feledgettem a kivégzetteket – talán csak itt nem nyughatnak, szívemben. Pacsirta is szólt már felettem s alattam sétány lett az út, míg észrevettem, hova fut.
Fordultam sarkon: merre most? A városvégi jó öreg szél Jobbról-balról arcon csapott, dohogva, hogy hol tekeregtél. Rajtakaptam szívemet, hogy fél attól, mi mást megnyugtatott. Ez volt a jel, jól haladok.
Szimatolom a füst szagát, a szegénységét, majd a vérét. Nem adnám a bölcs ostobát, ha végül az enyém is kérnék. Érzem, haj, ifjúságom végét, van úgy: már csak a perceket, amíg magamé lehetek.
Míg, mint a kígyó a madarat, a falánk sír nem kezd igézni. Kegyetlen vagyok. Magamat, de téged sem tudlak kímélni, míg szívem utolszor kísérli, miért sorsát nem tűrni, de érdemes volna élnie.
Az ember milyen nyugtalan ha egy-egy napra nyugta van mert ha álmokat nem terem akkor a csönd is gyötrelem és ha a szándék magtalan a szerelem is hasztalan -
Ezen a tájon éltek s élnek majd emberek s ahogy én idejöttem majd éppúgy elmegyek itt megteszi az ember ha van mit megtehet s ha nem teszi hát istenem akkor is elmehet
ezen a tájon szél fújt s ha nem, honolt a szélcsend itt büntették a vétkest és bűnhődtették a vétlent itt sok nagy bűn volt bűn volt a bűn a szerelem a szép a szebb a még szebb bűn volt a kegyelem
ó vándor te ki élsz még s lehet hogy énhelyettem gondold meg hogy e tájon tán én is vándoroltam s mások helyett mint illik voltam gyűlölt s kegyetlen
s ahogy szokás megéltem bizonyos rút időket s amennyit megtehettem hát én se tettem többet s bár volt mit megbocsátanom lehet hogy megtoroltam
ó gondold meg hogy mindig nagyon nagy volt az élet ahogy erről a szélcsend s a hallgatás beszélnek s ha nem volt eddig alkalom ó nézd mily oszthatatlan a gyász ezen a tájon mely nem rossz csak gondolatlan
és most az egyszer mindegy kifulladt inhalált vagy éppen kapát ásót vagy kardot kalapált csak most az egyszer mindegy mi volt ha volt a vétke s hogyan bűnhődött ha magát valahol tetten érte
s mindegy hogy lyuk fogadta be vagy szertelen verem így is meg úgy is pocsékba ment az aznapi élelem s itt nő bár fű is nőnek fák és nőnek az egek levél a fán felhő az égen én meg elmegyek
Ó kapd le fejtetődet és úgy nézd e határt mert mindazt itt temették ki egyszer erre járt
Éva levele Ádámnak Isten kertjében minden lényt könnyen kiismerhetsz. Idő és türelem dolga csak összehasonlítani a virágokat, megfigyelni az állatokat, Isten mozgó játékszereit. Vannak köztük együttműködők, vannak magányosak, és persze ragadozók, örök-nyugtalanok. Mintha álmodban nyílegyenes sorok közt sétálnál magabiztosan: a lények oly lassan változnak. Milliárd év kell, hogy egy róka repülni akarjon, vagy hogy a lég egyenruhásai, a hollók és a varjak a felhők koronája fölött felépítsenek egy irdatlan várost.
Csak te vagy, szerelmem, aki álomról álomra változol. Gyümölcsöt szedsz, aztán becserkészed a többieket, majd repülni akarsz, de mielőtt még szárnyad nőne és a csontjaid könnyűek lennének, át akarod úszni a tengert. Írod, a halálra készülsz, pedig a fogad fáj, vagy csak próbára akarsz tenni. Hogy méltó vagyok-e… De mire is kéne méltónak lennem? Azt tudtad, hogy az állatok éjszakánként megértik egymás nyelvét? Hogy a szél azért jár küldönc módjára, körbe-körbe, hogy a jókívánságaikat a legkisebb, még láthatatlan lényekhez is elvigye?
Te nyugodtan menj! Építs hajót, ragassz szárnyat, emelj magadnak várost, siess, igyekezz! Én itt maradok a többiekkel.
Életed egy nyitott könyv mely tábláját Isten csukja be mielőtt még egyszer átpergeti öreg-öreg ujjaival a lapokat s megítél: a polcra tegyen-e vagy egy antikváriusi pinceládába ámbár még az is megeshet hogy bezúzat a jókkal és kevésbé jókkal egyetemben – újrahasznosítás céljából.
A szavak között rejtőzik az idő Mint kulcscsomó az aprópénz között, a zsebben. Mint a könyv a fiókban, ceruzák s radírok között. Mint kesztyű a lábasok és fazekak között. Mint sapkarózsa kések és villák között. Mint üres vállfa, kabátok és zakók között. Mint vasalt zsebkendő ingek között. Mint csecsemő két szülője között az ágyban. Alszik a mágneses erő, a pára, az áram. A tenger alatt bál van. Színelmélet. Számtan. A házak titkokkal vannak tele. Az idő nyugodt. Fekszik a szavak között Tudja, nincs érdeme.
időnként megpattan bennem a valóság most meg nem tudnám mondani hogy melyik de ahogy a saját valóságlátásom néha keverem mindenképpen arra a következtetésre kellett jutnom hogy keresnem kell egy a magaménál megbízhatóbb – tőlem független – valóságot ami nincs kitéve a szűkítés bővítés folyamatos változtatás-kényszerének ami persze abszurd elvárás még akkor is ha pontosan tudom ez még ahhoz mérten is lehetetlen ha holnap úgy döntenék hogy megmászom a föld legmagasabb hegycsúcsát szinte biztos ha fel is jutnék leérve kiderülne hogy pont akkor amikor az Everest-en voltam a K2 éppen magasabb volt – bohózat bezárva –
visszatérve az eredeti felvetésre időnként nagyjából úgy érzem hogy talán már nem is vagyok emberi lény péntek hajnalonként valaki beszél hozzám – najó rajtam kívül még párszázezerhez de az is lehet hogy millióhoz – hallom miket mond és elhiszem neki hogy amiket mond az a valóság nem nem az van hogy szeretnék hinni hanem konkrét képekben látom hogy igen ez pontosan így igaz és megnyugodva hátradőlök hogy basszus semmi ok a nyugtalanságra csak megint rosszul mértem fel a heti valóságadagomat
Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod vagy a fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.
Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg, vagy függöny az ablakra.
Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak.
Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai.
téglák ezek, amelyekből és amelyekre a felnőtt élet felépül. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.
A kezdetre emlékeztél ma este - az esős estre, mikor elhatároztad, valóra váltod a távoli, ismeretlen tájak iránt érzett vágyakozásod, mi csaknem megbénította életed.
Azt mondtuk, megkönyörülsz rajtunk, Úristen, képzeletbeli virágzás magva a meddő földben. Egész a csöndes könyörgésig összetörten egyszerű véget jósoltunk magunknak, a még-soha-nem-látott meglepetését. Forgass ki minket minden tudásból, csak add meg nekünk - sírtunk mélyen magunkban - a méltó harc után kijáró fáradalmat.
Eltökéltük: végigjárjuk a választott utat, s felkelünk, ha elesnénk. Ne adj minékünk gyakorlatias álmokat, ne ébressz vonzó örökségekre minket - de hajóorrokat, mik bukdácsolnak a tenger gödreiben. Névtelen törekvésekben tégy szabaddá, hadd kezdjük újra, ha elesnénk, test test elleni küzdelemben harcoljuk ki a győzedelmet.
Csendes művészetünkhöz illik ez az éjszaka a hepehupás víz színén. Emelkedünk, legyőzve a mélységet, rátaláltunk egy kiáltásra, s életet leheltünk belé egyszerű, indulattalan beszédben.
Messze, mélyen hallása sivatagában ki várja művészetünket, hogy az gazdagítsa? Ki gyűjti össze az elgyötört szárazföld diribdarabjait? Ki emelkedik föl, hogy megmérje a mélyt, tudatában, hogy veszni hagyja benne az egyszerűség virágát?
Számot vetettünk összeszorítva szívünk, olyannyira, hogy el sem fért benne egy hazányi jóság. Hányszor bontottunk vitorlát odahagyva kikötőket? Hányszor fogadkoztunk - ez az út az utolsó. Meséltük könnyedén, írtuk kínnal, keservvel: a kikötőket, a tenger kellős közepén a várakat s várkisasszonyokat a romantika éveiben a gorgónákat és művészeteket, elhallgatott szenvedélyek, elvirágzott jázminok, nem-létezők, bíbor és bársony tenyerünkben, mit repecskessé tett horgonylánc, hajókötél, és városokat, melyek számotokra ismeretlenek.
Ma este - azért, amit cselekedtünk annyi évig földarabolva ezt a térképet, pedig nem erre rendeltetett fölvérezve szívünket szüntelen keresésben elajándékozgatva érzelmeinket véletlen kikötőkben - ma este ki vár? Vár egyáltalán valaki minket? És nyer-e, ahogy mi, ezzel a várakozással? Míg végighallgatja mindezt, miről beszélünk - ezt a bolyongást - egy athéni kocsmazugban, mi, minden hétfőn megjelenő három barát?
Az élet jelei Mint referenciaponttól rugaszkodom el, a mindennapok megtalált ritmusától. A gondolat, hogy megszokásból alkotja az ember a teremtett világot, egy lépéssel távolít csak magamtól – puzzle-darabkák széleit tépem, hiába épül a művi rend. Valami megfoghatatlant szorítani mégis a tenyerembe, ha ujjaim kifeszítem, lássam, legyen nyilvánvaló, mint a a rajzolatok, és az áttetsző hajszálerek. Nem tudom hova vezet, ha az ember ki akarja tapintani a saját pulzusát, miközben a halálon gondolkodik, vagy, ha az utcáról behallatszik egy sikoly, vagy egy túlhevült nevetés. Söröspalack nyitás, sercenés. Az élet jelei nem eltitkolhatók. Tudomásul kell venni, akkor is, ha a holnapra, mint nemlétezőre gondolunk.
A legkevesebbet ártani – ezt akartam. Bár az akaratunk itt édeskeveset számít. Elég, ha két szót összekapcsolunk, s a fogdmegek már futnak értük, s a bírák törzsi szertartásokon ítélkeznek fölöttük. Írjunk hát inkább magunknak s barátainknak, tegyük kellemessé valakinek a vasárnapi kirándulását: így kezdődik. Később mégis zászlókkal, ordítozással, jövőbe látással s a barikádok védelmével folytatódik. Az én nagy pártfogóm sok rossznak volt az okozója. Maradt volna inkább a balladáinál vagy a szonettjeinél. Senki nem mondta neki: elég volt, hagyd abba. Jóindulattal kezelték, szinte kézen fogva vezetgették. A mitológiák kedvéért születtünk volna? S a saját életünket valóban elvesztegetjük? Milyen démon ez a nyelv természetében, hogy mindannyian szolgálni kényszerülünk neki? Én is ártottam a világnak, lehet, kevesebbet, mint mások. Álöltözetben, álarcban, azonosíthatatlanul s félreérthetően éltem. Mindez ma már legalább véd a jubileumokon való szavalgatások csábításától.
kiket félbehagytam Régi szerelmeim, kiket félbehagytam, a szerelem teljessége ne csorbuljon; én is legyek félig teljesebb, mint egészen alig -, íme a magyarázat, amiért nem akarlak látni. Több vagy hiányoddal, mint amennyit összeadni bármikor tudnánk -, kamasz bolondság, véltem egykor, mint legbutább mindentudó, szerelmes magukhívő a szertartások labirintjában, ahol apró nyögések útjelzőit idézzük eltévedések ellen. És eltévedünk. A felismerések rabságában nem enyhít másik énünk, rajtunk marad a keresés, olykor a megérkezés hazugsága. Félbehagyottan, akár a kilőtt nyíl, mitől már el is fordult az íjász, ívét se akarja látni az elhullásnak.
Közben egy kedves ismerősömtől megérkezett a megfejtés az általam csillaggal megjelölt szóhoz. Igen nagy valószínűséggel a kifejezés "tiltva-titkolózva" akar lenni.
nem ér szeretni már csak törötten mint üvegpohár, mely úgy teli hogy szüntelen önteni kell, hisz elcsorog önkéntelen
nem ér szeretni már csak kötötten mint műanyag gomb mi lazán, de csügg a kabáton és bűntudattal tanácskozzák fölötte “kéne erősíteni vagy végleg szakítani” és nem választván egyiket se
nem ér szeretni már csak oly palást mögé izgulva mely az öreg és gyilkos élet felé fordulva áll mágikus pajzsként, tartja egy angyal mellé lapulva, kézen fogva, gubózva éjjel a meztelen, holdas tisztásra táncolva nevetve fűszálat, medvehagymát szedve cinkosan sugdosva, tilta-titkolózva * szerelmes harmatot nyalva
nem ér szeretni már csak hamisan intonálva meg-megállva kedvszegetten javítgatva száj- és kéztartáson, szélirányon mert élni így lehet, kénytelen elrontva a jót hisz másképp egy ásító hasadék kiszívna s a rosszat – mint tésztaragacsot sütőformák – ideák felé küszködni taszigálva
nem ér szeretni már csak édent végérvényesen ritmikus agylöketekbe, előképekbe száműzve rongyosan, árván, idétlen mint életfogytiglan elől szökő sorkatona ki hitét, e horzsoló sziklát a porba hányja s felnéz az égi mostohára, hisz üldözött pára ki vétkét már rég kiszolgálta ám öklelő nyomás hatol nyitott mellkasába úgy érzi, onnan ölelkezik óráskígyózó vonatként kúszik, spirálozik genetikai-asztro-karmikus fonalára neeeem, nem kiabál, józanul zakatol mantrázik, tékozol elér a végére?
Nem úgy van az kedvesem Nem úgy van az kedvesem hogy csak úgy egyszerűen lehullnak a falevelek és akkor eszel vanília fagylaltot amikor csak rákívánsz Kis naiv. Nem úgy van az kedvesem hogy a kéményseprők csak úgy önzetlenül hozzák a szerencsét és összemaszatolt arcokat sohasem kell megcsókolnod tettetett szeretettel Mert nem úgy van ám az kedvesem hogy nem kapsz idegrohamokat ha behívókat hoznak neked innen-onnan és a célegyenes vége nem egy garden party a tónál De nem ám! És az sem úgy van ám kedvesem hogy egyszerűen végzel magaddal egy metró állomáson és nélküled majd megáll az élet a hidakon és a folyóknál Valahol Hogy is gondolnád? Mert nem úgy van az kedvesem hogy álmodozol és fexel X-el és köréd gyűlnek a galambok, tízezresek ahogyan múlnak az évek Hát nem! Mert nem úgy van az kedvesem hogy sokan megkönnyeznek tégedet ha majd végig kopogtatod az aszfalton botoddal a végzeted Mert nem úgy van az kedvesem hogy csak úgy egymás mellé ülnek az emberek Itt nem – kedvesem. Itt nem.
a kapcsolat megszakadt az e-mailek sorra visszajöttek pedig istenhez címeztem mindegyiket kérdéseimre már sosem kapok választ a gépemen mindig ez az üzenet hibás vagy nem létező e-mail cím próbálja újra holnap inkább tárcsázok csak hatjegyű szám egyszer eltalálom és akkor a telefont ismét felveszed hallom ahogy mondod vigyázz magadra majd kattanás búgó hang de még az is szép lesz nekem
Őszutó Az ősz avarából egy süngyerek csöpp fejét kidugja, Ha nem lenne bátor kislegény hát biztosan vacogna. De így csak bámészan néz körül s bár tüskéi fáznak, Nyelvöltve, hetykén vág neki a kietlen tájnak. – Mit nekem dér ejnye na, tüskéim már vannak Aludni oly hasztalan, még nincs vége a napnak. Futkozni kéne mint mikor a Nap sütötte a hátam, Bár tény ami tény, az árnyékomat már több napja nem láttam... S ni! a gomba is ácsorog bocskorát kémleli Fején egy színes kis kalap, apró pöttyökkel teli. Fázik a szentem? mi lehet, hogy minden oly barna? Lám csak egy cinke most repül a rezgő avarba. Nem értem én ezt mi lehet, hogy minden csöndesebb? A madárdal is elhaló, már egyre hűtlenebb. S hűvös a szél a mindenit a végén még megfázom, Jobb híján vár a rőt avar és a könnyű álom...
